Az elején pörgés, a végén takony. És már csak egy hónap van hátra a hatodik évből.
július 2019 havi bejegyzések
6/334 – Pho
Feladom. Tegnap este már olyan tragikomikusra fordult a “taknyom-nyálam egybefolyik, és csak szédelgek, mint pipe a rézsűn” állapota, hogy alázatosan megkértem a Repülő Kutatót, teremtsen nekem ide egy bödönke pho levest, mert ha az nem segít, akkor tényleg az az egyetlen opció, hogy elfekszem az oldalamon, aztán megvárom, amíg elmúlik ez az izé. A Repülő Kutató persze rögtön intézkedett: elkérte a bukszám*, aztán szépen elgyalogolt Bürgüncfalva egyetlen olyan keleti étterméhez, ahol kapni ilyesmit elvihetőre is, de házhoz szállítás csak szerdától vasárnapig. Tegnap speciel kedd volt.
A pho ezúttal azt a fantázianevet is kaphatta volna, hogy “csalfa, vak remény”, mert utána egészen emberien éreztem magam, és nem is számítottam arra, hogy ma reggel megint vauvau meg szédelgek, mint pipe a rézsűn. Még a földszintre lemászni is olyan feladat, ami után ki kell pihegnem magam, és igazán nem örvendek ennek, de nem ám. A jó durva életbe, én ezen a héten bürokracicás dolgokat akartam intézni, péntekre meg pláne leány-legénybúcsúba vagyok hivatalos a budai hegyekbe. Ehelyett mire vagyok képes, na mire, ülni itt Pocival, a környék legtarkább káoszában, rózsás minizoknikban, két marék bagollyal. A kézimunka az egyetlen, ami még ennyire elcsömöszölt fejjel is működik.
Rohadás és rossznyavalya és blöe és slejm. Ez a hét most már szinte biztosan kuka.
* Ne várjunk azért tőle lehetetlent, no. A sváb ősök ki is tagadták volna a… nos, nem igazán tudom, miből.
6/333 – Nyáki úr
Ezek a nyári takonykórok még az őszi, téli, tavaszi takonykóroknál is rejtelmesebbek, itt például mára eltűnt a láz, sőt nagyrészt a takny is, viszont maradt a köhögés meg valami megmagyarázhatatlan általános nyamvadtság. Plusz a slejm. (“Mondja, Nyáki úr, ugye ez a neve?” “Ööö, a barátaimnak inkább Slejm vagyok.” Mondtam én nektek, hogy kívülről tudom a komplett Szörny Rt.-t.) Nem érek én rá erre, bakker. Ez az izé most még megkapja ajándékba a mát, aztán holnap már színét sem akarom látni.
Minekutána eszem semmi (beragadt valahol a torokgurgulák meg az orrszmötyők között), viszont mégse heverhetek egész idő alatt a hátamon, mint egy felfordult bogárka, beülök a színes foncsikáim közé, mégse vesszen teljesen kárba a nap.
Én nem megyek most élményszámba, tényleg nem, úgyhogy ezúttal is beküldöm helyettesíteni Pocit. Avec foncsikák.
6/332 – Hiéna
Ma reggel arra ébredtem, hogy köhögök, ugatok, és általánosságban olyan hangokat adok ki, mint egy bronchitiszes hiéna. Utána jött az orromból bőven ömlő (ezt most inkább nem folytatom, hátha valamelyikőtök éppen tízóraizik vagy mittomén). Emellé, mint ez elragadó kinézetemből is sejthető, igencsak fázom, úgyhogy megkerestem a lázmérőt, és persze 37,5, örömem rendkívüli. Az égbe robbantott haj már tényleg csak ráadás átmeneti nyomorúságaim kicsiny palettáján. És persze most van, hogy mára teljesen más terveim lettek volna, mint itthon möszögni papírzsepik halmai között.
Jaj hogy élvezem én a strandot.
Intermezzó – A bőség zavara
Segítség! Mi a véleményetek: melyik passzol jobban a zöldes-türkizes alapra? A, B vagy C?
6/331 – Inkább
Gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, aki néha azt a kérdést teszi fel magának reggel, hogy “mossunk inkább hajat, vagy elég lesz rá egy kendő is?”.
Ezúttal inkább a kendő.
Mikor ma reggel bementem a Bűnök Barlangjába szemrevételezni az általános helyzetet, szemrehányó torokköszörülést hallottam a sarokból. Erik volt az. Ennek valószínűleg mindenféle érdekes következményei lesznek, khm.
6/330 – Zseton
A zélet továbbra is zajlik, nagyrészt ugyan távollétemben, de ennél rosszabb sose legyen. A húgom tegnap iccaka fél tizenkettőkor esett be alvóvendégnek útban egy hamburgi himnológiai anyámkínja felé, ma reggel hatkor pedig már el is hagyta a lakást a Repülő Kutatóval egyetemben, aki elfuvarozá a reptérre. Ha nem lenne ilyen meleg, sütnék neki érte hálából valamit, de valószínűleg ő siránkozna leghangosabban, ha begyújtanám a sütőt. Igaz, ma egyelőre kellemesen szellősnek tűnik az időjárás, de azért ne kísértsük jószerencsénket akkor, amikor még csak 23,5 fok van a lakásban, mert lesz ez még így se. Eh, majd csak keresünk valami megoldást, no. Például zsetonokat adok neki jócselekedetekre, ezeket meg később tetszőleges időpontban beválthatja egy tepsi frissen sült zsemlére. Vagy valahogy ilyenformán. (Ezt ugyan roppant helytelennek érzem pedagógiailag, de hát, rosseb, nem nevelni adták ide nekem a pasast. Vagy legalábbis remélem, hogy nem. Ha esetleg mégis, akkor meg ráfaragtak, na bumm, de különben is nekem kell együtt élnem vele, nem nekik.)
Mivel ma szombat van, és a reptéri fuvarozást leszámítva mindketten itthon, nyilvánvalóan piacra is le kell menni.
Minden bizonnyal a nyár a ludas a dologban meg az itthoni papucsban-csámborgások, de a helyzet kezd nevetségessé válni cipőfronton, merthogy minden de minden cipőt kényelmetlennek érzek, még az ilyen kis tornacsukákat is. Nagyon remélem, tényleg csak a papucsok a ludasak ebben, mert ha netán sunyin nőtt a lábam egy fél számot, megüt a guta. Gondoljatok csak a gondosan összeválogatott cipőparkom méretére.
Eská 6/42 – Egy-két-há…
Mint talán még emlékeztek erre, a vakációm elején több horgolókönyvet is kivettem a könyvtárból. Úgyhogy most ezt nyitottam ki, ni:
Találtam benne egy olyan nagyinégyzetet, ami “Patchwork négyzet” névre hallgat, én valamikor szívesen csináltam patchworkot, aztán abbahagytam, és most kicsikét megint viszket, hogy kipróbáljam, de előbb nézzük ezt a horgolós változatot, mit tud. Azt tudta, hogy van belőle kicsi meg nagyobb meg legnagyobb, és ezt összekombinálva nagyon szép cuccokat lehet kihozni. Hát lássuk. Nekiláttam végigpróbálgatni mindet, mint Aranyhaj a három medve tányérkáját-ágyacskáját, épp csak fordított sorrendben, mert én azért mégse mesehős vagyok.
Azt hiszem, nem nagyon kell bizonygatnom, hogy a legkisebbe kifejezetten beleszerettem, mert rögtön csináltam is belőle egy tucattal, csak úgy.
A sorrendben következőhöz kellett ugyan némi távsegítség a blogolvasóktól, mert életemben először hallottam olyat, hogy reliefpálca, de azért azt leszámítva szintén elboldogultam a dologgal.
És aztán jött a harmadik. Annak a mintarajza így festett, ni:
Két órán át küszködtem vele. El is jutottam a kilencedik sorig. Ott viszont szépen abbahagytam, egye meg a fene. Horgolni élvezetből akarok, nem frusztrációból. és amikor többet bontok, mint amennyit haladok, közben meg a fogam csikorgatom, az nem élvezet.
Úgyhogy most így állunk, és még egyelőre ugyan nagyon homályos elképzeléseim vannak, hogy ebből mit-hogyan-mihez, de majd csak kiderül. Nézzétek, milyen nyamnyam.
U. i.: a harmadik, legnagyobb patchwork-négyzetnek a könyv szerint így kellett volna kinéznie, la:
Mint láthatjátok, a közepe majdnem ugyanaz, mint a közepes patchwork-négyzeté, és addig el is boldogultam vele, de a folytatásban olyan tragikusan összekutyulódott minden, hogy öröm volt nézni.
6/329 -Vasalatlan
A mai csak egy “még megvagyok” típusú bejegyzés lesz. Nincs különösebben nagy részleteznivaló azon, hogy kedvenc vasalatlan paplanruhámban a Bűnök Barlangjában pocolok, Poirot-filmeket nézek, és új nagyinégyzeteket tanulok horgolni.
Eská 6/41 – A bicikliről leszállás művészete és a főnixmadár
Ezt most egészen készakarva rontottam el, és mind a hármat ugyanúgy, aminél a szándékosságnak nincs is jobb bizonyítéka. Gondolom én.
6/328 – Bojli és puszpángmoly
Azt hiszem, lassan kezdek kifelé mászni a “haggyábékénvilág” állapotából, de az ilyen lassú haladásokat erősen veszélyezteti a tény, hogy valamiért mindig ilyenkor próbálnak kommunikálni velem olyasmikről, amik natúr körülmények között is igen hidegen hagynának. Csak hogy az elmúlt két nap termését nézzük: felhívtak a bankomtól egy új hitelkonstrukcióval*. Aztán felhívott anyósom is, hogy a horgászás remekül megy, kár, hogy Filoméla már nem volt ott, amikor kifogták az öt és fél kilós pontyot, meg aztán a háromkilósat, meg a. Én jobb híján helyeslő hangocskákat hallattam, jaja, dorozsmai ponty, jaja, gomba, értem. A beszélgetés egy adott ponton viszont igazi abszurdba fordult, anyósom ugyanis elkezdte részletezni, hogy a keszegek nagyon jönnek a bojlira, és ez is kábé olyan volt, mint a pilátus-a-krédóban szemináriumi kilencven perc Zemplényi papa provanszálosaival, azt az egyetlen apróságot leszámítva, hogy ezt meg sem akartam érteni. És aztán jött apósom.
Apósom általában is olyan dolgokról beszél, amikre csak udvarias helyeslő hangocskákat tudok kiadni, miközben a menekülő utat keresem, és ezeket többször is megismétli, de ezúttal még saját magát is sikerült túlteljesítenie. Úgyhogy, válogatás nélkül, tessék, ezeket a dolgokat sikerült megtudnom tőle az elmúlt napok alatt: a gazdaboltban azt mondták, hogy puszpángmolyra nem lehet permetezni 25 fok fölött, a gumikesztyűt megette a grill pucolásához használt zsíroldó, pedig ötszáz forint volt (a gumikesztyű), és ráadásul a használati utasításán (a gumikesztyűnek) az van, hogy nem érintkezhet zsírral, hát milyen gumikesztyű ez, és ráadásul a kiskertben valaki súlyosan elizélte a dolgokat, mert a zöldbab valójában fejtőbab, és nincsenek árkok a növények között és dombra vannak ültetve a babok, amik nem zöldbabok, hanem fejtőbabok, már megint harminc fok van a teraszon, és ezért nem lehet permetezni a puszpángmolyt, a lidliben az új gumikesztyű félre volt csomagolva, egy számmal kisebb a kelleténél, és ezt most vissza kell vinni kicserélni, és még mindig nem lehet érteni, miért nem érintkezhet zsírral, nesze itt van egy marék bab, remélem, tudtok vele kezdeni valamit, még akkor is, ha fejtőbab, nem zöldbab. Volt még a képben némi összeesküvés-elmélet is multikkal meg hidegháborúval, valamint a köznevelési törvény módosításai, de azért a társalgásaink nagyja a puszpángmoly-gumikesztyű-zöld/fejtőbab szentháromságban forgott.
Mától viszont jövő hétig tényleg csak legfeljebb annyit akarok mondani élőbeszédben, hogy “hová viszed a fonalamat, büdös kis mókusnyuszi” (Pocinak), meg hogy “tíz deka rukolát kérek” (a piacon) meg hogy “finomat főztél, drágaságom” (a Repülő Kutatónak, ofkorsz). Ha ezt a részleges csendkirálykodást sikerül megvalósítanom, remélhetőleg újra emberek közé való állapotba kerülök.
Úgy legyen.
* Ilyenkor mindig nagy élmény, amikor a telefonos kisasszony ledarálja nekem, hogy ez az új hitel más hitelek kiváltására is jó, mire én rendszerint szelíden közlöm, hogy nincs hitelem. Ezt általában döbbent, rövidke csend fogadja, de hát tényleg nincs. Nincs hitelem, nincs adósságom. És igenigen törekszem rá, hogy ne is legyen.
6/327 – Rien
Félelmetesen sokatalvós és semmittevős nap a mai. Az ilyen napokon van, hogy csak délután háromkor bírom rászánni magam a hajmosásra, és összvissz annyit tervezek a továbbiakban, hogy megpróbálom utolérni magam a Hőmérséklet Takaróval, mert azzal csúfos lemaradásban vagyok.
Már legalábbis ha ezt megengedi nekem Poci, ugyebár.
6/326 – Babasál
Filomélát tegnap nagy svunggal és kevés felhajtással hazavitték, tán még búcsúpuszit sem igazán kaptam tőle, bár persze kiintegetett az autóból, miközben bevették a kanyart a mellékutcában. Akárcsak tavaly, ezúttal sem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, jól érezte-e magát nálunk vagy sem. Tavalyhoz képest ráadásul még az is nehezítette ennek megállapítását, hogy az ittléte kellős közepébe beékelődött a horgászkirándulás, előtte várakozás, utána leeresztés, szóval tényleg ott voltam, ahol a part szakad. Tegnap délután viszont, először ebben a nálunk-vakációban, Filoméla úgy gondolta, hogy nem a szobájába bújva fog dolgozni egy titkos rajzprojekten, az ágyán fekve olvasni, vagy további fotókat készíteni Limara összes de összes receptjéről. Ehelyett megjelent nálam a Bűnök Barlangjában, hogy horgolni szeretne, babasálat. Figyelembe véve, hogy most kellett megtanítani arra, hogyan fordulunk meg a rövidpálcás sor végén, a nagynénjének meg igazi fogcsikorgató kétségbeeséssel kellett dolgoznia azon, hogy barátságos legyen és kevéssé mufurc, ez tényleg merész és hősi projektnek tűnt, de azért vettük az akadályokat.
Az akadályok között amúgy nem utolsó sorban a szőrös is ott volt nekünk, aki persze úgy gondolta, hogy horgolni szeretne.
A kép már akkor készült, amikor a babasálat átmenetileg félretettük a Szörny Rt. kedvéért, ami azért volt különösen bizarr élmény, mert mind a ketten kívülről tudtuk a szövegét. Mármint Filoméla meg én. Poci inkább a horgolásban volt érdekelt.
A zuniverzum apró áldásai közül az sem volt utolsó, hogy előre kaptam értesítést, kábé mikorra esik be a gyerek apja, úgyhogy össze tudtam csomagolni a kishölgy holmijait, sutba vágván összes nevelési elveimet, őt ugyanis ezen a ponton csak ordítozással lehetett volna lerobbantani a rajzfilmről, és én igencsak tartottam attól, hogy ha elkezdek ordítozni, nem tudom abbahagyni. Úgyhogy inkább bepakoltam neki én, fő a békesség.
És aztán, éppen amikor a vége főcím ment, becsengetett sógorom, én meg ezt szintén a zuniverzum apró áldásának könyveltem el, mert tényleg nem lehetett volna lerobbantani róla, az apját is afféle hűvös tudomásulvétellel köszöntötte, mert akkor még énekeltek arról, hogy nem kell senki, csak egy barát kell. Adtam nekik szendvicseket, aztán behajigáltuk a kocsiba a csomagokat meg a gyereket, integetés, kanyar a mellékutcában, és én továbbra sem tudtam, ez most jó nyaralás volt-e neki vagy sem. Aztán este a húgom jelezte, hogy a népek megérkeztek, majd arról referált, hogy a gyermek lebarnult, megnőtt, csupa mosoly, megérkezése óta folyton mesél, és remekül érezte magát nálunk.
Totál paff vagyok.
Eská 6/40 – Nagyisarok
Újabb bizonyíték arra, hogy most éppen leginkább az emberekkel bírok nehezen. (Bár lassan Poci is nyitogatja a pofonfát, harminckét fokban nem akkora élvezet, amikor egy ötkilós macska tipeg rajtad, majd még rád is fekszik dorombolva, forrón és szőrösen.)
A tárgyakkal viszont, mint látható, minden oké. Vagy legalábbis nagyjából az, szerintem ebben is elpacsáltam valamit.
6/325 – Bálám meg a szamara
Mint ez valószínűleg csudálatos kinézetemből is látszik, itt még mindig tart a “ne, könyörgöm, ne, ne legyen szükség arra, hogy én élő emberekkel legyek együtt” állapota. Népeim persze mindeközben hazajöttek, és muszáj velük foglalkozni, ami különösen azért problémás, mert a horgászkirándulás alatt Filoméla meglehetősen összehaverkodott a Repülő Kutatóval, az utóbbinak viszont el kell vinnie szervizeltetni a kocsit, aztán valami munkatalálkozója is lesz, és a gyereknek így ma egész napra csak a mufurc nagynénje marad. A helyzetet súlyosbítandó (nem, nem könnyítendőt akartam írni) ma megérkezik a gyerek apja is, hogy hazavigye – azt ugyan nem tudjuk, hogyan és mikor, csak hogy valamikor megérkezik. Előtte még valami dolga van a székesfőfaluban, és a sógoromat nulla időérzékkel, valamint a felnőtt élet realitásai iránti kamaszos könnyelműséggel áldotta meg a sors, ergo tényleg nem tudjuk, mikor jön, mikor megy, azt meg pláne nem, nem fogom-e leordítani a haját, ha ábrándosan begaloppozik este hétkor.
Mindehhez Filoméla olyan dolgokkal szórakoztat, amiket nem tudok hová és mihez kötni. Tavalyhoz képest nem sokat változott a helyzet (sőt, valójában hároméves korához képest sem): a sztorik, amik kijönnek belőle, nem az itt-és-mosttal vannak kapcsolatban, hanem mindenféle rózsaszín gomolyfelhőkön át érkeznek a fikció világából, és leginkább levegőben szálldosó idézetekből állnak. A kufli-idézeteket még felismerem, Benedek Elekkel és Móra Ferenccel is tudok mit kezdeni, de a többi teljes homály. A horgászatról annyit tudtam meg, hogy “Volt egy kapásom!”, aztán azonnal elkezdett valami gyermekfilmről beszélni, amit nem tudom, hol, mikor és kivel látott, de semmit nem értettem belőle. Tavaly még megvolt az a könnyítés, hogy a Rózsaszín Párducról beszélt állandóan, és azt én ismerem, de most kábé úgy ülök itt, mint amikor Zemplényi papa az egyetemen az egyik héten hirtelen ötletből összecsapta az összehasonlító irodalom proszeminárium vagy mi az anyámkínja népét a doktoris hallgatóival, akikkel a provanszál költészet kevéssé ismert gyöngyszemeit elemezgették éppen, én meg úgy ültem ott, mint a kuka.
Ha véletlenül valamelyikőtök ismer egy gyermekfilmet, amiben volt egy Nyiszi nevű kisfiú, a kölykök pedig aranyat akartak ásni, de csak sárga ércet sikerült, az egyik kislány meg ló alakú medencét és ló alakú ajtót akart volna magának az ásott aranyból, hát tényleg ne fosszon meg az információktól, mert úgy állok itt, mint Bálám szamara. Normális helyzetben persze napszúrásra gyanakodnék, és azt is belekalkulálnám a diagnózisba, hogy a gyerek tegnap reggel gombás rántottát evett, és ők szedték hozzá a gombát, de itt Filoméláról van szó, neki meg ez az alapállapota. Jáj.
6/324 – Lakmusz
Népeim ma térnek vissza a horgászkirándulásból, amiről a leghalványabb lila gőzöm sincs, hogyan zajlott/zajlik, valamint arról se, konkrétan mikor és milyen állapotban várhatom vissza őket. Valójában nem is nagyon próbáltam elérni őket, amíg ők a halakkal vesződtek. Általában végigaggódom az ilyen expedíciókat, de most azt mondtam magamnak, a nincs-hír az jó hír, mert ha valami bajuk lenne, biztosan jelentkeznének.Ma reggel is csak annyira telt várakozólag, hogy elmosogattam, megetettem a mosógépet, nemsokára felmosom a konyhát meg sütök egy kenyeret, slussz.
Épp elég ideje élek magammal együtt ahhoz, hogy felismerhessek ilyen-olyan jeleket, de, úgy tűnik, ehhez még mindig nem nőtt be eléggé a fejem lágya. Vannak olyan időszakok, amikor minden átmenet nélkül mizantróp leszek meg kibírhatatlan, és valójában már előre tudnom kéne, mikor köszönt be ez az állapot, az ilyesmi ugyanis nem úgy történik, hogy egyszer csak ott van, bumm, hanem készülődik egy ideig. Hiába. Mindig csak akkor jövök rá, hogy éppen ez van, amikor már elviselhetetlenül viselkedtem olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, és utólag magam sem értem, miért nem állítottam le a gonosz emberformájú kalaptűt, akivé válok ilyenkor. Az ugyan nem mentség, hogy “bocsika, éppen meg vagyok hülyülve”, de speciel nem ártana, ha nem csak egy-két nappal később esik le, hogy “ó mamám, már megint ez van/volt”. Kéne valami olyan egyszerű eljárás, mint valami mizantrópiai lakmuszpapír, hogy csak rá kell köpni reggel, aztán amikor véraláfutás-lilára vált, már tudod, hogy a következő napokban inkább ne menj emberek közé.
Azon persze ez sem segítene, amikor házhoz jönnek az emberek, az én népeim például feltartózhatatlanul megjelennek valamikor a mai nap folyamán, és előre félek attól, melyiknek fogom leordítani a haját valamilyen semmiségért. Ó, jaj. Rémes pofa vagyok, magányosan fogok kimúlni, és farkaskutyák fognak felfalni a nappalim közepén, bár mégis inkább macskák lesznek azok.
Megyek kenyeret sütni.
6/323 – Duplaheverde
A “Szent Heverde Napja” negyvenórás munkahét ahhoz a csámcsogós és dögledezős szibaritanaphoz képest, amit ma tartok.
6/322 – Stromboli
Úgy fest, hogy én már sose fogok unatkozni, bár az is igaz, valószínűleg nem ismerném fel az unatkozást akkor sem, ha megkopogtatná a vállamat, és bemutatkozna. Miután feltarisznyáltam népeimet a tegnap sütött strombolival meg a ma reggel sütött focacciával, és elküldtem őket horgászkirándulásra, épp csak renováltam a fejemen a pipirost, és huss, máris délután volt, nekem meg mennem kell a székesfőfaluba, mert csekély két találkozót beszéltem meg mára.
Tudok élni? Tudok élni, hejj.
Eská 6/39 – Filoméla szobája, megint
Ha már egy évvel ezelőtt is olvastátok a blogot, ebből már volt egy felvonás tavaly nyáron, de hát a zuniverzum nem úgy működik ám, hogy összerakunk egy csinos kis vendégszobát, aztán nem történik vele a továbbiakban semmi. Ebbe például szép lassan beszivárgott minden olyan holmi, amit éppen nem tudtam/akartam átmenetileg máshová tenni, aztán mi lett belőle, lomtár.
Nyilván ezt nem lehetett így hagyni, úgyhogy nekiestem.
Na attól lett ám szép minden.
Kábé a rendezések ezen pontján érzi úgy az ember, hogy ebből itt soha semmi nem fog kijönni, aztán alig két órával később már ez van, ni:
Ezen az oldalon nem történtek nagy változások, a lámpát vittem be csak az asztal mögé, hogy legyen esti rajzoláshoz is fény, meg az ablakba akasztottam fel egy lenge függönyt a szokásos eljárással (szemescsavarok, vékony farúd, függönyanyagba korc, erisszük).
Az igazán kemény parti a túloldalon zajlott le, nédda.
Igen, jól látjátok, bevittem a szobába egy fél nyírfát.
Még tavasszal mentettem meg az apósom által levágott szép nagy ágat,
aztán most gondosan levágtam róla a kiske gallyakat,
az ágat pedig beállítottam az éjjeliszekrény mögé.
Poci persze úgy gondolta, hogy én meg vagyok húzatva, és nem is igen tudtam mit mondani ez ellen.
Na de attól még beraktam oda, mint a huzat, aztán felbiggyesztgettem rá a madárkáimat.
Amire még felhívnám a figyelmet, az a kis képeslapgaléria a polc alatt, ami egyetlen szál szög vagy bármimás végleges rögzítés nélkül készült, és tíz perc alatt szétbontható, ha esetleg úgy adódik.
A polc alján lévő horgokra kötöttem rá szalagokkal azt a keskeny szegőlécet, amire kétoldalas ragasztószalggal rögzítettem kis színes dekor-facsipeszeket, és azokkal csíptettem fel az Inge Löök-képeslapgyűjteményem, ami már öt éve kérdezgette, hogy ugyan mikor kerül már végre valami megtisztelő helyre. Nos, most már ez is megvan.
(Inge Löök egy finnországi svéd művész, 2014-ben fedeztem fel magamnak Turkuban, vettem is tőle gyorsan egy péktucat képeslapot. Elragadó képeslapjai vannak két nagynéniről, akik nem és nem és nem akarnak felnőtt módjára viselkedni.)
Minden nap más - mindennap más 