RSS

5/326 – Jódolgomban

Mint általában a rokongyerekek és rokonfelnőttek levonulása után szokás, tegnap nagyon csendes és kihalt lett ez a kóceráj. Ez valójában nem túl logikus, Filoméla ugyanis nem volt egy különösebben hangos példány, és elég jól el is foglalta magát minden külső segítség nélkül a saját szobájában a rajzasztalnál meg Micimackóval. Ezzel együtt is ott álltunk mindig ugrásra készen, most meg végre abbahagyhattuk ezt a Kanga-programot.

A lelkemben keletkezett űrt és a napirendemben keletkezett szabadidőt korpuszom restaurálásával tömtem be: hajat mostam, festettem és robbantottam, valamint kilagoztam mind a húsz körmömet. Minderre viszont az édes anyatermészet is úgy gondolta, bedugja a fejét az ajtón, és megnézi, nincs-e túl jó dolgom. A jelek szerint úgy döntött, hogy de, mert aztán hajnali háromnegyed háromkor olyan görcsökkel ébresztett, hogy majdnem leszedtem a falat.

Ma még tart a regenerálóprogram, és a tegnapi űrben újra előszedtem a maradékos zsákocskámat is, újabb polárficni-mentéseken és más merényleteken törvén fejemet. A háttérben már igen szemrehányóan köszörülik torkukat bizonyos foglalkozandó szövegek, de ma még jódolgomat akarok meg azt mondani, hogy sálálálálá, és nem hallgatni rájuk. Úgy legyen.

Most még elvánszorgok péksütiért, aztán itthoncsücsü napot tartok. Az eső is mindjárt leesik, jáj.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/23 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Vendégszerzői búcsú – A “málnás-édességes”

Filoméla nagyjából ideérkezése óta mondogatott nekünk egy receptet, amit úgy hívott, hogy “málnás-édességes”. Összetört babapiskóta, tejszín, tejföl, méz, málna, pohár, “majd hűtőbe tesszük, hogy íze még krémesebb legyen”.

Persze nem árulta el, honnan van a recept, de mivel nekünk lenni tapasztalat, éltünk a gyanúperrel, hogy ő maga találta ki az egészet a még krémesebb ízzel bezárólag. A Repülő Kutató úgy gondolta, hogy ez végül is egy teljesen korrekt recept, bárhonnan is van, úgyhogy tegnap meg is csinálta, “a tejszínt habbá verjük, majd óvatosan összeforgatjuk a mézzel és tejföllel”, beadagolták poharakba az összetört babapiskótára, majd Filoméla nagy műgonddal rárakosgatta a málnaszemeket.

Én most ettem meg az én adagomat.

Nagyon finom volt.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/22 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/325 – Rövidpálca

Mától megint csak két szőrös családtaggal osztjuk meg palotánkat, a gyermeket hazaviszik szüléi, akik tegnap este pottyantak be mindannyiunk nagy örömére. Úgy feltelt a lakás, amilyet a macskák ritkán látnak, és a szokásos logisztikázásra is sor került, mert ugyebár el kellett valahol altatni az öszves nyájakat. Mivel csak ketten lakunk emberek ebben a nagy hodályban, elvileg ez nem ütközik akadályba, a gyakorlatban viszont a Bűnök Barlangjából el kellett távolítani ezt.

Igen, az ott egy Filoméla, aki éppen megtanulta, hogyan készül a rövidpálca, és annyira belelkesedett tőle, csak Pom Pom meséivel tudtam kicsalogatni, hogy a futonból alvóhelyet varázsolhassak.

A nagy családi egymásra találás amúgy a Dunaparton zajlott, ahová mi azért vittük le a csemetét, mert a) lusták voltunk főzni, ott meg Ister-napok voltak kirakóvásárral meg mindenféle zabálnivalóval b) az Ister-napokhoz kapcsoltan gyertyaúsztatás volt várható, az meg nagy buli egy kilencévesnek. Hát, kéremszépen, isteni szerencse, hogy megérkeztek a szülők, mert egyébként irgalmatlan nagy csalódás lett volna a dologból, háromnegyed kilenc környül ugyanis olyan éccakafekete fellegek úsztak be az égre, hogy mi alkalmasabbnak találtuk szépen hazatotyogni, mielőtt fejünkre esik a vihar, pápá gyertyaúsztatás. (Mintegy mellesleg az utózmányok tekintetében nekünk volt a legtöbb eszünk, mert a gyertyaúsztatást szépen le is fújták a közeledő vihar miatt. És így tulajdonképpen Filoméla jött ki győztesen az egészből, mert ő még fél nyolc körül láthatott leúszni a Dunán négy egész gyertyát, amit próbából engedtek le, úgyhogy ő legalább látott úszó gyertyákat, a később megérkező ötezer ember meg egyet sem.)

A gyermekek igen bonyolult lények, mint ezt tudjuk, és erre ezúttal is kellő bizonyítékot kaptunk, mert az üdvözlés úgy hangzott, hogy “Anyuuuu!!! Apu!!! Képzeljétek, tegnap voltam a Skanzenben!”. Ooookééé. Ahhoz képest, hogy miként festett élőben az egész parti Morcival meg Dúlifúlival, retrospektíve igen jó sajtója lett a Skanzen-látogatásnak. Meg az összes többinek is.

Ebben a pillanatban még csak a Repülő Kutató meg a macskák vannak ébren, azazhogy hoppá, Poci elaludt, szóval már ő se. Mivel nemsokára kitör a távozás zűrzavara, gyorsan lőttem magamról egy fotót, amíg megtehetem.

Higgyétek el, a fejemen lévő konstrukcióval sokkal inkább tekintettel vagyok érzékeny lelketekre, mint ha a hajamat mutogatnám. No de ma azt is gatyába rázom, ha már úgysem tudok mit tenni bús magányomban.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/22 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Filoméla fotói – Skanzen

A képek válogatása során nem volt semmi morci, és én ennek piszkosul örültem. Sőt, mint kiderült, még olyan élmények is voltak ott, amelyeket én elfelejtettem felsorolni.

1. Egy kocsiszín, amibe csak egy egészen kicsi lyukon lehetett bekukucskálni, és nem is látott az ember semmit, de a fényképezőgépnek vakuja van, és az látott. Kocsit. 

2. Krtek a sótartóban. 

3. A kékfalú ház. 

4. A cinnia-ágyás. 

5. Még egyszer a cinnia-ágyás. 

6. Ezek a virágok is nagyon szépek voltak. 

7. Ott pedig felmentünk, és nagyon sütött a nap, de azért felmentünk. És ez volt az iskola.

8. Valakinek volt egy egészen kicsi tulipános ládája, majdnem olyan, mint otthon, csak kicsi. 

9. Az egyik fán volt egy eeeekkora taplógomba. 

10. Ilyen egy zsúptető belülről. 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/07/21 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/324 – Our Lady of various sorrows

A tegnapi Skanzen-kirándulás valahol nagyon határozottan gajrament, ez kétségtelen. A fő gondom az, hogy igazából azt sem tudom, hol. Filoméla igenigen látványosan kelletlen volt az idő nyolcvan százalékában, de nem mondta el, mitől meg miért az, és hogyan tudnánk ezt megszüntetni. Írtam már itt arról, hogy minél inkább macerálja az ember, annál nehezebben lehet belőle kiszedni bármit is, és a tegnapi nap példaszerű volt ebből a tekintetből, mert tényleg fogalmam sincs, mit várt a Skanzentől, amit nem kapott meg. Már a legislegelején azzal kezdte, hogy nagyon süt a nap, ami amúgy teljesen igaz is volt*, és emellett mindvégig szívósan kitartott. Akkor is, amikor beborult, természetesen. És akkor is, amikor be lehetett volna menni hűvös házakba, nem pedig kint ácsorogni előttük olyan képpel, amiről folyton a címbeli Nick Cave-idézet jutott eszembe. A Repülő Kutató, aki velem egyetemben kábé tizenöt éve járt utoljára a Skanzenben**, elragadtatottan készült arra, hogy minden azóta megépült tájegységet be fog barangolni (“Mándoki görögkatolikus templom! kálvária! felmászik! lemászik! uáááá!”), és ez így ebben a formában nyilvánvalóan nem jöhetett össze.

Úgyhogy előbb-utóbb két kelletlen gyerekem lett a perzselő Nap alatt, akik viszont teljesen eltérő módon nyilvánultak meg, a közös csak az volt bennük, hogy mindkettő idegesítő volt a végletekig. Morci összeráncolt homlokkal és rózsabimbóra húzott szájjal ácsorgott kelletlenül, valamint hallgatott, mint a kuka, és amikor felhívtam a figyelmét valami olyanra, ami egy kilencévesnek tetszhet, juszt se nézett oda. Dúlifúlinak viszont semmiféle problémája nem volt azzal, hogy verbálisan is felsorolja panaszait, miszerint Morci, miért nem kommunikálsz velem, és ha már bajod van a nappal, miért nem jössz be ide, itt bent hűvös van, és nagyon érdekes, igenis érdekes, naaaa. Egy adott ponton bennem is elszakadoztak a cérnák, és tartottam egy kukliprédikációt Morcinak meg Dúlifúlinak arról, hogy ha nem fejezik be ezt sürgősen, úgy otthagyom őket, mint Szent Pál az oláhokat, mert engem éget legjobban a nap, és különben is vakációm van meg egy csomó dolgom lenne szövegekkel, nem pedig itt állni a Kisalföld közepin, és dedós veszekedéseket hallgatni egyoldalról, kussolást másoldalról. Na.

Mindent összevéve pont úgy festettünk, mint egy egészen igazi család Skanzen-látogatáson, a megfelelő nyürrögésekkel (Repülő Kutató) és kelletlen hallgatással (Filoméla) meg kétségbeesett erőfeszítésekkel arra, hogy valahogy mégiscsak tovább gördüljön az utazó cirkusz (én). Egy adott ponton az a kísérteties érzésem támadt, hogy Filoméla az égegyadta világon semmi mást nem tart érdekesnek a Skanzenből, csak azt a párakaput valahol Észak-Magyarországon. Ehhez az élményhez az is elegendő lett volna, ha lemegyünk a főtérre, sőt, az is, ha a virágspricnivel lődözöm meg a konyhában. Attól persze még lehet, hogy egyszer majd úgy fog visszaemlékezni a Skanzenra, hogy húdejó volt, ezt sose tudni. Miután hazaértünk, megpróbáltam összeszámolni, mikor látszott rajta, hogy na, ez mégiscsak buli, és végső soron nem állunk olyan rosszul. A néni, aki gyógynövényes teát adott a boszorkánykonyhában, a kékfalú ház, a kutak, a másik néni a mézeskalácsokkal, az iskola a kicsi palatáblákkal, a racka juhok meg a szürke marhák meg a simogatható csacsi, a tulipános nyalóka***, Krteket lefotózni egy sótartóban, a Fa Házában a kicsike gyalu meg a méregethető fahasábok, a mágneses tollal irányítható kis kézi labirintus-játék****, egy cinnia-ágyás.

Nem, definitíve nem állunk olyan rosszul, mint ahogyan látszott.

Mivel ma szombat, és a remény az, ami általában utolsóként degelik meg, felkészültem a piaclátogatásra. A továbbiakban már minden Morcitól és Dúlifúlitól függ.

 

* Én hülye vihettem volna a gyermeknek egy szalmakalapot, és ha már itt tartunk, magamnak is, mert amúgy nyilván én lettem hármunk közül az egyetlen, aki leégett.

** Ami teljességgel röhejes, ha jól belegondolunk, mert két kilométerre lakunk tőle, és a lakcímkártyánkra még 50% engedmény is jár a belépti díjból, úgyám.

*** Kakasos nyalóka helyett tulipánosat kért a szatócsboltban, és be is tettük a táskájába azzal, hogy na majd otthon. Már otthon egyszer csak megjelent azzal, hogy “hol a táskám?”, mire én, hogy “mire van szükséged?”, ő pedig szokás szerint nem válaszolt semmit, csak felvonult a Saját Szobájába táskástul. Pár perccel később utána mentem a kimosott holmijaival, mire a gyermek meghallván lépteim zaját ösztönből ráült a táskára. Nos, nem tudtam eldönteni, hogy melyiken röhögjek/sértődjek meg jobban: azon, hogy házsártos szipirtyónak tart, aki megtiltja egy direkt neki vett tulipános nyalóka elszopogatását, vagy azon, hogy azt hiszi, most jöttem a hathúszassal. Félvállról megkérdeztem, hogy “tulipános nyalóka?”, mire ő bevallotta, hogy nem tudja kibontani a celofánból. Úgyhogy kibontottam neki. Vakáció van, az árgyélusát, nem nevelni adták ide nekem, hanem hogy jól érezze magát.

**** Emellől alig lehetett elrángatni, én meg iszonyúan reméltem, hogy az ajándékboltban lesz belőle, és volt is.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/21 hüvelyk nyár

 

Eská 5/42 – Kötényruha gyereknek, gyerekkel

Ezúttal nem kérek engedélyt az anyjától a fotók publikálására, a mai szép napon úgy lefárasztott Filoméla (a Repülő Kutatóval egyetemben, úgyhogy ő is meg fogja ám kapni a magáét), hogy merő bosszúból minden engedély nélkül közzéteszem a képeit. Erre ti szívecskéket fogtok szórni, és kedves hozzászólásokat hozzászólni (ugye? ugyeee?), mert az égedelmes kölke tényleg cuki, és még akkor is annak látnám, ha nem lenne az unokahúgom meg még az én kilencéves kori magamnál is jobban meghúzatva. Na de beszéljünk a ruháról.

Ezt a szabásmintát én már hozzávetőleg háromszáznegyvenkét verzióban megcsináltam mindenféle anyagból mindenféle unokahugiknak, bár asszem Perpétának még nincs belőle, de ami késik, nem múlik. Filomélának kilencvenkét centis korában csináltam az elsőt, most meg száznegyven, úgyhogy ez tényleg egy jól bevált szabásminta. A Burda (nem fogom most előkeresni azt a muzeális példányt, amiből kisbencéztem) 122 centis méretig találta csak ki, de hahh, vagyok én hős és dicső, és tudok nagyobbítani szabásmintákon is, éalá. (Ez utóbbi óangolul van. Hogy modern angolul kommentáljam, don’t ask.)

Naszóval. Anyag ismerős, szabásminta ismerős, tegnap készült egy újabb-nagyobbított példány, ma használatba is lett véve. Úgyhogy most már tudjuk, ez a ruha kiválóan megfelel mindarra, mikor az ember lánya a Skanzenben

játszik a bejárat melletti játszótéren 

scone*-t zabál a felföldi mezővárosban 

a hozzá hasonlatosan dilinyós, mindehhez pedig impozánsan kopaszodó nagybátyjával együtt bekukucskál egy erdőbényei házba 

kék falat fotóz Észak-Magyarországon 

egy újabb scone-t zabál meg a kisvonaton 

fát mászik a Kisalföldön 

aztán még csacsit is simogat az alföldi mezőváros szélén. 

A táskát valahogy vissza kell konfiskálnom tőle, mert az az enyimé. A ruhát viszont nem fogom, és nagy örömmel üdvözlöm majd azt a pillanatot, amikor értesítenek, hogy szétszakadt valami szabadprogramon, mert akkor varrhatok újabbat, evoé. (Ez ógörögül van, de nem tudom, hogyan van újgörögül a “ne is kérdezd”. Bocsi.)

* Ma reggelre neki ez volt a kívánsága. A Repülő Kutatónak a polentás kenyér. Én akkora hős és dicső vagyok, hogy mindkettőt megsütöttem, bmeg.

 
10 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/20 hüvelyk ajándék, blabla, eská

 

5/323 – Nempisztergál

“Imádom, amikor egy terv összejön” – mondott valami effélét Hannibal Smith a szivarja mellől, ahányszor a Szupercsapatnak sikerült valami hajmeresztő hülyeséget végrehajtania. Nos, ha a tegnapi napra nézek, Hannibal Smith piszok elégedett lenne vele, mert egészen pontosan azt sikerült összehozni, amit terveztünk. Nem csináltunk semmit, csak színezők, rajzfilmek, Micimackó meg kézimunka. Ez utóbbit én a magam részéről kettő darab ruhával teljesítettem, melyek 140 centis kishölgyekre voltak optimalizálva, mivel abból van most itt nekünk a házban egy példány, és hülye nagynénik nemigen tudják másként kimutatni a szeretetüket, mint hogy ruhákat varrnak, meg filctollkészleteket és jegesmedvés mesezoknikat vesznek a gyermeknek.

Egy piroskockás nyafogóruha meg egy jó tartású trikotázsból gyártott kötényruha rendel, előtte konzultáltam az alannyal, hogy melyik anyagból milyen hosszban melyik szabásminta alapján, aztán uccuneki. Amióta itt van, már három ruhát varrtam neki, melyekre mind azt mondta, hogy jajdejó, de még nem vette fel egyiket sem, és ez némi kétséggel tölt el arra nézve, mennyire jajdejók ezek a ruhák. Filoméla szerfölött udvarias gyermek, ami (bármilyen meglepő) nem mindig előnyös, Toscára például sokkal jobban lehet alapozni. Ő szemrebbenés nélkül közölte anyámmal a múlt héten, hogy a paradicsomlevese nem olyan finom, mint a másik nagymamáé, majd némi gondolkodás után hozzátette, “különben is olyan hosszú ideje vagy már itt nálunk, hazamehetnél”. Ehhez képest Filoméla szép hosszan nyammog az ételen, és leginkább abból tudjuk megállapítani, mennyire ízlik neki, hogy mit válaszol arra, ha megkérdezzük tőle a tányér felénél, hogy “befejezted már?”. Úgyhogy a ruhákkal kapcsolatban sem tudom, valójában mi a helyzet, és nem is igen akarom pisztergálni a kiskorút. Én most a bolond nagynéni vagyok, akinél nyaral, ergo próbálok minél lazább lenni, és minél kevesebbet pisztergálni. A tanítónői fekete vér persze így is ki-kiüt: ragaszkodom hozzá, hogy szandálban ne másszon szobrot, a teraszajtót mindig csukja be, ha kimegy vagy bejön, és ne mászkáljon bekapcsolt fényképezőgéppel a kezében. (Ez utóbbi fontosságáról egyébként kedden valóban sikerült meggyőzni, a fényképezőgép akkuja ugyanis egyszer csak, hupp, lemerült, és nem lehetett vele többet fotózni, pedig a leányzó éppen egy bokorban guggolt a Kacsakő bisztró mellett, körülötte színesre festett kövek, és még nem fotózta le mindet, ó pech. Na akkor speciel aggódtam is kissé, mert a gép nyitott állapotban merült le végleg, és amíg nem töltöttük újra az akkut, nem tudhattam, nem romlott-e el. Szerencsére ezt megúsztuk.) A kedd volt amúgy az eddigi legpisztergálósabb napunk, aznap volt az is, hogy igazi sztentori hangon üvöltöttem rá a gyermekre, “NE IGYÁL BELE!!!”, amikor a Bütykös pataknak próbált nekifeküdni.

Valójában mindig mindennek van oka és magyarázata, csak nehéz ezeket kihúzni a csemetéből, és minél többet nógatja az ember, annál nehezebb. Ki kell várni, amíg megosztja velünk azt az elképzelését, hogy a gép sokkal hamarabb merül le, ha az ember ki-be kapcsolgatja, aztán szállítani erre a cáfolatot, és voálá, nincs több bekapcsolt géppel mászkálás. Azt is ki kell várni, amíg elmondja, hogy azért akar patakvizet inni, mert otthon nincsenek források meg patakok, csak a Tisza, a könyvekben pedig azt mondják, hogy a forrásokba bele lehet inni, aztán elmagyarázni neki, hogy igen, a patakok valóban tiszta forrásokból jönnek, csak például a Bütykös egy városi patak, amiben azon a ponton, ahol ő bele akart inni, már nem tiszta forrásvíz van, hanem inkább kutyapisi meg motorolaj meg városi szemét. (Fene ezekbe a tananyagokba, a környezetismeret könyvek igazán megemlékezhetnének pusztán csak a nagynénik kedvéért arról, hogy milyen egy városi patak. Elhitetik szegény kölkökkel, hogy a hűs tiszta patakvíz ígymegúgy, aztán én állhatok a töltésen ordítozva, hogy ne igyon bele a Bütykösbe.) Marha nagy szerencsénkre a gyermek előbb-utóbb logikus magyarázatot ad mindenre, csak azt kell kivárni, de az igényei nem Perpéta mostazonnal egyszerű igényei, és nem is verbalizálja őket olyan vehemenciával, mint Tosca, aki valószínűleg már lesikította volna néhányszor a fejünkről a hajat, szóval ez nem mindig könnyű. Riposztozni viszont igen szépen tud, tegnap este például, amikor azt mondtam neki, hogy “na, ma több rajzfilmet néztél, mint összesen azóta, hogy itt vagy”, azt válaszolta, hogy “majdnem annyi rajzfilmet néztem ma, mint amennyit túráztam tegnap”. A fellegvár megmászását valószínűleg nem fogja elfelejteni a Repülő Kutatónak, ami nagyon helyes, a Repülő Kutató amúgy is el van kapatva. (Nem, valójában nincs. Én se felejtek el neki ilyen disznóságokat. Például azt sem, amikor 1999-ben felmászatott a Hradzsinba akkor is, amikor nekem már vér folyt a cipőmbe, mert hiába mondtam neki, nem hitte el, és olyan gyorsan ment előre, hogy csak fent tudtam neki megmutatni.)

Az a gyanúm, a mai nap is emlékezetes lesz túrázás szempontjából, mert ma a skanzent tervezzük meglátogatni, és én ugyan elsősorban arról beszéltem Filomélának felkíváncsításul, hogy kisvasút meg kakasos nyalóka meg mesetekercsek, de a Repülő Kutató fejében valószínűleg az van, hogy “hatvan hektár, nyolc tájegység, jajdesokszép gyalogolnivaló”. Na ezt a kettőt kell nekem valahogyan kiegyensúlyozni, de végül is, Mérleg vagyok, menni fog.

Ha meg nem, mindig ott van segítségül a vodka. Legalábbis azt hiszem, van. Miért éppen az ne lenne ebben a vircsaftban.

Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy még egy vodkánál is nagyobb szükségem lenne egy hajmosásra, desőt egy hajfestésre is. Nyugi, arra is sort kerítünk valamikor, de nem ma, az tuti. A képet is azelőtt lőttem még hirtelenjében, mielőtt felébrednének kétlábú családtagjaim, mert utána piszkosul nem fogok ráérni. Ma reggelre ketten kétféle kenyérfélét rendeltek, szóval képzelhetitek.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/20 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Filoméla fotói – Visegrád

Sok-sok kép készült, ti most egy újabb exkluzívan összeválogatott tízet kaptok.

1. Játékkatonák a szuvenírboltban. 

2. Királyi palota, udvar. 

3. Az egyik kút a sokból, amibe bele lehetett inni, többször is. (A háttérben egy egy egészen icipici Repülő Kutatóval.) 

4. Még egy kép a királyi palota udvaráról. 

5. Itt lehetett felmenni a kiállításokhoz. 

6. Ott meg ilyen patkók is vannak, ni. 

7. Minden, ami jó: királyi palota, kút meg Krtek. 

8. A várban még mindig ott zabálnak Róbert Károlyék, 

9. valamint táncolnak a morcosképűek, 

10. és vadászok is vannak, bizony. 

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/07/19 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/322 – Egy gombóc csoki meg egy gombóc spagnola meggy

A tegnapi napon végül a Repülő Kutató keveredett ki győztesen a lehetőségek harcából, mert neki volt egy Terve. Nem volt ez különösebben összetett Terv, talán éppen ebben állt kivitelezhetősége és darabos eleganciája: pakoljuk fel a famíliát a buszra, Visegrád, Királyi Palota*, játszótér, szendvicskék, aztán indítsuk el őket a fellegvár felé a turitnyajelzésen, és bízzunk abban, hogy ha más nem, a makacsság felviszi őket a tetőre. Mindehhez azért a biztonság kedvéért bevetette azt a sunyi túravezetői praktikát is, hogy mindvégig tisztes távolban haladt előttünk, sose túl messze, hogy még láthassuk a következő kanyarban, de ahhoz azért elég messze, hogy ne tudjuk meghajigálni kézreeső ezzel-azzal, és csak ordítva legyünk képesek tudatni véleményünket, miszerint mi a lócsicsért kell nekünk felmászni erre a rühes hegyre. Ordítani nekünk akkor már nem volt túl sok enerzsia, vánszorogtunk hát elszántan, Filoméla meg én, ő néha azt mondta, hogy “ennek az útnak nem lesz sohasoha vége”, mire én, vajmi kevéssé meggyőzően, hogy dehogynem, engem a Repülő Kutató már húsz éve mászat végig mindenféle városokon meg buckákon meg egyéb izén, és ezeknek az utaknak mindig vége lett valahogyan, sőt, ezeken a végeken mindig ott volt éppen az, amiért odamentünk. “El fog kopni a cipőm, mire felérünk” mondta, erre viszont én nem tudtam mondani semmit, ami nálam ritka. A Repülő Kutató utólag tudott erre egy olyan riposztot, hogy “hamarabb kinövöd, mint hogy elkopna”, de ekkor még riposztokon túli távolban várt minket  türelmesen ötven méterrel feljebb, és mire utolértük volna, gyorsan tovább ment, nehogy meghajigáljuk valami kézreesővel, például szemrehányásokkal. A helyzeten amúgy (szégyen, nem szégyen) az errefelé kószálók szemetelős trehánysága segített legtöbbet, mert egy adott ponton Filoméla látott az ösvényen egy eldobott jégkrémpálcikát, és ez reményt adott neki arra nézve, hogy “odafent biztosan van egy büfé”. A továbbiakban minden lokalizált jégkrémpálcikánál megjegyezte ezt, és ezek egyre szaporodtak, úgyhogy egyre reményteljesebben mondogatta ezt a büfét. És aztán tényleg felértünk, és tényleg volt büfé, hurrá.

Tapasztalataim szerint Magyarországon ahányszor felkúszik az ember egy hegyoldalon egy turitnyák által frekventált helyre, odafent jó eséllyel talál egy parkolót meg egy csomó szuvenírboltot. Ebből a szempontból talán a Kékes-tető lombozott le leginkább sok évvel ezelőtt, az ország legmagasabb pontja, irány hát ungon-berken át felfelé, és amikor az ember felér, ott egy kétsávos út vége buszparkolóval meg szuvenírboltokkal. Na hát itt is csorbított némiképpen a mi hegymászós heroizmusunkon, hogy volt ott már vagy ötszáz ember, és kolbászt ettek sültkrumplival meg korondi kerámiákat vásárolgattak. (Egyáltalán, mi a tökömöt keres Visegrád tetejiben a korondi kerámia, nincs itt ennek a környéknek népművészete?…) Filoméla viszont nem foglalkozott azzal, hogy mi csorbítja a heroizmusát, ő fagylaltot szeretett volna, ott állt aggodalmasan a fagylaltospult előtt, a feliratokat olvasgatta hangtalanul mozgó szájjal, aztán a bőség zavarában megkérdezte habozva, hogy “lehetne esetleg kettő gombócot?”. Hát persze hogy lehetne, egy gombóc csoki meg egy gombóc spagnola meggy, nekünk pedig húsz perc félelem és reszketés, hogy mikor eszi le magát vele, ugyanis egy ponton leharapta a tölcsér alját, innentől pedig két végéről égette a gyertyát és ette a fagyit. A technikája jobb volt, mint amitől tartottunk, úgyhogy a végén csak a képét meg a kezét kellett letisztogatni. A következő ilyen expedícióra nedves törlőkendőt is viszünk, nem vagyunk mi még olyan gyakorlottak ebben a gyerekpásztorolásban.

És aztán megnéztük a várat meg a panoptikumot, ami volt összesen kettő szoba, Róbert Károlyék zabálnak meg táncterem, de egy újszülöttnek minden vicc új, és Filoméla el volt bűvölve. (Tippjeim szerint amúgy a táncterem panoptikumát valami más célra szánt bábokból alakították át, eredetileg talán vésztörvényszék lehetett vagy boszorkányper, mindenesetre még életemben nem láttam bábokat, akik ilyen kevéssé élvezték volna a táncot. Mindenkinek olyan képe volt, mintha ustorral kényszerítették volna arra, hogy jól érezze magát. Mindegy, no, Filoméla legalább el volt bűvölve.) A vár fogán az időjárás, ami addig borút meg időnkénti szemerkéket tartalmazott, nekilátott még jobban elromlani, Filoméla állt ott, szemlélte a Dunakanyart, lebke szellő lebegtette, mint Rozgonyinét, ekkor pedig minden felvezetés nélkül megjegyezte, hogy “a tornádó kisebb területre korlátozódik, mint a hurrikán, de nem kevésbé veszélyes”, amitől nekem szemem se rebbent, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy ebből a gyermekből minden felvezetés nélkül is kijönnek ilyesmik, viszont ebből levontam a következtetést, hogy ideje elindulni lefelé. Le is csorogtunk a másik oldalon a Salamon torony irányába, aztán buszmegálló, haza.

A jelek szerint épp a megfelelő pillanatban értünk haza, a szél éppen megpróbálta elvinni a nyírfát, ami nem sikerült neki, meg az internetet, ami viszont igen, pedig rajzfilmnézéssel óhajtottuk lezárni a napot. Sebaj, Filoméla seperc alatt megtalált egy Szaffi-dévédét, amivel csak az volt a probléma, hogy a tévé már lassan egy éve elromlott, a számítógépeink pedig azon újgenerációs dögök, akiknek már cédélejátszókája sincs. Van ugyan a házban külső dévédé-lejátszó, amit géphez lehet csatlakoztatni, de lassan már olyan gépünk sincs, aminek lenne kettő usb-portja, ami ehhez kell. Amelyiknek van, az csak akkor hajlandó műxeni, ha folytonosan áram alatt van, szóval ott álltunk egy nagy logisztikai zűrzavar közepén, hosszabbítók meg csatlakozók meg mindenmás, közben készült a mangós-mézes tea meg a gombás muffin és a céklaleveles tejfölös-mustáros cukkini**, és én tudtam, hogy a rajzfilm a fő prioritás, de a többi is sípol meg összeég meg mittomén. Na és éppen ekkor hívott fel anyám telefonon, hogy megvan-e még a gyermek, én pedig némiképp indiszponált voltam ebben a káoszos pillanatban, melyért ezer bocsánat. Ha csak tíz perccel később hívott volna! Akkor a muffin már a sütőben volt, tea a csészében, gyermek a kanapén a pokróc alatt, a győzhetetlen Eugén pedig nekilátott bevenni Temes várát. Hiába, no, akkor szép, ha zajlik, de ez nem mindig jár hörgős-morgós nélkül.

A mai napra nem tervezünk a világon semmit de semmit. Rajzfilmek lesznek meg kézimunka meg Micimackó meg színezők, semmi több. Azazhogy mégis: miután átfutottam a kisbótba lisztért meg kávéért, mert mindkettő siralmasan fogyóban van, valószínűleg varrni fogok a gyermeknek egy nyafogóruhát, mert az időjárás továbbra is a borúsabbik pufáját mutatja, ő meg logikus módon leginkább kánikulára volt felcsomagolva.

Meg aztán, mit ér az élet, ha az ember lányának még egy nyafogóruhája vagy -pulcsija sincs, ugyebár. QED.

* Filoméla minden palotakútba beleivott, többször is. Az egyik, amiben bízhattam, az volt, hogy egyikre se volt kiírva a “neigyálbele”, a másik pedig, hogy a Repülő Kutató még előző este lokalizálta itthon csak úgy előrelátásdiból az aktív szenet. Egyelőre még nem volt rá szükségünk, kopogjam le.

** A kiskorú úgy vélte a vacsorára, hogy “nem is rossz”. Mi ezt dicséretnek vettük.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/19 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/321 – Palotaforradalom

Ezt definitíve nem terveztünk mára, de ugyebár történhet itt bármi, sőt, annak az ellenkezője is. Mindenesetre a jelenlegi helyzetben az tűnik leginkább reálisnak, hogy valaki morogni és nyivácskolni fog hármónk közül, szerencsés esetben nem mindannyian, de valószínűleg nem ússzuk meg, hogy legalább egyvalaki ne adja elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Hadd részletezem.

Mindenekelőtt: szép szeles-borús-csepergős reggelre ébredtünk, ami különösen azért pikáns, mert ma bezzeg nem itthonhéderezünk napra készültünk, hanem éppenséggel nagykirándulásra. Visegrádra. Hogy megértsétek ennek jelentőségét, Filomélának két nagy idolja van, Mátyáskirály meg Varródani. Ezek közül, bármilyen meglepő, Mátyáskirályt tudjuk könnyebben prezentálni. A kortárs költők sokkal nehezebben utolérhetők, mint fél évezrede halott királyok, akiknek ahajt húsz kilométerre innen volt a palotája, úgyhogy jövel Mátyáskirály palotástul. (Az egész visegrádi kirándulósdiban amúgy valószínűleg az a legnagyobb poén, hogy én ugyan már három éve heti többször áthaladok azon a településen, de utoljára, lássuk csak, 1990-ben voltam fent a várban, a palotában pedig talán sohasenem, legalábbis nem emlékszem rá. Szóval én is olyan leszek, mint az újszülött, akinek minden vicc új.)

Na most a jelenlegi szerintem piszkosul nem kirándulóidő, a Repülő Kutató viszont, ha már tervbe vett valamit, nehezen mond le róla. És mindehhez ott van Filoméla Mátyáskirály-imádata, mely viszont sejtésem szerint rohamosan csökkenni fog, ha a szél lefújja a Salamon-toronyról. Ebből nehéz lesz win-win szituációt kihozni.

Igen, ami a képemen látható, az nem egészen optimizmus.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/18 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Filoméla fotói, 2. nap

Vendégszerzőnk folytatja a tegnapi nap termésével.

1. Lépesméz. “Olyan, mint az arany.”

2. Virágcserepek a teraszon.

3. Paradicsom a kiskertben.

4. Icipici paradicsom a kiskertben.

5. “Azokból a sárga virágokból uborka lesz.”

6. Ezek nagyon szép mályvák.

7. Ezek is nagyon szép mályvák.

8. Ez is nagyon szép.

9. Délelőtt hímzés…

10. … délután strand.

16-10b

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/17 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/320 – Mert ott annyira szép és jó

Igen kevés dolog van a világon, amit olyan kevéssé érdemes nézegetni, mint engem most: hajam éppen robban felfele, házi ümögben szekundálok Atillánénak a takarításban, és máris facsarni lehet belőlem a vizet. Délután viszont majd kicsippentjük magunkat, és lelejtünk városunkba a leánygyermekkel, úgyhogy akkor fotó is lesz, de a mostani állapotra igazán nem érdemes pazérolni a pixeleket.

A tegnapi strandolásnak (melyen én természetesen nem vettem részt) átütő sikere volt, a leányzó négy órán át úszott, merült, pancsolt, pacsált és csúszdázott, hazajövetelekor pedig az orráig rúzsozta magát csokifagyival, szóval minden szép volt és jó. És aztán a fáradtságtól úgy leeresztett, mint a luftballon, úgyhogy vacsora után azonnal fürödni indult, majd befeküdt ágyába olvasgatni még egy kicsit, és fél nyolckor már a lóbőrt húzta. Tizenkét egész órán át. A tizenegyediknél a bolond nagynéni (tudjátok, akinek Aggódós a középső neve) már besettenkedett megnézni, nincs-é a gyermeknek valami baja, de nem, épp csak kiütötte magát a négyórányi strandolással. Ah, milyen egyszerű megoldások is lehetnének a kölcsöngyermek-nevelésben, ha nem arról szólna nekem a nyár, hogy árnyéktól árnyékig lopózkodom.

A mai napra, mint már mondtam, délutánra városnézés a program, délelőttre viszont csak tengi-lengi, és ezt próbáljuk valamiképpen megtölteni tartalommal, például Micimackóval és további Rózsaszín Párduc-rajzfilmekkel. Tegnap viszont a gyermek kezébe nyomtam a “világ kenyerei, egybesüljetek” könyvet, hogy válasszon, mit süssek máma, és ő a pain briét szúrta ki, úgyhogy most bemegyek a teraszról, ahol ezt a bejegyzést írom, és elpáholom azt a szerencsétlen kelttésztát, mert ez egy ilyen könyörtelen recept.

(Este, majdnem nyolckor:)

pain brié remekül sikerült, és nagyobb balhé nélkül sikerült megúsznunk azt is, hogy én erősen ellenzem a csúzlikészítést, az ifjú hölgy viszont mindenáron ki akarja próbálni.

Ó, és elvittük vacsorázni, miáltal kiderült, hogy Filoméla kedveli a kefalotyri sajtot. Hurrá.

Az, hogy én hogyan festek, írjuk a kevésbé sikeres sikerek listájára. Bár a maga módján ez is egy “mindennapmás” pillanat, az kétségtelen.

5.320

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/17 hüvelyk nyár

 

Filoméla fotói, 1. nap

Vendégszerző eddig még nem volt ezeken a tájakon, de ezen a héten lesz, vateráztam ugyanis az ifjú hölgynek az ittvakációzás megörökítésére egy kattints-és-fuss fényképezőgépet. Ezzel ő mindennap annyit kattogtat, amennyihez csak éppen kedve szottyan, másnap reggel viszont kiválogat belőle tízet, és azt én posztolom. Nyilván nem mind azokat tartja bemutatni valónak, amelyeket én, de éppen ez az érdekes, ugyebár…

1. Celofán, mielőtt felmenekülne az emeletre, belebámul a vakuba.

2. Rajzeszközök a Saját Szobában.

3. A “nagyon érdekes” reggeli. (Pirítós zöldfűszeres kecskesajtkrémmel, barackkal, dióval, mézzel és citromos kakukkfűvel).

4. A Sááárkááány.

5. Hölgy a tükörben.

6. Krtek a paplanon.

7. Hölgy a másik tükörben, a nagynénje kozmetikumaival, oldalkáosszal és háttérbilivel.

8. Ez tulajdonképpen nem a sárkány, hanem egy zöld rét, és éppen most kel fel mögötte a nap.

9. A szoborpark egyik végén gömbölyű szobrok vannak, mint egy lámpaoszlop…

10. … a másik vége felé pedig egyre szélesebbek és szögletesebbek.

Holnap folytatjuk.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/16 hüvelyk ajándék, eská, macs, nyár

 

5/319 – Részemről mondjunk mancsot

A tegnapi nap nagyrészt foglalkoztatókönyvek, vízfestékek, valamint mobilszobrok és origamik készítése között telt, mármint Filoméla részéről. Este viszont kisétáltunk a szoborparkba, mert az olyan, mint Mallorynak az Everest: ha már ott van, kell vele kezdeni valamit. Például rohangálni a szobrok között buborékfújóval, miközben a bolond nagynéni hűségesen caplat utánunk. A kölyöknek testvérek között is két kilométernyit sikerült összerohangálnia, miközben minden szobrot megpuszilt, és azt kereste, melyik a legmagasabb, melyik a legszélesebb, melyikből van legalább kettő, és melyekre lehetne felmászni. Azt hiszem, ha igazán jót akarunk tenni magunkkal, elvisszük valami kúszós-mászós kalandparkba, aztán leülünk oldalt két napernyőcskés koktéllal, és nézzük, amint levezeti fölös energiáit.

A fölös energiák levezetésére anyósom, aki roppantul jótét lélek, elvállalt egy strandoltatást ma délutánra, mert én még mindig harcban állok a vízzel meg a nappal. A gyerek amúgy eddigi tapasztalataink szerint igencsak önellátó önmaga szórakoztatásában, meg aztán a Saját Szoba nem csak Virginia Woolfnak volt nagy kunszt, de azért tényleg kell neki valami testgyakorlás is, amiben én sajna csak sétákat tudok nyújtani meg utáncaplatást a rohangálásokhoz, az én szkilljeim máshol fekszenek. (Általában, valljuk be, az oldalukon a kanapén.)

Tegnap este viszont rohangálás és másegyebek után kezébe nyomtam a Micimackót, amiről kiderült, hogy még nem olvasta, és ez egészen pontosan az elvárható eredményekkel járt. Azzal hagytam ott a szobájában, hogy “húzd le a cipődet”, de amikor negyedórával később visszatértem, még mindig ott ült a szőnyegen fél szandálban, és elmélyülten olvasott. Ezek után tartottam kissé attól, hogy mennyire kell majd megharcolni az esti tisztálkodásért meg a lefekvésért, de meglepő módon mindent sikerült áthidalni azzal, hogy felajánlottam, fürdés után olvashat az ágyban, ami nagy luxus, pláne ha nem zseblámpával kell a paplan alatt, melyről kimerítő tapasztalataink vannak nekem is, a Repülő Kutatónak is. Háromnegyed tízkor még önkéntes lámpaoltás is volt mindehhez, aztán elalvás a plüss sárkány ölelgetésével. Mostanra már egészen profin csavarja maga köré, amitől némiképp Laokoón lányának fest, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a húgom egyszer úgy aludt el, hogy egy komplett ceruzakészlet volt szétszórva az ágyában, reggelre ketté is tört belőlük néhányat az éjszakai forgolódás közben.

Szóval egyelőre minden szép és jó, az ifjúság elfoglalja magát, én is elfoglalom magamat, a Repülő Kutató meg pláne elfoglalja magát, a macskák pedig a kezdeti gyanakvás után eljutottak oda, hogy sikeresen negligálják Filomélát, kivéve persze ha éppen nem macskás mobilszobrokkal próbálja lekötni a figyelmüket. Holnapra viszont valószínűleg szerveznünk kell valami kultúrprogramot is, ha már Bürgüncfalván vagyunk vagy mi a fészkes.

Az ágyban olvasás amúgy ma reggel is folytatódott, és én ugyan halványan emlékszem valami olyasmire, hogy a húgom szerint ez egy nagy no-no, de egyrészt alig van nyolc óra, másrészt pedig valószínűleg nem tudnánk teljes autoritással képviselni az “őtözzélfel” álláspontját. A Repülő Kutató még pizsiben ásítozik egy kávéval a teraszon, én meg, mi tagadás, úgy festek, mint akire ráborult egy paplan.

Talán mert tényleg.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/16 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/318 – Pink Punch

Tegnap rendkívüli részletességgel elmeséltek nekem egy ötvenéves Rózsaszín Párduc epizódot, elejétől végéig, közben néhol kitérőkkel más Rózsaszín Párduc epizódokra. Ebben voltaképpen nincs semmi meglepő, bolond családunk szinte testületileg rajong a Rózsaszín Párducért, még apám kezdte, aztán szép lassan ráragadt mindenkire. A meglepő csak az volt, hogy én ezt a részt nem ismertem, pedig kaptam hozzá most magyarázó ábrát is, íme.

Mint látható, az ifjú hölgynek nem erőssége az angol hejesírás, a vizualitás viszont annál inkább. Bizonyításul, meg hogy ne érezzétek úgy, kihagytunk volna valamiből, nesztek az adott epizód is, hála a jutyúbnak. (Ma hajnalban megnéztem, hogy ne álljak ott bután, ha esetleg ismét erre terelődik a szó.)

A mai napra egyelőre semminő nagyívű terveink nincsenek, hagyni fogjuk, hogy folydogáljon az idő, és alakuljon organikusan a nap, aztán legfeljebb kimegyünk megnézni Bürgüncfalvát azon teljes turistalátványossági pompájában, amit csak egy nyári vasárnapon nyújtani képes.

Azazhogy mégis: Filomélának van egy olyan terve, hogy reggelire lépes mézet fog enni. Rajtunk és kamránkon nem múlik. Azazhogy, izé, zsemlét kell sütnöm, mert már megkelt a tészta. Megyek is.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/15 hüvelyk eská, nyár

 

Eská 5/41 – Vendégszoba újratöltve

Már egy ideje igen alapos terveim voltak a vendégszobával, és most, hogy Filoméla idejött egy hétre, rá is vetettem magam szépen a feladatra.

Majd valószínűleg egyenként is írok “hogyan készült” bejegyzést az érdekesebbjéről, de addig is, ilyen volt:

Nem rossz, de csak egy vázlat.

Most meg ilyen lett:

szobakész1

szobakész2

szobakész3

szobakész4

szobakész5

szobakész6

Bizonyos előnyei annak is akadnak, ha az ember a hörcsögöcskék és bütykészek családjába tartozik: új és célzott beszerzés, amit direkt ebbe a szobába szántam, mindösszesen csak néhány kartondoboz volt meg a zöld-kék csíkos csomagolópapír (a lámpaernyőn meg az első fotó dobozának tetején). Minden más a lakásban és pincében itt-ott csellengő holmikból meg kézműves tevékenységem különböző eredményeiből állt össze. Az ágy fölötti sokrekeszes polc például a Repülő Kutató fiúszobájában volt még középiskolás korában, szóval képzelhetitek.

A szobát a vendég már birtokba vette: használta a filceket meg az akvarellfestéket, most meg már ott alszik benne egy másfél méter hosszú sárkányt ölelgetve, szóval egyelőre minden szép és jó.

A többit meg majd meglássuk.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/14 hüvelyk ajándék, újracucc, blabla, eská

 

5/317 – Likak

Ma olyan kemény napom lesz, mint Tarzan sarka, mármint a futkorászásokat és más szórakoztató tényezőket tekintve. Reggel piac, délelőtt heti nagy bevásárlás, délben utolsó simítások a vendégszobán, délután négyre pedig testületileg bevonulunk a Keletibe, hogy felkanalazzuk Filomélát, akit anyám szállít el hazulrul. Átvesszük a batyut meg a használati utasításokat (nagyon remélem, hogy lesznek használati utasítások, mert másegyébként igen érdekes és ötletszerű hétnek nézünk elébe, melynek végén jó eséllyel azt kapom meg a húgomtól, hogy “micsináltál ezzel a gyerekkel, teeee”). Anyám ezek után átül egy másik vonatra, hogy elcocókázzon saját hazuljába, mink pedig felgyűrjük ingünk ujját, és heroikusan nekivágunk annak a hétnek, amelynek során hirtelen lesz egy fura-okos kilencéves gyerekünk, akinek már nem elegendő az, ha alul szárazon, felül pedig nedvesen tartjuk, és nem tudom, képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.

Mindehhez a Repülő Kutatónak már hetek óta rinyálok, hogy fúrjon likakat a falainkba, és ez be is fog következni máma, de ehhez az OBIba is el kell mennünk segédanyagokért. Apósom igen gyakorlott és profi likfúró, úgyhogy akár őt is megtámadhattam volna ezzel a projekttel, de sajna amit vele nyerek a réven, azt elvesztem a vámon, mert rendkívül lassú alapossággal dolgozik, amibe beleőszül az ember, pláne hogy általában személyes jelenlétet is igényel hozzá. A Repülő Kutató viszont általában nem ér rá, ami azért pech, mert idén nyárra én amúgy is meglehetős sok likfúrást terveztem. Már Dunát tudnánk rekeszteni azokkal a képekkel meg falvédőkkel, amik csak csellengenek itt-ott a lakásban, miközben hangosan ásítozó falfelületek várják, hogy beteljenek himmihummival. Néhány évente rám szakad a felismerés, hogy ebből a házból én már csak lábbal előre fogok távozni, és olyankor vad nyüzsgésbe kezdek, hogy legalább addig még legyen hangulatos meg mókás meg élhető ez a kóceráj. Sajna nem lehet mindent tűvel meg cérnával megoldani, pedig nekem azok a fegyvereim, nem a fúrógép. Egészen pontosan látom például, hogy mitől lenne használhatóbb a zsebpiszoknyi előszoba, de ahhoz szerezni kéne egy asztalost.

Persze ezúttal sem asztalost sikerült szereznünk, hanem egy fura-okos kilencéves lánygyereket, egy egész hétre. Ráadásul ez is egy olyan balhé, amit én csináltam saját magamnak, mert nyilván én voltam, aki felajánlotta, hogy küldjék ide vakációzni a leányzót, és még pisztolyt sem tartott senki a fejemhez, hogy ezt tegyem, de azért mégiscsak majrézom nemkicsit. Hogy jobban megértsétek: Filoméla iszonyúan hasonlít az én kilencéves kori önmagamra, és én abban az időben mit nem adtam volna egy bolond nagynéniért, aki múzeumokba meg sétákra hurcol magával, ruhákat varr nekem, huszonnégy színű filctollkészleteket vág hozzám, és beszélgetni tudok vele olyan dolgokról, mint a bíborcsigák váladéka meg Maknab őrnagyék a nagy izéfán. Annyira ugyan nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ami nekem jó lett volna akkoriban, az tökéletesen megfelel Filomélának is most, viszont én ezt tudom felajánlani, és ez vagy túl sok lesz, vagy túl kevés, középút sose, úgyhogy tényleg előre fosok ettől a héttől.

Hiába, na, színes ficlik meg likak a falban meg himmihummik halomszám – mindenek ellenére én vagyok az, akinek Aggódós a középső neve, és ezt már nem fogom kinőni sose.

 
8 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/14 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/316 – Nyert

Ha esetleg arra következtetne hercegnői eleganciámból, Kedves Olvasó, hogy ma itthon ülök, és főprogramként dolgokat rázok gatyába, gratulálunk, Ön nyert.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/07/13 hüvelyk újracucc, nyár

 

5/315 – Cikcakk

(Ha olvastok már egy ideje, tudni fogjátok, hogy a továbbiakban varrógépekről lesz szó, de ha újak vagytok, talán nem árt, ha ezt tisztázom, mielőtt furán néztek rám. Oké, lehet, hogy tisztázás után is furán fogtok nézni, de hát evvan.)

.A telefonálásban tanúsított hendikepjeim igen számosak, többek között félre is hallok dolgokat. A varrógép-szerelő nem grájzert, hanem grájfert mondott, ami greifer, vagyis hurokfogó. Ez volt meglazulva Eriken. Ami viszont az eredményeket illeti, lehet, hogy valamikor egy szabadabb percen visszamegyek, és megkérem őket szépen, lazítsák vissza, hátha az megoldja a gondjaimat.

Erik ugyanis, nem tudom írásban eléggé hangsúlyozni csüggedtségemet, épp azt a tulajdonságát vesztette el javítás közben, amiért leginkább kedveltem őtet. Nem varrja a trikotázst. Pontosabban varrja, varrja, de kihagyja a cikcakkokat. Hüpp. Szépöcsém, én tégedet tényleg azért tartottalak nagy becsben, mert kábé kilencven százalékban rugalmas anyagokkal dolgozom, és eddig kiválóan közreműködtél velem ebben, most meg mi a frászkarika történt, mingyá kiváglak az ablakon.

Próbálkoztam egy ideig, tűcsere, szálfeszesség-állítás, anyámkínja, de nem, Erik megkutyálta magát. Jobban meg kellett volna becsülnöd, mondta, mindig nekem kellett levinni a szemetet és megpucolni a krumplit, hát akkor most tessék, mit csinálsz nélkülem? He?

Nos, öregem, ha te így, én is így, nem te vagy az egyetlen varrógép a világon. Szépen bedobozoltam Eriket, kicűgöltem a Bűnök Barlangjából az emeleti folyosóra, aztán leültem konzultálni Primerával, aki ajakbiggyesztve üldögélt az asztalon, befűzve meg minden. Figyelj, mondtam neki, a pasi meghülyült, én meg nem érek rá most visszacipelni a javítóba, beszéljük meg a dolgokat mint nő a nővel, oké? Mi a nyavalyáért nem akarsz te nekem cikcakkokat varrni? Jaj, hagyjál már azokkal a cikcakkokal, mondta Primera, én ennél sokkal többet tudok. Cicca, mondtam én, nekem tökmindegy, ha doktorid van asztrofizikából, nekem cikcakkok kellenek, mert anélkül meg vagyok lüve. Hát persze, mondta megvetően Primera, te mindig mindent ugyanazzal a módszerrel akarsz elintézni, még ha más eszközöket is igényelne a feladat, mibe fogadjunk, hogy a macskamászókát is tűvel-cérnával akartad megreparálni tűzőgép helyett. Khm, izé, mondtam én, ne tereljünk. Terel a fene, mondta Primera, de nem értem, miért kéne nekem cikcakkokkal varrnom a trikotázst, mikor tízféle rugalmas öltést tudok.

Hoooopppááá.

Hát így esett meg az, hogy most éppen együtt bandázunk Primerával, miközben Erik a folyosón duzzog bedobozolva. A poén kedvéért persze Primerának más alsó spulnijai vannak, mint Eriknek, és míg Erik légiónyi alsó spulnival büszkélkedhet, Primerának nincs csak három, márpedig ennél jóval többre lenne szükségem, hogy túl sok hercehurca nélkül boldoguljak papagájsegg színű projektjeimmel.

Egen, jól sejtitek, ma is megpróbálok bejutni a rövidáru-boltba.

Én ugyan igen boldogan el tudnék héderezni a továbbiakban is a Bűnök Barlangjában, de a világ erősen igényeli közreműködésemet. A Repülő Kutató ma délután hazatér, és nekem addig kell gyorsan kimosnom egy csomó cuccot, amíg nem foglalja le magának és öszves világlátott holmijának a mosógépet. A kávé elfogyott, venni kell. A kovászt tegnap előszedtem a hibernációból, és dolgozni kell a feltámasztásán. Mindehhez pedig du. háromkor szakdolgozóval konzultálok a főtéren. Igen, jól olvastátok. Szakdolgozóval. Itt, loco, Bürgüncfalván. Vakáció közepén.

Cikcakk, bmeg, abban haladok én is, és csak remélni tudom, hogy előre.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/12 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/314 – Grájzer

Időnként azt gondolom magamról meglehetős önhittséggel, hogy szókincsem vetekszik Arany Jánoséval, még ha nem is használom olyan csínnal és csendes enthuziazmussal, mint ő tette. (Abból a társasjátékból például, amit egyetemista koromban játszottunk néha, és ami úgy zajlott, hogy a játékmester keresett egy obskúrus szót a lakás legvastagabb szótárában, aztán a többieknek meg kellett tippelni, mit jelent, egy ponton túl inkább kihagytak. Például nem értettem, miért kunszt tudni azt, hogy mi a “poszog”. Még ha az lett volna, hogy “fenszterli” vagy “arguspöffeszpulyka”, bár azokat is tudom.) Aztán időnként jön a való világ, és kicsikét beleveri az orrom ennen önhittségembe. Mint például tegnap, amikor felhívott a szerelő, hogy megnézte Eriket, és az ékszíj (ez az! végre tudom, hogyan hívják a varrógépek bicikliláncát!) tényleg tropa, de más nagy baja nincs a csávónak, csak a grájzere van kilazulva.

Grájzer, bmeg.  Tudom, hogy mi a zelegórkodik meg az éleny meg a kékbutikó, de a leghalványabb lila poszogásom sincs arról, mi a grájzer. Jobb híján udvarias hangokat hallattam, de aztán azt is mondta, hogy “hatezerötszáz lesz”, ezt pedig gond nélkül megértettem. (A múltkoriban írt egy barátnőm arról, hogy amikor az autószerelő azzal kezdi, hogy “teccikérteni”, ő már veszi is elő a bukszáját. Nos, nekem még a teccikértenit sem kell mondaniuk.) Summa summárum, ma délelőttre már építettem fuvart Eriknek, és nagyon remélem, hogy a helyrekalapált vagy csavarozott vagy mifenélt grájzertől nem veszti el számomra kedves jellembeli tulajdonságait, mert nekem még terveim vannak vele.

Ami a terveket illeti, a fonalaspostás tényleg megjött, én meg nagy örömmel rárepültem a dobozra. Sajna nem csak én tettem ezt, kéretik díjazni bloggeri létem legislegelső mozaikgalériáját.

Nyilván el kellett menekítenem a cuccot valami Pocimentes övezet irányába, és azóta már el is van pakolva szépen minden, leszámítva a terrakotta színű motringot, amit azonmódulag felhorgoltam az őt megillető helyre. Nem is maradt belőle csak néhány méternyi.  Ay, mi madre, igen tisztán látom, hogyan lehet elvészni ebben a pokolbugyorban a webboltokkal meg a fonalakkal. Én is olyan vagyok, mint Oscar Wilde, bárminek ellen tudok állni, kivéve a kísértést, úgyhogy némi gyanakvással nézek a jövőbe. Pláne, hogy a mercerizált pamuttal horgolni színtiszta élvezet, mintha egy macskát simogatna az ember, majdhogynem dorombol is.

Hát ez folyik itt mifelénk, és én a mai napra is kreatív szmüttyögéseket tervezek, különös tekintettel a vendégszobára, mert eddig leginkább csak párnákat adtam hozzá ábrándosan a berendezéshez, de most már tényleg fel kell gyűrnöm az ingem ujját, és nekivágni a többinek, szombaton már lakó is lesz bele.

5.314

 
7 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/11 hüvelyk újracucc, eská, macs, nyár