Áttértem a harák időszakába, kakukkfüves köptetőteát iszom, és általánosságban rühellem az életemet.
A szín- és formaérzékem továbbra is fenomenális.
Ezen a héten is mentem, mint a bolondóra, aztán kidőltem, és azóta itt ugatok. Azt leszámítva, hogy muszáj volt vennem egy új lámpát a régi helyett, nincs itt semmi új, csak macskáksz, lábaksz, utak meg kaják. Ja, és végre végetért ez a rettenetes január, bár a február se lesz jobb, sőt. Galéria!









Ady Endre azt mondá, hogy Párizs az ő Bakonya. Én csak annyit mondok, hogy a 880-as busz az én horgolóműhelyem.
Ez meg itt az őszi félévem utazásainak eredménye. Eddig nem is nagyon mertem nagykupacba rakni, különböző helyekre besuvasztva voltak ilyen-olyan kiskupacok, de most ideje szembenézni realitásaimmal, hogy szakadna rá az ég az egész világmindenségre.
Heti tizennégy órát utaztam munkába meg haza a szorgalmi időszak során. Heti. Tizennégy. Órát.
Úgy érzem magam, mint egy taknyos víziló, úgy is nézek ki. Tegnap letörött az íróasztali lámpámat az ablakpárkányhoz rögzítő pöcök, a házban pedig van valahol egy használaton kívüli Nävlinge csíptetős lámpa, de a ház nagy, a dzsuva még nagyobb, a RK pedig időnként random rendet rak, és elpakolja a dzsuva bizonyos részeit Egy Jó Helyre. A Jó Hely, ha veletek nem szok megesni ilyesmi, az a féreglyuk az univerzumban, ami azonnal eltűnik, mihelyt dógokat pakolsz oda. Úgyhogy hiába tudtam meglehetősen biztosan, hogy az íróasztala mellett egy kosárban vagy dobozban vagy mifenében kéne hányódnia a lámpának, az már nem volt ott. Ennek folyományaként iccaka fél tizenegy magasságában összebalhéztam a RK-val. Konkrétan úgy visítottam vele, mint egy tihanyi halászfeleség, aztán utána köhögőrohamot kaptam, mert hát ez a minimum, bmeg. Ezek után úgy gondoltam, mindenkinek jobb lesz, ha bezárom éjszakára magam a Bűnök Barlangjába, mert Hugó tegnapelőtt éjjel kettőkor jött be pingpongozni valamikkel az asztalomon, és akkor sem voltam boldog. Ezek a bides szőrös terroristák viszont szerfölött találékonyak, ezúttal négykor kezdtek tüntetni az ajtó előtt egy kis korai reggeliért, az egyik kaparta, a másik vinnyogott, Meg vagyok én áldva ezekkel, nem vitás.
Mindehhez pedig ma van január utolsó napja, és én három bejegyzésnyi lemaradásban vagyok, úgyhogy ma ahogy esik, úgy puffan alapon bedobom ezt a három bejegyzést. Elsőre nesztek itt egy ujjbáb, amit még decemberben (egész pontosan Luca napján) dobtam össze maradékokból az egyik hallgató kislányának, akit muszáj volt magával hoznia Bábkészítés órára, mert a bébiszitter lemondta a délutánt. A fotót azzal tettem el, hogy egyszer kelljen, s jó, ha van.
Jó volt, hogy volt.
Nagy örömemre kiderült, hogy még van egy dobozzal abból a limitált szériás Manufaktura csomagból, amit a RK hozott nekem Prágából, és amiben van egy tusfürdő, egy testápoló meg egy üveg szirup.
Finom. Higgyétek el nekem, mert nem fogom most felbontani, egyelőre csak örülök annak, hogy van. A februárhoz is kell majd valami örvendeznivaló.
Azt hiszem, erre lehetne mondani, hogy blame it on the boogie, vagy legalábbis blame it on all those rettenetes wuxiák, amiket nézek, meg az álomszép jelmezek, amikben ott kardoznak, másként hogy a viharba vettem volna ilyen anyagokat.

Köztünk legyen szólva, nem lesz igazán egyszerű feladat, hogy ha majd megvarrom, látható legyen a referencia, de mégse legyen valami csúnyábbforma cultural appropiation. Attól, hogy ebben az országban, ahol élek, általánosságban leszarják az ilyesmit, nekem még lehetnek elvárásaim önmagammal szemben.
Megint egy újabb huhh-micsoda-hét-volt-ez-is, két intézményi nyílt nappal, további vizsgáztatásokkal meg a szokásos fel-alá rohangálással a Duna mentén. Nem csoda, hogy a hét többi részét végigdöglöttem. Most még megtehettem, hála a pipéknek. Galéria!








