RSS

tél kategória bejegyzései

7/188 – Macera

A reggelt ezúttal kivételesen nem azzal kezdtem, hogy “holazsepim”, hanem azzal, hogy “holaférjem”. Amikor én lefeküdtem, ő már igen békésen horkolt, amikor pedig felébredtem hatkor, nem volt sehol, ami nem jellemző. (Jó, na, van úgy, hogy mégis, de ezúttal tudtam, hogy ma nem kell mennie sehová, itthoncsücsü kutatónapja van.) A nyomok (összegyűrt szőnyegek, földre hajított plüssállatok és több más efféle) a földszintre vezettek, ahol a Poci nevű szőrös terrorista üdvözölt további összegyűrt szőnyegek közül, majd a horkolás hangját követve eljutottam a Repülő Kutató hencseréig, ahol végre megtaláltam az elveszett pasit egy pokróc alatt.

Mivel nekem szupererőm a dedukszijo, könnyen ki tudtam találni, hogy itten nálunk valamikor hajnalban buli volt és ereszdelahajamat, amit én természetesen átaludtam. Hja, így fest az, amikor az ember fejére ránőnek a szőrös családtagok – hol van az már, amikor Poci idekerülése után egy hétig az ágyneműtartóban dekkolt, és csak enni, inni meg szarni járt ki onnan! (Na nem mintha hiányozna; rém strapás úgy simogatni egy macskát, hogy két párna, egy téli paplan meg egy kisbalta között heverész az ágyneműtartóban.) A Repülő Kutató amúgy meg is érdemli a hajnali macerálást, mert esténként órákra eltűnik, aztán Idegen Macskák szagát hozza haza magával. Anyósom szerint ugyan Lócit szeretni nem megcsalás, de asszem erről nem konzultált Pocival.

Hát így élünk mi itt ebben a bolondokházában, mókuskáim, házi szőrös maceragéppel meg szomszédba outsource-olt másik szőrös maceragéppel a Macskatartók Kihelyezett Tagozatánál, és szinte biztosan könnyebb lenne az élet, ha a két dögöt egy légtérben lehetne tartani, mert akkor legalább egymást macerálnák, nem minket. Fránya FIV. Lóci persze közben úgyszintén ránőtt a szomszédék nyakára: már randalírozik is, amikor nem kap idejében enni, a múltkor pedig hajnali ötkor költötte fel anyósomat azzal, hogy nincs nyitva a nappaliba vezető ajtó, márpedig ő bele akar ülni a foteljébe, és onnan nézni a rigókat. Ja, már saját fotelje is van, bizony. Egyszer majd azt is lefotózom nektek.

Addig is nesztek egy-egy sztárfotó az archívumból.

Mind a két macskáról, naná hogy.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/06 hüvelyk eská, macs, tavasz, tél

 

Eská 7/20 – A struccpolitika következményei

Mint tudjuk, nekem rohadt hosszú buszútjaim vannak. Ezek alatt most már nemigen vagyok képes másra, mint hogy zenét hallgassak, az ablakon bámulgassak kifelé, valamint horgoljak. Ha nagyon muszáj, tudok ugyan olvasni meg gépelgetni is, de ahhoz nagyon ott kell lennie a muszájnak: a busz ráz, a betűk pattognak, szemem meg nincs csak kettő, és nagy élvezettel használom őket, amely tevékenységhez a továbbiakban is ragaszkodom.

Az ablakon kinézegetni már nem nyújt sok változatosságot, lassan az összes kutyaólat ismerem azon a negyvenöt kilométeren. Marad a horgolás. Ez utóbbi viszont mostanra olyannyira átszövi az én buszútjaimat, hogy amikor a múltkor az egyik kollegina az okostelefonokról és utazásokról beszélgetett a diákokkal, akkor közölték vele, hogy “MÁK tanárnő viszont horgolni szokott a buszon”. (Mit tehetnék, no, a diákjaim egy része ugyanazon az útvonalon evickél tanulóba és vissza, mint én. A Dunakanyar egy kis falu.)

MÁK tanárnő, bár ezt a diákok nem tudják, tényleg azért horgol, hogy túlélje a rohadt hosszú buszutat, mert amúgy nemigen foglalkozik a végeredménnyel, csak horgol, horgol, meg horgol. Hetvenkét szemmel kezdi, alul egy rövidpálcasor, felül egy rövidpálcasor, középen huszonhét sor marokkói szív, kábé három út oda-vissza, oda-vissza Szentendrétől Esztergomig, kész? kész. Aztán hazaérkezés után oda se tekintve besuvasztja a kész példányt a Kallax polcon a kosárba, következőkor meg kezdi elölről. Nyilván időnként elfogynak a fonalak, és akkor az esztergomi rövidáruboltban gyorsan vesz az ember néhány gombolyaggal, de hát a fonal az ilyen, elfogy.

Ma volt annak a napja, hogy kiborítottam a kosarat. Mamii.

Mamiiiii.

MAMIIIIIII.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/01 hüvelyk ajándék, eská, tavasz, tél, ősz

 

7/február

Szökőnappal együtt is elég fakó-taknyos kis hónap volt ez, de azért egy galériára való tarkabarka bármilyen vacak hónapból kihozható…

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/29 hüvelyk eská, galéria, macs, tél

 

Szaporulat a szekrényben – Terven és magamon kívül

A jelen blogévre azt fogadám meg (megint), hogy nem veszek magamnak cipőt, ruhát, anyagot, semmit, egyáltalán nem. Ez ment is fél évig rendesen, leszámítva egy vis maior esetet, amikor ott találtam magam Pécsett egyetlen pár cipőben lesántulva, és muszáj volt tennem valamit, hogy egyáltalán hazajuthassak. A héten viszont lelki és testi nyavalyáim  következményeképpen lábbal tapodtam az oly szép fogadalmat, és vettem mindenfélét. Egy kis szerencsével további fél évig ismét rendes kislány néni leszek, de addig is hadd mutatom be, milyen erányokba züllöttem el hirtelen.

Item, vettem anyagot. Ilyet.

Három méter hetven centi pólóanyag egy körúti megbolondulós anyagboltból. Olyan passzentos dolognak tűnt, heh. Nyilván majd nyári ruha lesz belőle, valószínűleg több darab is.

A megbolondulós anyagbolttól nem messze lakik a körúton egy Cream outlet, ahol a másutt el nem kelt cuccaik szoktak kikötni, aztán napról napra olcsóbbak lesznek, végül pedig valószínűleg ledarálják őket, vagy valami még ennél is rémesebb módon kerülnek egy fast fashion ruhák temetőjébe a harmadik világban. Mikor nekem sikerült becsámpáznom oda szerdán, épp ott tartottak, hogy a földszinten 200 HUF egy darab, az emeleten meg 100, innen már a temetőbe visz az út.

Vagy haza hozzám. A túlméretezett, paradicsomszínű high-low pulcsit már láttátok rajtam csütörtökön, de vettem egy irgalmatlanul pink, jóformán hordatlannak tűnő zseníliapulcsit is. Finom, puha, meleg, öregeknek ez való.

Ezt a balti-zöld bársonykabátkát sem hagyhattam ott, mert nem.

Nehéz fotózni a természetes színét, de valami ilyesmi:

Ezek a gyűrt taft szoknyák már a kétezertízes évek elején kimentek divatból nagy sajnálatomra, és egyre kevesebb akad belőlük turkálóban is, de most találtam egyet, hurrá.

A dereka kicsit elfeslett, de tíz percet kellett belefektetnem tűvel-cérnával a kezemben, és most már teljesen oké.

Ezt itt sose vitte volna haza senki, és valószínűleg én is kapok a fejemre azoktól az olvasóktól, akik szeretik a csinos testhezálló holmikat, de hát mit tehetnék, én a bumfordi kötényruhák szerelmese vagyok, úgyhogy hazajött velem. És zsebe is van!

Miután belekeseredtem a kerettantervekbe, cipőket is vettem magamnak. Pirosból sosincs elég,

ez a Clarks meg nem is cipő, hanem lábra való kesztyű.

Attól még persze az első hordáskor valószínűleg feltöri a lábam, hogy aztán a későbbiekben soha többé ne tegye, már van némi tapasztalatom a Clarks cipőkkel.

Ja, és ezt nem én vettem magamnak, hanem a Repülő Kutatótól kaptam ajándékba. Ez is egy kesztyű. Bokszkesztyű. Nyamnyam.

Hát így léptem én a züllés útjára, és nem is apróztam el ezt az útralépést, de ha minden jól megy, szeptemberig nincs több ilyen ereszdelahajamat.

Ha minden jól megy, ofkorsz. Másként viszont…

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/29 hüvelyk ajándék, tavasz, tél, turkálgat

 

7/181 – Menta

Kicsit kezdem unni, hogy az a tűz és ragyogás, ami minden sorscsapáson átvisz, leginkább a “már megint úgy felkúrtam az agyam valamin, hogy dühömben csakazértis és irgumburgum” formájában szokott megjelenni. Igen, jól sejtitek: ebből a takonykórból is a düh fog kivinni, nem egyéb.

Különösen dühítő (bár nyilván a blogolvasókat ez szórakoztatja leginkább, én meg az a fazon vagyok, aki a közönségért bármit, úgyhogy természetesen elmesélem), amikor fogcsikorgatva valami hasznos-egészséges dologba próbálok belekezdeni, aztán ez olyan radikálisan röhögséges következményekbe csap át, hogy öröm nézni. Mármint kívülről. Ezúttal például én süsübogyó azt találtam ki, hogy légutaim és általános állapotom javítása érdekében bele fogok ülni egy nagy kád forró vízbe, amibe gyógynövényes fürdősót szórok quantum satis, és ezzel fogom delektálni magam.

Az egész már a kezdetektől el volt pacsálva, bár nehéz megtalálni a kezdeteket. Talán az volt az, amikor pár évvel ezelőtt muszáj volt kicserélnünk a kazánt, és egy olyan modern ketyerét szereltek be a régi helyett, ami egyúttal kiváltotta a bojlert is, haladjunk a korral. Nos, azóta nincs olyan, hogy a lakás bármelyik csapjából igazi gőzforró víz folyna, ezúttal is felcsavartam ütközésig a melegvizes keverőt, de nem jött belőle, csak langy nyári szellő, úgyhogy a “lehántom köntösöm, és belelebegek a kádba” helyett muszáj volt kettőt fordulnom klaffogó papucsomban a konyha és a fürdőszoba között, mindkétszer felcipelvén az elektromos vízforralót, tele igazi forró vízzel, amit belezúdítottam a langy nyári szellőbe, és így végül sikerült elérni valami olyan hőfokot, ami a “forró fürdő” fogalmát súrolta. Alulról. Képzavarral.

Másrészt, ha belegondolok, a kezdetek, amikortól minden el lett pacsálva, akkorra datálhatóak, amikor megépítették a palotánkat. Én már egy igen kései fázisban szálltam be a dologba, talán a beépített konyhabútor megrendelése környékén, amikorra már kész volt tokától-bokáig, burkolatoktól szaniterig minden, nem is beszélve a beosztásról meg az összes többiről, ami miatt morogni szoktam. Anyósoméknak ez volt az első ház, amit építettek életükben, márpedig azt minden építész tudja, hogy az első házad az ellenségednek építed. Ezt ők, nem lenni nekik tapasztalat, nem tudták. A Repülő Kutató, akinek véleményeznie kellett a dolgokat, egyrészt huszonhárom éves volt, másrészt meg igen sikeresen be van oltva belsőépítészet és lakberendezés és effélék ellen. (Hogy mást ne mondjak, huszonév együtt töltött idő után is képes még olyanokat kérdezni tőlem, amikor én rábökök egy bútorra az Ikeában, hogy “na ezt”, hogy “és, öö, hová teszed? és elfér ott?”. Hahh.) Ehhez képest én tervrajzok között nőttem fel, apám építész volt, mostohaapám építész volt, anyám meg szintén építészként végzett, szóval képzelhetitek.

Az előbbi bekezdés hosszú bevezetője csak ahhoz kellett hogy a kádat elmagyarázzam. Mi indiánok, akiknek lenni tapasztalat és előrelátás, figyeljél jól, édes fiam, Lyukas Gumi, készen vett lakásnál belenyugszunk ugyan abba, amit ránk mért a sors, de ha nekünk kell fürdőkádat választani, akkor előbb, horribile dictu, beleülünk ruhástól, hogy megnézzük, működni fog-e nekünk ez a kád. Nos, ezt nyilvánvalóan senki nem tette meg, mert az egész helyrajzi számon nincs olyan, akinek a fizikai paramétereire működni tudna ez a kád. Tényleg. A RK derékig kilóg belőle, én meg nem tudok lazítani benne, mert ha ábrándosan letámasztom a fejem a szélére, óhatatlanul lecsúszom, és bugyborékolni kezdek, miközben a lábam bokáig kilóg a túlvégen.

Na hát ezt a kádat töltögettem én langy nyári szellővel egy relaxáló fürdő érdekében, merthogy a remény hal meg utoljára. És a remény érdekében elővettem a fürdősót. Az aljas gonosz fürdésnehezítő kád ellenére is van a házban egynihány fürdősó, ezúttal én egy mentás parajdi fürdősóra szavaztam, ami valamikor a kád és a kazán között került a házba, a címkéjén mindenféle erőltetett góbéskodások meg rovásírás, és ez volt a harmadik kezdetek, amikortól el volt pacsálva minden. Megnéztem az adagolási útmutatót (hálistennek legalább az nem rovásírással volt rajta), aztán belezúdítottam a kádba, kavartam egyet rajta, és hagytam, hadd teljen.

Megtelt. Hát, gyerekek, én még életemben nem láttam ilyen gusztustalan pocsolyát. A szárított menta megszólalásig úgy nézett ki, mint a teazacc: fele a kád alján, fele a víz tetején ringatózva, közötte meg egy zavaros lélötty. De hát mit volt mit tenni, belemásztam.

A következő tíz perc nagyrészt káromkodással telt, miközben próbáltam életben maradni az ide-oda lötyögő sós mentateában, ami ráadásul csúszott, mint a bagolyszar, és már a túlfolyóig ért, de én még mindig kilógtam belőle olyan stratégiai pontokon, amikre jó lett volna a forró fürdő, amikor pedig megpróbáltam nyakig merülni, törvényszerűen kibukkant a lábam a túlvégen, bugyborékolás, pánik, csapkodás. Kábé úgy festhettem, mint egy karácsonyra vett élő ponty, ami miatt három napig nem tisztálkodhat a család, mert annak szentestéig a kádban a helye, ne nyikorogj, fiam, Töhötöm, ezt én még Teca nénjétől tanultam, hogy így kell. (Megjegyzem, nálunk gyermekkoromban egyszer egy csuka volt a fürdőkádban, bár nem karácsonykor. A RK még rosszabbul járt, vele egy fél szarvas nézett szembe a fürdőkádból, mikor gyanútlanul hazajött valahonnan, és nem is sejtette, hogy a vadász nagybácsi vizitelt aznap náluk. Hajh, nyolcvanas évek káeurópai panel-fürdőszobái, de sok érdekes dolgot láthattatok valaha.)

Hát így esett, kéremszépen, hogy én a gyógyulás útjára léptem, legalábbis fejben, mert a test ugyan még erőtlen, és a takony dúsan tenyészik, de már elég dühös vagyok ahhoz, hogy ennek a szarnak a jövő hétre írmagja se maradjon. Ha pedig azt hinnétek, extra mennyiségű költői túlzással írtam meg ezt a bejegyzést, tessék, így nézett ki a sós mentatea, mikor már lefelé eresztettem azt a rühes kádat:

Igen, a szmötty utána ott maradt az aljára ragadva. És hosszan kellett csiszatolni, hogy lejöjjön a kádról. És ha gyanúsan mentaízű halat fogtok a következő napokban a Dunából, én voltam az, itt tessék reklamálni. Meg a parajdiaknál.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/28 hüvelyk blabla, eská, tavasz, tél

 

7/180 – Karmikus pech

Miután a mai napot azzal kezdtem, hogy villámló gyorsasággal csurig töltöttem három zsebkendőt, beláttam korlátaimat, és búsan nekikezdek, hogy a hét hátralévő részére lemondjak minden programot, ami azt igényelte volna, hogy a) kilépjek a lakásból, b) hosszan pofázzak diákoknak, c) órákon át rázassam magam a tömegközlekedéssel.

Az Isten verje meg, én tényleg nem ezt a lovat akartam. Az úri közönség megnyugtatására viszont elmondanám, hogy 98% biztonsággal nem koronavírus, merthogy nem passzolnak a tünetek (hejhó, épp a saját taknyomba vagyok fulladva, a lázam meg csak hőemelkedés, az is csak délutánonként). A hiányzó 2% amúgy annak a karmikus pechnek van fenntartva, ha véletlenül a 880-as busz vált volna a vírus helyi epicentrumává, mondjuk, valahol Dömös és Pilismarót között. Kitelik tőle. Tudjátok, Pilis szívcsakrája meg effélék.

Nyilván a legkevésbé sem vagyok mutogatható állapotban: csak a számon át bírok levegőt venni, az orromra meg muszáj előkotorásznom a hámosító krémet, mielőtt teljesen kisebesedik, és lényegében pizsiben vagyok, mert minek strapáljam magam. Úgyhogy (hirtelen fordulattal) nesztek, itt vagyok. Bár ebben épp most nem találom túl nagy örömem.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/27 hüvelyk tél

 

7/179 – Beszámíthatatlan

Hát kérem, én ma azért nem írtam eddig, mert reggel be kellett pendliznem a nagy székesfőfaluba, hétfőn ugyanis nagy plénum előtt kerekasztalbeszélgetek, és ahhoz kellett egy előzetes kerekasztalbeszélgetés, hogy tudjuk, miről, hogyan, merre, meg a többi izé.

Most már ugyan pizsiben (plusz nyafogóruhában) vagyok, itthon, előttem egy kanna tea, és nemsokára elhelyezkedem stabil oldalfekvésben a futonomon, de reggel még ilyen tiptop voltam, hejj.

Amúgy ez az a cipő, ami akkor kedden volt rajtam, amikor végigfutottam Esztergomot, és azóta fáj a talpam. Nos, a mai nap után egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a cipő a hibás, mivelhogy ma meg Budapeftet futottam végig, és most kicsike csillagokat látok, valamint igencsak szégyellem magam. Merthogy, izé, voltam kozmetikumboltban. Meg, khm, anyagboltban. Meg (ezt már be se nagyon merem vallani) turkálóban is.

Fogjuk a fejemet eltömítő takonyra és az ebből származó beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan állapotra, az elég jó védekezés. Vagy legalábbis remélem, hogy az.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/26 hüvelyk újracucc, eská, tavasz, tél, turkálgat

 

7/178 – Légutak

Amikor hajnali háromkor arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt, mert a légutaid teljesen elcsömöszölődtek, mire pedig sikerül kifújnod az orrod, siralmasan fel is ébredtél, de teljesen, viszont semmihez nincs ebben az időpontban eszed, leszámítva olyan jól bevált aprószarokat, mint a horgolás meg a Midsomer Murders valamelyik korai évada.

No de legalább valaki kifejezetten kedvel engem ilyenkor, mert nagy vagyok, langyos, és nehezen mozdulok.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/25 hüvelyk újracucc, eská, macs, tél

 

7/177 – Gyakszi

Csendben reménykedtem ugyan, hogy a tegnapi “igyunk-egy-Coldrexet-mielőtt-felfordulunk-hirtelen” csak sunyi kis hipochondriás roham volt, de nem. Tényleg kaparatorkom szezon van, legalábbis nálam itt. Egyelőre ez ugyan pusztán annyit jelent, hogy időnként ordas nagy köhögések szakadnak ki belőlem, és szokatlanul halk a hangom, szinte suttogós (ha felhangosodom, na akkor jön az ordas nagy köhögés). Viszont ha nem állom útját, lesz ez még ennél cifrább is.

Nyilván az ilyesmi mindig gondos mérlegelés után dönti el, mikor szakadjon a fejedre, és ezúttal is igen magas pontszámot tudnék adni neki “tudod kivel szórakozzál” kategóriában, ugyanis mától kezdődik a gyakszihét. Ez azt jelenti, hogy csak pénteken kell tanítani mennem, addig mindenki elvonul egyéni gyakorlatra, ki ide, ki oda, nekem meg nem kell hosszú-hosszú órákon át pofáznom. Cserébe viszont egy efféle félszabad hét éppen arra lenne jó, hogy tudományos tevékenységet folytassak, mert másként megeszi a fene a disszertációmat. Úgyhogy amit a kaparatorkommal megnyertem a vámon (“úgyse kell beszélnem, hurrá”), azt elvesztem a réven. Én, mi tagadás, még legjobb állapotomban is rettentő sok hörgés-morgással művelek bármiféle tudományt, nemhogy akkor, amikor nyűgösen iszom kannaszámra a teákat.

Úgyhogy, tessék, ez a leginkább kifejező kép, amit a mai naphoz és jelen állapothoz társítani tudok.

 
1 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/24 hüvelyk eská, macs, tél

 

7/176 – Zoom

Ma a hajnalt zsemlesütéssel kezdtem, visszaalvással folytattam, most meg a pokrócom alatt üldögélek bágyadtan, és az imént ittam meg egy Coldrexet, mert az az érzésem, bujkál bennem valami. Na jó, lehet, hogy csak a lustaság az.

A közönség mulattatására a fentiek miatt inkább azt mutatom meg, vajon mi lehetett az oka annak, hogy a héten több alkalommal is hiába kerestük távozáskor-érkezéskor Pocit. Nem tudtuk megtalálni, pedig végigjártuk az egész lakást. Nos, a kis büdös talált magának egy új kuckót, és erre csak akkor jöttem rá, amikor a Bűnök Barlangjában üldögélve egyszer csak meghallottam, hogy valaki horkol.

Nézzétek csak!

Hm, menjünk közelebb.

És még közelebb…

Most persze nem tehetem vissza a kék anyagok polcára a türkiz polárokat, mert akkor mi lesz a cicmic kiskuckójával. Shit.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/23 hüvelyk újracucc, eská, macs, tél

 

7/175 – Alsó, felső, király, ász

Ím, itt vagyok, jól láthatóan, ámde darabokra vágva. Alul tikokkal meg macskákkal,

fent pedig tikok nélkül, de méginkább macskával.

Békés szombatot vajmi.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/22 hüvelyk újracucc, eská, macs, tavasz, tél

 

7/174 – Keret

Elolvastam a ma megjelent 1-4. osztályos kerettantervet Magyar nyelv és irodalomból, majd leültem, és cipőket rendeltem magamnak a Sarenzáról. Cipőket.

Ennél többet, azt hiszem, nem kell mondanom.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/21 hüvelyk eská, tél

 

7/173 – Öreganyátok

Múlt kedd óta (akkor száguldottam végig Esztergomon a kérdőíveimet összegyűjtögetni) teljesen röhejes módon fáj a lábam, még pontosabban a talpam-sarkam. Legeslegpontosabban fogalmazva a talajtól számított két centis magasságban fájnak a lábamban az alkatrészek, ha ráállok ennen lábaimra, na. Én ezt nem értem. Aznap is kényelmes-futkorászós cipő volt rajtam, azóta is minden nap kényelmes-futkorászós cipőket vettem fel. Ráadásul nem este fáj leginkább az egész napos strapa után, hanem reggel, mikor felébredek, és letotyogok a konyhába kávéért. Úgy sántikálok ilyenkor, mint egy rőzsegyűjtő anyó a mesékben, szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok, hehh.

Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az “öreganyád” általában zavart szokott okozni a fejekben, hogy ugyan miért olyan nagy szerencse levénasszonyozni valakit, és ez a zavar addig tart, amíg meg nem adjuk a magyarázatot, hogy az “öreg” régen “nagy” jelentésben is használatos volt, vö. öregbetűs könyvek meg a lábam öregujja, úgyhogy a királyfi/szegénylegény a nagyanyjának szólította a boszit, és ezért nem harapták kettőbe, vagy ezért nem változtatták gőtévé ott helyben. Szívesen, máskor is, a tavaszi félévben magyar nyelvtörténetet is tanítok, és őszinte élvezettel teszem.

A fentihez hasonló őszinte élvezetet sajnos nem tudok felmutatni abban az akcióban, amit tegnap este műveltem el, miután majdnem-négykézláb hazajutottam egész napos pofázásomból, aztán a Rend és Rendszeresség szellemében nekiláttam végre kenyeret sütni. Majdnem elkoppantam menet közben, olyan ólomsúllyal tört rám az álmosság, és a művelet végét, amikor a kenyér már ott ült a sütőben, rá is bíztam a Repülő Kutatóra. Ő már kívülről fújja amúgy az instrukciókat (“tíz perc után csipog a sütő, akkor le kell húzni 200-ra, negyedóra múlva kivenni az aljából a tálkát a forró vízzel, újabb negyedóra után kivenni a kenyeret”), és ezúttal is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Meg a kenyér. Kenyerek.

Ezek itt.

Ezeket ticinói kenyérkéknek hívják, és még saját wiki-oldaluk is van, bizony.

Mostanra már, remélem, hozzászoktatok elmém bakugrásaihoz, úgyhogy nem fog zavart okozni, ha ezek után a lábfájás-öreganyátok-ticinóikenyér vonalon a következő ugrás a “mi a nyavalyát vegyek fel máma” állomáshoz visz, melyben ugyan ma reggel is megpróbáltam én balga ellenállni a cikcakkruháknak, de hát jó vicc, épp a hétvégén varrtam két újat, és még csak az egyik volt rajtam, ez így nem maradhat.

Úgyhogy tessék, ma ezzel ütöm ki a diákok szömit.

Némi büszkeséggel jegyzem meg, hogy még így is finom vagyok és visszafogott, mert tudnék én ennél rutyutyubbat is, ha nekiveselkedem. Ez a két sapkalap például még sose volt eddig bevetésen, és a felsőt nem is láttátok még, mert azt a mai cikcakkruha után maradt nyeszelékből ütöttem össze, de ami késik, nem múlik. Látjátok ti még ezeket az én fejemen!

Úgyhogy akkor most táncos (és félsánta) lábbal el, tanítani.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/20 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

7/172 – Élesztő

Már megint kezd kicsúszni seggünk alól a Rend és Rendszeresség (tudjátok, amiben előre tervezünk és főzünk és egyéb anyámkínja), ehhez pedig bőven elég volt, hogy egyesek, akikre nem akarok ujjal mutogatni, elvonuljanak egy komplett hétvégére kéjutazni a családi síelésükre. Mi ugyanis, tisztesség ne essék szólván, lassan odajutunk, hogy ennyi erővel egy zsákfaluban is lakhatnánk, nem pedig a Dunakanyar Ékszerdobozának közepiben. Nem elég, hogy tavaly hosszú, türelemmel viselt szenvedés után meghótt az úton túli kisbót, ahová át lehetett futkászni egy joghurtért vagy egy élesztőért, ha éppen arra volt szükség, de nemrégiben bezárt a tőlünk egy kilométerre lévő nagybót is. Állítólag renoválják, és nagyon ajánlom nekik, hogy ez legyen, mert ha ebből is kinai mindenárulunkot nyitnak, engem definitíve megüt a guta. Az ugyan nyilván nem volt eddig sem kéjhömpöly, amikor este hétkor vagy valami más ehhez hasonlatosan kellemetes időpontban leszálltam a hazafelé tartó buszomról, hogy bekússzak valami éppen nélkülözhetetlen izéért, majd hazacölönkéljek a retyerutyámmal, de ha még ez a lehetőség sem lesz adott, az a szégyen fog érni, hogy az ebédszünetemben fogok kimászni Esztergomba olyan cuccokért, mint egy joghurt vagy egy élesztő, és negyvenöt kilométerről döcögtetem haza a busszal.

Summa summárum, ha nincs heti nagybevásárlás Emesével, meg vagyunk lüve, de teljesen. Tegnap este, mikor fél kilenckor derült ki kovászetetés közben, hogy a hűtőben spájzolt élesztő már zöld és szőrös, majdnem elbőgtem magam. (Nem a kovászba kellett, hanem az öregtésztába, amit az etetéshez kivett kovászból csináltam. Bonyolult dolgok ezek, hajh.) Na persze a hétvégén, amíg egyesek síeltek, el tudtam volna mászni az ellenkező irányban lévő nagybótig (csak másfél kilométer, bagatell), de egyrészt azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam kienni a hűtőből az összes maradékot, amit a RK a nyakamon hagyott, mielőtt ábrándosan elvonult volna a kéjutazására, másrészt meg ha itthon lett volna, akkor kenyeret is sütök, és az élesztőnek nem lett volna ideje gajramenni. Magamnak amúgy éppenséggel azért nem sütöttem kenyeret, mert a nyakamon hagyott holmik között volt hat zsemle is, amit a RK egy elmeháborodott pillanatában vett meg a saját munkázó helyéről hazafelé jövet, és én addig nem is realizáltam a létezésüket, amíg a bűncselekmény elkövetője el nem ment síelni.

Teljesen megértem, ha erre azt válaszoljátok, hogy “irigylem a problémáidat”. Ja, én is. Meséljek nektek arról, hogy minden rohadt reggelemet a Magyar Közlönnyel kezdem, mert az új NAT bevezetése hatályon kívül helyezte a 17/2013-as EMMI rendeletet a nemzetiségi óvodai nevelésről és iskolai nevelés-oktatásról, ergo ennek a területnek február 8. óta nincs érvényes törvényi-rendeleti szabályozása, én meg csütörtökönként éppen erről tanítok? Mert mesélhetek róla éppenséggel.

Egen, továbbra is olyan izgalmas és változatos vagyok magamhoz képest, hogy a fal adja a másikat.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/19 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

7/171 – Szobainas

Úgy döntöttem, civilizációs szintet  lépek. Ezzel a csudálatos keddel, amikor hétkor (reggel) vágtatok ki az ajtón, és hétkor (este) csámpázok vissza rajta, csak úgy tudok megbirkózni, ha mindent előkészítek. Így hát felvonszoltam a fürdőszobámba a pincéből azt a szobainast, amit ugyan nem tudom, ki vitt le oda, de a pince amúgy is afféle raktár és kincsesbánya, ahonnan néha felhozok ezt-azt. Eddig még senki sem reklamált miatta, és ha ezúttal sem fog, mindenekelőtt lefestem a dögöt.

Szerintetek milyenre lenne érdemes? Zöldre, narancssárgára vagy pirosra?

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/18 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

Intermezzó – Lóci révbe ér

(Előzmények itt és itt.)

Amikor legutóbb bármi érdemi információt közöltem veletek Lóciról, az még a tanácstalanság és a “hátha, hátha” időszakában volt, amikor megfeszített erővel törtük a fejünket azon, mi legyen vele. Hiába cuki és simogatásra éhes és szeretetteljes és gyönyörű darab, lövésünk sem volt, hogy a nyimnyámba találunk gazdit egy FIV-pozitív macskának, aki ugyan most még egészséges, mint a makk, de csak további FIV-pozitív macskák mellé lehetne befogadni. Mivel viszont mi roppant okosak vagyunk, addig törtük a fejünket, amíg a Repülő Kutatóéból kipattant az isteni szikra: adjuk oda dajkaságba a szomszédba, anyósomékhoz. A macska gazdája továbbra is ő lesz papíron meg egyéb ilyen ügyekben, de Lóci majd a szomszédban lakik. Ahogyan fogalmazott: “Outsource-oljuk a macskát”.

Outsourcing. Remekül hangzott, neki is láttunk. Nyilván egy ilyen projekt alapos tervezést és bevezetést igényel, stratégiával meg mindennel ami ilyenkor köll. Gondos megfontolás után a direkt marketing és az élő termékbemutató módszere mellett döntöttünk, célcsoportként pedig az állatszerető nyugdíjas nőket és kiskorú humánerőforrásokat határoztuk meg. (Remélem, röhögtök. Keményen dolgoztam az előző mondaton, az árgyélusát neki.) Mivel éppen téli vakáció volt, és itt pocolt a szomszédban anyósom összes unokája, addigra pedig mi már kitapasztaltuk Lóci legfontosabb szkilljeit (=szép, bújós, barátságos, és imádja, ha simogatják), nem bonyolítottuk tönkre a dolgokat, csak megmutattuk a direktmarketing-kampány célcsoportjának, melyik ajtó mögött van a macska.

Lóci természetesen az elvárható módon viselkedett. Hanyatt vágta magát anyósomnak. Hanyatt vágta magát az unokaizékéknek. Boldog kis sikkantásokkal fogadta, ahányszor valaki bement, hogy megsimogassa. Aki simogatás után ki akart menni a szobából, annak ráfeküdt a cipőjére, és dorombolt. Minden úgy zajlott, ahogyan a mesékben, leszámítva apósomat.

Apósom nem kedveli a macskákat. Nem rúg utánuk vagy ilyesmi, csak nem igényli macskák (vagy más háziállatok) jelenlétét az életében. Addigra viszont már a reklámkampány célcsoportja keményen be volt zsongva, úgyhogy Logikus Ellenvetésekre volt szüksége. Sajna, majdnem mindegyikre fel voltunk készülve. “Lóci szét fogja karmolni a bőrkanapét.” Szereztünk macska-távoltartó szprét. (Asszem azóta sem használták, Lócit a kanapé csak annyiban érdekli, ül-e rajta valaki, akire rá lehet tehénkedni.) “Én nem fogom a macskavécét pucolni.” Sebaj, vagyunk erre elegen. “Sok pénzbe kerül.” Átvállaltuk az alom meg a kaja meg az orvos költségeit.

Summa summárum, apósom végül belenyugodott, hogy Lóci ott fog kikötni a nyakukon, úgyhogy január 12-én egy sokszemélyes processzió átszállította a szomszédba Lócit, a vécéjét, az almot, a kajáját, a Béres-cseppjét, a fülcseppjét meg az edénykéit. Mindezt beraktuk egy (Lóci eddigi lakhelyénél kétszer nagyobb) szobába, majd a Casablanca szellemében azt mondtuk a macskának, “Rajtad a világ szeme, kölyök”, és reméltük a legjobbakat.

Azóta eltelt már több mint egy hónap. Lóci az első meglepetéstől ugyan fél napig rózsaszínűt pisilt, de mire eljutottunk volna vele az állatorvoshoz, abbahagyta, és azóta sem csinált ilyet. Egy hét szobafogság után megmutatták neki, hogy övé az egész lakás, és ezt ugyan néhány napig nem hitte el, de azóta már tényleg övé az egész lakás, különösen annak simogatásra alkalmas részei (magyarán a csillárokat leszámítva szinte minden). Mivel a szomszédban törékeny tárgyak és növények is vannak quantum satis (nálunk, amióta macskát tartunk, jelentős átalakítások lettek ezeken a frontokon), erősen tartottam attól, garmadával teszi majd tönkre ezeket, de egyelőre még sem kertészkedni, se kristályvázákkal dobálózni nem volt szándékában. Kopogjuk le, ezután se lesz.

Apósom ugyan továbbra sem kedveli a macskákat, de ez Lócit (mint általában a macskákat) átkozottul nem érdekli, és a négydekás agyában az is összeállt, hogy ha valaki egy Poang fotelben ül éppen hátradőlve, a kezében borospohárral, az teljesen védtelen. Úgyhogy, bizony, már arra is volt példa, hogy beült apósom ölébe, és addig nem tágított, amíg meg nem simogatták. Győőőőzelem.

Legyünk realisták: mindez sokkal-sokkal nehezebb lett volna egy barátságtalan, félős, csúnyuska kis vakarccsal, de hát Lóci ő Lóci, úgyhogy talán most már tényleg nem kiabálom el, ha azt mondom, végül a lehető legjobb megoldást sikerült összehozni.

Ezt a képet szombaton lőttem, amikor átmentem kialmozni Őfelsége alatt, ő pedig az elvárható módon reagált. Igen, hanyatt vágta magát, hogy simogassam.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/17 hüvelyk blabla, macs, tél

 

7/169 – Archíva

Mielőtt bármiféle illúziótok lenne, én épp a Bűnök Barlangjában ülök nyafogóruhában meg felemás zokniban, és arra próbálom rávenni magam, hogy behanyigáljak még egy adag mosnivalót a gépbe. Azt a képet, amit most kaptok, még pénteken lőttem indulás előtt.

A diákok, talán mondanom sem kell, mindvégig ébren maradtak.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/16 hüvelyk újracucc, eská, tél

 

Eská 7/17 – Csak egy kis készletfrissítés

Azt hiszem, most már úgy március végéig elleszek.

Na persze ha nem kalkulálom bele, hogy mennyi maradék anyagocskával kéne még kezdenem valamit…

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/16 hüvelyk újracucc, eská, tavasz, tél

 

7/168 – Színes szombat

Miután tegnap hazavonszoltam magam, és megettem igen-igen bézs vacsorácskámat csupa maradékból,

úgy döntöttem, hogy a szombatot megpróbálom olyan sok színnel megtölteni, amennyivel csak lehetséges. Úgyhogy újramanikűrtem magam,

ma reggel pedig körülnéztem, még mivel szállhatnék bele a tarkabarkákba.

Hát például ezekkel

meg ezekkel.

Itt már minden ki van találva, kéremszépen, mit hová és milyen módon, addig viszont még várnia kell ezeknek a cuccoknak, amíg nem végzek a lódenkabátkámmal.

Te mit szólsz ehhez, Poci?

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/02/15 hüvelyk újracucc, eská, macs, tavasz, tél

 

7/167 – Szívek és macskák (plusz a tatu)

Itt ebben a vircsaftban nem szoktunk Valentin-napot tartani, és most tényleg nincs is rá érkezése senkinek, mert én délben elmegyek tanítani (14:15-18:15 között – képzelhetitek a lelkesedésem, és főként a diákjaimét), a Repülő Kutató meg ugyanakkor elmegy síelni. Ja. Síelni. Az eddigi években is elment síelni, de az mindig úgy volt előadva, hogy az unokaöcsinek felelős kísérő felnőttre van szüksége blablabla. Na mármost idén az unokaöcsi tizenöt éves, szóval egyre kevésbé létfontos, hogy vigyázó szemét rajta tartsa valaki a családból, ha elküldik három napra egy komplett összeszokott felnőtt-gyerek bandával, másrészt pedig anyósom is megy a síelésbe az unokahugikkal együtt, akiket amúgy senki nem akart sose rábízni a Repülő Kutatóra.

Mikor mindezek kiderültek (csak apránként, kérem, csak apránként), én megszokott kedves és megértő módomon reagáltam, mégpedig így: “De hát te nem is felügyeletbe mész, hanem kéjutazásra, te DISZNÓ”. Ma reggel viszont megkértem, vegye rá legalább valamelyik átkozottul ráérő családtagját, videózzák le, amint síel. Hogy viszonylag pontosan idézzem, mit mondtam neki az én érzelmes és bájos stílusomban: “Összességében csak akkor érdemes téged nézni, amikor éppen jössz a hegyről lefelé, mert gyalogosan csámpás vagy, a tudományos életben tudálékos, férjnek borzasztó, úgy táncolsz, mint egy tatu, és a horkolást még nem is említettem, de úgy síelsz, mint egy dzsémszbond”. Igen, ilyen az, amikor én érzelmes vagyok. Ah. Szíveket ide, de azonnal.

Ez itt amúgy nem egy beállított kép, hanem a fonalhulladék-felhasználás új módjainak kísérleti fázisa, úgyám. Mára érjétek is be ezzel, mert nekem még meg kell mosnom a nyavalyás hajam, ne nézzek ki úgy a diákjaim előtt, mint akit egy ürgelyukból öntöttek ki.

Száz szónak is egy a vége: a család elmegy kéjutazni, én meg ha hazakúsztam a mai 5×45 perc pofázásból, itthon maradok a seggemen, és a macskáinkat almozom.

Igen, jól olvastátok, a macskáinkat. Pocit és Lócit. Lóci ugyanis – most már, egy teljes hónap után, nem érzem úgy, hogy eltréflizném ezzel a szerencsét, ha elmondom – a szomszédban lakik anyósoméknál.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/02/14 hüvelyk újracucc, eská, tél