augusztus 2014 havi bejegyzések

Említettem már, hogy a nem-veszek-semmit-felveszek-mindent típusú megkötések és fogadalmak ellenére is voltak olyan holmik, amelyek egész évben a szekrényben kuksoltak – ma ezekből tartok bemutatót. Igaz, hogy az eredetileg eltervezett egy évnek még nincs vége, de azért legyünk realisták: nincs sok értelme annak, hogy a következő néhány napban úgy tegyek, mintha hirtelen rám tört volna a tél vagy egy operabál.

Az egyszerűség kedvéért összeraktam egy képre mindazokat a cuccokat, amelyek jámboran várták, hogy felvegyem őket, én meg nem tettem meg. Az a vicc, hogy nemcsak olyan holmikat nem vettem fel eddig, amelyeket régesrég ideje lett volna kihajítani, hanem olyanokat is, amelyek tulajdonképpen a kedvenceim közé tartoznak, de ezért vagy azért addig halogattam a színre lépésüket, míg végül lement a függöny.

Na, lássuk a macit. Macikat. Eh. A teljes veresegyházi asszonykórust medvefarmot. Tárlatlátogatás következik, balról jobbra tessék haladni.

1. A bársonyruhák

Összesen nyolc bársonyruhám van, horribilis szám. (Egy barna, négy fekete, egy türkiz, két lila meg egy ezüstszínű. Jézusmária, ez nem is nyolc, hanem kilenc, még inkább horribilis szám.) Ezekből három még nem is szerepelt a blogon: a Szöszi barátnőmtől örökölt rövid fekete, a hosszú fekete a bordó ujjakkal (sk átalakítás) na meg a második számú lila, amit még nem is vettem fel sose, pedig négy éve megvan. Ez a darab eleve nem hétköznapokra való (még az én esetemben sem, pedig aztán én szemrebbenés nélkül felveszek bármit bármilyen napon), de ha esetleg véletlenül bepuszil a képbe egy operabál vagy egy flancos esti esküvő, én készen állok. A bársonyruháktól amúgy képtelen vagyok megszabadulni, ezek maradnak.

2. A kötényruhák

Kiemelt helyen két Promod kötényruha. Az egyiket, a fémcipzáros feketét az első kötetem budapesti bemutatóján hordtam, már kegyeleti okokból sem dobhatnám ki, de ez is azok közé a holmik közé tartozik, amelyeket csak tologattam, tologattam, aztán végül lemaradtam róluk. Akárcsak a fodros tweed darabról, ami aszimmetrikus és meglehetősen rövid – na és akkor, legfeljebb több látszik a lábamból. A harmadik példányt (az is tweed) pusztán csak meguntam, úgyhogy ezek után vagy átalakítom, vagy elreptetem, még nem sikerült dönteni. (Ha van rá jelentkező, szívesen odaadom bárkinek.)

3. A flitteres dögök

A fekete gézing tavaly egész nyáron le nem szakadt rólam, idén meg nem vettem fel egyszer se, ki érti ezt. A lila nyakbakötős legalább tiszta sor, a nyár nagyját itthon búslakodva töltöttem ahelyett, hogy elmentem volna csapatni Ibizára, vagy hová járnak csapatni mostanság. Mindegy, mindkettő marad. (A lilát még lehet, hogy felveszem holnap vagy a hétvégén, ha eléggé meleg lesz hozzá, mit nekem Ibiza.)

4. A zakók és kabátkák

A lila kord ingkabát az elején fodrokkal (kábé olyan könnyű vasalni, mint egy halott medúzát), előtte a bordó vászon, ami csak úgy a fejemre esett egyszer teljes 1992-es pompájában, dobozformájúan és válltömésekkel. A szintén válltöméses vajszínű, a műkígyó műbőre, a beazonosíthatatlan bézs-szürke-rózsaszín, a fekete hasítottbőr, na meg a zöld bársony, nagy kedvencem volt egészen 2002-ig, de azóta nem fér bele a mellem, úgyhogy új gazdát adok neki, holnap szállítom. Valószínűleg senki sem úgy pottyan a világra, hogy azonnal tudja, mi az, ami előnyös neki; számomra legalábbis meglehetősen hosszú időbe telt, mire összeraktam a fejemben, milyen zakót-blézert-kabátkát érdemes hordanom: rövidet, karcsúsítottat, mélyen záródót. Nem minden blézerem-satöbbim ilyen, nem csak olyan holmikat veszek fel, amelyek előnyösek számomra – végül is, sokkal fontosabb, hogy kedveljem az adott darabot, legyen benne valami spíl, jól érezzem magam benne. A képen látható példányok viszont egyre ritkábban és ritkábban kerültek elő, és most egy teljes évig nem, úgyhogy repülni fognak.

5. A zakók után egyik varrónői remekművem következik, bordó pamut twill ruha, határozottan büszke vagyok rá, határozottan nem tudom, miért nem vettem fel egész évben.

6. A kánikularuhák (legfelső rekesz)

Nem volt igazán nagy kánikula.

7. A pólók és blúzok (fentről a második rekesz)

Ezekről nincs mit sokat mesélni: egy részük túl öreg, más részükről rájöttem, hogy nem szeretem annyira őket, amennyire szeretném szeretni, és van köztük olyan is, ami afféle “fej nélküli blúz” (értsd: ha felveszed, akkora dekoltázsod lesz benne, hogy akár otthon is felejthetnéd a fejedet, senki nem fogja észrevenni). És nagyon sok a fekete. Kevesebb fekete holmit kéne hordanom.

8. A szoknyák (fentről a harmadik rekesz)

A türkizzöld előnytelen, a türkizkék kicsi, a feketéket unom, a virágmintások meg egyszerűen csak lemaradtak, mint a borravaló.

9. A pulóverek (uccsó rekesz)

Már megszabadultam az idei év folyamán pár pulóvertől (vagy kardigán lett belőlük, vagy elajándékoztam őket), de még mindig maradt egy csomó. Köztük olyanok is, amelyektől nyilvánvalóan ideje lenne megszabadítani a túlzsúfolt komódfiókot. A képre csak kettő került, valójában hat darab van, aujnye.

10. A cipők

(Ez itt most kicsit összevissza lesz.) A tengerészkék pömpsz már ezer éve megvan, de minek. A fekete lakkbőr estélyi papucsra nem volt alkalom, a hímzett bordó selyemre sem, ahányszor meg felvehettem volna a magassarkú fekete szandálcipőt vagy a magas sarkú fekete papucsot, mindig alkudozni kezdtem magammal, hogy az adott alkalomra lapos talpú cipő is jó lesz. A hosszú szárú viktoriánus csoda arra az alkalomra vár, ha majd teljesen megbolondulok (járni nem tudok benne, de egyszerűen gyönyörűűűű). A fehér keresztpántosat cipészhez kellett volna vinnem, a bokáig érő banyacipőcskének meg az anyaga kezdett elöregedni, megtört a hajtásokban. Ezzel együtt is az utóbbi kettőt szeretném valahogyan megmenteni, túlságosan is kedvelem őket – még ahhoz képest is, hogy nem vettem fel egyiket sem…

És, akár hiszitek, akár nem, ez még mindig nem az összes. A télikabátokat meg a vidéki esküvőre való nyári kalapomat elő sem vettem a seregszemléhez, és a fotó elkészítése után találtam még egy bársonyruhát. Zöldet. Nem csoda, hogy megfeledkeztem róla, már tíz éve nem volt rajtam.

(Azt hiszem, még lesz egy rész évértékelő, de azt már csak vasárnap.)

(Túl sok a fecsegnivalóm ahhoz, hogy együltömben írjam meg az egészet. Bocsi.)

Ez az év (már csak a blog szempontjából is) számos okból könnyű volt, és számos okból nehéz. A vicces az, hogy nem igazán lehet szétválogatni a könnyűségeket és nehézségeket: ugyanazok a tények a mérleg mindkét serpenyőjében helyet követelnek maguknak.

Tulajdonképpen nem ez volt az első alkalom, amikor megfogadtam, hogy egy évig nem veszek semmiféle ruhaneműt. Négy vagy öt évvel ezelőtt szintén kaptam egy efféle agybogarat – igaz, blogot nem csináltam hozzá, meg azt sem csatoltam mellé nehezítésként, hogy mindennap másként öltözzek fel ez alatt az egy év alatt. Azt a fogadalmat is viszonylag jól sikerült megtartani, egyetlen pár cipőt vettem magamnak egész évben (ezt itt, nem tudtam neki ellenállni).

Amikor nekikezdtem a mostaninak, tudtam, hogy végrehajtható feladatba fogtam. Furamód az a négy-öt évvel ezelőtti fogadalom mégis kevésbé hagyott nyomot bennem, mint ez itt – részben azért, mert akkor akárhányszor gondolkodás nélkül felvettem ugyanazt a ruhadarabot, ugyan ki emlékszik rá, heh. Másrészt ennek itt most tényleg nyoma van, bármikor visszalapozhatok, hogy mamám, miket fel nem veszek, és hogy nézek ki bennük, és mik történnek velem ezekben a holmikban, még egyszer mamám. Ráadásul mások is visszalapozhatnak, ha olyanjuk van, ajaj. A múltkor jóval kevésbé strapáltam magam azzal is, hogy leássak a szekrény mélyére. Jól elüldögélnek ott a fölös cuccok, nem?…

A múltkori alkalom azért sem hagyhatott bennem túl mély nyomot, mert az egész kísérletnek nem volt semmi kézzelfogható, súlyos oka – egyszerűen csak ki akartam próbálni, megy-e ez nekem. Ezúttal kicsikét árnyaltabb volt a döntés háttere, de hát persze nem beszéltem erről, mert minek. Nem akartam én senki szánalmára apellálni, pláne mert mi szánnivaló van egy nőben, aki nem vesz magának új holmit, amíg minden napra más ruhát tud felvenni.

Nos, zavarjuk le gyorsan, mondjuk el egyszer, aztán legyen ez elég egyszer s mindenkorra. Tavaly augusztus végén azért fogadtam meg, hogy egy évig nem veszek magamnak új holmikat, mert úgyse nagyon tudtam volna. Két évvel ezelőtt elértem a szakmai létra éppen elérhető tetejét, aztán a következő évben megérkeztek olyan apróságok, mint a felsőoktatás általánosan rossz helyzete meg egyéb izébizék, úgyhogy 2013 nyarán hirtelen ott találtam magam, amint ott állok a szakmai létra tetején, a szél romantikusan fújja a hajamat, a fizetésem meg ugyanannyi, mint 2009-ben volt, mielőtt még az irodalomtudományok doktora és kinevezett főiskolai tanár lett belőlem. Figyelembe véve, hogy nagyrészt turkálóból öltözködtem az Említett Események előtt is, annyira nem kellett volna kihatnia az anyagi helyzetemnek a ruhatáramra, de ezúttal megkutyáltam magam, hogy, ha már lúd, legyen döglött, és akkor csináljuk azt, hogy nem veszek semmisemmit. Ha az élet citrommal kínál, csinálj belőle limoncellót, ahhoz csak egy kis vodka kell még meg pár fűszer. (Goto kőleves meséje.)

Valamelyik viktoriánus gyerekregényben volt, hogy “Na, csibéim, akkor most játsszuk azt, hogy szegények vagyunk!” Nos, én nem akartam ezt játszani, mert nem láttam értelmét. A világ tele van nálam sokkal, de sokkal rosszabb helyzetben lévő emberekkel – mit a világ, még ez az ország is. De még mennyire. Leégett volna a pofám, ha azzal indítok, hogy nyomorúságomból ácsolok most blogot, mert jahahaj, nem tudok ruhákat venni magamnak. Hadd ne mártírkodjam amiatt, mert nem telik ruhákra, amíg telik ételre meg rezsire, macskaalomra és szemöldökceruzára, időnként egy-egy víkendre, és se hitelem, se adósságom.

Azóta eltelt egy év, továbbra sincs hitelem és adósságom, némi kis tartalékom is akad, még mindig telik rezsire, ételre, macskaalomra és szemöldökceruzára, de most már azt kell játszani, csibéim, hogy munkanélküliek vagyunk. Egy ideig, legalábbis.

Úgyhogy folytatom tovább ezt a ragyaverte blogot, de még ha a tavalyinál is kevesebb pénzem és kilátásom van, akkor is kell vennem pár nekem-új holmit. Például mivel tizenkét pár cipő foszlott le a lábamról egy év alatt, muszáj beszereznem pár strapabíró darabot. Rá is szálltam már a Vaterára, hogy optimista hangnemben fejezzem be ezt a posztot.

(Folytköv. A következő évértékelő-részben többek között arról mesélek, miért röhejes, ha az embernek nyolc bársonyruhája van.)