Minden nap más – mindennap más

Ma nagyjából olyan jelmezben mentem le a piacra, mint egy szende ámis asszony, aki viszont kedveli a piros színt meg a felemás zoknikat.

Amíg piacoltam, még jött három levél szakdolgozat-ügyben. Seregek Ura, éljük már meg a hétfőt. (Az mondjuk külön próbatétel lesz, tegnap ugyanis kiderült, hogy az egyik zárótevékenységre muszáj elmennem Esztergomba, és ez azért különösen pikáns, mert aznap 13:00-ra a tahitótfalusi kormányablakba vagyok hivatalos személyi igazolvány cseréjére.

Nojsz, mi az nekem.

(Amíg a bejegyzést írtam, jött egy újabb levél, ezúttal nem szakdolgozatról, de azzal is melózni kell. Oh dear, oh dear, mindjárt felbontok egy sört.)

Olyan vagyok, mint a viccbeli bácsi a sportrepülővel, ezt nem láttam jönni.

Április 24 van, a kirelejzumát neki, ehhez képest meg Esztergomba legmagasabb napi hőmérsékletként nyolc fokot, valamint számottevő esőt jövendöltek.

Megint csalok, ez az ancúg tegnap volt rajtam, amikor a RK-val leténferegtünk a zsibire, de itt semmi sem mehet kárba, legfeljebb veszendőbe, és ez az őtözködős önfotókra is érvényes.

Ma garantáltan nem fogok ennél jobban kinézni, desőt. Most például még mindig házificergőben nyomom, és arra próbálom rávenni magam, hogy hajat mossak. A helyzet nagyrészt tarthatatlan, de annyira unom a hajmosást, hogy az már röhejes.

Miután hazajöttünk Toszkánából, azt mondtam, innentől minden szombaton piac lesz, vagy döglés. Helyesbítenék: vagy tanítás. Most értem haza.

Összességében tudnék ennél is tavaszabbul festeni, ha összekapom magam, de az már olyan lenne, hogy tulipánágyásban páviánsegg.

Nem én, jól is néznénk ki. A napom.

Ezek a legislegnagyobb kedvenceim – azok a napok, amikor reggel pöszögés, este pöszögés, közben pedig egy értekezlet negyvenöt kilométerre otthonról. Nem, ne mondjátok azt, hogy miért nem oldjuk meg Zoomon vagy Teamsen, az még rosszabb.

Már ezen a fotón is irtó optimistán festettem tíz perccel hét előtt, mielőtt elindultam a maratoni Dies Academicusra,

de azt még akkor nem is sejtettem, hogy 7:10-től 7:30-ig állok a buszmegállóban, majd még 7:55-kor is látom a buszból a házunkat, mert a “lépésben halad” inkább “lépésben áll” volt.

Ezúton szeretném azt kívánni, hogy a Dunakanyar mindazon lakóinak, akik reggel egyedül beülnek a “városi terepjáró” címkéjű dromedárjukba, majd bemennek Pppestre, és közben a forgalmat szidják, meg szabálytalankodnak, meg koccannak, meg egyáltalán képtelenek arra, hogy tömegközlekedjenek, mert az a proliknak való, na szóval ezeknek mind nőjön a seggére köröm. Befelé, hogy fájjon, amikor beülnek a kocsijukba.

Felöltöztem. Fotózkodtam. Kimentem a teraszra. Visszajöttem. Levetettem a kabátot. Elmentem piacra.

Nem tudom, ti hogy vagytok vele, nekem egyre intenzívebb klímaszorongásom van. Helyi termelőktől vásárolok a piacon, tömegközlekedéssel utazom, turkálóból öltözöm, szelektíven gyűjtöm a szemetet, és utoljára 2017-ben ültem repülőn – nem mintha ez bármit is érne a nagy összjátékban. Hát csoda, hogy szorongok?

A fotó még reggeli, de én közben hazaértem. Öt és fél órámba telt.