Minden nap más – mindennap más

Én igazán kedvelem a RK szénbányász haverjait, de a tegnapi vacsorán olyan szenzoros túlterhelést kaptam, hogy csak na. Valószínűleg túl fáradt vagyok már ahhoz, hogy órákon át hallgassak nagyon okos, de nagyon hangos tudományos kutatókat, miközben kábé ötezer libanoni kalóriát lapátolok az orcámba egy huszonhét fokos különteremben. A leghangosabbak ezúttal is az amerikai nők voltak, akikkel amúgy ismerjük és kedveljük egymást már egy ideje, de kettő is rendelkezik azzal a “vocal fry” nevű dologgal, ami ezúttal nagyon durván vakargatta a fülemet.

Megyek tanítani. E félévben utoljára. Hurrá.

Titokzatos módon ma is úgy nézek ki, mintha élnék, úgyhogy gyorsan el is megyek dolgozatot íratni és javítani. Estére a RK szénbányász haverjainak vacsorájára vagyok hivatalos, a helyszínt már elküldte nekem, valami pacsirta van az utca nevében, csak arra még nem volt agyi kapacitásom, hogy memorizáljam, az Ötpacsirta vagy a Pacsirtamező utca-e az.

Van az a szöveg, hogy “megfésülködtem, hogy szép legyek, mikor elvisz az agyvérzés”. Hahh, amatőrök. Én még hajat is festettem tegnap, mielőtt ma bementem volna a dékáni hivatalba két kárbaveszett órán át küzdeni, hadd vehessünk fel egy plusz kollégát, mert belefulladunk a melóba.

Nos, mit mondhatnék, most már tényleg jöhet a sztrók.

Hazafelé jövet dühömben vettem egy újabb pöttyöskét egy olyan színben, ami eddig még nem volt. Hívjuk az egyszerűség kedvéért mályvának.

Afféle véletlenszerű pasztellekbe őtözve iparkodom máma a munkázóba, de már ma reggel is megfelelő lelkiállapotba helyzetek a kis szőrös problémáim, akik háromnegyed négykor kezdtek reggeliért pattogni és dörömbölni, pedig ezúttal még tudtam volna aludni.

Az ott lent a rendezői jobbon természetesen a kisebbik Sátán Gyermekének lombos farka, mert egy teve sem hullhatsz porba úgy, hogy… á, úgyis tudjátok.

A RK az egész májust Bécsben tölti, csak konferenciázni ugrik majd haza (=én meg a macskák testületileg le vagyunk szarva), úgyhogy a mai nap a távozás zűrzavaráról ismerszik meg. Az imént például révült arccal keresztülvonult a nappalin, és megkérdé: “Van-e egy faragód, amit elvihetek?”

Nyilván ebben a pillanatban a fejemen végigrontott egy szélgörcs (=próbáltam értelmezni, mi a francot akar ez az ember), faragó, Faragó(?), El Farrago, Faragow, könyv-e ez vagy kozmetikum vagy miabokám. Aztán persze leesett, hogy a nyelvállapotaink már eleve közel voltak egymáshoz (=északkelet-keleti és erdélyi dialektus), az eltelt huszonfaszom évben pedig még jobban közeledtek, de még mindig vannak olyan szavak, amiket csak én használok, mint pl. a fürmöl (=összetákol), meg amiket csak ő, mint pl. a furik (=talicska), és valójában ceruzaHEGYEZŐT keres rajtam ez a drága ember, amiből nekem van egy a szemöldökceruzámhoz, egy a valódi ceruzákhoz, a többit pedig a munkahelyemen parkoltatom egy csomó más kellékkel egyetemben, ne tudjátok meg, mit tartok én ott bent abban a disznóólban.

Úgyhogy akkor most elmegyek ceruzafaragót venni a Pepcóban, mert az a legközelebbi hely, ahol tudok tartályos ceruzafaragóról, és ő levéltárban óhajtja használni, márpedig a tartályos ceruzafaragó könnyíti meg leginkább a dolgát.

Mit meg nem teszek én a tudományért, höhh.