Még lementünk piacra, mert az ilyen tradíciók nehezen kopnak (hé, jövő szombaton is le fogok menni, valamit nekem is ennem kell),
visszafelé jövet meg láttunk az egyik falon afféle elvesztett tárgyként egy ilyet:
Mit mondhatnék, kicsikét mellément.
Mindeközben pedig itthon finisébe fordult a “Csomagolunk, vaze!” első felvonása. Mackó már most sem túl lelkes tőle, pedig ha tudná, mi lesz még itt!
Egy a RK-nak, egy anutámnak, egy a szomszédba, egy nekem, ma nagyüzemben fogok sütni. Csomagolások és készülődések beröffentése folyamatban, a RK holnap lelép a búsba. Ó, mamám.
A “pakol, mint Bogdán az üres boltban” gyermekkorom egyik kedves szólása volt – ugyan már senki sem tudta, ki volt az a Bogdán, és miért pakolt, de ez nem is nagyon számít (bár azt például speciel tudom, hogy Bernát miért kapkod a ménkűhöz, és ez kellő mértékben boldoggá is tett, zárójel bezárva.)
Mindenesetre indul a “Csomagolunk, vaze!”, és a következő hetekben ne nagyon számítsatok semmi jóra: leginkább óriási kupac miegymásokat fogok mutogatni, majd hopp, eltüntetem őket, mint nyuszit a cilinderben. Ma például a lakályosság érdekében cselekedtem sokat és szépet, mert a RK és köztem lévő lényeges különbségek leginkább a környezetünkkel kapcsolatos igényekben jelentkeznek, és ez eddig nem okozott konfliktusokat, mert én azt csináltam palotánkban, ami jólesett, ő meg hagyta, de most egy fiesoléi cselédlakásban fogunk pocolni együtt, és ebből még akadhatnak konfliktusok.
Elmagyarázom.
A RK szereti az esztétikus környezetet, de valójában elvan bármilyen közegben – levéltár vagy könyvtár legyen a közelben, ágy az alváshoz, villany-szék-asztal a cédulák esti macerálásához, legyen egy takaró, amit magára húzhat, ha fázik, egy ablak, amit kinyithat, ha melege van, és ha esetleg arra is adódik lehetőség, hogy egy hiányzó lábú villanyrezsón főzögethet valamiket egy görbe serpenyőben, hát ő már tökéletesen érzi magát, kösziszépen.
Na én nem. Nem azért csinosítottam ki huszonév munkájával a kócerájt, amiben élek, mert meghajoltam volna a kívülről érkező nyomás alatt – ez egy belülről érkező nyomás volt, és ez bizony azt jelenti, hogy ezt a nyomást viszem én magammal bárhová, ahova megyek. Nyilván két és fél hónapra nem akarok magammal cipelni mindent, de mindent, viszont ahhoz, hogy jól érezhessem magam valahol, igenis kellenek a saját cuccaim. Pláne, mikor valójában azt sem tudom, kapunk-e ott abban a cselédlakásban ágyneműt meg efféléket.
Úgyhogy ma elkezdtem pakolni, mint Bogdán az üres boltban, és egyelőre itt tartunk. Röhögni persze ér, ez a kupac itt a roppantul praktikus és a röhejesen fölösleges holmik elragadó kombinációja. Nézzük csak:
Hadd listázom is:
Ez most szombaton elmegy Firenzébe. Persze a mi költözködésünk ezúttal is bonyolultabb lesz, mint ami normális, mert arról még a leghalványabb segédfogalmunk sincs, mi vár minket a fiesoléi cselédlakásban, azt ugyanis csak okt. 12-én foglalhatja el a RK, addig két amerikai akvarellfestő csücsül benne. Én ugyan nem akarok átszállítani két és fél hónapra egy komplett konyhafelszerelést, de a “minden másra ott a MasterCard” ezúttal nem játszik. Egyrészt nekem Visám van, másrészt pedig márciusban kapok legközelebb fizetést. A RK-nak ugyan van Visája és MasterCardja is, de ő, lásd fent, elvan a hiányzó lábú villanyrezsókkal is. Nem eccerű a helyzet, na. Ráadásul mi ugyan két etapban vonulunk el a szép Olaszhonba, de a második etapban ott vagyok én, a gondos kurátori munkával összerakott két és fél havi ruhatáram (ezen még dolgozunk), valamint Maci és az ő retyerutyái is.
Hát ezért volt az, hogy én még Esztergomból hoztam magammal három méternyi szép levélmintás impregnált vásznat, hogy útitáskákat és -szatyrokat és -szütyőket gyártsak belőle. Egyelőre két marha nagy táskánál és egy picike szütyőnél tartok, az egyik táskát a lakályossági csomagnak szántam (ennek ott fent), a másikat a ruháimnak, azzal a mérettel kell gazdálkodni, slussz-passz.
Éééés, ha már összeraktam a csomagot, bepakoltam a táskába.
Kétharmadáig telt meg. Szombat reggel kell belódítanom Emesébe. Tartok tőle, addig még belerakok egyet-mást…
Mivel lenne más dolgom bőven, de még több is, mint szokott, a tradícióknak megfelelően nem azokkal foglalkozom, hanem a fürdőszobámat takarítom.
Hé, én még két és fél hétig itthon leszek. Meg Maci is.
Maci mögött és a kép jobboldalán azok a készülődő táskák meg szütyők láthatók, amiket az utazásra rittyegtetek éppen össze Erik áldásos segítségével. Nyugi, bemutatom majd mindet.
Most viszont hanyijjuk be a fürdőszobaszőnyegeket mosóba, mert ha már takarítok, nem aprózom el.
Ma előreláthatólag itthoncsücsü napot tartok Erikkel, mert természetesen az agyevő bogarak azt mondták, új ruhákat is kell varrnom magamnak Fiesoléba. Az agyevő bogarak sík hülyék, de ha vitatkozni próbálok velük, attól még rosszabb lesz a helyzet – mondjuk úgy, nem vagyok túl jó alkupozícióban. Amúgy erre még persze van két hetem, de a RK-t már eleve úgy akarom elküldeni, hogy legyen nála egy lakályossági pakk, ami főként lakástextilt tartalmaz, és ebben az ügyben is cselekednem kell.
Hát akkor cselekedjünk.
Ennek ugyan kreativitás szempontjából minimális a sportértéke, mert ilyesmit csináltam már magamnak is, de ez most az anutámé. Csak hogy lássátok, tudok én szolid és visszafogott is lenni, ha azt kérik.
A mai napot egy nagy székesfőfaluba futamodással ünneplem meg, híjuk esetleg úgy, hogy “shopping spree”, mert egy csomó helyre be akarok totyogni cuccokért. A bevásárlólistám persze egy hülye vicc, de hát emelje fel a kezét, aki meglepődött, hogy olyan itemek vannak rajta, mint taurinpaszta, cipzárkocsi, három centi széles heveder, gránátalmás parfüm, akvarelltömb és avokádó.
És eljöve szeptember utolsó hete, az a hét, amikor a RK még itthon van, mert aztán felkerekedik, és elmegy Firenzébe, mi meg itt maradunk Mackóval két hétig, majd mi is felkerekedünk.
Nem pánikolunk, nem pánikolunk.
A hajam viszont igen faszányosan felrobbant, pedig neki is mondtam, hogy ne pánikoljon.
Mégpedig mindjárt két pár is, hogy ne unatkozzatok. Meg persze azért is, mert ha az ember nekilát koszolni, legyen annak valami látszatja.
A pántos önmagában nem nagy kunszt, azt csak fel kellett frissíteni, mert elég csúnyácskára kopott-fakult, de a fűzős bizony így kezdte:
Jaja, cipőfestés volt a házban. Egyik pár sem volt eléggé kihasználva, az egyik azért, mert kopott volt, a másik azért, mert uncsi. Úgyhogy szépen lepucolgattam őket denaturált szesszel, gondosan körberagasztottam a talpukat meg a pántos cipőn a pántot maszkolószalaggal, aztán elővettem egy dobozka piros Pentart bőrfestéket meg egy szivacsot, és nekiugrottam. A pántos cipőre elég volt egy réteg, a barnát pedig úgy variáltam meg, hogy a betétjére egy réteg került, a keretre három, és mindegyik réteg között kivártam, amíg az előző megszáradt. Tudjátok mit, inkább berakok a folyamatról egy galériát, mert elég ötletszerűen fotóztam, igen változatos megvilágításokban és napszakokban…
Itt olyan remek idő van, hogy ha lenne kutyám, esernyőt tartanék fölé, amíg kiviszem szarni. Mindegy, attól még elmentünk piacra.
A képet még indulás előtt lőttem, és akkor sem sugárzott rólam különösképpen az optimizmus, de legalább emberek elé való állapotom volt. Lényegesen csupáltabban jöttem vissza, na. A cipőm átázott, az ernyőm is (ki is fogom hajítani a rittyóba, hát ki látott ilyet, hogy ennyire elvénüljön pár év alatt az anyaga), úgyhogy visszafelé cipőmben a pocséta, fejemen az eső, hátamon viszont az izzadság folyókázott, mert persze mindehhez még meleg is van. Phű. Mikor visszafelé éppen becaplattunk a ház elé (a RK se nézett ki jobban, ő esőkabátban ment, ami ilyenkor lényegében egy fóliasátor, ami melegen és nedvesen tartja az embert), anyósom éppen kifelé jött egy bevásárlókosárral. Üdvözlésképpen azt mondtam neki, hogy “Blöeee”, szabad kezemmel kisded ívet írva le a világmindenség felé, mire anyósom az válaszolta, hogy “Blöeee”, és kicaplatott az esőbe. Mindig megnyugtat, hogy ilyen remek közöttünk az összhang, háde milyen jól tudunk mi kommunikálni, ugyi.
Na de vettünk a piacon mindenfélét, közte vérsóskát is, mert csak. Életünk szőrös értelme, akit tegnap csak úgy a semmiből Tökösbociként szólítottam meg (hogy miért? Passz. Valójában ő egy Töketlenboci), na szóval ez a drága állat rögtön rácuppant a vérsóskára, nédda:
A valóságban mind a ketten jobban néznek ki, a vérsóska és Maci is, de ebben a világításban jobb fotóra nem tellett. Amúgy én most kissé fasírtban vagyok a szőrössel, mert muszáj fogyókúráztatnunk, és persze ettől egyre intenzívebben és egyre korábban zaklat reggeliért. Az csak hagyján, hogy cicababa-hangon vinnyogva keringél a szobában (nem, bmeg, az se hagyján, rém idegesítő), de rákapott arra is, hogy felmászik a futon támlájára a fejem fölé, kinyúl a polchoz, és dolgokat hajigál róla a fejemre. Szerencsére nem céloz jól, de akkor is, na, horgolófonal-gombolyagok, washi-szalagok, tollak meg körömlakkok szőnyegbombázásában élem a hajnalaimat.
Tegnap azt mondtam, mint Csipike, hogy “eddig, és netovább!”, és letakarítottam a polcot, úgyhogy nem maradt rajta semmi hajigálható. Ma hajnalban arra ébredtem, hogy Maci ezen a polcon ül vinnyogva a hét kiló húsz dekájával, és a homlokomat csapkodja a mancsával.
Világ csudája, hogy még nem csináltam belőle bundasapkát, bár mit kezdenék egy bundasapkával ebben a melegben.
Összevakartam magam annyira, hogy demonstrálhassam, még megvagyok. A dekoltázsomban egyébként az a világoszöld folt nem penész, hanem egy spagettipántos izéke. Gondoltam, szólok.
Tegnap a RK is hazajött Prágából (hm, talán nem is mondtam, de hétfőtől ott konferenciáltak és söröztek Professor Krtekkel), és mivel ő rém rendes gyerek, és volt fölös negyedórája a pályaudvaron, ahol van egy Manufaktura üzlet is, hozott nekem ilyet.
Én mindig vevő vagyok az erdei gyümölcsös lötyőkékre, de elég gyakran futok bele abba, hogy a piros gyümölcsök dominanciájától túl édes illatúak lesznek. Mármint nekem. Na hát ez kérem itt az eddigi tapasztalatok alapján az egyik legjobb illatú lötyőke ebben a kategóriában, konkrétan szeder- meg feketeribizli-levél illata van, és én ezt imádom.
Mivel a csávó annyira jó fej volt, gondoltam, én is az leszek, de az én lehetőségeim igen limitáltak voltak a tegnapi fetrengőnap keretein belül, úgyhogy a szokásossal vártam.
Jó. Akkor most próbáljunk kezdeni valamit a mai nappal, mert a tegnapot lényegében elvesztettem, és az a három méternyi impregnált vászon, amit a tusfürdő meg krém alatt láttok a második képen, már zsörtölődik, hogy nem ezt beszéltük meg.
Márciusban is, szeptemberben is a napéjegyenlőség beállta körül a legjobbak az alkonyi fények a Bűnök Barlangjában, és ezúttal minden lehetőség adott volt ahhoz, hogy több napon át fotózzam azokat a gyönyörű aranyporos fényeket.
Meg a káoszt. Meg Macit. Meg a tárgyak vándorlását.
(Képünk illusztráció.)
Rosseb ebbe a perimenopauzába, már éppen berendezkedsz arra, hogy békésen hervadni fogsz elfele, mint a szeptemberi virágok, aztán bumm, megint egész délelőtt ott fekszel az oldaladon nyögdelve, mint egy bús gerlice.
Összességében csak azt tudom üzenni a zanyatermészetnek, amit a bölcs Yoda mester mondott, mármint hogy csináld vagy ne csináld, de ne próbálkozz. Most főzök egy teát, majd felszerelkezem Ibubéta nevű kardommal, és visszavonulok a Dagobára.
Ki nem találnátok, megint Esztergomba megyek. Annyi eszem van, mint egy vödör lepkének. És egy dézsányi lelkiismeretem.
Viszont legalább már építettem zsebeket a Bécsben turkált csíkos hacukámhoz. A RK egyik kiszuperált ingéből. Very classy.
Ki kéne mászni innen a macska mellől meg a takaró alól, és eltotyogni bankba meg boltba. Odakint csepereg, fúj a szél, és intézkedni meg kilométereket gyalogolni kell, itt bent meg van nekem macskám, takaróm, még teám is. Sőt, csoki is van. Akár több kiló.
Na mi legyen.
(Esti kiegészítés)
Végül elaludtunk. Én másfél órával később ébredtem fel arra, hogy rémálmodom: a szülővárosomba utaztam, és valami okból ott hagytam az útitáskámat az Új-Szemerjai buszvégállomáson, mert a busz érkezése után halaszthatatlan bevásárolnivalóim lettek a boltban, ami egyébként a Golgotai bolt volt (beavatatlanoknak: tulajdonképpen mind a két hely létezik a szülővárosomban, viszonylag közel egymáshoz, de véletlenül sem egymás mellett), és mire visszamentem, egy sufniban kellett keresgélnem rég ott hagyott bőröndök meg minden más kacat között az útitáskát, ami nem volt sehol. Fapipa pedig benne. A seholsincs útitáskában. A buszjegyárus néni tök kedves volt, azt mondta, rámoljunk ki mindent a sufniból, úgyhogy pakoltunk, mint Bogdán az üres boltban, csakhogy ez tele volt: bőröndök meg ládák meg zsákok, az egyik sarokban fél méter magasra felcsírázott krumplik, aztán a gurulós bőröndök mellett találtunk gurulós tévékészülékeket is, öregeket, mint az országút. Meg kajakokat. És rengeteg hulahoppkarikát. Egy ponton félbe kellett szakítanunk a rámolást, mert utat kellett csinálni egy beteg kengurugyereknek, akit vízágyon hoztak az állatkertből (na olyan sose volt a szülővárosomban) a kórházba (az speciel valahol ottfele van földrajzilag, mint a busz volt), de valamiért elszabadult az egész kupac, és elindultak lefelé a Kórház utcán (az természetesen egy másik kórház utcája), bőröndök, tévék, hulahoppkarikák, ott cigánykerekezett minden lefelé, mint anno abban a színes gumilabdás Sony reklámban, ebben e:
És akkor végre felébredtem. Áááááááá. Megittam egy kávét, gatyába ráztam magam, aztán mintegy penitencia gyanánt nem csak a bankba mentem el (természetesen már megint elfelejtettem az internetbankos jelszavam, azért), de még a Lidlibe is, ami toronyiránt csak négy kilométerre van. Úgyhogy végül oda-vissza, bankkal meg miegymással együtt talpaltam vagy kilencet, és visszafelé akkora ménkű nagy pakkal jöttem, hogy csak sajtból volt benne hatvan deka.
Nem tudom, inkább szigorúnak vagy inkább ijedtnek látszom itt ezen a képen, de a nappali alvás egy gyilkos, istenuccse.
Na ezért kaptok tegnapi konzervet. Logikát ne keressetek, az nincs.
Istenbizony nem tudom, miért másztam le a zsibire, nyilvánvalóan nincs szükségem most onnan semmire, és fölös pénzem se nem van, hogy bokályokra és plüssmalacokra költsem. Ráadásul elkövettem azt a hibát, hogy a naptárhoz öltöztem, nem az időjáráshoz, és konkrétan szakadt rólam a víz, mire hazaértem. Ez persze nem akadályozott meg abban, hogy kerülővel jöjjek, és meglátogassam az egyik kedvenc Szűzmáriámat a Janicsár utcában, mert végül is vasárnap van. A PéterPál templomban éppen miséztek, a város meg dugig volt turitnyával, rajtam viszont újólag kitört a barlangi morc, úgyhogy tényleg hazajöttem, és most splendid isolationben tengek fent a Bűnök Barlangjában.
Nesztek a mai császkálásról egy ömlesztett fotókupac: plüssök, Mária, a görögkeleti templomnál suhogó ősz, bokályok, utcákok, na meg a lila bazsalikom, amit valamikor nyár közepén vettem a piacon, és mostanra kinőtt Isten markából.
Azzal is csinálni kéne valamit. A bazsalikommal.
Technikailag már vasárnap van, én meg úgyis felébredtem, mert Mr. Kajla berakta mellém saját magát az ágyba, és ugyan most ő fogyókúrán van (erről is mesélek egyszer, vagy nem), de azért jó időbe fog telni, amíg lemegy hét kiló alá. Ha egyáltalán. Ezúttal is úgy érkezett meg, hogy DÜBB, én meg felébredtem.
Hát akkor galéria!
Mivel megint a régi helyén van a piac, ma zsibi is lesz. Még nem tudom, lemegyek-e, de ha igen, arról természetesen szintén beszámolok.
Több hónapos útfelújítás és miegyebek után végre megint a régi helyen volt a piac, hurrá.
Én is a régi helyemen vagyok.
 | mák - 11/248 – Büzgencs |
 | Marinéni - 11/248 – Büzgencs |
| mák - 11/249 – Fonal |
 | magyaroramegminden - 11/249 – Fonal |
 | Zsuzsi - 11/248 – Büzgencs |
Minden nap más - mindennap más 