Nahát, ennek a hónapnak is vége. Galéria!
október 2016 havi bejegyzések
4/61 – Optimizmus mindenáron
Hajnalicskavirágnak lenni (ja, ma is egészségtelenül korán ébredtem) azért jó, mert mire felkel a nap, az ember túlvan egy komplett manikűrön, a manikűr meg azért jó, mert a vakáció tiszteletére végre használni lehet a rettenetesen narancssárga lakkot is.
Vendéget várni azért jó, mert kénytelenek vagyunk legalább egy kicsit gatyába rázni a lakást, az pedig azért jó, mert ilyenkor ismét kiderül, mennyi sok helyünk van valójában elpakolni az elöl kallódó cuccokat, és mert fel lehet húzni a szép téli díszpárnahuzatokat.
A napfény pedig egyszerűen csak úgy jó, ahogy van.
Viszont egy hajfestés definitíve rámférne.
4/60 – Legyen világosság
Megest hajnalban riadtam fel, desőt éjjel. Háromkor. Az óraátállítás jóvoltából ráadásul kettőkor, nom du nom du nom. Mindehhez talán mondanom se kell, hogy azért ébredtem fel, mert valaki éppen egy rossz minőségű gallyvágó fűrésszel próbálta leszedni a medencémet, ah ti női létnek misztériumai. (Germaine Greer feminista mondta valahol A kasztrált nőben, hogy mekkora szívás negyven éven át minden hónapban menstruálni, mikor az ember amúgy csak kábé két gyereket szeretne.) Természetesen azonnal megjelent mindkét szőrös családtagom is, és kicsinyt verték egymást a szőnyegen, aztán Celó lekuporodott, és csodálatos asztmás stílben elkezdett köhécselni. Öt khhhhhhr után persze abbahagyta a simogatásra, de addigra már úgy felébredtem ijedtemben, hogy dajnng. Inkább főztem egy kávét, aztán számbavettem az eljövendő napot.
Ma Diwali van, és én továbbra is nagyon szeretek minden olyan ünnepet, ami lámpásokról, mécsesekről, csillagszórókról és zabáról szól. Plusz új holmikról. Nos, ez utóbbi idén se érvényes, bár azért egy kicsikét talán mégis, mert a lakás kap néhány új párnát, legalábbis ha be tudom fejezni ma azokat a projekteket, amelyek már hetek óta folydogálnak, amikor éppen akad egy kis szabadidőm. Takarítani is kell, főként hogy holnap megjelenik anyám meg húgom, és számos termeink vagynak ugyan az elszállásolásukra, de ezen számos termek igencsak kriminális állapotban.
Ehhez képest itt ülök felöltözve, de paplan alatt, köröttem pedig harmincötféle hímzőfonal, és nagyon nem akarózik felállni innen. Még reggelizni se. Felemás Diwali lesz ez, no. De ha már van, hadd szóljon.
4/59 – You better run
Ma is konzerv, nem is lehet más. Tegnap este az agyam kipucolására mászkáltam vagy három kilométert, aztán megittam egy pohár kézműves sört, miközben nevelésszociológiát olvasgattam. Tudok én élni, hejj. El is aludtam kilencre, ma reggel nyolctól ugyanis újabb adag tudást passzíroznak be a fejembe. Sajna, háromkor olyannyira felébredtem, hogy nyilvánvaló volt, ebből már nem lesz visszaalvás. Úgyhogy egész hajnalban az Aistéar és Síolta programokról olvasgattam, haddlám, hogyan pásztorolják az ír kisgyerekeket. Estére viszont otthon leszek, és végre vakációm is lesz egészen szombatig.
Holnap pedig Diwali, és a Repülő Kutató vett bárányt, úgyhogy főzni fogok. Örüljünk a kis dolgoknak, aszondok.
Egyébként, akárcsak a tegnapelőtti, ez a pár zokni is azt mondja, hogy “run run”, és ezúttal tényleg azon vagyok.
4/58 – Zengő
Szép dolog ez a széjjelhasadt állapot: tanárként mától vakációm van, diákként viszont két napom a D/540 nevű csúnya kis teremben, mely alatt olyasmiket passzíroznak a fejembe, amilyesmiket én magam is tanítok. Mindehhez ma hatkor lépek ki az ajtón, hogy legyalogoljak a HÉVhez, és így elérjem a 7:45-ös Zengő IC-t. Talán mondanom sem kell, mennyire szeretnék inkább bármimást csinálni. Tegnap este kicsit összeomlottam-forma, a világ nyomorúságairól nyivácskoltam a RK-nak – nem a sajátjaimról elsősorban, azok nyilvánvlóan frst world problemek, de azért sort kerítettem arra is, hogy idén még nem is mentünk együtt sehová semmiféle szünidőfélére, mert mindig minden össze volt kötve valami feladattal, Regensburg, Zenta, Pécs, bezzeg még csak tavaly is milyen kellemes hétvégét töltöttünk együtt Balatonfüreden csak úgy. A RK nagyon megértő volt, nyugi, kicsim, végül is még nincs vége az évnek, meg egyébként jöhetnél velem Temesvárra (ahol amúgy természetesen szintén valami feladata van).
És még mindig köhögök. Már egy teljes hónapja.
A kép nyilvánvalóan konzerv tegnapról, amikor összecsomagoltam a motyómat, de ez van rajtam most is, plusz hátizsák. Valószínűleg az arckifejezésem is hasonló.
4/57 – Langsam, langsam
Ne tévesszen meg senkit, hogy a zoknimon azt írja, “run”, az nem a mai nap programja, hanem a holnapé. Meg a holnaputáné.
Igen, megint Pécs. És pénteken meg szombaton is óráim vannak.
Szaporulat a szekrényben 4/1 – A Pöttyös Netovább
Szeptember elején azt deklaráltam, hogy ebben az évben elvileg nem veszek ugyan semmit, de fenntartom a jogot arra, hogy összesen hét alkalommal nekem-új holmikat szerezzek, ha éppen megbolondulok/besokallok.
Azt hiszem, az elmúlt időszak után eléggé érthető, hogy ebből a hét alkalomból az első épp most következett be. Mindenesetre tegnap hirtelen elCsipikésedtem, és elharsogtam, hogy “Eddig és netovább!”. Csipike persze a netovább utáni időszakra azt tervezte, hogy példátlanul gonosz lesz, én viszont csak bevágódtam fejjel előre az Angexbe az esztergomi buszállomás és a munkahelyem közti gyalogtúrán, egye meg a fene a világot.
És megvettem ezt itt, kemény 1200 pénzekért.
Tessék egy közeli a szövetről, hát nem cukker.
Szeptember elején azt is mondtam, hogy ha veszek valami nekem-újat, megszabadulok ugyanabból a kategóriából valami régitől. Nos, ez a zakó lesz az.
Volt rajtam vagy kétszer a blog kezdete óta. Kevés. Ha valakinek véletlenül fájna rá a foga, csak kajabáljon.
4/56 – Hupikék
Hupikék vagyok és harcrakész, robogok bele a hosszú napba meg a Bermuda-háromszögbe. A sárga sarkantyús ficfánfityergőjét ennek a rohadt világnak, már megint esik.
Szelfi persze nincs, mikor lett volna érkezésem ilyet csinálni, a tegnapot nem önmagam adjusztálásával és fotózgatásával töltöttem, hanem. De hogy ne maradjatok szemjojó nélkül, nesztek.
4/55 – Earl Grey
A mai napra én tanítást terveztem, nem pedig fel-alá szaladgálást a vécé és bármimás között, sűrű káromkodással súlyosbítva. Két dolog vigasztal: hogy ez holnapra minden bizonnyal elmúlik (muszáj neki, a holnapi nap rettenetes), meg hogy az Earl Grey tea akkor is finom, ha hasmenés ellen issza az ember. Ja, meg még egy harmadik: a mai órát tudom a legkönnyebben pótolni.
Nagyon pontos elképzeléseim vannak, miket, hogyan, milyen erővel és mennyire hosszan izéljen hegyesre a zuniverzum.
4/54 – Rongyok, rongyok mindenütt
A jelek szerint most már a hétfők bizarr velejárója marad, hogy valami olyan feladat miatt vagyok kénytelen átcserélni a játszósruhámat, és kimászni a házból, amihez semmi kedvem sincs. Ma például a bankba vagyok kénytelen lekúszni, mert a készpénzvagyonom teljesen nevetséges szintre csökkent, és amíg nem lehet kártyával fizetni a Volánbuszon, nem fognak elvinni holnap a két szép szememért a munkahelyemig.
Akkor viszont már kiadjusztálom magam kellően röhejesbe, ezt neked festők, művészek és macskakövek városa.
…
Oké. Megírtam a bejegyzést (még öltözködés előtt – szoktam néha ilyet), aztán felmentem a szekrényhez, dilinyós holmikat vadászni. Ó, de régen hordtam utoljára ezt a táskát, gyere szépen a mamához, aztán meg, hohó, évek óta nem volt rajtam ez a bársonyzakó sem.
Amelynek zsebében megtaláltam az úgyszintén évek óta nemlelem holdkő fülbevalókat, melyeket a húgom hozott nekem 1997-ben vagy ‘8-ban Törökországból, és amiket évek óta sajnálok, hogy úgy elhánytam őket, asse tudom, hol lehetnek.
A zakó zsebében voltak. A balban. A jobb zsebben ugyanis egy tucat névjegyemet találtam meg az előző munkahelyemről, és ebből a kettőből így együtt, egyik zsebben a legszebb fülbevalóim, másikban meg névjegyek, dedukszijo nevű szupererőmmel rögtön tudtam, mikor volt utoljára rajtam ez a zakó.
2013 decemberében, amikor a japán nagykövetség a császár születésnapját ünnepelte.
Túl sok holmim van. Még mindig, már megint.
Újracucc(-féle) – KindliTok Plusz
(Előre jelzem, ez hosszú lesz és képnehéz, de hát olyan piszokmód elégedett vagyok magammal, hogy csak na, szóval duma is lesz meg dokument is.)
Volt nekem valamikor kindlim tokkal meg mindennel, de aztán kölcsönadtam tokostul a Repülő Kutatónak, aki éppen valamiféle piszok hosszú szövegeket olvasgatott pdf-ben, és szüksége lett valamire, amin olvasgathat tömegközlekedés közben, az a valami pedig nem tizenhét hüvelykes monitorátmérőjű laptop. Ezzel lényegében keresztet is vethettem a kindlire, de aztán Laura barátnőm, áldja meg őtet a zuniverum, apgrédelte a saját kindliparkját, és ezáltal csak úgy barátilag a fejemre esett egy Paperwhite 2.
Éppen csak tok nem volt hozzá. Na sebaj, én ugyebár az ilyesmit általában megoldom. Az egyszerű eljárás az lett volna, hogy rendelek egy ócsóbbacskát a Vateráról, de minek venni valamit, ha varrni is lehet. Úgyhogy szokás szerint előszedegettem a kincsecskéket.
A két felismerhetetlen fekete kismaszat ott fent kétféle gumi, az egyik zsinórgumi, a másik meg egy gumírozott bársonyszalag, a szürke szövetizé pedig egyszer egy sálakkal teli kosárban volt a turkálóban, én meg megvettem. Beazonosíthatatlan, milyen célra szánták, talán valamilyen kabát pótgallérja vagy mije lehetett. Mindenesetre valamikor csúful megrágcsálták a molyocskák, és akárhogy forgattam, nem tudtam olyan formában ráképzelni a jövendő kindlitokot, hogy ne legyen benne valahol egy bazi nagy molyrágás.
Jó, hát akkor kezdjük a gombbal megvarrni a kabátot: a molyrágcsa takarására kivágtam a fent is látható fekete téglalapot, rápakolgattam néhány tallért csak az esztétikus megjelenés végett,
aztán láthatatlan öltésekkel rávarrtam kézzel mind a hármat. Íme, ilyen lett a visszája:
Ezután szépen befűztem a varrógépet, felül fekete cérna, alul szürke, százas tű az anyagvastagság mián, és erisszed.
Ezek után visszakunyiztam a Repülő Kutatótól a kindlitokot, hogy lemérjem, merre az annyi.
Innentől kezdve nagyon szépen, egyszerűen és különösebb hülyéskedés nélkül meg lehetett volna oldani a továbbiakat, de hát engem nem abból a fából faragtak, hogy egyszerűen, még mit nem.
Hadd magyarázom el. Az elmúlt hétben, amióta a kindlivel futkorászom, szintet léptem az e-book-olvasó használatában – merthogy szintet lépett a múltkori disszertálásom óta a tudomány is, azért. Open Access meg Arcanum adatbázis meg effélék, és a nevelésszociológiai szakirodalom különösképp részletesen fel van pakolva a netre. Én bizony ezzel a ketyerével főként szakirodalmat olvasgatok a Bermuda-háromszögben pendlizgetve, és mindehhez természetesen szakirodalmat cédulázok is. Igen, tudom, ez utóbbira is vannak már papírmentes megoldások, de nekem szükségem van arra a nagyobb lélegzetű tudományos kínlódásokban, hogy néha szétterítsem magam körül a komplett gyűjteményt, és témakörök meg miegyebek szerint strukturáljam meg átstukturáljam. If it ain’t broke, don’t fix it, és ha a módszer működik, akkor nem dobom ki az ablakon. Nemcsak cédulákat gyártok viszont, hanem jegyzeteket is, és mindehhez az elmúlt héten már megtapasztalgattam, hogy milyen hosszú és nyavalyás hercehurca minden alkalommal előszedegetni a buszon a táskából noteszkét, tollacskát, cédulácskákat.
Summa summárum: én mindazt, ami alább látható, bele akartam építeni a kindlitokba,
mert ugyebár van olyan, hogy kanálgép, nekem meg szükségem van egy, hogy is mondjuk, jegyzetgépre.
Szóval kivágván a teljes kindlitoknak szánt darabot a szürke szövetből (hosszúságra 4×hátlap szélessége + borítógerinc szélessége; a magasság már adott volt, éppen olyan széles volt ugyanis a sálféle izé, mint amilyenre nekem szükségem volt), elkezdtem spekulálni azon, hová varrjak rá gumiból mindenféle kis rögzítőket a céduláknak-tollnak-notesznek. Elég sokat kellett spekulálni, hogy hová, merre, milyen szélességben, hogyan néz majd ez ki összecsukva meg kinyitva meg mi légyen a praktikummal. Egy adott ponton így festett a jövendő tok:
A gumiszalagokat egyszerűen csak a gombvarró program széles cikcakkjával fogtam oda a szövethez a két végükön, a következő képen jobban látható, hogyan. Magának a kindlinek persze pusztán a poén kedvéért még nincs fent a rögzintyű (végül is teljesen mellékes egy kindlitokba a kindli helye, ugye), de az is rákerült végül, ni:
Mindez négyszer. Tessék elképzelni.
Mindezek után minden ketyerét meg szerkentyűt beledugdostam a megfelelő tárhelyekre, és látám, hogy ez jó.
(A kindli nemvan fejjel lefelé. Pontosabban, igen, fejjel lefelé van, de nekem így van rá szükségem. Én így szállok le a bicikliről.)
Gondolom, még mindig vannak köztetek olyanok, akik nem egészen értik, hogyan lesz ebből végül kindlitok, de nyugi, ez a következő mozzanat már segít:
Tecciklátni, mintha csak könyvborítót ácsolna az ember. Utána már csak merevítő kell bele, például egy régi keményfedelű mappából méretre vágva, aztán belebújtatni, és széles cikcakkal lezárni a nyitott széleket. (Cérnát is cseréltem, most már alul-felül szürkére.)
Kivéve azon az oldalon, ahol ugyebár az ember átvarrna cikcakkal a gyöngyörűséges molyrágcsa-takaró tallérain. Ha már ennyit tököltem vele eddig, nem hagyhatom veszendőbe menni. Ott bizony kézzel kell dolgozni, de ha lúd, akkor legyen döglött, és legyen elütő színű az a pelenkaöltés.
Középen a kis bársonygumi hurok a tollé, mindjárt meglátjátok.
A jegyzetgép befejezéséhez már csak a gombot kellett felvarrni a záródáshoz, szintén elütő színű fonallal, mert miért ne. (Nem magyarázom el külön, miért van aládugva egy gyufaszál, ha valaki esetleg nem érti, kérdezzen rá.)
Éééés, kész.
Tessék, most körüljárjuk:
belülről
kívülről
a gerincéről
Jegyzetgép. Enyém. Nyamnyam.
4/53 – Szabad nap
Ez ma egy szabad nap, és szabad országban a szabad ember azt csinálja, amit szabad neki, úgyhogy én pl. megmostam a hajam, és mentálhigiénés okokból az egész napot a varrószobámban fogom tölteni.
4/52 – Mindent bele
Piac, bevásárlás, tisztító, tanítás. Jobb, ha ma lazára veszem a figurát öltözködésügyben.
Lazán, lazán, még mit nem. A csomagtartó kipakolása közben beleléptem a Timó kutya által otthagyott ajándékba, de úgy, hogy a jobb cipőm még most is szárad a pucolás után. Újratervezés. Hogy izélné hegyesre a zuniverzum.
4/51 – “csillag cincog fagy szitál beh sok cinke exitál”*
(*Palotás Dezső. Mint erre rájöttem valamikor, nincs olyan helyzet, amire ne lenne néhány találó Palotás-verssor.)
Ma reggeliben lezavartam az óráimat (pótolni kellett azokat, amelyek elmaradtak a csudálatos doktori képzésem miatt), úgyhogy már itthon cincogok. Hajrá, Mari néni, holnap is tanítás lesz.
4/50 – A hercegnők mindennapjai
Tegnap délután ismét igazi hercegnő voltam, a rangidős kollegina hazahozott kocsival (ő is szentendrei), csak annyit kötött ki, hogy nem köhöghetek az irányába, mert jövő héten Nápolyba utazik, és ezt egészségesen szeretné. (Igen, még mindig köhögök. Afféle rojtos-recsegős módon, ami általában azt jelenti, hogy a vége felé járok a hülyeségnek és marhaságnak, és ez igen jó lesz nekem, mert a tegnapi nettó hat óra beszéd ötödik órájában igencsak kezdett elmenni a hangom. Nyavalyába, pofázásból élek, ráadásul holnap és holnapután is tanítok – igazán ideje lenne leszámolni ezzel a felső légúti kutyfüttyel.)
Ma is igazi hercegnő leszek, mármint ha onnan ismerjük meg a hercegnőket, hogy aznap nem tanítanak, viszont nagy sóhajtással előveszik a porszívót. (Miután a Repülő Kutató lelépett. Mink arisztokratikus hölgyek nem zavarjuk a készülődésben a férjeinket.) Előtte viszont még elmegyek péksütiért, mert egy falat kenyér sincs a házban. Ennek örömére ismét felvettem a csudálatos Desigual csizmát, hadd szokjam. Igazán rámfér, hétfőn csak két kilométert kutyagoltam benne, de még most is érzem a lábszáramban. Hiába, a cipősarkak nem a barátaim.
Szóval: péksütik, porszívó, majd anyagficlik. Tokot fogok varrni a szép nekem-új kindlinek, és ha kész leszek vele, bizony be is blogolom, akár érdekel valakit, akár nem.
4/49 – Még nyolc
Mármint még nyolc szerda. Úgy vágom ezekkel a szerdákkal a centit, hogy hajaj.
A mai poszt amúgy nyilván újabb konzerv, és mégnyilvánabb kétségbeesett kísérlet arra, hogy… na, megmondva az őszintét, én se tudom, mire, de ma mindenesetre ezt vettem fel. Gőzöm sincs, miért. Azzal vigasztalgatom magam, hogy a blog elmúlt három éve alatt biztos volt rajtam ennél lököttebb kombináció is.
A Repülő Kutató amúgy tegnapelőtt megkérdezte egy különösen hisztérikusra sikerült holanemtommi-rohangálás közben, egyáltalán hogyan vagyok képes menedzselni ezer táskámat, ha neki ez az öt se megy. Magától értetődően válaszoltam, hogy van hozzá egy blogom, ahol mindig megnézhetem, melyik volt nálam legutóbb, amibe beletehettem a holanemtommit. Szerdánként viszont ebben a félévben elég könnyű dolgom van: felkapom azt, ami kedden is velem volt.
És ugyanezt a továbbiakban még hétszer megcsinálom, ha ez a mai nap lement.
4/48 – Őszi papagáj
Ezúton szeretném jelezni, hogy az éppen aktuális időjárás piszkosul nemvan kedvemre. Az ilyen ködös, hideg, nyavalyás izének, levegőben kéményfüsttel, talajon nyirokkal ésatöbbi, két-három hét múlva kellene beköszöntenie, mert akkorra való. Ha jól emlékszem, az októbert tavaly is kifújták az ablakon, szeptember után rögtön november következett vagy mi. És attól, hogy idén lényegében úgyse tudok elkószálni sehová, hogy a levelek lehulló neszét hallgassam, még lehetne egy egészen kicsikét szép idő.
Minekutána nem tudok mást tenni, papagájnak öltöztem kínomban. Őszi papagájnak.
4/47 – Én, a posta
Ma egész nap otthon ülhetnék, hogy ezer apró ügyemmel foglalkozzam (közte igen kellemes szundikálásokkal is, nem tagadom), de megúsztátok, hogy ismét nyafogóruhában lássatok, mert a munkahelyi padtársam megbízásából egy doboz pralinét kell elfuvaroznom egy Becsületes Megtalálónak. (Hosszú és meglehetősen kusza történet, amiben a Zsófikám által hazahozott kiskutyák vannak meg visegrádi séta meg elvesztett pénztárca – fő, hogy van benne egy Becsületes Megtaláló is, akinek a Bükkös partján átnyújtok egy doboz pralinét, mert Szentendrén élek. Logikus, nem?)
Mivel nyafogóruhában mégse zarándokolhatok végig a városon, felőtöztem. Ez alkalommal felavatom a vadonás új Desigual csizmámat is, amit még augusztus végén rendeltem meg (tehát nem számít e blogévi beszerzésnek), szorgos divatbáb aki vagyok. Két kilométer séta éppen el is fogja dönteni, milyen gyakorisággal látjátok majd a továbbiakban a lábamon.
Újracucc(-féle) – Ha rövid a függönyöd, toldd meg egy…
(A cím tévútra vezethet, mert nem az enyém, és nem is rövidebb, hanem keskenyebb a kelleténél, de függönynek függöny, az tény. Nem is olyan nagy truváj, hogy muszáj lenne bejegyzést írnom róla, de piszok régóta nem volt itt újracucc-poszt, úgyhogy nesztek.)
A múltkorában kért meg anyósom arra, hogy egyszem fiúunokájának segítsek gatyába rázni a szobájában a függönyhelyzetet, mert a sógornőm vett ugyan neki függönyt az ablakra, de az ablak széles, a kétszárnyú függöny meg keskeny, kéne csinálni vele valamit. (A függönnyel. Az ablak marad.) Addig kitalálta ugyan a folytatást, hogy bele kéne toldani egy másik anyagot, de a kivitelezést inkább rábíznák az én csecsebecse kezecskéimre. Nem kell törődnöm azzal, hogyan akasztják majd fel az ablakra, csak toldjak bele egy arasznyi pluszt, és slussz.
A függöny meg a pótanyag rendben meg is érkezett, voálá:
Egyszer tartok majd a családnak is egy “hogyan turkáljunk yol” eligazítást. A függöny egészen nyilvánvalóan másodkézből származik, és az első kéz alatt igen rendesen megrágcsálta a nap aranyfoga. Emellett nem csak a színe lelombozó Mao-kék (majd a többi képen jobban megfigyelhető árnyalatban), de az anyaga is úgy fest, mint amit még a nagy kínai kulturális forradalom alatt gyártottak le, lehetőleg vasalhatatlanra. Ehhez képest a pótlásra szánt anyag egy igen jó minőségű, vadonatúj IKEA-lakástextil darab, teljesen más anyagösszetételi meg vastagsági meg vasalhatósági paraméterekkel, ennélfogva úgy fog festeni majd a végeredmény, mint… ja igen, pontosan úgy, mint amit otthon csapott össze egy hobbivarrónő.
Na mindegy, ours is not to reason, why, ugorjunk neki.
Amennyire lehetett, kivasaltam Mao hagyatékát, aztán kivágtam a mintás anyagból két megfelelő szélességű csíkot, visszahajtva elszegtem felül, aztán rávarrtam a függöny szélére a visszáján így
majd a színére fordítva így
Visszahajtva elszegtem alul is meg a külső szélén is, aztán mégeccer ugyanezt a másik függönyszárnnyal.
(Ezután kivasaltam. Nem lett szebb.)
Nyilván ezzel már teljesítettem a feladatot, miszerint legyen szélesebb az a függöny, mint eddig volt, de engem ugyebár nem abból a fából faragtak, hogy ennyivel beérjem, kellett rá valami “kuss, én így szállok le a bicikliről”, hogy a két anyagot valamiképpen közös nevezőre hozzam. Így hát a maradék anyagból kivágtam egynéhány körmintát, és random helyeken rátűzködtem a függönyre
aztán cikcakkal szépen rávarrtam azokat.
Megint kivasaltam. Ezúttal se lett szebb.
Majd ha egyszer felkerül az ablakra, azt is megkísérlem lefotózni.
4/46 – Hun hideget, hun meleget
Kicsikét sok jutott mostanság nekem a fékevesztett rohangálásból, és a doktori óráim is meglehetősen felemás hangulatban hagynak: egyrészt vadul nyüzsög bennem a lelkesedés, másrészt meg kiszámíthatatlan kishitűségi-türelmetlenségi rohamokat kapok. Az eddig feladott három házidolgozat mindegyikénél rögtön lett ötletem olyan témához/kutatnivalóhoz/megírási módhoz, hogy később kis változtatással be tudjam illeszteni az mondott házidolgozatot jövendő disszertációmba, viszont átkozottul nyomasztó arra gondolni, hogy 2+2 év múlva le kell adnom a komplett hóbelevancot. A tanáraink állandóan arról beszélnek ábrándosan, hogy a kutatási téma meg a vázlat meg maga a kutatás is mennyit fog változni menet közben, és ebben teljesen igazuk is – lenne. Ha. De nincs. Nálunk igencsak másként fog festeni az a “menet közben”, mint az eddigi hallgatóiknál.
Csak hogy megértsétek: a doktori iskolának jelenleg 139 olyan hallgatója van, aki három év szervezett képzés után már megszerezte az abszolutóriumot, de még nem adta le a disszertációját, és még békésen elmerenghet meg elmolyolgathat rajta évekig, várván a zihlet édes csókját (vagy, ahogy Egyed Péter fogalmazott kábé harmincöt éve, várja, hogy kivirágozzon az asztalláb mellett Arisztotelész ibolyája). A mi évfolyamunk viszont a megváltozott képzési rendszer miatt már nem engedheti meg magának a “majd kiforrja magát a dolog” luxusát: vagy leadjuk négy (max. öt) év múlva a cuccot, vagy megette a fene az egészet. Az pedig nem megy, hogy ehhez az egyik szájukkal a változások és változtatások dicséretét zengik, a másikkal meg az idő rövidségére figyelmeztetnek. (Vö. “Ídösapám, milyen csudálatos pufája van kiednek, hun hideget, hun meleget fú belüle.”)
Mindehhez meg ott dúl bennem a tanári türelmetlenség is, komplett napokat parkolunk azokban a csúnya kis termekben, és kétségtelenül értékes dolgokat tudunk meg, de megtudhatnánk többet is. Nyilván még ők maguk sem jöttek bele abba, hogy most már egyharmadával kevesebb idő alatt kell lenyomniuk kiköpöttül ugyanazt, mint előtte, de ezen marha gyorsan át kéne lendülniük. Ha belegondolok, mekkora anyagmennyiséggel lövöm szembe szerencsétlen elsős levelezős BA-hallgatóimat szombatonként… Ahhoz képest ez kicsikét lájtosnak tűnik.
Na mindegy. Kellett nekem kísérleti fehér egérnek lenni egy mókuskerekekkel tűzdelt labirintusban? Kellett. Akkor pofa súlyba, próbáljuk kihozni a dologból a legtöbbet, ami lehetséges. Ennélfogva a mai napból is megpróbálom kihozni a legtöbbet, ami lehetséges, és ez ezúttal speciel arról fog szólni, hogy szigorúan pihentetni fogom az agyamnak azt a részét, ami tudománnyal meg kutatással meg tanárkodással foglalkozik, és fejest ugrom a színes anyagficlik közé. Dixit.
(Jelzem, ma reggel már elküldtem szakdolgozóimnak a Nr. 1. Felpiszkáló Dörgedelmet, két évfolyamtársamnak egy júniusi finn konferencia linkjét, egy harmadiknak pedig a tegnap fotózott repertórium-lapokat a szakképzés szakirodalmáról 1800-1944, szóval most már akár anyagficlizhetek is.)
Minden nap más - mindennap más 
