RSS

március 2020 havi bejegyzések

Eská 7/23 – Süssünk cipókat!

Nem elég, hogy már húsz éve sütök kenyeret – hol gyakran, hol ritkán, hol különlegességet, hol csak egy sima veknit -, az elmúlt hetekben már kétnaponta sütök valamit, hogy ne kelljen pékségekbe szaladgálni. Ezúttal kivételesen fotóztam is közben (nem mindent, sajna, de még fogok én itt sütni, hajaj), úgyhogy bemutatom, mit csinálok én ilyenkor.

Eleve, a kenyérsütési technikám jelentősen javult azóta, hogy Limara könyvét használom, a kovászom is az ő receptje alapján van. A kenyér, amit leggyakrabban csinálni szoktam, nagyjából az ő zürichi kenyér receptjét követi, néhány kisebb változtatással.

Az öregtésztát előző nap szoktam összegyúrni 20 deka kovász, 20 deka finomliszt és 1-1,5 deci kézmeleg víz keverékéből (a vízmennyiség mindig attól is függ, éppen milyen a liszt meg a kovász – a végeredménynek puhának, de gombóccá formálhatónak kell lennie), viszont a linkelt receptben arra is van tipp, mit csináljunk, ha nincs kovászunk. Nekem hálistennek van, ez könnyít a helyzeten mostanság, amikor élesztőt sehol se kapni.

A kovászt-lisztet-vizet egy jól fedhető valamikori fagyisdobozban szoktam összekeverni, aztán abban gyúrom össze gombóccá. Miután tegnap este összegyúrtam (épp csak annyira, hogy összeálljon), rátettem a dobozfedőt, és 12 órát hagytam a konyhapulton, hogy dagadozzon. Másnap reggelre így nézett ki, ni:

A dagasztást kézzel is lehet (egyszer majd megmutatom, azt hogyan csinálom), de a legtöbbször egy multifunkci konyhagépre bízom, aminek van turmixa meg reszelője meg húsdaráló ketyeréje meg habverője-dagasztókarja is egy keverőtállal. Esküvőre kaptuk, úgyhogy már majdnem húszéves, éljen még soká, juppijájé.

A keverőtálba beleszitáltam 30 deka finomlisztet, aztán ezt összekevertem másfél teáskanálnyi sóval és kábé öt deka zabpehellyel. Ezután jött az a rész, amikor az ember rászaggatja az öregtésztát. Na az ilyenformán fest:

Én kifejezetten viccesnek találom, de elég ragacsos meló, erre fel kell készülni.

Miután a keverőtálban már ott volt a liszt, a só, a zabpehely és az öregtészta, ráöntöttem egy nagyobb löttyintésnyi, kábé két evőkanálnyi napraforgó-olajat (ettől majd kevésbé lesz száradós a kenyér), másfél deci kézmeleg vizet, majd mindennek a tetejére rámorzsoltam egy hüvelykujjbegynyi élesztőt is, biztos, ami biztos. (Vannak kenyerek, amelyekhez elég a kovász, de azokat általában sokkal hosszabb ideig kell keleszteni, mint ezt.)

Bekészítettem még fél deci meleg vizet, beállítottam a dagasztókart a keverőtálba, közepes fokozaton elindítottam a gépet, aztán nekiláttam összegyúratni a tésztát, közben figyelve, van-e még szüksége vízre. Ezt sajnos nem lehet igazán pontosan kiporciózni, a szemem mondja meg, hogy kell-e még bele folyadék vagy liszt. Öt perc alatt szépen összeáll gombócba, akkor már csak meg kell formázni, hogy még gombócabb legyen, aztán körbeforgatni egy kiolajozott nagy kerek dobozban (tálban is lehet, persze), hogy mindenütt legyen rajta egy vékony olajréteg.

Azért a dobozt mondom, nem tálat, mert én ezt szoktam használni – a jól záródó fedelet rácsukom, aztán ott hagyom fél órára, hadd püntyögön benne a sikér. (Első kelesztés.) Fél óra alatt jól láthatóan megnő, bár még messze nem tart a végső méreténél:

Ilyenkor könnyedén, hogy ne nagyon nyomjam ki belőle a szuszt, átgyúrom kicsit, majd leborítom a dobozzal, és ott hagyom alatta negyedórát. (Második kelesztés.)

Ezek után általában veknit formázok belőle, de ezúttal két kis cipót akartam sütni, mert anyósom ott a terasz túlfelén, és ha nem muszáj, ne mászkáljon sokat, úgyhogy mostanában neki is sütök kenyeret. Úgyhogy most kettéosztottam a tésztát, két gombócot formáltam belőle, majd ezeket odatettem a harmadik kelesztésre. Mégpedig így, ni:

Két egyforma fémtálat (ez volt kéznél) kibéleltem konyharuhával, azt beszitáltam liszttel, a cipókat fejjel lefelé beletettem a tálba, a tetejükre is lisztet szitáltam, aztán betakargattam őket szépen.

Ötven perccel később begyújtottam a sütőt (légkeveréses villanysütőm van) 220 fokra, betettem középre egy tepsit, az aljába pedig bekészítettem egy kis fémtálkát úgy két deci vízzel. (Ez utóbbi arra jó, hogy a kenyér gőzt kapjon sütés közben, attól szépen megemelkedik.)

Mire a sütő bemelegedett, épp eltelt egy óra a harmadik kelesztésből, úgyhogy ki lehetett venni óvatosan a tepsit (én ilyenkor ráborítok egy szilikonos “sütőpapírt”), majd óvatosan ráfordítani a megkelt cipókat, akik eddig fejjel lefelé ültek a tálakban.

Ha a felületükön túl sok a liszt, le szoktam simogatni egy tiszta kenőecsettel a fölösleget, de ami mindenképpen fontos, a tetejük bevagdosása.

Enélkül hajlamosak eldurranni az oldalukon. (Időnként még így is.)

Ezek után a cipókák bementek a sütőbe, adtam nekik tíz percet 220 fokon, utána tizenöt percet 200 fokon, aztán kivettem a tálkát a sütő aljából, és adtam még nekik tíz percet, változatlanul 200 fokon. A kenyeret magas hőfokon érdemes elkezdeni sütni, bemelegített sütővel és tepsivel, aztán csökkenteni a hőt, és a végére csökkenteni a gőzt is, ez van a sok variáció mögött.

És ez lett a vége, tádámm.

A kenyereket rácsra téve szoktam hagyni kihűlni, és amíg teljesen ki nem hűlnek, nem szabad belezabálni! Pontosabban, jó, na, mégiscsak szabad, amennyiben most egy ültő helyben akarod felhabzsolni a meleg kenyeret, és aztán hasfájást kapni tőle, de amennyiben még másnap is vágható kenyérre vágysz, bizony érdemes kivárni, amíg teljesen kihűl.

Meghajlás, taps. Következőkor azokat a fázisokat mutatom be, amelyek ezúttal kimaradtak…

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/31 hüvelyk ajándék, eská, otthoncsücsü

 

7/213 – Egyelőre

Mára egyelőre eléggé megvagyok, reggel lelkiismeretesen továbbítottam diákjaimnak az anyagokat, bedagasztottam egy kenyeret, aztán felöltöztem bolond-asszony-karanténban jelmezembe (ami, valljuk be, nem különbözik sokban bolond-asszony-nemkaranténban jelmezemtől). A tegnapi csoki- és Poirot-terápia a jelek szerint megtette a dolgát, bár nyugtával dicsérjük ezt a napot is, apósomról még nincs mára semmi jó hír. Igaz, rossz hír se.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/31 hüvelyk otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – Itt van a város, vagyunk lakói 1.

Még nem is pakoltam ide fotókat a pénteki csavargásomról. Az ilyesmit pótolni kell.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/30 hüvelyk ajándék, galéria, otthoncsücsü, tavasz

 

7/212 – Szabadnap

Semmi sem lett jobb, sem pedig rosszabb tegnaphoz képest (bár apósomnak hálistennek már nincs láza, és az állapotáról azt mondták, hogy stabil), de én most a biztonság kedvéért inkább beküldöm a helyettest, mert én mára szabadnapot vettem ki nyavalyás életemből, úgyhogy most a futonomon hevergélek, csokit eszem, és Poirot-t nézek.

Nesztek Poci.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/30 hüvelyk eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

7/211 – Komplikáció

A helyzet rossz és közepesen reménytelen, én meg ugyan vidámkodhatok itt hétszámra, de attól még ugyanúgy hajnali háromkor ébredek arra, hogy szorongok, és nincs az a horgolás vagy macskafésülés, ami elmulaszthatná ezeket a hajnali felriadásokat. Közben apósomnak megvolt tegnapelőtt a műtétje, és elsőre minden fasza volt, várakozásoknak megfelelő és komplikációmentes, de tegnap este már meg akarta verni a nővért oxigénhiányos zavartságból kifolyólag, úgyhogy most vissza az intenzívre, nyugtatókkal. És láza is van.

Szóval próbálkozom én, de attól még anyám minden alkalommal lemossa szappannal a kulcsát, ahányszor kimerészkedik a lakásából Grazban, Filoméla meg véresre rágta már a távoktatás eredményeként mind a két hüvelykujját, a Repülő Kutató pedig társszerzős tanulmányt ír távpartiban (épp tegnap jöttem rá, hogy a jebezeusát neki! már megint 2005-ben vagyunk!*), és annak ellenére, hogy továbbra is luxuskörülmények uralkodnak, mert nem vagyunk betegek, megvan a munkánk, nem veszítjük el a házunkat és van megtakarításunk, hát én egyre nehezebben viselem ezt a Dekameron projektet. A rossebbe, igen kemény rádöbbenés, hogy azok a tizennegyedik századi seggarcok jobban vették az akadályokat nálunk. (Bár nyilván tudom, hogy miért, és ha sokáig tart a kolera, ezt sem ússzátok meg, hogy kifejtsem.)

Ami ilyenkor segít, az a munkaterápia, úgyhogy kirámoltam egy konyhaszekrényt, és ki fogok még rámolni néhányat, az agyműködésemet fülbezenével próbálom a minimumra csökkenteni, és elővettem egy üveg Braník nevű becsületsüllyesztőt a pincéből.

“Már csak bosszúból is túl fogjuk élni ezt”, szoktam mondogatni anyámnak telefonba, és én tényleg azon vagyok, hogy toszná telibe egy taliga aprómajom.

* Ezt majd a közeljövőben részletezem is, arra mérget vehettek.

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/29 hüvelyk otthoncsücsü, tavasz

 

Eská 7/22 – Arcbugyik

Nyilván maszkokról van szó, de hát ahogyan én ezt összehoztam, és amilyen lett a végeredmény, az a körülményekhez képest kellőképpen röhögséges lesz, legalábbis kívülről remélem, hogy igen. Belülről rohadt sok morgással járt, mert persze Erik is most kezdte jelezni, hogy esetleg ideje lenne az éves szupervíziónak a varrógépjavítóban, márpedig valószínűleg épp ez az a perce a világnak, amikor az ilyesmi csak úgy flottul összejöhet. (Nem.) Meg vagyok én verve, nem vitás.

Az eleje ennek is kutatómunkával telt, mert a világban most annyiféle maszk-típus kering, hogy ember legyen a talpán, aki elboldogul köztük. Én mindenekelőtt valami passzentosabbat kerestem, amit lehetőleg keveset kell húzogatni meg igazgatni, úgyhogy végül itt kötöttem ki: https://freesewing.org/blog/facemask-frenzy/

Letölthető pdf, hogyan-csináld videó, na akkor erisszük.

Mivel én óvatos duhaj vagyok, L és M méretben is gyártottam sablont, mégpedig olyan módszerrel, ami még az országútnál is öregebb. Jaja, felraktam az ablakra.

Hm, azt az ablakot meg kéne pucolni.

Utána pedig előráncigáltam a szóba jöhető anyagokat. Kábé ez volt az a perc, amikor megfogalmazódott bennem a sanda gyanú, hogy én azért álltam át többé-kevésbé a horgolásra a varrás helyett, mert ez utóbbi olyan demoralizáló káosszal jár, mint az alábbi képen:

És ezek után még ki is borítottam azt a kosarat ott jobbfelül. Jáj.

A továbbiakban csak mesélni fogok a kísérletezés szépségeiről, mert valahol meg kell húznom a határt, mennyire akarom végigmutogatni az összes balul sikerült produktumot. Az első maszkot L méretben varrtam meg vászonból. L mint Ló. Nekem és a Repülő Kutatónak is igen szép nagy buci fejünk van, de ebbe akár zabot is tehettünk volna, aztán használhatjuk tarisznyának. A másodikat már M méretben, továbbra is vászonból, na az leginkább egy lámpaernyővel keresztezett gatyapőcre hasonlított, fent elállt, középen pedig úgy nézett ki, mintha nem az orrunkat tartanánk benne, hanem. A harmadiknál már átnyergeltem a pólóanyagra, kívül egy vastagabb, belül egy vékonyabb. Na azzal nem tudtunk felvenni szemüveget, mert úgy illeszkedett, hogy folyton bepáráltunk az üvegek alá.

Eleve az egész teljesen reménytelen – ha tényleg vírus-ellen-hatásos maszkot akarsz, ahhoz speciális anyagok kellenek és nem hobbivarrónők rongyoszsákkal, én itt legfeljebb csak azt tudom elérni, hogy olyan izét gyártsak a pofánkra, ami megakadályozza, hogy az orrunkat vakargassuk, meg illusztrálja a külvilág felé, hogy felelős állampolgárok vagyunk, de amúgy egy kalap szart ér. Egy egészen kicsike manókalappal.

Úgyhogy mindezek után vettem egy mély lélegzetet, újragondoltam a szabásmintát, újragondoltam a folyamatot, és legyártottam egy kupac kétrétegű arcbugyit, ott egye meg a fene a világot.

A külső részére ilyen ráhagyásokkal dolgoztam,

a belsőre ilyenekkel,

és az összes többit érteni fogjátok erről a képről, illesztéseket meg ráhajtásokat meg gumizsinórt meg minden:

(Azt még megjegyzem, hogy előbb az alul-felült varrtam össze, aztán az oldalát, és ott éppen kialakult ettől egy olyan kiske gumiház, amibe pont be tudtam húzni a zsinórt. Kivasalva meg azért nincs, mert mikor odalátogattam a vasalódeszkához, éppen azon feküdt a macska, és afféle “te meg mi a jó büdös francokat keresel itt” arccal bámult vissza rám, úgyhogy inkább azt mondtam, “elnézést a zavarásért”, aztán visszaoldalogtam Erikhez.)

Na persze ilyenkor érkeznek meg a speciális igények is, a RK nagybátyjáék ugyanis olyat kértek, ami felül nyitott, és ott azon a nyíláson be lehet csúsztatni cserélhető betétet (he?). Hát nekem ezen a ponton már mindegy volt, semmi probléma, maximum kétszer annyi időbe fáj és egyforma méretű darabokból készül, legyen itt mindenkinek karácsony.

Szóval gyártottam én itt az arcbugyikat hűvös halomba, és időnként átexpediáltam a szomszédba egy kupaccal,

és most ott tartunk, hogy már mindenkinek van, több darab is.

Engem kivéve, persze.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/29 hüvelyk ajándék, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/210 – Kefir

Ezúttal is hajnali háromkor kuvikoltam fel, ezt már jobb híján a napi rutin részének tekintem (juteszembe, kell majd írnom a rutinokról is egy megaszondomot, ha érdekel titeket), a hozzá tartozó tevékenységekkel egyetemben. Fogmosás, kávé, valami háttérdöngicse szorongás ellen és figyelemelterelésül, kézimunka azért, hogy valami marginálisan hasznosat is műveljek, valamint Poci, ez utóbbi csak úgy, meg mert ő egy macska. Ez a kettő körülbelül ugyanazt jelenti. Drágaszágom már egészen szaténosra van fésülve, ami persze nem akadályozza meg abban, hogy továbbra is mindenhol széthagyja a szőreit. Kissé problémás úgy adni ajándékba bármi házikészült izét, hogy előtte meg kell tudakolni a címzettől, nincs-e véletlenül macskaallergiája.

Ma szombat van, tehát piac (egy másik kor rutinjának része), de az meg be van zárva. Az emberi leleményesség viszont nagy és erős, ennélfogva a piac továbbra is létezik afféle “click and collect” formában, úgymint megrendeled a cuccot az internet nevű eszköz segítségével, aztán az előre meghatározott időpontban elmész átvenni a szajrét. Úgyhogy ma reggel kicsíptük magunkat, mint Dali meg Daliné, hogy ellejtsünk a piac fölötti parkolóba, és megrögzött addiktok módjára beszerezzük heti fixünket kecskekefirből és kecskekrémsajtból. Előtte gondosan áttanulmányoztam a “maradj a seggeden” ukázt, tudjam azt mondani, ha megállít egy óberhé, ugyan merre sétafikálunk mink kettesben, hogy a 71/2020 Korm. rendelet negyedik paragrafusának (1) j) pontja értelmében piacra megyünk, az első paragrafusnak megfelelő konstrukcióban, miszerint közös háztartásban élünk, és mindenki mást ki fogunk kerülni széles ívben. Ja, és mindezt összekötve az ötödik paragrafusnak megfelelő szabadidős célú gyalogos közlekedéssel, amiről ugyan azt mondja az ukáz, hogy ajánlott külterületen, esetleg a települések belterületén, lehetőleg zöldterületen művelni, de ezt valószínűleg azzal a céllal mondja, hogy ne dörgölőzz másokhoz a zsúfolt utcákon. Zsúfolt utcák, hahaha, tegnap délben ez volt a Bogdányin, ami itt a helyi turistaboltok legfőbb lakhelye, és ilyen szép napfényes tavaszi péntekeken már általában egy tűt sem lehet leejteni benne:

Ott hátul az az alakocska éppen a kisteherautóba pakolt valamiket, mert muszáj volt neki, egyébként sehol egy lélek. Olyan a város, mint egy zombifilmben, és én nem gondoltam, hogy ez meg fog viselni, de így esett.

Azt viszont afféle vidámító adalékként mindenképpen szeretném elmesélni, hogy a Repülő Kutató miként vette fel a kapcsolatot a kecskekefir készítőivel (a reklámért továbbra sem fizet nekem senki, csak azért osztom meg a honlapjukat, mert tényleg finomak a cuccaik). Nem a módszer a vicces benne, ő is levelet írt nekik, mint mindenki más. Ebben viszont úgy azonosította magát, hogy “a színes ruhás vörös hajú nő férje vagyok”.

Ezek után evidens, hogy meg kellett védenem a mundér becsületét. Mert mi van, ha nem ismernek fel, ugye.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/28 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/209 – Nélkülözhetetlen

Ugyan csak holnaptól érvényes a kijárási izémizé, de már ma azzal van tele a sajtó, hogy akinek nincs nélkülözhetetlen dolga, az maradjon otthon, könyörgünk.

Sajnálom, gyerekek, nélkülözhetetlen dolgom van odakint. Konkrétan a bedilizést próbálom elodázni egy kis sétával, amit a rendeletben persze szabadidős egészségügyi közlekedésnek hívnak, amin egyáltalán nem vagyok meglepődve. (Azt is meg tudnám mutatni, a rendelet melyik paragrafusának melyik pontjában van ez, ha a Magyar Közlönyt nem ette volna meg a nyehőce meg a lakossági túlterhelés.) Ígérem, senkihez nem megyek másfél méterhez közelebb.

Azt pedig mondanom sem kell, hogy mindezt nem melegítőben óhajtom abszolválni, az árgyélusát ennek a nyomorult világnak.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/27 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A nagy kézkrémteszt 2.

Mibe fogadjunk, hogy már megfeledkeztetek erről, amit hónapokkal ezelőtt kezdtem el? (Múlt kedden volt az első rész.) A kézmosás azóta is tart, és én persze ezt is úgy csinálom, mint aki nem egészen komplett, ugyanis a “Csákváron volt egy kis csacsi”-t éneklem közben, természetesen “a csacsi neve Poci volt” szövegváltozattal, labdania libidomi dom.

Aztán utána persze már megint krémezés, grr. Elsősorban a listám középkategóriás cuccait használom, aztán majd ha ezek elfogytak (ne tegyék), akkor valószínűleg felváltva fogom a legjobbakat és legrosszabbakat, vagy mittomén. Jobban örülnék, ha nem fogynának el a középkategóriás cuccok.

No de haladjunk szépen felfelé a ranglistán. Következő termékünket a Repülő Kutató hozta ajándékba még azokban a múltba vesző időkben, amikor nem Seggenülő Kutató volt. (Ha nem úgy gondolnám, hogy valaha kimászunk ebből az izéből, kénytelen lennék átnevezni. Egyelőre még bízom abban, hogy megy még világgá és hoz nekem dógokat. Idén tavasszal kétszer ment volna Bécsbe, úgyhogy a tavaszt két gumikacsa mínusszal leszek kénytelen zárni, pedig hozott volna nekem még pajtáskákat Ludwig mellé. MONDOM, HOZOTT VOLNA!)

Ha van rá lehetőségetek, igen sok szeretettel ajánlom a Manufaktura nevű cseh cég termékeit, olyan dolgokat tudnak, mint boros tusfürdő meg komlós fürdősó. Ezekhez képest ez szinteszinte hétkoznapi, grapefruit és narancs. Előny: a szaga instant optimizmus, csakegyszálbikinithoztamelazútra meg délutáni koktélozás a fürdőmedence mellett, jippijájé. Még akkor is, ha én amúgy nem járok sem napra, sem vízbe. Hátrány: gyorsan felszívódik, de nem túl tápláló, folyton újra kell kenegetni.

A következő megint Yves Rocher, egyből kettő:

A kis útikrémeik közül ez a kettő az, aminek nem öklendezem a szagától, ezeket konkrétan imádom. Mindig ott van a táskámban vagy az egyik, vagy a másik, és ha nagyon bús vagyok a hosszú buszúton, már csak azért is bekenem velük a kezem, hogy azt érezzem, igenis vannak a világon kellemes dolgok. Előny: mindent tud, amire nekem egy kézkrém kell. Hátrány: kicsiii. Még a kettő darab is kicsiiii. Táskába persze jól jön, hogy az, de amikor az ember napi hússzor énekli el a Csákváron volt egy kis csacsit, jobban örülne egy böcsületes egydecis kiszerelésnek.

Ééés, eljutottunk a csúcsra:

A Burt’s Bees narancsvirág és pisztácia illatú izékéje, ezt a Repülő Kutató asszem San Franciscóból hozta. A Burt’s Bees termékeihez fűződő hosszú és meghitt viszonyom történetét is meg fogjátok hallgatni valószínűleg, ha túl sokáig tart a kolera, most egyelőre maradjunk annyiban, hogy a pasim ha Helsinkibe megy, Marimekko zoknit hoz nekem, ha az usákokba, Burt’s Bees kozmetikumot, és én ezt mindig nagy örömmel fogadom. Sajnos ez is pici, pedig tényleg mindent tud: illatos, tápláló, gyorsan felszívódik, minden. Ha a Manufaktura kréme a koktélozás a fürdőmedence mellett, ez olyan, mint legurulni egy tavaszi domboldalon, lent pedig megenni egy nagy szelet narancsos csokitortát, pisztáciával. Előny: úgy szeretem, majd megeszem. Hátrány: tényleg meg akarom enni.

Ez volt a dobogó legfelső foka. Mindemellett van itt a készletben még egy olyan krém, amit nem hagyhatok ki, ez.

Ezt kérem nehéz bármiféle rangsorrendbe beleilleszteni – mondjuk úgy, hogy paradigmán kívüli darab. Mint ahogyan a tompalátást nem lehet elhelyezni a dioptriák koordinátarendszerében, olyanformán. De hadd részletezzem.

A feliraton az található, hogy mandula és tej van benne, az érzik is a szagán. De hogyan, édes jó Istenem, hogyan. A végeredményt talán Hrabaltól kölcsönzött fordulattal tudnám leírni a legjobban, miszerint “büdös, mint egy kettétépett esperes”. Amennyiben viszont pontos leírást akarok adni róla: képzeljetek el egy kizárólag anyatejen élő csecsemőt. Most képzeljétek el, hogy a beste kis prücske megeszik egy egész tubus ragasztót abból a fajtából, ami olyan kis rudacska, és ki lehet csavarni, mint egy rúzst vagy ajakírt, megvan? Jó. Na akkor képzeljétek el azt, amint a csecsemő mindezek után rábüfög egy mandulabokorra.

Miután szédelegve napirendre térek a krém szaga fölött, és felkenem a kezemre, sűrű és ragacsos degenyeg lesz belőle, de olyan ragacsos, hogy én is fel tudnék mászni a falon, mint a Pókember. (Ha sokáig tart a vesztegzár itt a Grand Hotelben, talán még sor kerül rá.)

Aztán eltelik két perc. A büdi átvált kedves kis mandulaillatba, a kezem pedig a legótvarabbul szétrepedezett és csontszáraz állapotából is olyan finom puha lesz, mint egy bébipopi. (Értelemszerűen nem azé, aki most tojja ki a tubus ragasztót.)

Szóval, mindent összevéve, ez az a krém, ami a végveszély eseteire alkalmas. Amióta beütött a kolera meg a csákvári csacsi, rendesen fogy is. Na sebaj, egyszer majd a Seggenülő Kutató ismét repülni fog, és hoz nekem majd egy újat.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/26 hüvelyk ajándék, blabla, otthoncsücsü, tavasz

 

7/208 – Lufi

Puszta kíváncsiságból rákerestem, tavaly ezen a napon éppen milyen hasfájásom volt, hát sose találtam volna ennél passzentosabbat. (A bejegyzés sorszáma ne tévesszen meg, tavaly nem volt szökőév, a dátumot kell nézni.) Tipikusan a “kívánd csak, majd megkapod” esete forog fent, a zuniverzum pedig kajánul vihog valahol, és egyre inkább úgy viselkedik, mint akinek borzasztó rossz a humorérzéke. A kínos nagybácsi vagy kertszomszéd, akivel jóformán alig mersz szóba állni, mert tudod, hogy ha már lecsapott rád, nem ereszt, hanem az arcodba szuszogva és göcögve ad elő olyan ásatag vicceket, amelyeken tizenkét éves korodban bírtál utoljára röhögni, és szabadulni sem bírsz, mert megfogja a kabátgombod, nehogy lefalcolj a huszonötödik szőkenős vicce közepén. Grr.

Én ugyan továbbra is erősen dolgozom azon, hogy minden napomnak leszakajtsam gyimilcsét és kezdjek valamit a hajnali felkuvikolásaimmal, de azért megvan a határa, mennyi és milyen fajta erőfeszítésre vagyok képes. Ma reggel nyolcig kitakarítottam a konyhát, megsütöttem két cipót, elolvastam egy félkész szakdolgozatot és tanácsokat osztogattam a további írnivalókkal kapcsolatban, valamint aktualizáltam-kiegészítettem-példáztam-magyaráztam a mai tárgyaimhoz tartozó anyagot és feltöltöttem a Neptun Meet Streetre. Ezek után viszont leeresztettem, mint egy lufi, psziúúúúú, és fél óra kellett ahhoz, hogy felvakarjam magam a kanapéról, aztán betegyek egy mosást, és formába csiszatoljam magam.

Úgy, ahogy. De azért felhívnám a figyelmet a mókás répás zoknimra.

Most viszont, azt hiszem, stabil oldalfekvés következik a futonomon meg egy kis szundika.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/26 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/207 – Gratula

Van abban valami felemelő, de egyben lehangoló is (vagy fordítva), hogy sokszor az ember leglustább vaddisznóságai fizetődnek ki leginkább. Most éppen királyi koleganőim, a sok tízezer követővel rendelkező őtözködős bloggerek kapcsán jutott eszembe ez. Ők most szopóágyon vannak, szegénykéim.

Engem ti már láttatok sminkeletlenül, pizsiben (ah, Tinky Winky!), totálisan lerobbanva, és még a legjobb állapotom is úgy fest, hogy turkálós holmikban vagy magamvarrta klepetyusokban fotózom magam a hálószobai Aspelund szekrény előtt, a kis fényzőgép  meg a termosztáton csücsül és tíz másodpercre van állítva az időzítője, hogy még visszaérjek a szekrényajtóhoz. A manikűrt meg hajfestést itthon csapom össze, bár fodrászhoz meg kozmetikushoz eljutok néha. Nincsenek “hogyan sminkeljünk macskaszemet” videóim, sem “a legjobb tíz skinny farmer 20000 alatt” bejegyzéseim, és egy kanyi vasat se látok a blogolásból, nemhogy divatcégekkel kollaboráljak a tavaszi kollekciójukhoz (ami, ismerjük be, elsősorban arra vall, hogy a világnak mégse ment el teljesen és végérvényesen az esze).

Szóval most nemigen kell törnöm a fejemet olyasmiken, hogyan éljem túl a következő időszakot sztájlist, fotós, sminkes, instagramolásra méltó kávézók és karibi tengerpart nélkül, valamint hogy miből fogok megélni a szponzoraim nélkül, úgyhogy ezúton szeretnék gratulálni magamnak, amiért igénytelen és fapados őtözködős blogger vagyok, aki leginkább felnőtteknek való rugdalózókban jár. Vagy áll. Vagy ül.

Flamingós zoknival.

 
10 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/25 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/206 – Tetőbox

Asszem ma csak később fosom itt nektek a szót, vagy talán akkor sem, mert kegyetlen hajnali műszakom volt. Nyilván én vagyok az oka, mert nem tudtam aludni, aztán ha már úgyis ébren voltam, anyagokat gyártottam a diákjaimnak, égőket cseréltem lámpákban meg deszkákat méregettem egy többé-kevésbé körvonalazódó projekthez, és mindeközben ciabattát hajtogattam. Az öregtésztának tizenkét óra, ehhez meg még négy és fél óra előkészítés plusz sütés, ugyan mikor fogjon hozzá az ember az ilyesmihez, mint kolera idején.

Még csak Pöcsevicsék tetőboxa hiányzik, az. Ahogyan azt Grafitember is megmondta.

mit fogok csinalni

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/24 hüvelyk ajándék, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/205 – Phyllis

Úgy hiányzott nekünk ez a havazás, mint halnak a bicikli. Amikor legutóbb kimentem mászkálni, a sarkon a mandulafa éppen roppant jó egészségnek örvendezett a napsütésben,

most bezzeg úgy ülünk itt bent, meg ő is odakint, mint egy Janus Pannonius versben*, csak nem a Dunántúlon. Vagy de. Amennyiben a Dunántúl pont a Dunánál kezdődik.

No de legalább tudom, mitől ilyen flúgos most a macska. Frontérzékeny a lelkem.

* Egyszer valamikor írtam “válasz Janusnak” epigrammákat olyanok nevében, akiket kipécézett az ő epigrammáiban. Mekkora elpazérolt életművön ülök, heh.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/23 hüvelyk eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 2. – A távoktatásról, ahogy én csinálom

Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.

Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.

A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).

Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.

Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.

Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.

Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.

Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.

(Na, mivel folytassam?)

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/23 hüvelyk blabla, megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 1. – Általános bajaink (bevezető)

(Új rovat. Ha kimászunk a szarból, valószínűleg hanyagolni fogom az effélét, különösen ekkora dózisokban. Ha esetleg úgy gondoljátok, hogy jobb lenne, ha már azelőtt abbahagynám, tessék nyugodtan jelezni. Addig is, soxeretettel.)

Az ember igen érdekes állatfaj. Alapvető fiziológiai szükségleteiben nem különbözik az összes többitől, de mindehhez olyan szürke pépet fújtak be a fejébe neki, hogy kétféle dolgot szokott akarni: A) változzon meg minden, B) ne változzon meg semmi. Jobb esetben képes választani ezek közül, bár azok az utak is érdekes helyekre vihetik az embert. Van úgy, hogy jól diagnosztizálható étkezési zavarok, de minimum egy ketogén diéta felé, esetleg ki a vadonba, ahol majd jurtában lakik a delikvens, patakban feredik, és kecskéket legeltet (A). Van úgy, hogy az út a nosztalgiavonat állomására visz ki, aztán ebből lesznek olyanok, hogy “régen minden jobb volt” meg “engem is vert apám, mégis ember lett belőlem”, “dédanyám bezzeg öt gyereket nevelt fel tisztességben, és eszébe se jutott olyasmi, hogy válás”, “ezekamaigyerekek” meg a 2020-as NAT (B). A nosztalgiavonathoz amúgy még csak nem is kell öregebbnek lenni Mátyás király öreganyjánál, nálam fiatalabbak is fel szoktak rá ülni, sőt. A diákjaim, eszem a szívüket, aaakkora meggyőződéssel tudják ledarálni, hogy “a szülők médiahasználata blablablabla állandóan az okostelefonon lógnak blablablabla”. Abba persze bele sem gondolnak, hogy az emlegetett szülők esetenként velük egykorúak, közülük pedig néhánynak igazi elvonási tünetei lennének, ha reggel elvennénk tőlük a telefont, és csak délután adnánk vissza.

Nyilván az se jó, ha az ember radikálisan kilendül valamelyik irányba, leginkább azért nem, mert van még egy harmadik dolog is, amit akarunk mi emberek: a többiek befolyásolása. Nem csak mi magunk akarjuk megtalálni Az Egyetlen Üdvözítő Utat, de másoknak is elő akarjuk írni, hogy azon kell elindulniuk – aztán mi lesz belőle, na ugye, Schobert Norbi meg Takaró Mihály. A legtöbb dologgal kapcsolatban azonban mégiscsak az a gond, hogy egyidejűleg akarjuk mind a kettőt: a változást és a változatlanságot. Le akarunk adni tíz kilót, de lehetőleg a kanapén ülve; jurtát és kecskéket akarunk, de wifit és jázminillatot; a Gemeinschaft típusú tradicionális kisközösséget vágyjuk vissza a maga szigorú szabályaival, de úgy, hogy közben “nekem aztán senki se mondja meg, mit csináljak”. Pedig tíz kilót csak úgy lehet leadni, ha felemeled a segged a kanapéról. A jurta huzatos, a kecske büdös, a wifivel ellátott erdő pedig nem vadon, hanem park. Azok pedig, akik a régi szép időket sírják vissza, rögtön meghátrálnának, ha például csak akkor vehetnének ki egy szál kolbászt a saját kamrájukból, amennyiben erre az egyházközség vezetői is rábólintanak. Ha csak azzal házasodhatnának, akit a szüleik kijelölnek nekik, és utána pedig nem lenne apelláta, olyan szabályok szerint kéne élniük az életüket, mint a dédszüleik, annyi gyereket nevelnének és temetnének, mint ők, és ugyanabba a földbe kéne ugyanazokat a magokat vetni, mert az így szokás. Ráadásul mindehhez még függöny se lehetne az ablakukon, mert esténként körbejárnak a faluban a presbiterek, és minden házba benéznek, szép fegyelmezetten bibliát olvas-e a családapa az áhítatos háznépnek, amennyiben pedig nem, akkor nem engedik meg nekik kivenni a saját kamrájukból a saját disznajuk kolbászát.

Szóval tulajdonképpen az a gond, hogy mindent akarunk, sőt, mindent is. Ezzel voltaképpen egészen jól el tudunk evickélni akkor, amikor mindezt egy viszonylag kiszámítható és viszonylag rendezett világban próbáljuk megvalósítani. Néha még jól is jön egy kicsit, ha megkeressük, hogyan lehetne ezt a “mindent is”, és képesek vagyunk, ha nem is új utakat építeni, de néhány új ösvényt taposni ki magunknak. Amikor megesszük a második krémest, másnap gyalog megyünk fel az ötödikre; addig ábrándozunk a jurtáról meg a kecskéről, hogy végül veszünk három tő fűszernövényt meg egy házi komposztálót a balkonra; sóhajtozunk egyet a régmúlton, aztán… na, erre most ugyan nem tudok semmi okosat mondani, de egyedül morfondírozok magamban, márpedig engem nem ezért tartanak, úgyhogy nézzétek el. Talán köszönünk a szomszédnak, vagy hagyjuk leülni a nyugdíjast a buszon. Mittomén.

Ezek a mostani idők még viszonylagosan sem mondhatók kiszámíthatónak és rendezettnek, hát nem csoda, hogy össze vagyunk zavarodva. Egy csomó illúzióról kell belátnunk, hogy tényleg nem más, csak illúzió, márpedig eleve nem úgy vagyunk összerakva, hogy az efféle belátás könnyű legyen, tessék csak rákeresni a kognitív disszonancia fogalmára. A világ, amelyhez hozzászoktunk, nem olyan módon alakította ki a rutinunkat, az agyműködésünket, a kapcsolatainkat meg egy kupacnyi másegyebet sem, hogy ezt csak úgy hipp-hopp meg tudjuk változtatni. Jelenleg azzal a feladattal küszködünk, hogy radikálisan megváltoztassuk az életünket, de közben ugyanúgy éljük, mint eddig. Legyünk biztonságos magányban, de ne maradjunk le a bulijainkról; zárjuk be a rendkívüli helyzetre való tekintettel az iskolákat, de adjuk le ugyanazt a tananyagot, mint eredetileg terveztük; végezzük el ugyanazt a munkát, mint eddig, de gyökeresen megváltozott körülmények között. Nos, nem fog menni, és minél hamarabb belátjuk ezt, annál inkább képesek leszünk egyensúlyt találni – már amennyit lehet. Az emberek most nem csak a betegségtől és a szeretteik elvesztésétől félnek, hanem a gazdasági válságtól, a munkanélküliségtől, megtakarításaik elvesztésétől, a társadalmi lecsúszástól is, és ezek mind valós félnivalók.

Holnap innen folytatom, ha addig nem küldtök el az anyámba (aki egyelőre igen jó egészségnek örvend, és ez maradjon is így), de most megyek, és zsemlét fogok sütni, mert nem csak dumával él az ember.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/22 hüvelyk blabla, megaszondom

 

7/204 – Gyöngyös

Vasárnap lévén úgy gondoltam, kipintyölöm magam, aztán felőtözöm bíborba, bársonyba, gyön… meh, nincs gyöngyös koszorúm. Ez felháborító. Mindenképpen orvosolni kell. Egyszer. Majd.

Tegnap rákérdeztem, miről szeretnétek olvasni, aztán legnagyobb meglepetésemre kiderült, hogy bármiről, de főként a szófosás érdekel. (A “merengés” az én elképzelésem szerint ezt jelenti, javítsatok ki, ha tévednék). Köszönöm a bizalmat, azon leszek.

Sajna a mai nap is hajnalban kezdődött azzal, hogy áááá, aztán fogmosás, kávé, futon, horgolás meg a szőrös szorongáscsökkentő.

Szerintem már túlságosan is belejött ebbe az egészbe.

Ma a nap se süt, ami különösen nyomasztó, úgyhogy nesztek egy kis mintha-napfény, Ludwiggal meg ficnikkel.

Egyéb hírem nem vagyon, csak hogy dolgozom azon, megszolgáljam a belém fektetett bizalmat, és minőségi tartalmakat szolgáltassak. Már kitartóan gondolkozom rajta.

Igen, sokkal jobban tudok gondolkozni, ha közben a kezem is mozog.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/22 hüvelyk eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – Közvélemény-kutatás

A világgal való kétoldalú kapcsolattartásom elég nagy részét ez a blog teszi ki, valljuk be. Úgyhogy egyrészt arra kérnék mindenkit, hogy ha esetleg valamihez hozzá akarna szólni, igazán ne fogja vissza magát, mert nem harapok, másrészt pedig tényleg érdekelne, hogy titeket mi érdekel.

Kedves olvasók, miről szeretnétek olvasni leginkább? Több választ is meg lehet jelölni! (Mármint ha nem pacsáltam el valamit.) (Frissítés: a “többszörös választási lehetőség” a jelek szerint azt jelenti, hogy nem lehet ugyan ugyanabban a körben többet is kijelölni, de ha visszajössz, nem pirít rád, hogy az adott IP-címről már nyilatkozott valaki, úgyhogy tárgytalan minden további vélemény.  Elnézést, nem a kattintás-számért csináltam, pláne hogy nem is én csináltam…)

 
13 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/21 hüvelyk blabla, eská, otthoncsücsü

 

7/203 – Fele más

Ma van a Down szindróma világnapja, úgyhogy nyilván felemás zoknik napja is ez, bár ez azért nálam nem ritka.

Tegnap mámorító alapossággal kipucoltam a Bűnök Barlangját, ahol már bokáig jártam a ficniben meg az “asse tudom, hová rakjam” cuccoban, és most végre üres a padló meg ki van porszívózva a szőnyeg,

és a polcon szivárványokat raktam össze az anyagokból,

úgyhogy most csak azért könyörgök, ne üssön be semmi új, mert én most vissza akarok vonulni ide,

és nem csinálni semmit.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/21 hüvelyk újracucc, eská, otthoncsücsü, tavasz

 

7/202 – Villan

Ma nem kezdődött túl jól ez a nap, hajnali háromkor kuvikoltam fel arra, hogy éppen felkuvikolok, vagyis első pillantásra ugyan semmi okom nem volt rá, csak feküdtem nyitott szemmel, bámultam a plafont, és töprengtem, hogy vajon mi nincs rendben. Aztán persze rájöttem, hogy csak az, amivel mostanság mindenkinek baja van – nem dal, nem sár, nem is kutyaugatás, egyszerűen csak szorongok. Nem nagyon és nem magamért továbbra sem, de ezekben az időkben igazán nem kell meglepődnöm azon, hogy ezt csinálom.

Jobb híján felkeltem, megmostam a fogam, főztem egy kávét, aztán bevackoltam magam a futonra, de valamiért ettől sem lett sokkal jobb, pedig még egy horgolást is odacibáltam magamhoz, és úgy negyed öt környékén a madarak is elkezdtek üvölteni odakint, mert nekik most éppen a lakásépítésen meg a szaporodáson jár az agyuk, nem azon, hogy mivanmilesz. Hálistennek ekkor bekocogott a kis szőrös stresszoldó-szorongáscsökkentő-antidepresszáns, és tette, amit tennie kell,

minek következtében én is tettem, amit tennem kell (az ott a kezemben egy rózsaszín macskafésű, ha tudni akarjátok), és erről eszembe jutott egy pillanatra Rózsa Sándor,

Képtalálatok a következőre: rózsa sándor mindenki úgy tösz

ettől pedig megint jobb lett kicsit, és ezzel már ellettem volna egy ideig.

A technológia vívmányai nélkül mi mostanság teljesen meg lennénk lőve, mert a nap úgy kel fel, mint máskor, a rigók pünkt ugyanolyan lendülettel rugdalják ki a sarat a balkonládákból, és a kis szőrös hátramozdító is épp akkor kérincsél kaját meg simit, mint a jelenleginél kevésbé izgalmas időkben. A technológia vívmányai nélkül viszont lehet, hogy ugyan hamar elvinne a fekete fene, de addig angyali derűvel és tudatlanul néznénk a dombtetőről szerteszét. Mindenesetre amikor negyed hétkor pittyent a gép, hogy üzenetet kaptam, ti elképzelni se tudjátok, mennyi minden villant át hirtelen a fejemen. Én az ilyen hajnali üzeneteket máskor is pánikban fogadom, nemhogy most, itt és így.

Nos, egy távoli ismerősöm volt. Annyira távoli, hogy már nem is igen emlékszem rá, ami nem csoda, mert valószínűleg évtizedek óta nem láttam. Ez volt a legelső üzenet, amit valaha is küldött nekem. A tartalma pedig egy bemásolt izé, ami azt bizonygatta, hogy a koronavírus elmulasztható vagy kezelhető vagy mittoménmi, csak inhalálni kell forró vízzel, fejeden törülköző.

Gyerekek, én még életemben nem tiltottam le ismerőst a facebookon (bár, bevallom, vannak olyan “ismerőseim”, akik ennyi erővel akár karthauzi szerzetesek is lehetnének egy hűvös grönlandi kolostorban, mert már régen lenémítottam minden megnyilatkozásukat). Balhézni sem nagyon szoktam senkivel, ami azt illeti, csak vállat vonok azon, ha valaki égbekiáltó marhaságokat mond, aztán legfeljebb őt is elnémítom, döngicséljen másnak. Ezúttal viszont nagyon erősen kellett gondolnom arra, hogy milyen szerepet játszik életünkben a kultúra és civilizáció meg minden más olyan ok, amiért elbizakodottan a teremtés koronáinak tartjuk magunkat. Ha nem gondoltam volna ezekre, valószínűleg visszaírtam volna, hogy IDE FIGYELJ, SZIVI, az anyám veszélyeztetett életkorban van, bezárkózva és Ausztriában, a húgom három gyerekkel, bezárkózva és Szerbiában, a férjem ma megy be irányított véradásra Budapest valamelyik hisztérikus kórházába, mert apósom jövő csütörtökre van kiírva nyitott mellkasműtétre (szív és tüdő) ugyancsak egy hisztérikus kórházba, és amúgy is mindenki síkideg, NEKED MEG VAN POFÁD NEGYED HÉTKOR ILYESMIKET KÜLDÖZGETNI NEKEM KÉRETLENÜL, TE OSTOBA PICSA.

A civilizáció és a kultúra viszont megköszörülte a torkát, és én csak annyit írtam végül, hogy ez egy hoax, káros és haszontalan, arra pedig, hogy átküldte nekem, egyetlen válaszom van: törlöm az ismerőseim közül. Végleg. Gondolkodás nélkül. És abban a pillanatban.

Ezek után megmostam a hajam, megettem egy kübli zöld izét tojással és grillezett kecskesajttal, mert reggelizni muszáj,

és ki fogom takarítani a Bűnök Barlangját, mert ha már eldöntöttem, igenis civilizáció és kultúra lesz itt, de mint a kurvaélet. Rúzzsal meg katicákkal meg parfümmel, mert azt is muszáj.

Azóta amúgy sikerült újólag alaposan felkúrnom az agyamat azon a címeres dísztökön, aki a köznevelési államtitkár, és volt pofája azt mondani, hogy a NATra való felkészülésnek semmi akadálya, a tanároknak most úgyis rengeteg szabadideje van, hogy nem kell bemenniük tanítani. Mivel viszont már nagyjából kedd óta tervezek egy hosszú bejegyzést a távoktatásról mint olyanról, várjátok ki türelemmel.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/20 hüvelyk blabla, eská, macs, otthoncsücsü, tavasz

 

Intermezzó – A mi utcánkban 1.

Ha van rá lehetőség, holnap is kimegyek.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/03/19 hüvelyk eská, galéria, otthoncsücsü, tavasz