RSS

5/297 – Grisette

Nem én, ő:

Az új családtag. Igen, ő volt abban a dobozban (16). A neve pedig azért lett Grisette, mert szürke, ráadásul kicsi és csinos. Mér, minek hívjam, Jenőnek?… Na ugye.

Persze ha fellapoztok valamilyen lexikont (tételezzük fel, hogy lustaságból éppen ezt), a grisette-hez az alábbi magyarázat valamelyik verzióját találjátok meg: “keze munkájából élő, független, kissé könnyűvérű (elsősorban párizsi) lány, pl. varrólány, divatárus lány, gyári rnunkásnő stb. (a. m. szürkécske)”. Majdnem ugyanezzel a magyarázattal találkoztam annó az egyik Balzac-novella lábjegyzetében, és már akkor is voltam olyan szemétláda, hogy elképzeljem, hogyan szülte meg a fordító. Eltartott kisujjal beleivott a tilleulbe, letette a porceláncsészécskét a csipketerítőcskére, aztán megpróbált kitojni egy olyan mondatot, ami azt fogja jelenteni az olvasó számára, hogy “hááát, nem egészen főállásban kurva a kis parizer ribizli, de azért teccikérteni”.

Grisette nem egészen főállásban fog az én szórakoztatásomra létezni, és esetenként igen keményen kell melóznia, de azért minden bizonnyal többet nézek majd vele YouTube-videókat, mint amilyen mértékben disszertációt gyártok rajta. (Erre azért ne vegyünk mérget, én már írtam komplett regényt egy ugyanekkora, 10.1 colos kisizén.) A függetlenségét viszont feladhatja szegénykém, igen sokat fogom hurcolni magammal mindenfelé, ráadásul az én gépparkomat rendszerint porral és macskaszőrrel és még mivel nem lepi be a velem töltött idő.

Megyek is, megmutatom Grisette-nek a Bűnök Barlangját, amíg felbugyog az öregtészta, aztán végignézheti azt is, hogyan kell ticinói kenyérkéket sütni.

Én természetesen nem vagyok szürke, csak nyomokban. Viszont piszkosul fázom. Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy nyafogóruhában és sálkendőben fogom ünnepelni Szent Iván napját.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/24 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

Intermezzó – Párnahuzat-szatyrok dicsérete 1.

(Egy ültünkben nem ússzuk meg, no.)

Tegnap kilenckor eldöngettem hazulról, és kettőkor estem be az ajtón ezzel a csomaggal itt ni:

Emlékeztek a párnahuzatból varrott szatyorra, nemdebár, amiről azt mondtam, hogy jól hurcolható meg pakolható. Na hát én ugyan eddig is hurcoltam meg pakoltam őtet, de tegnap tényleg bebizonyította, mire képes.

Merthogy ennyi minden volt benne, ni.

A jobb felső sarokból a bal alsóig haladvást egészen pontosan követhető a székesfőfaluban végigtalpalt napom narratívája, de nemcsak. Pluszban még ott a múlt, a jelen és a jövő baklövéseinek és terveinek összessége is. Álmok és balfékségek, önzés és önzetlenség, emlékek meg ambíciók. Több minden van ezen a kis csergeszőnyegen, mit képzelmetek képzelmegni képes, Horatio, és nyilván nem várhatom el tőletek, hogy kitalálgassátok mindennek az okát meg okozatát, de hát azért vagyok itt, hogy felemeljem pennámat, és elmeséljem, akár akarjátok ti ezt, akár nem.

Kis segítségül itt van nektek egynihány szám is a folyamatábra sikeresebb követéséhez. (Nem kritizál. Fél órámba telt felpakolni. Az Irfanview nekem éppen elég okos meg kézreeső, több nem is kell, kivéve amikor “insert text”. Na az szopás.) Kattintásra amúgy nő egy kicsit, ha az kéne.

Az expedíció azzal kezdődött, hogy felöltöztettem Charles Edward Davidet (not pictured) a bugyijába (1), mellécsaptam a pórázát (2), és eldöngettem vele a zárvaházba. A javítóban egy fiatalember fogadott, aki idén éppen annyi napot láthatott, mint én. Ha csak félig akarom magam ufónak érezni a hóka bőrömmel, számítógépet javíttatni megyek, az mindig megnyugtat. Mindenesetre a gépek tudója némi hitetlenkedéssel hallgatta végig az elvetemült gyermek rémtetteit, de én nem inogtam meg. A számítógép-javítókban rendszerint éppen ezzel az arckifejezéssel szokták végighallgatni, amint én előadom a “madárka, madárka, csácsogó madárka” kezdetű népdal éppen aktuális verzióját (vö. “visszajő tavaszra, ha tavaszra nem jő, akkor sohasem jő”, avagy “háát, van úgy, hogy már akkor lefagy, amikor beindítom, van, amikor még megvárja a bejelentkezést, van, hogy a böngésző megnyitása után, és még olyan is van, hogy vár fél órát vele, de végül így is, úgy is lefagy”.) Hitetlenkedése némileg csökkent, amikor egy olyan vírust talált rajta, amilyet még sosem látott, és ami képes volt átbújni az Avast meg a Malwarebytes védelmén. Én mindeközben megpróbáltam olyan laza arccal ácsorogni, mint aki igazán egzotikus pornót néz, és onnan kap a gépe ilyen szexuális úton terjedő betegségeket. (Charles Edward David, te kis moral insanity. Mi a tököt csinálsz te a hátam mögött?)

Summa summárum, a gépet befogadták lobotómiára és elektrosokk-terápiára, ismételten kiütni az eszét a tokjából. Én érzelmes búcsút vettem tőle (“Fijam, ez az utolsó dobásod, ha ezentúl is zelegórkodsz, beadlak a dologházba vagy Faginhoz zsebmetszést tanulni, de nem vagyok hajlandó a súlyodat rádkölteni aranyban”), aztán elővettem bukszámat (3 – ez még gyakran elő fog fordulni a történet során), és fizettem, mint a katonatiszt. Charles Edward David fele súlyát aranyban, természetesen. A bugyiját meg a pórázát visszaadták, én begyűrtem azokat a táskámba (9, de várjátok ki a végét), majd kicsámpáztam az ajtón.

Ekkor voltam az Astoriánál, ahová a metrópótló busszal jutottam el Újpest-Városkaputól. Az még hagyján, hogy lassan már a pótlóbuszoknak is pótlóbuszai vannak, de a Károly körúton egy komplett kócsagtollas rezesbanda (wtf) vonult végig, mögöttük lengyel zászlócskákat lengető (wtf) díszbe cuccolt nyugdíjasokkal (wtf). Nyilván az úttesten, hol másutt. Gondoltam, azzal teszem magamnak a legjobb jót, ha felfelé menekülök a Rákóczi úton, végül is a következő expedíciós állomásom az Oktogon mellett van, hajrá.

A nap gyönyörűen sütött, bár olyan hideg volt, hogy a Tóték lovának lefagytak a szarvai, viszont mire feltettem volna a napszemüvegemet (10), megpillanték balfelül egy százforintos boltot, amitől enyhe nosztalgia fogott el. Egészen konkrétan Regensburgra gondoltam két évvel ezelőttről, ott is hasonló időjárás vala, és ott is kikötöttem egyszer egy százforintos boltban, a Repülő Kutató ideiglenes lakását csinosítandó. Az elmúlt időszakban erős célul tűztem ki magamnak a terasz csinosítását, ezért bementem a százforintos boltba, és vettem mécsestartókat (4), abból sosincs elég. Reggel vásároltam egy cserép oregánót a piacon, és az még mindig pucéran kuksolt, kaspó is kell (5). Óóó, nosztalgiavasút, a Repülő Kutatónak vettem Regensburgban jégkocka/miniakkukat, azóta is használja, kéne még néhány (6). A teraszcsinosításhoz már a múltkor agnoszkáltam a pincében pár doboz olajfestéket, köztük azokat is, amelyek a fürdőszobafestésből maradtak, úgyhogy vettem hozzájuk ecseteket (7). Mindent összevéve kellő alapossággal kidühöngtem magam olyan holmik vásárlásával, amelyek az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategóriába tartoznak. A fonalakat (8) nem tudom megmagyarázni, az tényleg impulzusvásárlás volt, annyi szép horgolt holmival találkoztam az utóbbi időben az interneteken. A remény hal meg utoljára, nemde.

Buksza (3), fizetés, kifelé. Ekkorra már az összes eddig bemutatott holmi ott ült a táskámban (9), és halványan ugyan felrémlett bennem, hogy akár elő is vehetném a párnahuzat-szatyrot, de úgy gondoltam, ej-ráérünk-arra-még. Vonultam tovább a Rákóczin, és erre egy újabb nosztalgiavonat jött velem szembe, közel-keleti fűszerek és miegymások boltja jóvoltából, ah, Regensburg, úgyhogy oda is bementem. Egy kisüveg gránátalma-sziruppal jöttem ki (11, “Ramadáni akció!”), azt is begyömöszöltem a táskába (9), és táncos léptekkel vonultam tovább a Blaha felé.

És akkor, putty, a táskának leszakadt a szíja.

Annyira amúgy nem lepett meg a dolog. Ezt a táskát én még 1996-ban turkáltam, és egyszer már leszakadt a szíja (2002-3-4-ben talán? mindenre nem emlékezhetem én se). Akkor ugyan gondosan visszavarrtam, de hát semmi se tart örökké. Na de a tartalom! A mécsestartók! (4) És főként a gránátalmaszirup!!! (11) Nyilván nem tudok elegendő szuszpansszal mesélni erről, mert mint fent láthatjátok, minden megúszta, de hát akkor is, gondoljatok bele abba, hogyan festett volna, ha a gránátalmaszirup végigcuppogja az egész mindenséget.

Miután felszedtem a táskát, és semmi sem csörgött meg folyókázott benne, gyorsan hálát adtam Szent Kristófnak, aki az utazók védőszentje, majd előkotortam a párnahuzat-szatyrot, kibontottam, belezuttyantottam az egész miskulanciát, és továbbindultam a Blaha felé azzal, hogy “na, ma sem veszek lottót, egy egész havi szerencsémet elhasználtam az imént”.

Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy.

(Folyt. köv. Most kenyeret kell sütnöm.)

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/24 hüvelyk ajándék, újracucc, blabla, eská

 

5/296 – Sorrendiség

(Ezt csak azért, hogy ne higgyétek, eltűntem. Kép még mindig nincs.)

A nemzetközi helyzet továbbra is radikálisan romlik. Tegnap már oda jutottunk, hogy a Repülő Kutató is Charles Edward Davidnek nevezte a folyvást lefagyó Dell Inspiront (az én hülyeségeim meglehetősen ragályosak, attól tartok), és megegyeztünk abban, hogy valóban a zárvaházban van a legjobb helyen. Ott majd ismét kiütik az eszét a tokjából, raknak bele egy rendesebb alaplapot(?)*, és így kapunk egy kiske haladékot arra, hogy a komplett gépparkomat le kelljen cserélni. Egyúttal persze Charles Edward David is kap némi haladékot arra, hogy utolérje a fátum. Tegnap már odáig fajultak a dolgok, hogy a sorrendiségen kezdtem tűnődni, miszerint melyik lenne kielégítőbb élmény: szétverni kalapáccsal, majd a romokon eljárni egy rövid, de szenvedélyes tarantellát, avagy előbb ugrálni rajta egyet bakancsban, és csak utána esni neki kalapáccsal. Annyi látszott biztosnak, hogy végül így is, úgy is egy töményes palackkal a kezemben fogok táncolni körülötte, és a múltkor rumot gondoltam, de az elfogyott valami süteménybe, úgyhogy maradt a viszki, abból van a házban vagy hétféle. (Ti most valószínűleg azt hiszitek, hogy viccelek, de nem.) Hát akkor már inkább a zárvaház, és lehetőleg még azelőtt, hogy válogatni kezdenék a kalapácsok között a szerszámkamrában. Abból is van vagy tíz. (Kalapácsból, nem szerszámkamrából, no. Mi ugyan meglehetőst meg vagyunk húzatva, de azért ennyire nem.)

A zárvaházi látogatás szépsége persze főként abban áll, hogy ehhez be kell pendliznem a székesfőfaluba, annak is a központi részébe, ami ezekben a napokban teljesen közlekedhetetlen, úgyhogy leginkább két dolgos lábamra számíthatok. Remélem, legalább egy repülő nem esik a fejemre véletlenül, azok is most verik szíjjel az ottlakók idegeit.

De előbb, mint azt a sorrendiség kívánja, macskaetetés, kávé a teraszon, aztán piac.

* Síkhülye vagyok számítástechnikából, pedig két évig éltem egy progmatossal. Lehet, éppen ezért.

Szerk, egy nappal és sok kalanddal később: végre fotót is tudok mellékelni, juhé.

5.296

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/23 hüvelyk blabla, nyár

 

5/295 – A dolgok, melyek vagynak

Hiszitek vagy sem, de én minden reggel azzal kelek, hogy próbálok örülni a dolgoknak, melyek vagynak. Meleg, illatos kávé. A szépen kitakarított teraszom lampionokkal és zöldkockás székpárnákkal. A hajnali jutifalatot kérincsélő zászlósfarkú cicák. Színes holmik blogjai olyan nőktől, akik a sárteke túlfelén laknak. A Bűnök Barlangjának tarka káosza. A saját fejem – kívül a pipiros, belül a kreatív zimzümmök, meg egyáltalán az a tény, hogy még megvan ez a fej. A munkám, amit hasznosnak érzek. A lonc, a bazsalikom, a napfény, az eső, az ovisok.

Időnként viszont kutya nehéz. Időnként mintha összeesküdözne a világ, hogy csupa szomorú meg nyomasztó dolgot pakoljon elém, amiktől tehetetlennek érzem magam, be akarok menekülni a színes ficnik közé, én nem vagyok jelen, Bélát itt ne keressék. A napi politika csak egy, és rohadtul nyomasztó az is, de a személyes, közvetlen búbajok elől tényleg nincs hová bújni, mert nincs annyi ficni a világon. Tegnap megvágtunk egy hallgatót államvizsgán, és hiába volt teljesen indokolt meg jogos döntés, akkor is egészen lelombozott. Miközben a gratulációk után mindenki odabent örvendezett a teremben, én egy síró leányzót vigasztalgattam a folyosón, mert valakinek azt is meg kellett tennie. Aztán az adminisztrációs rutyutyuk után hazakúsztam, dögmeleg meg búbánat, árnyéktól árnyékig lopózkodás a verőfényben meg harmincnégy fokban. A hazafelé úton, már a macskakövek falujában, agnoszkáltam, hogy július végén végleg bezár az az ajándékkereskedés, ahol én porcelán fiókgombokat meg kis egyedi himmihummikat szoktam venni. Az egész nyüves turistaszivattyúban tán három olyan ajándékbolt van, ahol értelmesebb-forma ajándékokat lehet venni, egy még februárban bezárt, most meg ez is.

Aztán hazaértem, lezuhanyoztam valami levendulás narancsvirágillatú izével, bekentem magam a leégésgátló pacsmaggal, és kiültem a teraszra egy sörrel, hogy felhívjam anyámat boldog születésnapot kívánni, mert tényleg örülni akartam a dolgoknak, amik vagynak, nyári napforduló, születésnap, frissen mosott paplanruhák. És akkor kiderült, hogy meghalt a mostohahúgom. Nem voltunk közeli viszonyban, sőt lényegében semmilyen viszonyban nem voltunk, tíz éve lehetett, hogy utoljára láttam, és akkor is elszomorított az elpazarolt élete, ami még tizenéves korában csúszott rossz irányba. Menekülés otthonról egy értelmetlen házasságba, két elhanyagolt gyerek, a képességeihez mérten alacsonyrendű munkák, még prostitúció is. Csak felnőttként kapott már olyan segítséget, amilyet kamaszként kellett volna kapnia, mert akkoriban nem volt kitől, de felnőttként már csak ő segíthetett volna magán, és mire eljutott oda, hogy képes legyen erre, jött a rák.

Lehettem volna valaki más, de a más az valaki más lett, és lehettem volna ő is, ha csak egy hajszálnyival kevesebb támasz van mögöttem azokban a zűrös időkben, amelyek valójában nem különböztek sokban az ő zűrös időitől. Örüljünk a dolgoknak, melyek vagynak, igen. Nyugodj békében, Eszter. Mindenki másként képzeli el a békében nyugvást, úgyhogy, bármennyire morbid is, biztos vagyok abban, valamennyi békéd abban is volt, hogy felajánlottad a maradványaidat az orvosegyetemnek. Hátha így közelebb kerül a világ annak a ráknak a gyógyításához, ami elvitt.

Most pedig annak örülünk, hogy. Még nem nagyon látom, minek, de a buszon a munkahelyem felé hátha kitalálom. Képet viszont sajna nem tudok mellékelni. Tegnap a mindenek mellé Charles Edward David, harmadik e néven, megint elkezdte űzni az eszit, úgyhogy vissza kell vinnem a zárvaházba. Bár az is lehet, hogy simán csak szétverem kalapáccsal.

Szerk, vasárnap: most már képet is tudok mellékelni.

5.295

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/22 hüvelyk eská, nyár

 

5/294 – És ma is

Tegnap csak arra voltam jó hazajövetel után, hogy zuhany, szendvicske, bealvás a kanapén.

És mint a nyuszikás vicc mondja, ma is odamegyek. Most.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/21 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/293 – Grácia

Ma államvizsgáztatni megyek, és ebből a szép egésznapos programból lesz még a main kívül négy darab. A holnapin ráadásul nekem kell elnökölnöm, grácia árva fejünknek.

Azt mondanom sem kell, ugye, hogy a nemes alkalomra mívesen összeválogatott öltözékem minden egyes darabja turkálóból van, kivéve a kétezer forintos kínaibótos cipőt.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/20 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/292 – Nulla mérföld

Vannak olyan napok, amikor annyi minden van egyszerre a fejemben, hogy hétmérföld hosszú bejegyzést tudnék írni belőle.

Aztán vannak ezen belül olyan napok is, amikor inkább csak két mondatot írok.

Na jó, legyen ezzel együtt három.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/19 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/291 – Nomegalila

A fejemen renovált pipiros meg az egyéb tarkabarkák (“no meg a lila”, ahogyan azt a Boribon és a hét színes lufi című örökbecsűben mondják) ellenére is a hét némiképp nyomottan, hogy ne mondjam, lefosott hangulatban kezdődött. Folyton csak a szerveznivalók meg aggódnivalók, feladatok meg papírok meg munkamunkamunka, én viszont most éppen nagyon-nagyon vakációul érzem magam (értsd: semmi kedvem dolgozni), holott a vakáció még a kanyarban sincs.

Grr. Sóhaj. Grr. Gyűrd fel az ingujjad, Annipanni, nem fogja ezt senki más elvégezni helyetted, már legalábbis addig nem, amíg te itt vagy. Igaz, senki sem pótolhatatlan.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/18 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Intermezzó – Vendéglátás mifelénk

Renoválnom kell a fejemen a pipirost, addig se mondjátok, hogy tartalom nélkül hagyom így reggeliben az olvasóimat.

Igen, ez volt tegnap a terüljasztalkám. Igen, tudom, egy disznó vagyok, pláne ha a hétfő reggelt is belekalkuláljuk.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/18 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/290 – Al fresco

A barlangi morcok nehezen jutnak el bármiféle ereszdelahajamatra, de ezúttal még csak nem is erről volt szó. Mikor a Repülő Kutató fellátogatott hozzám két focimeccs között a Bűnök Barlangjába megérdeklődni, nem tolnánk-e le a városba a pofánkat megnézni, hogyan sűzik a pestit, én éppen egy, az évszakhoz legkevésbé sem passzoló vastag pokróc alatt hevergéltem hosszú ujjú házislafrokban, és arra panaszkodtam, hogy fázom. Az ilyesmi errefelé általában egy kiadós takonykór érkezését szokta előjelezni, és ez nem töltött el különösebb örömmel. Úgyhogy nem mentem sehová, ehelyett bealudtam a futonon.

Szerencsére vaklárma volt (bár persze nyugtával dicsérjük a napot), ma a szokott fickós állapotban ébredtem hajnali ötkor, beblogoltam a macskamászóka kalandjait, aztán elkezdtem pörögni, mint a búgócsiga. Ma vendégeket várunk, és ilyenkor (mint már említettem párszor) mindig megpróbáljuk kivágni a magas cét, de dulván. A jelek szerint ez inkább ijesztő, mint vonzó, mert több fehér hollót látunk, mint vendéget. Poették viszont (ma is ők jönnek) valószínűleg bátrabbak a szokásosnál, pedig mára azzal fenyegettük meg őket, idézem a RK leveléből, hogy “csirkemáj sherrymártásban, sült paprika mézzel és mandulával, chorizo kolbász fűszeres vörösborban érlelve, szicílai sült paradicsom, pácolt olajbogyó, zöldfűszeres sajt és paradicsom, tabuleh, málnás tiramisu”.

Ehhez a lakomához viszont nekem fel kell robbantanom a teraszt (ott fogunk táplálkozni al fresco), és a terasz e pillanatban elég csehül fest, úgyhogy juhé, rávetem magam.

Mivel egy gonosz némber vagyok, még az is megeshet, hogy a terített asztalt is be fogom majd mutatni.

Egy blogon egyszer azt olvastam, hogy “ahhoz az élethez öltözz, amit élni szeretnél, ne ahhoz, amit élsz”, és én ugyan ezt erős fenntartással fogadtam, de most a délutáni vendéglátáshoz öltöztem, nem a terasztakarításhoz. A ruhák azért vannak, hogy használjuk őket. Esetenként el-.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk eská, nyár

 

Eská 5/35 – A macskamászóka-mentés meséje

Az alábbiakban elmesélendő heroikus történések már két hete megtörténültek, de csak mostanra lettem képes beblogolni. Csináltam én már eská marhaságot életemben épp eleget, fogok is, de ez még egy ideig dobogós marad öszves önszabotálásaim között. Hosszú és masszív szopás volt, melynek végén már csak az eredménynek bírtam örülni, és tényleg két hétbe telt, hogy rászánjam magam a folyamat begépelésére.

Merthogy ezt a lehordott bútordarabot kellett megmenteni.

Három és fél éve álldogált a nappalinkban egy olyan helyen, ahol egyszerűen nem lehetett kikerülni az embernek a szömivel, és a mi nappalink ugyan egy meglehetősen káoszos hely, de azért ez még ahhoz képest is tragikusan festett az utóbbi időben. Még Celónak vettük, aki, mint már említettem, igencsak autisztikus viselkedésjegyeket produkál, úgyhogy hiába mutogattuk neki, mit kell csinálni vele, nem értette. (Igen, lehet röhögni. Ott álltunk dorombolva a macskamászókánál, és kapargattuk az oszlopokat. Celofán mindeközben kis gombóclábakkal gubbasztott a tévé tetején, és tágra nyílt szemekkel nézett minket, “Úristn, hová kerültem, hát ezek teljesen meg vannak húzatva”.) Na de aztán megérkezett Poci, aki elüvöltötte magát, hogy “Banzáááj!”, és nekiugrott a mászókának, mint Stevie Wonder a zongorának. Celó egy ideig ezt is csak nézte tágra nyílt szemekkel, aztán beszállt.

A következő pillanatban (következő pillanatban egy frászt, három évvel később) szerencsétlen mászóka már így nézett ki, nü.

   

A bontást ketten követték el bűnszövetkezetben, a macskaszőr- és szizálmorzsák már az én saram, rossz háziasszony aki vagyok. Az viszont tény, hogy pucolhattam volna én ezt napestig, ugyanolyan tragikus állapotban maradt volna, legfeljebb tisztábban.

A helyzet tényleg tarthatatlan volt (mókás, milyen gyakorisággal mondom én ezt ezen a blogon, főként eská-bejegyzéseknél, neszpá), és még azt az egyszerű eljárást sem alkalmazhattuk, hogy kidobjuk a cuccot a csába, aztán veszünk egy újat. A macskák ugyan kíváncsi és felfedező hajlamú lények, de mindeközben büdös kis konzervatív lelkük is van, úgyhogy erősen tartottam attól, egy új macskamászókára rá sem bagóznak majd, ehelyett végképp ledarálják a kanapéinkat. (Sajnos a macskamászóka mellett azokat is szokták cirmolni, de egyrészt a lakás van értünk, nem mi a lakásért, másrészt meg gondoljatok bele, ha a fenti képeken tanúsított pusztító energiákat is a kanapéinkba feccölik bele!)

Valamit csinálni kellett, no. Úgyhogy (ez sem ritka fordulat errefelé) rászálltam az internetekre, haddlám, mennyi esélyem van megmenteni a mászókát. Az internetek azt mondták, próbáljam meg, engem pedig elég könnyű táncba vinni. Szizálkötél kell hozzá, tűzőgép, kalapács, ragasztó. Well. Tűzőgépet és szizálkötelet kivéve minden volt a házban, a tűzőgép nélkül meg, gondoltam, elleszek valahogy. A barkácsboltban persze csak 0,8 és 1 cm átmérőjű szizálkötelek voltak, ezen a mászókán meg 0,5-ös van. No sebaj. Első nekifutásként amúgy is csak tizenöt méternyit vettem, ami nyilván nem volt elegendő a teljes mászóka újrahuzalozásához, de kiindulásnak megjárta. Amúgy is, mi van, ha a kényes dögök büdös kis konzervatív lelke nem fogja elviselni az új konstrukciót? Jobb apró lépésekben haladni.

Első apró lépésként kihurcoltam a mászókát a teraszra (a fenti képek már ott készültek), és szétboncoltam.

Amennyire lehetséges volt, meg akartam menteni az épen maradt részeket, így csak az abszolúte szétcincolt szakaszokat szedtem le a hengerekről. Mint látható, az egyik teljesen menthetetlen volt, azt komplette ledarálták.

A plüssfelületekről lepucoltam az összes szizálmorzsát meg egy tonna macskaszőrt, aztán nagy optimizmussal nekikezdtem a melónak.

Ezen a ponton persze megjelent a teraszajtónál a meós, és kétségeit fejezte ki.

Kussol, cica.

Az internetek azt mondták nekem, az új kötelet rögzítsem tűzőgéppel a régi maradványaihoz, lehetőleg ne a frontfelületen. Tűzőgép, mint már mondám, nem vala a házban, de minek tűzőgép annak, akinek van tűje és cérnája?

A folyamat amúgy viszonylag egyszerű, ha az ember már belejön: be kell ragasztózni a hengert (ezt sem a frontfelületen)

aztán szép szorosan tekergetni a kötelet körbe-körbe, néhány soronként pedig kalapáccsal tömöríteni még rajta, hogy tényleg szoros és sűrű sorok legyenek.

Második meósom ekkor jelent meg a teraszajtóban,

és ha láttam már macskát, akinek a képére van írva a véleménye, ez volt az.

Akkorra amúgy nekem is a képemre volt írva a véleményem, nagyjából az, hogy elmentek ti mindannyian a (cenzúrázva). Az internetek elfelejtették megemlíteni, hogy a szizálkötél milyen ótvar, kétségbeejtő, rüheteg módon szúr. Megpróbáltam gumikesztyűben, de abba villámgyorsan beleizzadt a kezem, a munkáskesztyűket meg apósom elpakolta valahová, és ha megkérdezem tőle, hol vannak, valószínűleg megáll mellettem nézni és kommentálni, mit csinálok, abból meg semmiképpen nem sül ki semmi jó, pláne amikor nekem a kezemben van egy kalapács. Úgyhogy ültem a teraszon, tekergettem a szizálkötelet, és szenvedtem, mint egy kutya. És még össze is kentem a házigatyámat Pattexszel, mert hogy a nyavalyába fogjon meg az ember egy hengert, miközben kalapálja meg tekergeti? Kérhettem volna ugyan apósomtól egy satupadot, de képzeljétek el, mi lett volna abból, ha ott áll mellettem, és kommentálja szenvedéseimet, nálam meg van egy kalapács és egy satupad.

A legkopaszabb henger összesen tizenkét méter kötelet zabált fel, és nekem még volt három alaposan lehordott hengerem, amit nem hagyhattam csupaszon, mert ha az ember már nekilát valaminek, csinálja végig. Úgyhogy beleálltam a leszedett kötelekbe (lásd negyedik kép), és nekiláttam kigyűjteni a kupacból a még menthető darabokat, aztán egymáshoz varrni őket.

Az egyik hengeren a tekerentyű összesen tizenhét megmentett darabból állt össze, és ezzel mindent elmondtam. Addigra már úgy éreztem magam, mint Bechstein meséjében a sorsüldözött királylány, akinek csalánból kellett pulóvert kötnie a hét bátyjának, hogy visszaváltozzanak hattyúból emberré, és közben még nem is mosolyoghatott, és némának kellett lennie, mert hanem oda az összes igyekezet. Hát, mire mind a tizenhét darabot összevarrtam meg feltekergettem, oda konkludáltam, hogy valószínűleg úgyse volt kedve mosolyogni. Na persze ő meg sem szólalhatott, én viszont roppantul verbális voltam mindeközben, és én tényleg elég sok káromkodást ismerek.

Négy kínkeserves óra után viszont végre itt állt előttem ez.

Nekem akkorra már nem volt más igényem, mint egy Tuborg, úgyhogy összesepertem a menthetetlen szizálmaradékokat, kidobtam, a mászókát visszahurcoltam a nappali főhelyére, aztán leültem a teraszon egy sörrel.

És amikor fél órával később visszamentem a nappaliba, ez fogadott.

Azt hiszem, megérte.

Most szívesen mondanám, hogy soha többé, de az sajnos nyilvánvaló, hogy a tizenhét darabból összevarrt huzalozás (a leghátsó hengeren) csak átmeneti megoldásnak lesz jó, úgyhogy legkésőbb egy éven belül megint neki kell látnom a tekergetésnek ésatöbbi. Addigra viszont veszek magamnak egy csinos kis M-es méretű munkáskesztyűt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

5/289 – Mangócsatni

Kozmetikai fennforgásom tegnap kitűnő eredménnyel járt, végre van látható szemöldököm meg látható szempillám, ezen felül kiszedtek a képemből minden belekövült rémséget, remek. Ezotéria sem volt hálistennek, csak az a meditációs generálmuzak, ami valószínűleg a legtöbb szépészeti műhelyben megtalálható, és olyan, mint a liftzene, csak mélyebb spirituális izéi vannak ahajt a nagy ázsiai szubkontinensről. Amúgy ez is romlik elfele: régebb legalább a dalai láma énekelte nekem, hogy omm, shanti, shanti, miközben a hátamat recsegtették, most viszont az arcmasszázshoz selymes kelta hangú lányokat hallgathattam egy Yamaha nevű japán illető hangszeres kíséretével. Kicsikét olyan volt az összhatás, mintha Andreas Vollenweidert fejbeverték volna egy imamalommal, hogy aztán egy dublini buddhista női szentélyben térjen magához akkora amnéziával, mint Rádzspután. Miközben irgalmatlan mennyiségű hidratálót kentek bele éppen a képembe, azon gondolkoztam, vajon miről énekelhetnek a selyemhangú bigék meg Yamaha Kicsibekerül, mert abban szinte biztos voltam, a sok visszhangosítástól meg a selyemsálak suhogásától valószínűleg az sem érti, aki esetleg tud szanszkritul vagy hindiül, ha éppen nem halandzsanyelven van az egész.

Nyilván meg se kellett volna próbálkoznom annak megfejtésével, vajon miről dalolhatnak Buddha és O’Reary Leányai. Az az ötlet még megjárta, hogy “mély az idő kútja, vízcseppek vagyunk mi a levegőben, fellebegünk a felhőkig, visszahullunk a kútba”. Még azzal is elvoltam, hogy “kisangyalom, virágzik a bougainvillea, elszakadt a csappálom szíja, hej, megver anyám érte”. De amikor az jutott eszembe, hogy mi van, ha azt éneklik éppen, “felforrósított ghíben mindkét oldalát három percig sütjük, papírtörlőn leitatjuk, melegen szervírozzuk nán kenyérrel és mangócsatnival”, na akkor majdnem felröhögtem. Az nem lett volna előnyös, én még vissza akarok menni oda, mert most, ha még nem mondtam volna, van látható szemöldököm látható szempillával, és az nekem jó. Legelső alkalommal sose árt, ha az ember legalább nyomokban normálisnak látszik, és én amúgy is hendikeppel indulok, például meg kell magyaráznom a tetoválásom. Na most ezeken a helyeken ugyan nem ritka, hogy a népek ki legyenek varrva, és valószínűleg nem is érdeklődnének irántam se, ha a felsőkaromon lenne egy komplett rózsakert, középen rondírással pedig a “Jani mindörökké”, de hát se rózsák, se Jani. (Egyszer amúgy nekiláttam megírni egy krimit, ami Szentendrén játszódik egy szépészeti műhelyben, tetoválások is voltak benne, szőke ezoterikák, több gyilkosság meg egy diszfunkcionális nyomozócsoport, amelynek a tagjai folyton ordítoznak egymással. Na az például már öt éve egyharmadkész állapotban van. Hm. Hmhm.)

Ma a tradícióknak megfelelően piacra megyünk, délután pedig valószínűleg megnézzük majd magunknak félszemmel ezt a pestisűző fesztivált is, hacsak addig be nem nyel a Bűnök Barlangja. Végül is, ott sem ritka az olyasmi, hogy “Árvíz, tűzvész és járvány. Tematikus séta borzongani vágyóknak!”

Én is tematikus séta vagyok máma a “hogyan turkáljunk yol” tematika szellemében. Mondanom sem kell, indokolatlanul büszke vagyok magamra, bár azért a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy nemigen tudna senki hozzám vágni egy olyan ruhadarabot, amihez nem találok további kiegészítő izéket a szekrényeimben.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/16 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/288 – Ciudad de Los Locos

Meglehetősen gyakran mondogatom, hogy ez a bolondok városa, és abszolúte igazam is van ebben. A hétvégén például pestisűző fesztivált fognak tartani “hagyományteremtő céllal”, és én már tudok róla úgy másfél hónapja, de még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Nyilván ki kell mennünk rá, és amióta egyre többet tudok a programról, egyre inkább világos, hogy ki kell mennünk rá. Ne viccőjjünk, hát hogy hagyhatnánk ki olyasmiket, hogyaszongya “virtuális képalkotó rituálé, amiben a közreműködő táncművész mezsgyeélen egyensúlyozva feszegeti az élet és halál közötti létezés határait”. (Az a mezsgyeélen egyensúlyozás különösen érdekel. Olyasmi lehet, mint amikor tiszta vizet öntenek a nyílt kártyákba.)

A bolondok városában természetesen roppant svunggal tenyészik a falmelléki ezotéria is, leginkább a szépészeti műhelyek környékén, mint ezt már megtapasztalhattam a múltkoriban. A kozmetikusom mindehhez képest meglepően realista nő volt, általában háziállatokról, takarítási trükkökről, anekdotikus családjainkról és a hidratálás fontosságáról fecserésztünk egymással, míg én látáskárosultan hevertem a székben. Mondanom sem kell, ez a realizmus végül megbosszulta magát (rajtam), mert úgy másfél évvel ezelőtt lelépett egy tanyára cocákat nevelni. Tizenkét évig jártam hozzá, és ezek után itt álltam ha nem is elanyátlanodva, de elszemöldöktelenedve. (Amit a képeimen láttok, az piszok nagy csalás. Van nekem ugyan szemöldököm, de láthatatlanszőke színű, úgyhogy legeslegalapvetőbb dekorkozmetikumom a szemöldökceruza, és ha elveszitek tőlem, vége a világnak.)

Nyilván nem véletlen, hogy én is a bolondok városában kötöttem ki, másként nehezen lehetne megmagyarázni azt a tényt, hogy minden nap mutogatom ország-világnak a pofámat, és ez a pofa már másfél éve nem látott kozmetikust. De hát egyrészt ott volt az a problemma, hogy kozmetikussal úgy egyeztet időpontot az ember, ha telefonál, a telefon pedig az én kriptonitom. (Ehhez képest adtam én már telefonos interjút is egypárszor életemben, fedje ezeket a feledés kegyes fátyla.) Másrészt meg hogy a nyavalyába tudnám kiküszöbölni itt ebben a szívcsakrás univerzumközepi bolondokházában, hogy ne olyasvalakibe fussak bele, aki tibeti csengők rezgésével akar ráolvasást tartani a mitesszereimnek? Itt tényleg mindenki meg van húzatva kissé: az előző masszőzöm ugyan félállásban takarítani járt, és olyan ujjai voltak, hogy be tudta volna nyomni a falba a vasszöget, de hát ő meg a pálos misztikában hitt, és masszázs közben azt hallgattuk, hogyan énekel felvételről a dalai láma. (Őszentségének igen jó hangja van, jegyzem meg.) Aztán persze ő is lelépett, panziót vezetni a Balatonnál, és ennek a történetnek amúgy még nincs ezzel vége, de majd máskor mesélem el, tartogassunk kontentet a jövőre is.

Egy szó mint száz: a képes felem állapota mostanra romlott odáig, hogy komolyan ráültem az internetekre, és nekiláttam kozmetikust keresni. (Előtte tartottam ugyan szóbeli körbeérdeklődést is, de az igen mérsékelt sikerrel járt. Nem vagyok biztos abban például, hogy olyan kozmetikushoz akarok menni, aki jól és nem drágán dolgozik, de a férje a szomszéd szobában rendezte be a papagájtenyészetet, és állítólag olyan szag van mindvégig, mint egy tyúkudvarban. A leginkább ígéretes jelöltet már majdnem fel is hívtam, de aztán úgy elbaltázta a forrásom szempillafestését, hogy majdnem szemorvos lett a vége. És ajánlottak nekem valakit Békásmegyeren, de mi a töknek menjek el én Békásmegyerre, ha lényegében csak egy macskakövet kell eldobnom, és az vagy egy távolkeleti turistát talál el, vagy egy szépészeti műhelyt? Csak az egy kilométeres körzetemben legalább öt kozmetika van, nem vicc.) Persze az internetes keresgélés is az elvárható eredménnyel járt, desőt. Régen láttam ennyi Osho-idézetet ilyen rövid idő alatt, és találtam én mindent holisztikus szemlélettől életmód-tanácsadáson és csakratisztításon át olyanokig, hogy szeretet-áramlat relaxáló masszázs drágakövekkel, ez utóbbiba pedig bele se mertem gondolni, ajvé.

És aztán végül, egy kőhajításnyira tőlem, találtam valakit, aki annyit mondott a bemutatkozásban, hogy több mint húsz éves tapasztalat és hagyományos szolgáltatások. Úgyhogy ma oda megyek.

Drukkoljatok nekem, nehogy véletlenül kitisztítsák a pofám mellé a csakráimat is, nekem éppen jók így koszosan.

Jelzem, valami baj lehet az ütemérzékemmel, mert amikor nekiláttam öltözködni, kifejezetten úgy akartam festeni, mint akit a hagyományos szolgáltatások érdekelnek, aztán végül ez lett belőle. Nojsz, majd legfeljebb átöltözöm. A képemet úgyis le kell majd pucolnom, mert csak délután kettőre kaptam időpontot, addig meg igenis szükségem van a szemöldökömre.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/15 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Szaporulat a szekrényben 5/10 – Drappok és szivárványok

Ha én eccer eldöntöm, hogy turkálni fogok, annak sose lesz jó vége. Ma például egy tonna holmival jöttem haza, rút szibarita váz, aki vagyok. (És még mindig nem blogoltam be azt a rohadt sok holmit, amit kivágtam a legutóbbi szekrénypurgálás alatt, na mindegy. Maradjunk annyiban, hogy az új szerzemények befértek a szekrénybe.)

Ezt a szoknyát nyilván nem hagyhattam ott.

szapjún1

Nem elég, hogy hímzett meg flitteres, de még ráadásul roppant érdekes anyaga is van, 70% len, 30% poliészter, és csillog.

Nem mintha nem lenne mivel felvennem, de például ez a két felső szinte vinnyogott utánam, hogy hozzam haza őket a szoknyához. Hát jó.

szapjún2

A következő darabra semmi mentségem nincs. Nagy is, formátlan is, de hát akkor is hiába, ez is vinnyogott.

szapjún3

A következő ruha esetében két alapvető lehetőségem van. Az egyik, hogy marha gyorsan növök tizenöt centit. A másik lehetőséghez olló kell, az pedig van a házban, muhaha.

szapjún4

Ja, és ezt is hazahoztam, mert ilyenem már van egy vajszínű, és miért ne lenne akkor egy barack is.

szapjún6

A dolgok innentűl indultak romlásnak, mert elém tolongott két titanadrág (egy pamut, egy farmer)

szapjún7

valamint egy afféle formátlan nyári pulcsi

szapjún5

ez utóbbi három darabnak pedig olyan szép semleges színe volt, mint amilyet a női magazinok “hogyan öltözzünk” tanácsadó rovatában szoktak javasolni alapdarabként, és én komolyan megijedtem, hogy egyszer csak ott fogok kikötni a fehér blúzok, fekete ceruzaszoknyák és nude pömpszök világában, úgyhogy vigaszért odafordultam az ágyneműkhöz.

És ott jött is vigasz, de még milyen. Ilyen.

szapjún8

Hát így esett a mai napon az, amit egyesek úgy híjnak, hogy retail therapy. És micsoda izéket varrok én majd ebből a paplanhuzatból, nyamnyam.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/14 hüvelyk nyár, turkálgat

 

5/287 – Turitnyaélet

Ma rövidke kirándulást teszek északra, megtekinteni egy fejlett iparú iskola- és kikötővárost. Istenbizony ezt írja Esztergomról a wiki. Na persze turistáskodásom célja nem a világ harmadik leggazdagabb egyházmegyei múzeumának (dettó wiki) meglátogatása avagy lődörgés a Várhegyen (“Szent István kislegendája szerint itt született Szent István király, akit itt koronáztak meg. Itt állt a középkori Szent Adalbert-székesegyház, melynek helyén ma Esztergom legnevezetesebb épülete és egyben jelképe, a bazilika áll. Az épület a 19. században épült klasszicista stílusban, és az ország egyik legmagasabb épülete. A bazilika környékén található a vár, valamint annak az északi rondelláján Melocco Miklós szobra, az István megkoronázása. Itt található az egykori Ószeminárium, ma Szent Adalbert Központ épülete is, melynek egyik homlokzata klasszicista, míg a másik romantikus stílusban készült el. A Sötétkapu egy alagút, amely átjáróként szolgál a Várhegyet beölelő épületek között, a székesegyházhoz épített hatalmas mesterséges domb alatt. A Víziváros a Várhegy és a Duna között elterülő, javarészt macskaköves utcákat jelentő különálló városrész. Itt találhatók Esztergom török kori emlékei, az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi és Szulejmán szultán győzelmi táblája a várfalban.”), hanem a munkahelyemre totyogok be néminemű adminisztratív tevékenységeket letudni.

Utána penig valószínűleg elmegyek skandináv lottót játszani turkálni, aggyunk a kultúrának is.

Mindeközben amúgy egészen ősziesre fordult az idő, bús eső csepeg az égbül lefelé, és időnként szélrohamok rontanak át a rónán. Ha nem lenne muszáj, a lábam se tenném ki ma a lakásból. Mivel viszont muszáj, dérre-dúrral megmostam a hajam, mert a helyzet tényleg tarthatatlan volt. Sajna, mint megállapíthattam, festeni is kéne, mert a helyzet e szempontból is tarthatatlan, és amennyire kedvelem a fejemen a pipirost, annyira rühellem a folyamatot, ami elvezet ehhez a pipiroshoz.

Mondjatok valami vigasztalót, kedveskéim, ezúttal igencsak rámfér.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/14 hüvelyk eská, nyár

 

5/286 – Nappali pávaszem

Valamikor az éjjel folyamán bekeveredett a nappaliba egy féltenyérnyi nagy lepke, aztán reggel hatkor, amikor a lakásbeli kétlábúak kávéért, a négylábúak pedig reggeliért álltak sorba, úgy döntött, körülnéz. Ez nyilvánvalóan hiba volt, a négylábúakból ugyanis előtört a vadászösztön, rögtön otthagyták a kipöszörőzött macskáknak tervezett drága szárazpapit, és a lepkére fordították vigyázó szemüket, hogy aztán sokfogú szájukat is ráfordíthassák, a kétlábúak pedig még kávé előtt macskákat kezdtek hajkurászni, hogy kibasszák őket a nappaliból, aztán kikergessék a nagyvilágba azt a hülye lepkét. (Tudom én, hogy természet rendje meg survival of the fittest meg így jár az, aki ragadozókkal osztja meg az otthonát, de ez a kelimszőnyeg már most is túl sok macskahányást látott, és igazán nem volt kedvem ahhoz, hogy egy pillangószárnyas változatot is ott törölgessek a közepén. Meg aztán olyan szép lepke volt. Ha hihetek a képesgúglinak, nappali pávaszem. Hát az tény, hogy itt volt a nappaliban.)

A házban már nem csak az én szupererőm a dedukszijo, hanem a macskáké is, és ez akkor lett nyilvánvaló, amikor kiakolbólítottuk őket a nappaliból. Pocit a nyakbőrénél kapta el a RK, mire Poci úgy meglepődött, mint a viccbéli fehér tehén, és azonnal értetlen-nagyszemű passzív szőrzsákká változott. Celó ezt észre sem vette, két lábon állt a kiskomódon az ablaküvegnek támaszkodva, és ábrándos-vérengző tekintettel kalimpált felfelé, gyere ide szépen kici pillangócka. Amikor viszont megálltam mellette, hogy gyere ide szépen kici macka, rögtön kapcsolt, és meg sem várta, hogy elkapjam, hanem saját lábán távozott kifelé a nappaliból, némi seggencsúszással a kanyarban. Tíz másodperccel később már mind a kettő bent volt a futon mögött, abból a logikus gondolatmenetből kiindulva, hogy “kikergettetés a nappalból = Atilláné = PORSZÍVÓ!!! = fejesugrás a futon mögé”. Úgyhogy kihajkurásztuk a nappaliból a lepkét, aztán a szerencsés egybeesést kihasználva szellőztettünk is egyet gilisztaformájú lakásunk alsó traktusában. És megittuk a kávénkat. És még alig volt negyed hét.

A nap további részében vajmi kevés izgalom várható, én legalábbis marhára nem igényelek semmiféle izgalmakat. A bides muszikák persze már kijöttek a futon mögül, és bugiztak egyet a Bűnök Barlangjában a textilkavicsaimmal, a Repülő Kutató fejében meg valószínűleg megint túl sok minden van, mert hallottam, amint nagyon komolyan magyaráz valakinek a zuhany alatt. (Ez akkor szokott előfordulni, amikor túl sok minden van a fejében, és a meleg víztől felbátorodva megpróbálnak kijönni. Volt itt már olyan is, hogy németül magyarázott kákáeurópáról valamit, na akkor tényleg megijedtem.)

Gyerünk, szövegbánya.

Mivel felmerült kérdésként, hogy mi van az új tunika-szabásmintával: hát ez van. Nem állítanám, hogy elégedett vagyok. Kényelmes meg van zsebe meg minden, de vagy a szabásminta nem 42-es, vagy én nem vagyok 42-es, vagy a Burda meg én két külön univerzumban létezünk, ahol mást és mást jelent a 42-es. Se gatyával, se szoknyával nem áll sehogy, magában hordani meg persze túl rövid, és ezek a bő ujjak meglehetőst idegesítenek. Majd megpróbálom meghekkelni valamilyen formában. Majd.

Amúgy meg, ha nem jön össze semmi, pizsinek még mindig jó lesz, bár kár az anyagért. Pizsim van éppen elég.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/13 hüvelyk eská, macs, nyár

 

Eská 5/34 – Foltozzunk farmert!

(Az ütemtervekben az a jó, hogy ha az ember teljesítette az aznapi penzumot, akkor békén hátradőlhet, és bármiféle hülyeséggel foglalkozhat. Én például elmentem venni a szemközti papírboltban pár ív pauszt, és ezzel fogom átmulatni a délutánt. Addig viszont, amíg fejest ugrom a ficlik és pauszok közé, gyorsan elmesélem ezt itt.)

Két évvel ezelőtt egy öltözködési malőr alkalmából turkáltam magamnak egy jeggingst, és vidáman hordtam is egy egész évig, amikor bámm, hasraestem benne, és kiszakítottam a térdét.

A blog kezdetéhez képest nem állok rosszul gatyákból, de ez már úgy a szívemhez nőtt, hogy azt mondtam, megmentem. Itt előbb-utóbb minden elvégeznivaló sorra kerül, úgyhogy újabb röpke egy év után neki is láttam.

Mindenekelőtt előkotortam pár piros vászonfélét,

mert ugyebár én, mint tudjuk, így szállok le a bicikliről. Aztán elővettem hozzá a kétoldalas ragasztófátylat, és kivágtam belőle néhány szimpatikus méretű kört, melyek közül az egyiket a lyuk eltakarására szántam, a többit meg dekorációnak, mert miért ne.

Rávasaltam a köröket a vászondarabkákra,

aztán kivágtam a köröket, és a nekem szimpatikus elrendezésben rárakosgattam a nadrágra.

Be is jelölgettem szappannal, melyiknek hol a helye, aztán lehúztam a hátlapjukat, és visszavonultam a vasalóhoz.

A ragasztófátyol ügyes találmány, de én csak így önmagában nem bízom benne eléggé, körbe is szoktam cikcakkolni az efféle foltokat. Többek között ezért is kellett bejelölnöm a helyeket, mert a fenti képen azt a legnagyobb kört felvasaltam, körbecikcakkoltam, aztán a föléje járó világosabb-kisebb kört is felvasaltam, körbecikcakkoltam. Tetszik érteni.

(Azt most gyorsan megjegyzem, hogy ha lyukat akar eltakarni az ember ragasztófátylas megoldással, gondoskodni kell arról is, hogy ne vasalja hozzá az adott darabot önmagához vagy a vasalódeszkához. Én most egy barna szilikonos sütőpapír-darabot dugtam bele a gatyaszárba ehhez, kiválóan szuperált.)

Az alábbi képet csak azért, hogy emlékezzek rá, milyen lépéshosszal meg öltésfajtával csinál ilyen szép sűrű cikcakkot Erik.

A továbbiakban a feladat nagyrészt a “monstre nagy szopás” kategóriába tartozott, elismerem. Kábé olyan volt, mint mikor az ember egy kis lavórban próbál lambadázni. Ennek a gatyának igen szűk a szára, Eriknek meg nincs olyan csini kis karocskája, amire fel lehetne húzni, Erik egy majdnem tizenkét kilós dög azokból az időkből, amikor még nem voltak efféle luxuskiegészítők. Erik annyit tud, amennyit itt a fenti képen láttok, és slussz.

Úgyhogy kéumdianávszoubekujdár, ilyenféle kis kráterecskékben keringélve varrtam fel a köröket, ni:

A végén viszont mind fent volt, la.

Két ponton nem felelt meg a lavoárban lambadázás eredménye az én magas igényszintemnek, így azokra a helyekre “ápol és eltakar (és dekorál)” céllal gombokat varrtam fel.

Tessék itt egy közeli is.

A gatya minden javítás ellenére sincs a legjobb és legfiatalabb állapotban, úgyhogy idén nyáron valószínűleg atomjaira fog szakadni rajtam, remélhetőleg a Bor, mámor, Bényén, mert ha egy farmer leszakad az ember lányáról, legalább egy fesztiválon tegye. Sebaj. A maradékot – mondanom sem kell – így is meg fogom menteni valahogyan. Addig pedig nyertünk egy kis türelmi időt meg egy kis blobejegyzést.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/12 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/285 – Hátramozdítók

Arra ébredni, hogy hajnalban Poci felfedezte, mennyire könnyen hozzáférhetőek most éppen a textilkavicsok, és milyen jól lehet velük ide-oda pattogni a lakásban, megfizethetetlen. Összeszedni azokat, amikkel a folyosón bugizott, reggeli tornának is megjárta, úgyhogy most fitt vagyok, csurig töltve koffeinnel, és többé-kevésbé harcrakész.

Harci készültségemet sajna erősen tompítja, hogy a következő tájképpel szemben üldögélve végzem munkámat:

A kép ugyan tegnapi, de a díszlet most is ugyanaz, csak a textilkavicsokat lepte el némiképp a macskaszőr. Rajtuk kívül is alsó hangon legalább tizenöt be nem fejezett vagy még éppen csak ötletcsíraként létező projekt ásít orczánkba erről a rozoga kicsiny állványról, nem beszélve arról az ötről, amit már befejeztem, csak érkezésem nem vala beblogolni. Mondhatnátok, hogy ennek ismeretében mi a nyimnyámnak ültem éppen oda, de (hogy eláruljak egy nagy és röhejes titkot) nem tudok íróasztalnál dolgozni, sose ment. Összes primér és szekundér szövegemet úgy nyolcvanöt százalékban különböző kanapékon, felhúzott lábbal gyártottam, térdemen egyensúlyozva a laptopot. Na most a jelenlegi meló egy csomó papír jelenlétét is igényeli, a futon pedig félig kinyitott állapotában sokkal több papír széthányására alkalmas, mint a nappali kanapéja. Looky.

Igen, tudom, ezek nem papírok, hanem macskák, a fotó még tegnapelőtti, mikor szabásmintákkal szórakoztam volna, ha odaengednek a szőrös dögök, de a macskák mégiscsak sokkal jobban festenek, mint a papírok. Ugye.

Ooooké. Most, hogy kikéjelegtük magunkat papagájsegg színű befejezetlen projektjeimen és szőrös hátramozdítóimon, irány megint a bánya.

Mivel a környezet kötelez, én is papagájsegg színű holmit vettem fel, és még ki sem vasaltam, skandalum. Végül is, a papírkáimon kívül ma úgysem lát más, mint a két macska, a Repülő Kutató, meg ha esetleg úgy tartja kedve, a komplett internet.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/12 hüvelyk eská, macs, nyár

 

5/284 – Csetreszek

Hétfő, úgyhogy belefeküdtem a rettenetesbe, és a héten végre befejezek egy nagyjából február óta húzódó feladatot, aminél megint csak a végeredményre kell gondolni ahhoz, hogy az ember átvonszolja magát összeszorított foggal az összes átjavítandó mondaton meg kiegészítendő felsoroláson meg mindenen. A jövendő dolgokat csak azzal lehet megkönnyíteni, ha a jelenlegieket átmenetileg megnehezítjük, és ezt mindenki igen jól ismeri, aki egyszer már tartott olyan igazi hundertprocent nagytakarítást, amelynek egy adott fázisában viharosan fokozódnia kell a rendetlenségnek, hogy aztán megszülethessen egy igazi, csiszatolós-tiszta rend. (Gondoljatok a kamra-nagytakarításra. Oké, azt nem tudom, hogy nálatok hogyan zajlik, gondoljatok inkább az én kamra-nagytakarításaimra. Azok úgy indulnak, hogy a kamra tartalma ellepi a komplett konyhát, az étkezőt, majd részben átszivárog a nappaliba is. Amikor már a polcokat is leszedtem, hogy lemossam domestosszal, és mindenhol üvegeken meg csetreszeken meg borkánokon meg dobozokon bukdácsol át az ember, óhatatlanul is előkerül valami, aminek még 2010-ben lejárt a szavatossága, és kiszakad egy zacskó száraztészta. Na kábé ez az a pillanat, amikor tisztán és baljósan érzi az ember, hogy itt már nem lesz ebből rend soha de soha, ki kéne lapátolni mindent az udvarra, felgyújtani, aztán rumosüveggel a kézben táncolni a tűz körül, és pajzán kalózdalokat énekelni. És éppen ez a pillanat, amikor nem szabad feladni a reményt, hanem a fentebb leírt mindenféléken átbukdácsolva megközelíteni a körbebástyázott kávéfőzőt, építeni egy kávét, aztán megvárni, amíg megszáradnak a lemosott polcok, visszarakosgatni őket a helyükre, és visszapakolni rájuk mindent, aminek nem járt le 2010-ben a szavatossága. A legsötétebb pillanat után egy órával már ott a ragyogó és rendezett kamra, mindennek logikus helye van, itt a sós izék, itt az édes izék, itt a távolkeleti izék, semmi sem ragacsos, és az összes himmihummi kétharmadannyi helyet foglal, mint korábban. Aztán persze egy év múlva kezdődik minden megint, és sose tudom, hogyan szivárgott vissza ismét egy olyan akármi, még 2010-ben lejárt szavatossággal, de ez ugyanúgy hozzátartozik a kamratakarításhoz, mint a kiszakadó száraztészta-zacskók.)

Na akkor döntsük a tőkét, ne siránkozzunk. Pláne hogy ma még masszázsra is megyek, és mivel készítettem magamnak egy pontos munka- meg ütemtervet, a mai penzum teljesítése után talán még némi pöszmögés is beleférhet a Bűnök Barlangjában egy új tunika-szabásmintával. Esetleg egy újabb Buci Bigyó? Vagy egy nyári fejfedő? Tessék véleményezni, melyik érdekelné inkább a nagyérdeműt…

Azt nyilván mondanom sem kell, hogy ismét hajrobbanás áldozata lettem, de nem érek rá ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, vár a bánya.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/11 hüvelyk eská, nyár

 

5/283 – IRL

Ahogy vénülök, egyre nehezebben mozdulok el arról a helyről, ahol éppen vagyok. Így esett, hogy tegnap délután háromkor még a Bűnök Barlangjában szundikáltam Pocival a futonon, és nemigen akartam felkelni onnan. A Repülő Kutatót majdnem kitörte a frász, mikor meglátott minket. (Engem notóriusan nehéz felébreszteni, pontosabban nem a felébresztésem nehéz, hanem az elviselésem ébresztés után. Ízig-vérig zordonbordon vagyok, és goromba, mint egy pokróc, na.). Este kilenckor meg a Vörösmarty téren üldögéltem a kiadó asztalánál, kezemben egy pohár kékfrankossal, és onnan sem igen akartam felkelni. A Repülő Kutatót ezúttal, valljuk be, kevésbé törte a frász, a Flair szék nem volt annyira kényelmes, mint a futon, és Poci sem volt ott mellettem, hogy bűnbe vigyen. Mégis, figyelembe véve, hogy eredetileg a nyolcakárhányas busszal akartunk volna hazajönni, aztán végül a tízes lett belőle, elég sok ideig üldögéltem ott azon a Flair széken. Egy partiállat vagyok, nem vitás.

Én ugyan egy barlangi morc vagyok, és az is maradok, és a tömeget nem bírom, de azért a könyvfesztiválok mindig elbűvölnek azzal a sajátosságukkal, hogy hány olyan ismerőssel találkozom ilyenkor, akivel amúgy máskor hosszú szervezések meg tratatívák kellenek ahhoz, hogy összefussunk – esetleg pláne olyanokkal, akiket évek óta nem láttam, és még csak nem is folytatunk hosszú tratatívákat, hogy összefussunk, pedig ilyenkor annyira örülünk egymásnak. Ezúttal még ezeken is sikerült túltenni, amikor nyílegyenesen megindult felém valaki, akivel még sose találkoztam IRL, de tudtam, ki ő, és ő is tudta, ki vagyok én, és olvassa a blogom.

A tegnapihoz hasonlatos partiállatkodások szokásos következményeként viszont este olyan tehetségtelenül sminkeltem le, hogy ma reggel belenéztem a tükörbe, oszt visszanézett belőle egy pandamaczi. Nyüves szempillafestékek. Miután eltávolítottam a maradványokat is, már nem volt annyira rossz a helyzet, de azért nekiláttam a pofámat tatarozni rémisztő színű pacsmagokkal, úgyhogy szíves engedélyetekkel most egy hetekkel ezelőtti fotókonzervet mellékelek, nem pedig IRL önmagam háziruhában és szederjesnek ható orczával.

Ma még tart az előirányozott szabadság, holnap fekszem megint bele a rettenetesbe, úgyhogy miután lemostam magamról a szederjeket, valószínűleg megint a Bűnök Barlangjában kötök ki, hurrá.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/10 hüvelyk újracucc, eská, nyár