Minden nap más – mindennap más

Nincs nekem bátorságom utánaszámolni, kérem, de attól tartok, február eleje óta ez az első alkalom, hogy lejutottam a szombati piacra.

Most éppen abban a stádiumban vagyunk, amikor végre van egy kis időm magammal is foglalkozni, de ez persze a szokásos következményekkel jár: miután tegnap megállapítottam, hogy hullafáradt vagyok, és mindenem fáj, ma azt sikerült realizálnom, hogy dagadt vagyok, és a ruháim nem úgy állnak rajtam, ahogy szeretném.

Nyilván ez mind egyéni szoc(iális)prob(léma), viszont az Isten fiát ma éjjel megint elárulják, és ez engem akkor is lelomboz, ha még mindig nem sikerült húsvétváró állapotba hozni se magam, se a lakást. A komódon, hogy mást ne mondjak, még mindig ott ülnek a mikulások.

Miután a ma reggelemet is három szakdolgozattal kezdtem, tíz után egy kevéssel úgy gondolám, elmászok a piacra spenótért. Az nem volt, de vettem kecskekefirt meg kecske-krémsajtot, aggyunk a kultúrának.

Utána a könyvesboltba is elmásztam, ami szintén egy “agyyunk a kultúrának” akció is lehetett volna, de nem, csak az anyósomnak rendelt szakácskönyveket vettem fel, hogy aztán hazahajózzam azokat is. Anyósomnak izénapja lesz, ráadásul a hetvenötödik, úgyhogy erre való tekintettel vasárnap afféle ereszdelahajam várható, és akkor már szereztem neki Ajándék.

Szeretném megjegyezni, hogy a Szokásos Eljárás keretein belül most már vakációs állapotban vagyok, úgymint hullafáradtnak érzem magam, és mindenem fáj. Munkaidőben ilyesmikre nem érünk rá, úgyhogy nesze nekem, vakáció.