RSS

5/290 – Al fresco

A barlangi morcok nehezen jutnak el bármiféle ereszdelahajamatra, de ezúttal még csak nem is erről volt szó. Mikor a Repülő Kutató fellátogatott hozzám két focimeccs között a Bűnök Barlangjába megérdeklődni, nem tolnánk-e le a városba a pofánkat megnézni, hogyan sűzik a pestit, én éppen egy, az évszakhoz legkevésbé sem passzoló vastag pokróc alatt hevergéltem hosszú ujjú házislafrokban, és arra panaszkodtam, hogy fázom. Az ilyesmi errefelé általában egy kiadós takonykór érkezését szokta előjelezni, és ez nem töltött el különösebb örömmel. Úgyhogy nem mentem sehová, ehelyett bealudtam a futonon.

Szerencsére vaklárma volt (bár persze nyugtával dicsérjük a napot), ma a szokott fickós állapotban ébredtem hajnali ötkor, beblogoltam a macskamászóka kalandjait, aztán elkezdtem pörögni, mint a búgócsiga. Ma vendégeket várunk, és ilyenkor (mint már említettem párszor) mindig megpróbáljuk kivágni a magas cét, de dulván. A jelek szerint ez inkább ijesztő, mint vonzó, mert több fehér hollót látunk, mint vendéget. Poették viszont (ma is ők jönnek) valószínűleg bátrabbak a szokásosnál, pedig mára azzal fenyegettük meg őket, idézem a RK leveléből, hogy “csirkemáj sherrymártásban, sült paprika mézzel és mandulával, chorizo kolbász fűszeres vörösborban érlelve, szicílai sült paradicsom, pácolt olajbogyó, zöldfűszeres sajt és paradicsom, tabuleh, málnás tiramisu”.

Ehhez a lakomához viszont nekem fel kell robbantanom a teraszt (ott fogunk táplálkozni al fresco), és a terasz e pillanatban elég csehül fest, úgyhogy juhé, rávetem magam.

Mivel egy gonosz némber vagyok, még az is megeshet, hogy a terített asztalt is be fogom majd mutatni.

Egy blogon egyszer azt olvastam, hogy “ahhoz az élethez öltözz, amit élni szeretnél, ne ahhoz, amit élsz”, és én ugyan ezt erős fenntartással fogadtam, de most a délutáni vendéglátáshoz öltöztem, nem a terasztakarításhoz. A ruhák azért vannak, hogy használjuk őket. Esetenként el-.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk eská, nyár

 

Eská 5/35 – A macskamászóka-mentés meséje

Az alábbiakban elmesélendő heroikus történések már két hete megtörténültek, de csak mostanra lettem képes beblogolni. Csináltam én már eská marhaságot életemben épp eleget, fogok is, de ez még egy ideig dobogós marad öszves önszabotálásaim között. Hosszú és masszív szopás volt, melynek végén már csak az eredménynek bírtam örülni, és tényleg két hétbe telt, hogy rászánjam magam a folyamat begépelésére.

Merthogy ezt a lehordott bútordarabot kellett megmenteni.

Három és fél éve álldogált a nappalinkban egy olyan helyen, ahol egyszerűen nem lehetett kikerülni az embernek a szömivel, és a mi nappalink ugyan egy meglehetősen káoszos hely, de azért ez még ahhoz képest is tragikusan festett az utóbbi időben. Még Celónak vettük, aki, mint már említettem, igencsak autisztikus viselkedésjegyeket produkál, úgyhogy hiába mutogattuk neki, mit kell csinálni vele, nem értette. (Igen, lehet röhögni. Ott álltunk dorombolva a macskamászókánál, és kapargattuk az oszlopokat. Celofán mindeközben kis gombóclábakkal gubbasztott a tévé tetején, és tágra nyílt szemekkel nézett minket, “Úristn, hová kerültem, hát ezek teljesen meg vannak húzatva”.) Na de aztán megérkezett Poci, aki elüvöltötte magát, hogy “Banzáááj!”, és nekiugrott a mászókának, mint Stevie Wonder a zongorának. Celó egy ideig ezt is csak nézte tágra nyílt szemekkel, aztán beszállt.

A következő pillanatban (következő pillanatban egy frászt, három évvel később) szerencsétlen mászóka már így nézett ki, nü.

   

A bontást ketten követték el bűnszövetkezetben, a macskaszőr- és szizálmorzsák már az én saram, rossz háziasszony aki vagyok. Az viszont tény, hogy pucolhattam volna én ezt napestig, ugyanolyan tragikus állapotban maradt volna, legfeljebb tisztábban.

A helyzet tényleg tarthatatlan volt (mókás, milyen gyakorisággal mondom én ezt ezen a blogon, főként eská-bejegyzéseknél, neszpá), és még azt az egyszerű eljárást sem alkalmazhattuk, hogy kidobjuk a cuccot a csába, aztán veszünk egy újat. A macskák ugyan kíváncsi és felfedező hajlamú lények, de mindeközben büdös kis konzervatív lelkük is van, úgyhogy erősen tartottam attól, egy új macskamászókára rá sem bagóznak majd, ehelyett végképp ledarálják a kanapéinkat. (Sajnos a macskamászóka mellett azokat is szokták cirmolni, de egyrészt a lakás van értünk, nem mi a lakásért, másrészt meg gondoljatok bele, ha a fenti képeken tanúsított pusztító energiákat is a kanapéinkba feccölik bele!)

Valamit csinálni kellett, no. Úgyhogy (ez sem ritka fordulat errefelé) rászálltam az internetekre, haddlám, mennyi esélyem van megmenteni a mászókát. Az internetek azt mondták, próbáljam meg, engem pedig elég könnyű táncba vinni. Szizálkötél kell hozzá, tűzőgép, kalapács, ragasztó. Well. Tűzőgépet és szizálkötelet kivéve minden volt a házban, a tűzőgép nélkül meg, gondoltam, elleszek valahogy. A barkácsboltban persze csak 0,8 és 1 cm átmérőjű szizálkötelek voltak, ezen a mászókán meg 0,5-ös van. No sebaj. Első nekifutásként amúgy is csak tizenöt méternyit vettem, ami nyilván nem volt elegendő a teljes mászóka újrahuzalozásához, de kiindulásnak megjárta. Amúgy is, mi van, ha a kényes dögök büdös kis konzervatív lelke nem fogja elviselni az új konstrukciót? Jobb apró lépésekben haladni.

Első apró lépésként kihurcoltam a mászókát a teraszra (a fenti képek már ott készültek), és szétboncoltam.

Amennyire lehetséges volt, meg akartam menteni az épen maradt részeket, így csak az abszolúte szétcincolt szakaszokat szedtem le a hengerekről. Mint látható, az egyik teljesen menthetetlen volt, azt komplette ledarálták.

A plüssfelületekről lepucoltam az összes szizálmorzsát meg egy tonna macskaszőrt, aztán nagy optimizmussal nekikezdtem a melónak.

Ezen a ponton persze megjelent a teraszajtónál a meós, és kétségeit fejezte ki.

Kussol, cica.

Az internetek azt mondták nekem, az új kötelet rögzítsem tűzőgéppel a régi maradványaihoz, lehetőleg ne a frontfelületen. Tűzőgép, mint már mondám, nem vala a házban, de minek tűzőgép annak, akinek van tűje és cérnája?

A folyamat amúgy viszonylag egyszerű, ha az ember már belejön: be kell ragasztózni a hengert (ezt sem a frontfelületen)

aztán szép szorosan tekergetni a kötelet körbe-körbe, néhány soronként pedig kalapáccsal tömöríteni még rajta, hogy tényleg szoros és sűrű sorok legyenek.

Második meósom ekkor jelent meg a teraszajtóban,

és ha láttam már macskát, akinek a képére van írva a véleménye, ez volt az.

Akkorra amúgy nekem is a képemre volt írva a véleményem, nagyjából az, hogy elmentek ti mindannyian a (cenzúrázva). Az internetek elfelejtették megemlíteni, hogy a szizálkötél milyen ótvar, kétségbeejtő, rüheteg módon szúr. Megpróbáltam gumikesztyűben, de abba villámgyorsan beleizzadt a kezem, a munkáskesztyűket meg apósom elpakolta valahová, és ha megkérdezem tőle, hol vannak, valószínűleg megáll mellettem nézni és kommentálni, mit csinálok, abból meg semmiképpen nem sül ki semmi jó, pláne amikor nekem a kezemben van egy kalapács. Úgyhogy ültem a teraszon, tekergettem a szizálkötelet, és szenvedtem, mint egy kutya. És még össze is kentem a házigatyámat Pattexszel, mert hogy a nyavalyába fogjon meg az ember egy hengert, miközben kalapálja meg tekergeti? Kérhettem volna ugyan apósomtól egy satupadot, de képzeljétek el, mi lett volna abból, ha ott áll mellettem, és kommentálja szenvedéseimet, nálam meg van egy kalapács és egy satupad.

A legkopaszabb henger összesen tizenkét méter kötelet zabált fel, és nekem még volt három alaposan lehordott hengerem, amit nem hagyhattam csupaszon, mert ha az ember már nekilát valaminek, csinálja végig. Úgyhogy beleálltam a leszedett kötelekbe (lásd negyedik kép), és nekiláttam kigyűjteni a kupacból a még menthető darabokat, aztán egymáshoz varrni őket.

Az egyik hengeren a tekerentyű összesen tizenhét megmentett darabból állt össze, és ezzel mindent elmondtam. Addigra már úgy éreztem magam, mint Bechstein meséjében a sorsüldözött királylány, akinek csalánból kellett pulóvert kötnie a hét bátyjának, hogy visszaváltozzanak hattyúból emberré, és közben még nem is mosolyoghatott, és némának kellett lennie, mert hanem oda az összes igyekezet. Hát, mire mind a tizenhét darabot összevarrtam meg feltekergettem, oda konkludáltam, hogy valószínűleg úgyse volt kedve mosolyogni. Na persze ő meg sem szólalhatott, én viszont roppantul verbális voltam mindeközben, és én tényleg elég sok káromkodást ismerek.

Négy kínkeserves óra után viszont végre itt állt előttem ez.

Nekem akkorra már nem volt más igényem, mint egy Tuborg, úgyhogy összesepertem a menthetetlen szizálmaradékokat, kidobtam, a mászókát visszahurcoltam a nappali főhelyére, aztán leültem a teraszon egy sörrel.

És amikor fél órával később visszamentem a nappaliba, ez fogadott.

Azt hiszem, megérte.

Most szívesen mondanám, hogy soha többé, de az sajnos nyilvánvaló, hogy a tizenhét darabból összevarrt huzalozás (a leghátsó hengeren) csak átmeneti megoldásnak lesz jó, úgyhogy legkésőbb egy éven belül megint neki kell látnom a tekergetésnek ésatöbbi. Addigra viszont veszek magamnak egy csinos kis M-es méretű munkáskesztyűt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

5/289 – Mangócsatni

Kozmetikai fennforgásom tegnap kitűnő eredménnyel járt, végre van látható szemöldököm meg látható szempillám, ezen felül kiszedtek a képemből minden belekövült rémséget, remek. Ezotéria sem volt hálistennek, csak az a meditációs generálmuzak, ami valószínűleg a legtöbb szépészeti műhelyben megtalálható, és olyan, mint a liftzene, csak mélyebb spirituális izéi vannak ahajt a nagy ázsiai szubkontinensről. Amúgy ez is romlik elfele: régebb legalább a dalai láma énekelte nekem, hogy omm, shanti, shanti, miközben a hátamat recsegtették, most viszont az arcmasszázshoz selymes kelta hangú lányokat hallgathattam egy Yamaha nevű japán illető hangszeres kíséretével. Kicsikét olyan volt az összhatás, mintha Andreas Vollenweidert fejbeverték volna egy imamalommal, hogy aztán egy dublini buddhista női szentélyben térjen magához akkora amnéziával, mint Rádzspután. Miközben irgalmatlan mennyiségű hidratálót kentek bele éppen a képembe, azon gondolkoztam, vajon miről énekelhetnek a selyemhangú bigék meg Yamaha Kicsibekerül, mert abban szinte biztos voltam, a sok visszhangosítástól meg a selyemsálak suhogásától valószínűleg az sem érti, aki esetleg tud szanszkritul vagy hindiül, ha éppen nem halandzsanyelven van az egész.

Nyilván meg se kellett volna próbálkoznom annak megfejtésével, vajon miről dalolhatnak Buddha és O’Reary Leányai. Az az ötlet még megjárta, hogy “mély az idő kútja, vízcseppek vagyunk mi a levegőben, fellebegünk a felhőkig, visszahullunk a kútba”. Még azzal is elvoltam, hogy “kisangyalom, virágzik a bougainvillea, elszakadt a csappálom szíja, hej, megver anyám érte”. De amikor az jutott eszembe, hogy mi van, ha azt éneklik éppen, “felforrósított ghíben mindkét oldalát három percig sütjük, papírtörlőn leitatjuk, melegen szervírozzuk nán kenyérrel és mangócsatnival”, na akkor majdnem felröhögtem. Az nem lett volna előnyös, én még vissza akarok menni oda, mert most, ha még nem mondtam volna, van látható szemöldököm látható szempillával, és az nekem jó. Legelső alkalommal sose árt, ha az ember legalább nyomokban normálisnak látszik, és én amúgy is hendikeppel indulok, például meg kell magyaráznom a tetoválásom. Na most ezeken a helyeken ugyan nem ritka, hogy a népek ki legyenek varrva, és valószínűleg nem is érdeklődnének irántam se, ha a felsőkaromon lenne egy komplett rózsakert, középen rondírással pedig a “Jani mindörökké”, de hát se rózsák, se Jani. (Egyszer amúgy nekiláttam megírni egy krimit, ami Szentendrén játszódik egy szépészeti műhelyben, tetoválások is voltak benne, szőke ezoterikák, több gyilkosság meg egy diszfunkcionális nyomozócsoport, amelynek a tagjai folyton ordítoznak egymással. Na az például már öt éve egyharmadkész állapotban van. Hm. Hmhm.)

Ma a tradícióknak megfelelően piacra megyünk, délután pedig valószínűleg megnézzük majd magunknak félszemmel ezt a pestisűző fesztivált is, hacsak addig be nem nyel a Bűnök Barlangja. Végül is, ott sem ritka az olyasmi, hogy “Árvíz, tűzvész és járvány. Tematikus séta borzongani vágyóknak!”

Én is tematikus séta vagyok máma a “hogyan turkáljunk yol” tematika szellemében. Mondanom sem kell, indokolatlanul büszke vagyok magamra, bár azért a korrektség kedvéért hozzá kell tenni, hogy nemigen tudna senki hozzám vágni egy olyan ruhadarabot, amihez nem találok további kiegészítő izéket a szekrényeimben.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/16 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/288 – Ciudad de Los Locos

Meglehetősen gyakran mondogatom, hogy ez a bolondok városa, és abszolúte igazam is van ebben. A hétvégén például pestisűző fesztivált fognak tartani “hagyományteremtő céllal”, és én már tudok róla úgy másfél hónapja, de még mindig nem tértem teljesen magamhoz. Nyilván ki kell mennünk rá, és amióta egyre többet tudok a programról, egyre inkább világos, hogy ki kell mennünk rá. Ne viccőjjünk, hát hogy hagyhatnánk ki olyasmiket, hogyaszongya “virtuális képalkotó rituálé, amiben a közreműködő táncművész mezsgyeélen egyensúlyozva feszegeti az élet és halál közötti létezés határait”. (Az a mezsgyeélen egyensúlyozás különösen érdekel. Olyasmi lehet, mint amikor tiszta vizet öntenek a nyílt kártyákba.)

A bolondok városában természetesen roppant svunggal tenyészik a falmelléki ezotéria is, leginkább a szépészeti műhelyek környékén, mint ezt már megtapasztalhattam a múltkoriban. A kozmetikusom mindehhez képest meglepően realista nő volt, általában háziállatokról, takarítási trükkökről, anekdotikus családjainkról és a hidratálás fontosságáról fecserésztünk egymással, míg én látáskárosultan hevertem a székben. Mondanom sem kell, ez a realizmus végül megbosszulta magát (rajtam), mert úgy másfél évvel ezelőtt lelépett egy tanyára cocákat nevelni. Tizenkét évig jártam hozzá, és ezek után itt álltam ha nem is elanyátlanodva, de elszemöldöktelenedve. (Amit a képeimen láttok, az piszok nagy csalás. Van nekem ugyan szemöldököm, de láthatatlanszőke színű, úgyhogy legeslegalapvetőbb dekorkozmetikumom a szemöldökceruza, és ha elveszitek tőlem, vége a világnak.)

Nyilván nem véletlen, hogy én is a bolondok városában kötöttem ki, másként nehezen lehetne megmagyarázni azt a tényt, hogy minden nap mutogatom ország-világnak a pofámat, és ez a pofa már másfél éve nem látott kozmetikust. De hát egyrészt ott volt az a problemma, hogy kozmetikussal úgy egyeztet időpontot az ember, ha telefonál, a telefon pedig az én kriptonitom. (Ehhez képest adtam én már telefonos interjút is egypárszor életemben, fedje ezeket a feledés kegyes fátyla.) Másrészt meg hogy a nyavalyába tudnám kiküszöbölni itt ebben a szívcsakrás univerzumközepi bolondokházában, hogy ne olyasvalakibe fussak bele, aki tibeti csengők rezgésével akar ráolvasást tartani a mitesszereimnek? Itt tényleg mindenki meg van húzatva kissé: az előző masszőzöm ugyan félállásban takarítani járt, és olyan ujjai voltak, hogy be tudta volna nyomni a falba a vasszöget, de hát ő meg a pálos misztikában hitt, és masszázs közben azt hallgattuk, hogyan énekel felvételről a dalai láma. (Őszentségének igen jó hangja van, jegyzem meg.) Aztán persze ő is lelépett, panziót vezetni a Balatonnál, és ennek a történetnek amúgy még nincs ezzel vége, de majd máskor mesélem el, tartogassunk kontentet a jövőre is.

Egy szó mint száz: a képes felem állapota mostanra romlott odáig, hogy komolyan ráültem az internetekre, és nekiláttam kozmetikust keresni. (Előtte tartottam ugyan szóbeli körbeérdeklődést is, de az igen mérsékelt sikerrel járt. Nem vagyok biztos abban például, hogy olyan kozmetikushoz akarok menni, aki jól és nem drágán dolgozik, de a férje a szomszéd szobában rendezte be a papagájtenyészetet, és állítólag olyan szag van mindvégig, mint egy tyúkudvarban. A leginkább ígéretes jelöltet már majdnem fel is hívtam, de aztán úgy elbaltázta a forrásom szempillafestését, hogy majdnem szemorvos lett a vége. És ajánlottak nekem valakit Békásmegyeren, de mi a töknek menjek el én Békásmegyerre, ha lényegében csak egy macskakövet kell eldobnom, és az vagy egy távolkeleti turistát talál el, vagy egy szépészeti műhelyt? Csak az egy kilométeres körzetemben legalább öt kozmetika van, nem vicc.) Persze az internetes keresgélés is az elvárható eredménnyel járt, desőt. Régen láttam ennyi Osho-idézetet ilyen rövid idő alatt, és találtam én mindent holisztikus szemlélettől életmód-tanácsadáson és csakratisztításon át olyanokig, hogy szeretet-áramlat relaxáló masszázs drágakövekkel, ez utóbbiba pedig bele se mertem gondolni, ajvé.

És aztán végül, egy kőhajításnyira tőlem, találtam valakit, aki annyit mondott a bemutatkozásban, hogy több mint húsz éves tapasztalat és hagyományos szolgáltatások. Úgyhogy ma oda megyek.

Drukkoljatok nekem, nehogy véletlenül kitisztítsák a pofám mellé a csakráimat is, nekem éppen jók így koszosan.

Jelzem, valami baj lehet az ütemérzékemmel, mert amikor nekiláttam öltözködni, kifejezetten úgy akartam festeni, mint akit a hagyományos szolgáltatások érdekelnek, aztán végül ez lett belőle. Nojsz, majd legfeljebb átöltözöm. A képemet úgyis le kell majd pucolnom, mert csak délután kettőre kaptam időpontot, addig meg igenis szükségem van a szemöldökömre.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/15 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Szaporulat a szekrényben 5/10 – Drappok és szivárványok

Ha én eccer eldöntöm, hogy turkálni fogok, annak sose lesz jó vége. Ma például egy tonna holmival jöttem haza, rút szibarita váz, aki vagyok. (És még mindig nem blogoltam be azt a rohadt sok holmit, amit kivágtam a legutóbbi szekrénypurgálás alatt, na mindegy. Maradjunk annyiban, hogy az új szerzemények befértek a szekrénybe.)

Ezt a szoknyát nyilván nem hagyhattam ott.

szapjún1

Nem elég, hogy hímzett meg flitteres, de még ráadásul roppant érdekes anyaga is van, 70% len, 30% poliészter, és csillog.

Nem mintha nem lenne mivel felvennem, de például ez a két felső szinte vinnyogott utánam, hogy hozzam haza őket a szoknyához. Hát jó.

szapjún2

A következő darabra semmi mentségem nincs. Nagy is, formátlan is, de hát akkor is hiába, ez is vinnyogott.

szapjún3

A következő ruha esetében két alapvető lehetőségem van. Az egyik, hogy marha gyorsan növök tizenöt centit. A másik lehetőséghez olló kell, az pedig van a házban, muhaha.

szapjún4

Ja, és ezt is hazahoztam, mert ilyenem már van egy vajszínű, és miért ne lenne akkor egy barack is.

szapjún6

A dolgok innentűl indultak romlásnak, mert elém tolongott két titanadrág (egy pamut, egy farmer)

szapjún7

valamint egy afféle formátlan nyári pulcsi

szapjún5

ez utóbbi három darabnak pedig olyan szép semleges színe volt, mint amilyet a női magazinok “hogyan öltözzünk” tanácsadó rovatában szoktak javasolni alapdarabként, és én komolyan megijedtem, hogy egyszer csak ott fogok kikötni a fehér blúzok, fekete ceruzaszoknyák és nude pömpszök világában, úgyhogy vigaszért odafordultam az ágyneműkhöz.

És ott jött is vigasz, de még milyen. Ilyen.

szapjún8

Hát így esett a mai napon az, amit egyesek úgy híjnak, hogy retail therapy. És micsoda izéket varrok én majd ebből a paplanhuzatból, nyamnyam.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/14 hüvelyk nyár, turkálgat

 

5/287 – Turitnyaélet

Ma rövidke kirándulást teszek északra, megtekinteni egy fejlett iparú iskola- és kikötővárost. Istenbizony ezt írja Esztergomról a wiki. Na persze turistáskodásom célja nem a világ harmadik leggazdagabb egyházmegyei múzeumának (dettó wiki) meglátogatása avagy lődörgés a Várhegyen (“Szent István kislegendája szerint itt született Szent István király, akit itt koronáztak meg. Itt állt a középkori Szent Adalbert-székesegyház, melynek helyén ma Esztergom legnevezetesebb épülete és egyben jelképe, a bazilika áll. Az épület a 19. században épült klasszicista stílusban, és az ország egyik legmagasabb épülete. A bazilika környékén található a vár, valamint annak az északi rondelláján Melocco Miklós szobra, az István megkoronázása. Itt található az egykori Ószeminárium, ma Szent Adalbert Központ épülete is, melynek egyik homlokzata klasszicista, míg a másik romantikus stílusban készült el. A Sötétkapu egy alagút, amely átjáróként szolgál a Várhegyet beölelő épületek között, a székesegyházhoz épített hatalmas mesterséges domb alatt. A Víziváros a Várhegy és a Duna között elterülő, javarészt macskaköves utcákat jelentő különálló városrész. Itt találhatók Esztergom török kori emlékei, az Özicseli Hadzsi Ibrahim-dzsámi és Szulejmán szultán győzelmi táblája a várfalban.”), hanem a munkahelyemre totyogok be néminemű adminisztratív tevékenységeket letudni.

Utána penig valószínűleg elmegyek skandináv lottót játszani turkálni, aggyunk a kultúrának is.

Mindeközben amúgy egészen ősziesre fordult az idő, bús eső csepeg az égbül lefelé, és időnként szélrohamok rontanak át a rónán. Ha nem lenne muszáj, a lábam se tenném ki ma a lakásból. Mivel viszont muszáj, dérre-dúrral megmostam a hajam, mert a helyzet tényleg tarthatatlan volt. Sajna, mint megállapíthattam, festeni is kéne, mert a helyzet e szempontból is tarthatatlan, és amennyire kedvelem a fejemen a pipirost, annyira rühellem a folyamatot, ami elvezet ehhez a pipiroshoz.

Mondjatok valami vigasztalót, kedveskéim, ezúttal igencsak rámfér.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/14 hüvelyk eská, nyár

 

5/286 – Nappali pávaszem

Valamikor az éjjel folyamán bekeveredett a nappaliba egy féltenyérnyi nagy lepke, aztán reggel hatkor, amikor a lakásbeli kétlábúak kávéért, a négylábúak pedig reggeliért álltak sorba, úgy döntött, körülnéz. Ez nyilvánvalóan hiba volt, a négylábúakból ugyanis előtört a vadászösztön, rögtön otthagyták a kipöszörőzött macskáknak tervezett drága szárazpapit, és a lepkére fordították vigyázó szemüket, hogy aztán sokfogú szájukat is ráfordíthassák, a kétlábúak pedig még kávé előtt macskákat kezdtek hajkurászni, hogy kibasszák őket a nappaliból, aztán kikergessék a nagyvilágba azt a hülye lepkét. (Tudom én, hogy természet rendje meg survival of the fittest meg így jár az, aki ragadozókkal osztja meg az otthonát, de ez a kelimszőnyeg már most is túl sok macskahányást látott, és igazán nem volt kedvem ahhoz, hogy egy pillangószárnyas változatot is ott törölgessek a közepén. Meg aztán olyan szép lepke volt. Ha hihetek a képesgúglinak, nappali pávaszem. Hát az tény, hogy itt volt a nappaliban.)

A házban már nem csak az én szupererőm a dedukszijo, hanem a macskáké is, és ez akkor lett nyilvánvaló, amikor kiakolbólítottuk őket a nappaliból. Pocit a nyakbőrénél kapta el a RK, mire Poci úgy meglepődött, mint a viccbéli fehér tehén, és azonnal értetlen-nagyszemű passzív szőrzsákká változott. Celó ezt észre sem vette, két lábon állt a kiskomódon az ablaküvegnek támaszkodva, és ábrándos-vérengző tekintettel kalimpált felfelé, gyere ide szépen kici pillangócka. Amikor viszont megálltam mellette, hogy gyere ide szépen kici macka, rögtön kapcsolt, és meg sem várta, hogy elkapjam, hanem saját lábán távozott kifelé a nappaliból, némi seggencsúszással a kanyarban. Tíz másodperccel később már mind a kettő bent volt a futon mögött, abból a logikus gondolatmenetből kiindulva, hogy “kikergettetés a nappalból = Atilláné = PORSZÍVÓ!!! = fejesugrás a futon mögé”. Úgyhogy kihajkurásztuk a nappaliból a lepkét, aztán a szerencsés egybeesést kihasználva szellőztettünk is egyet gilisztaformájú lakásunk alsó traktusában. És megittuk a kávénkat. És még alig volt negyed hét.

A nap további részében vajmi kevés izgalom várható, én legalábbis marhára nem igényelek semmiféle izgalmakat. A bides muszikák persze már kijöttek a futon mögül, és bugiztak egyet a Bűnök Barlangjában a textilkavicsaimmal, a Repülő Kutató fejében meg valószínűleg megint túl sok minden van, mert hallottam, amint nagyon komolyan magyaráz valakinek a zuhany alatt. (Ez akkor szokott előfordulni, amikor túl sok minden van a fejében, és a meleg víztől felbátorodva megpróbálnak kijönni. Volt itt már olyan is, hogy németül magyarázott kákáeurópáról valamit, na akkor tényleg megijedtem.)

Gyerünk, szövegbánya.

Mivel felmerült kérdésként, hogy mi van az új tunika-szabásmintával: hát ez van. Nem állítanám, hogy elégedett vagyok. Kényelmes meg van zsebe meg minden, de vagy a szabásminta nem 42-es, vagy én nem vagyok 42-es, vagy a Burda meg én két külön univerzumban létezünk, ahol mást és mást jelent a 42-es. Se gatyával, se szoknyával nem áll sehogy, magában hordani meg persze túl rövid, és ezek a bő ujjak meglehetőst idegesítenek. Majd megpróbálom meghekkelni valamilyen formában. Majd.

Amúgy meg, ha nem jön össze semmi, pizsinek még mindig jó lesz, bár kár az anyagért. Pizsim van éppen elég.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/13 hüvelyk eská, macs, nyár

 

Eská 5/34 – Foltozzunk farmert!

(Az ütemtervekben az a jó, hogy ha az ember teljesítette az aznapi penzumot, akkor békén hátradőlhet, és bármiféle hülyeséggel foglalkozhat. Én például elmentem venni a szemközti papírboltban pár ív pauszt, és ezzel fogom átmulatni a délutánt. Addig viszont, amíg fejest ugrom a ficlik és pauszok közé, gyorsan elmesélem ezt itt.)

Két évvel ezelőtt egy öltözködési malőr alkalmából turkáltam magamnak egy jeggingst, és vidáman hordtam is egy egész évig, amikor bámm, hasraestem benne, és kiszakítottam a térdét.

A blog kezdetéhez képest nem állok rosszul gatyákból, de ez már úgy a szívemhez nőtt, hogy azt mondtam, megmentem. Itt előbb-utóbb minden elvégeznivaló sorra kerül, úgyhogy újabb röpke egy év után neki is láttam.

Mindenekelőtt előkotortam pár piros vászonfélét,

mert ugyebár én, mint tudjuk, így szállok le a bicikliről. Aztán elővettem hozzá a kétoldalas ragasztófátylat, és kivágtam belőle néhány szimpatikus méretű kört, melyek közül az egyiket a lyuk eltakarására szántam, a többit meg dekorációnak, mert miért ne.

Rávasaltam a köröket a vászondarabkákra,

aztán kivágtam a köröket, és a nekem szimpatikus elrendezésben rárakosgattam a nadrágra.

Be is jelölgettem szappannal, melyiknek hol a helye, aztán lehúztam a hátlapjukat, és visszavonultam a vasalóhoz.

A ragasztófátyol ügyes találmány, de én csak így önmagában nem bízom benne eléggé, körbe is szoktam cikcakkolni az efféle foltokat. Többek között ezért is kellett bejelölnöm a helyeket, mert a fenti képen azt a legnagyobb kört felvasaltam, körbecikcakkoltam, aztán a föléje járó világosabb-kisebb kört is felvasaltam, körbecikcakkoltam. Tetszik érteni.

(Azt most gyorsan megjegyzem, hogy ha lyukat akar eltakarni az ember ragasztófátylas megoldással, gondoskodni kell arról is, hogy ne vasalja hozzá az adott darabot önmagához vagy a vasalódeszkához. Én most egy barna szilikonos sütőpapír-darabot dugtam bele a gatyaszárba ehhez, kiválóan szuperált.)

Az alábbi képet csak azért, hogy emlékezzek rá, milyen lépéshosszal meg öltésfajtával csinál ilyen szép sűrű cikcakkot Erik.

A továbbiakban a feladat nagyrészt a “monstre nagy szopás” kategóriába tartozott, elismerem. Kábé olyan volt, mint mikor az ember egy kis lavórban próbál lambadázni. Ennek a gatyának igen szűk a szára, Eriknek meg nincs olyan csini kis karocskája, amire fel lehetne húzni, Erik egy majdnem tizenkét kilós dög azokból az időkből, amikor még nem voltak efféle luxuskiegészítők. Erik annyit tud, amennyit itt a fenti képen láttok, és slussz.

Úgyhogy kéumdianávszoubekujdár, ilyenféle kis kráterecskékben keringélve varrtam fel a köröket, ni:

A végén viszont mind fent volt, la.

Két ponton nem felelt meg a lavoárban lambadázás eredménye az én magas igényszintemnek, így azokra a helyekre “ápol és eltakar (és dekorál)” céllal gombokat varrtam fel.

Tessék itt egy közeli is.

A gatya minden javítás ellenére sincs a legjobb és legfiatalabb állapotban, úgyhogy idén nyáron valószínűleg atomjaira fog szakadni rajtam, remélhetőleg a Bor, mámor, Bényén, mert ha egy farmer leszakad az ember lányáról, legalább egy fesztiválon tegye. Sebaj. A maradékot – mondanom sem kell – így is meg fogom menteni valahogyan. Addig pedig nyertünk egy kis türelmi időt meg egy kis blobejegyzést.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/12 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/285 – Hátramozdítók

Arra ébredni, hogy hajnalban Poci felfedezte, mennyire könnyen hozzáférhetőek most éppen a textilkavicsok, és milyen jól lehet velük ide-oda pattogni a lakásban, megfizethetetlen. Összeszedni azokat, amikkel a folyosón bugizott, reggeli tornának is megjárta, úgyhogy most fitt vagyok, csurig töltve koffeinnel, és többé-kevésbé harcrakész.

Harci készültségemet sajna erősen tompítja, hogy a következő tájképpel szemben üldögélve végzem munkámat:

A kép ugyan tegnapi, de a díszlet most is ugyanaz, csak a textilkavicsokat lepte el némiképp a macskaszőr. Rajtuk kívül is alsó hangon legalább tizenöt be nem fejezett vagy még éppen csak ötletcsíraként létező projekt ásít orczánkba erről a rozoga kicsiny állványról, nem beszélve arról az ötről, amit már befejeztem, csak érkezésem nem vala beblogolni. Mondhatnátok, hogy ennek ismeretében mi a nyimnyámnak ültem éppen oda, de (hogy eláruljak egy nagy és röhejes titkot) nem tudok íróasztalnál dolgozni, sose ment. Összes primér és szekundér szövegemet úgy nyolcvanöt százalékban különböző kanapékon, felhúzott lábbal gyártottam, térdemen egyensúlyozva a laptopot. Na most a jelenlegi meló egy csomó papír jelenlétét is igényeli, a futon pedig félig kinyitott állapotában sokkal több papír széthányására alkalmas, mint a nappali kanapéja. Looky.

Igen, tudom, ezek nem papírok, hanem macskák, a fotó még tegnapelőtti, mikor szabásmintákkal szórakoztam volna, ha odaengednek a szőrös dögök, de a macskák mégiscsak sokkal jobban festenek, mint a papírok. Ugye.

Ooooké. Most, hogy kikéjelegtük magunkat papagájsegg színű befejezetlen projektjeimen és szőrös hátramozdítóimon, irány megint a bánya.

Mivel a környezet kötelez, én is papagájsegg színű holmit vettem fel, és még ki sem vasaltam, skandalum. Végül is, a papírkáimon kívül ma úgysem lát más, mint a két macska, a Repülő Kutató, meg ha esetleg úgy tartja kedve, a komplett internet.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/12 hüvelyk eská, macs, nyár

 

5/284 – Csetreszek

Hétfő, úgyhogy belefeküdtem a rettenetesbe, és a héten végre befejezek egy nagyjából február óta húzódó feladatot, aminél megint csak a végeredményre kell gondolni ahhoz, hogy az ember átvonszolja magát összeszorított foggal az összes átjavítandó mondaton meg kiegészítendő felsoroláson meg mindenen. A jövendő dolgokat csak azzal lehet megkönnyíteni, ha a jelenlegieket átmenetileg megnehezítjük, és ezt mindenki igen jól ismeri, aki egyszer már tartott olyan igazi hundertprocent nagytakarítást, amelynek egy adott fázisában viharosan fokozódnia kell a rendetlenségnek, hogy aztán megszülethessen egy igazi, csiszatolós-tiszta rend. (Gondoljatok a kamra-nagytakarításra. Oké, azt nem tudom, hogy nálatok hogyan zajlik, gondoljatok inkább az én kamra-nagytakarításaimra. Azok úgy indulnak, hogy a kamra tartalma ellepi a komplett konyhát, az étkezőt, majd részben átszivárog a nappaliba is. Amikor már a polcokat is leszedtem, hogy lemossam domestosszal, és mindenhol üvegeken meg csetreszeken meg borkánokon meg dobozokon bukdácsol át az ember, óhatatlanul is előkerül valami, aminek még 2010-ben lejárt a szavatossága, és kiszakad egy zacskó száraztészta. Na kábé ez az a pillanat, amikor tisztán és baljósan érzi az ember, hogy itt már nem lesz ebből rend soha de soha, ki kéne lapátolni mindent az udvarra, felgyújtani, aztán rumosüveggel a kézben táncolni a tűz körül, és pajzán kalózdalokat énekelni. És éppen ez a pillanat, amikor nem szabad feladni a reményt, hanem a fentebb leírt mindenféléken átbukdácsolva megközelíteni a körbebástyázott kávéfőzőt, építeni egy kávét, aztán megvárni, amíg megszáradnak a lemosott polcok, visszarakosgatni őket a helyükre, és visszapakolni rájuk mindent, aminek nem járt le 2010-ben a szavatossága. A legsötétebb pillanat után egy órával már ott a ragyogó és rendezett kamra, mindennek logikus helye van, itt a sós izék, itt az édes izék, itt a távolkeleti izék, semmi sem ragacsos, és az összes himmihummi kétharmadannyi helyet foglal, mint korábban. Aztán persze egy év múlva kezdődik minden megint, és sose tudom, hogyan szivárgott vissza ismét egy olyan akármi, még 2010-ben lejárt szavatossággal, de ez ugyanúgy hozzátartozik a kamratakarításhoz, mint a kiszakadó száraztészta-zacskók.)

Na akkor döntsük a tőkét, ne siránkozzunk. Pláne hogy ma még masszázsra is megyek, és mivel készítettem magamnak egy pontos munka- meg ütemtervet, a mai penzum teljesítése után talán még némi pöszmögés is beleférhet a Bűnök Barlangjában egy új tunika-szabásmintával. Esetleg egy újabb Buci Bigyó? Vagy egy nyári fejfedő? Tessék véleményezni, melyik érdekelné inkább a nagyérdeműt…

Azt nyilván mondanom sem kell, hogy ismét hajrobbanás áldozata lettem, de nem érek rá ilyen piszlicsáré dolgokkal foglalkozni, vár a bánya.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/11 hüvelyk eská, nyár

 

5/283 – IRL

Ahogy vénülök, egyre nehezebben mozdulok el arról a helyről, ahol éppen vagyok. Így esett, hogy tegnap délután háromkor még a Bűnök Barlangjában szundikáltam Pocival a futonon, és nemigen akartam felkelni onnan. A Repülő Kutatót majdnem kitörte a frász, mikor meglátott minket. (Engem notóriusan nehéz felébreszteni, pontosabban nem a felébresztésem nehéz, hanem az elviselésem ébresztés után. Ízig-vérig zordonbordon vagyok, és goromba, mint egy pokróc, na.). Este kilenckor meg a Vörösmarty téren üldögéltem a kiadó asztalánál, kezemben egy pohár kékfrankossal, és onnan sem igen akartam felkelni. A Repülő Kutatót ezúttal, valljuk be, kevésbé törte a frász, a Flair szék nem volt annyira kényelmes, mint a futon, és Poci sem volt ott mellettem, hogy bűnbe vigyen. Mégis, figyelembe véve, hogy eredetileg a nyolcakárhányas busszal akartunk volna hazajönni, aztán végül a tízes lett belőle, elég sok ideig üldögéltem ott azon a Flair széken. Egy partiállat vagyok, nem vitás.

Én ugyan egy barlangi morc vagyok, és az is maradok, és a tömeget nem bírom, de azért a könyvfesztiválok mindig elbűvölnek azzal a sajátosságukkal, hogy hány olyan ismerőssel találkozom ilyenkor, akivel amúgy máskor hosszú szervezések meg tratatívák kellenek ahhoz, hogy összefussunk – esetleg pláne olyanokkal, akiket évek óta nem láttam, és még csak nem is folytatunk hosszú tratatívákat, hogy összefussunk, pedig ilyenkor annyira örülünk egymásnak. Ezúttal még ezeken is sikerült túltenni, amikor nyílegyenesen megindult felém valaki, akivel még sose találkoztam IRL, de tudtam, ki ő, és ő is tudta, ki vagyok én, és olvassa a blogom.

A tegnapihoz hasonlatos partiállatkodások szokásos következményeként viszont este olyan tehetségtelenül sminkeltem le, hogy ma reggel belenéztem a tükörbe, oszt visszanézett belőle egy pandamaczi. Nyüves szempillafestékek. Miután eltávolítottam a maradványokat is, már nem volt annyira rossz a helyzet, de azért nekiláttam a pofámat tatarozni rémisztő színű pacsmagokkal, úgyhogy szíves engedélyetekkel most egy hetekkel ezelőtti fotókonzervet mellékelek, nem pedig IRL önmagam háziruhában és szederjesnek ható orczával.

Ma még tart az előirányozott szabadság, holnap fekszem megint bele a rettenetesbe, úgyhogy miután lemostam magamról a szederjeket, valószínűleg megint a Bűnök Barlangjában kötök ki, hurrá.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/10 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

5/282 – Kobak

Ötkor ébredtem arra, hogy brubbonbűűű, éppen szakad az ég lefele, és nem is nagyon akarja abbahagyni. Ezen a héten ugyan majdnem minden hajnalban pötyögött némi eső, de aztán elállt, a nap pedig derűsen és tettrekészen nekilátott, hogy szaunává változtassa a világot. A mai eső ezzel szemben olyanfajta konok elszántsággal folyik le éppen az égből, mint aki nemigen akarja abbahagyni. Mit ne mondjak, éppen jókor csinálja. Szombat lévén reggel piacra kéne menni, mert a tradíció kötelez, délutánra a Repülő Kutató már foglalt asztalt a Kőlevesbe, mert az mégiscsak tarthatatlan, hogy most már alig járunk el együtt vacsizni, este pedig ki kell mennem a könyvfesztiválra, mertizé. Főként azért, mert aki adós, az fizessen.

Vannak szövegek, amelyektől az embert csendes büszkeség tölti el, hogy naígykellettezt, esetleg hangos büszkeség, hogy dejóvagyokbakker. Ezzel a két hónapja megjelent kötettel kapcsolatban nem érzem egyiket sem: terjengős lett meg széteső meg önismétlős, túl sokáig kotlottam rajta úgy, hogy mégsem dolgoztam vele eleget, és alapvetően egyetlen dologra vágyom, hogy felejtsük el szépen. Annyi jó könyv van a világon, foglalkozzatok azokkal, én addig csendben lesunyom a fejem, és eltökölődöm ezzel-azzal. Nem csak a színes ficnikkel meg a tanítással, persze: a tökölődős ez meg az továbbra is nagy mennyiségben fog tartalmazni szövegeket minden elképzelhető formában és műfajban, disszertációtól szonettkoszorúig és kaland- és család- és mittoménmilyen regényig, és írni fogok én még mindenfélét társadalmi környezetről meg míves leszámolásokról meg női sorsokról, ami csak belefér. Tulajdonképpen a maga módján szinte vicces, hogy itt van egy izé, amit kiadtak, és én mégis ennyire elégedetlen vagyok vele, és ilyen rosszul csináltam meg, közben pedig olyasmiken járt meg jár inkább a fejem, amiket talán sose fognak publikálni. Mostanában például egyre inkább körvonalazódik ebben a hülye kobakomban egy sztimpank-fantasy-akció lányregény, ami egy alternatív történelmi közegben játszódik a századfordulós Budapesten, és folyton újabb és újabb hajmeresztő “mi lett volna, ha” ötleteim támadnak. Ezt például jó lesz valahová hátra tuszkolni ebben a kobakban, mert félő, hogy egyszer hirtelen erőt vesz rajtam az írásdüh, és nekiugrom, aztán csak kapkodhatom a fejem, amint tőrök meg léghajók meg kriptográfia-tankönyvek röpködnek a levegőben, Frici úr felrobbantja egy félresikerült kísérlettel a zálogbolt raktárát, Madame Nina pedig egy rosszalló csettintéssel kitölt magának egy újabb csésze kávét.

Na, húzzunk bele a mai napba, mielőtt Madame Nina elkezd csettintgetni.

Azt viszont némi büszkeséggel állapítom meg, hogy összes fejbeli nyűgöm ellenére is képes voltam kitalálni egy olyan áutfitet, amiben piacra, vacsira és könyvfesztiválra is megfelelőnek érzem magam. Ujjé.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/09 hüvelyk eská, nyár

 

5/281 – Határ, idő

Ma nagyon nem fűlik a fogam a munkához, aminek talán az az egyik oka, hogy amivel most kéne foglalkoznom, annak nincs konkrét és kézzelfogható határideje. Az ilyesmi mindig veszélyes, mert előbb az van, hogy “ej, ráérünk arra még”, aztán ez egészen hirtelen képes átcsapni az “úristen, mennyi dolgom van és milyen kevés időm rá” állapotába. Na persze ez nem azt jelenti, hogy most csak ülök, mint a kopott gyöngy, ugyanis kreatív kukacok rágják nagy tömegben az agyamat, és az ilyennek errefelé úgyse szokott jó vége lenni.

Kössünk magunkkal kompromisszumot, aszondok. Hétfőig szabadjára engedem a kreatív kukacokat, de aztán jövő pénteken déli tizenkettőig kész lesz ez a gedva, és slussz.

Amúgy mintegy mellékesen szeretném megjegyezni, hogy a kreatív kukacok a blog következő évének önszabotálási programjával kapcsolatban is rágicsálni kezdtek, pedig addig még van majdnem három hónap.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/08 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

Eská 5/33 – Merényletek az archívumból

Mielőtt megjött Atilláné, jómagam is megpróbálkoztam egy kicsiny tatárdúlással, melynek következtében egy rég nem piszkált dobozból előkerült két fotó a 2000-as évek legelejéről, de legkésőbb 2003-ból. Igen, azokból az időkből, amikor még varrtam patchworköt. Például abroszt. Kettőt is. Megbízásba ment, és még pénzt is kaptam érte, már nem emlékszem, mennyit. Valószínűleg nem volt túl sok, de nem is azért csináltam, hanem hogy lássam, tudok-e én ilyet.

Nos, tessék eldönteni.

Közben a muszikák átváltottak az embergyilkos tekintetből a “jaj, puha tappancsomra, az a porszívó engem MEGESZ!” tekintetre, lásd alant.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/07 hüvelyk ajándék, eská, macs

 

5/280 – Kiértékel

A hivatalos levélcímemre a sok mindenféle “fontos tudnivaló” meg “körlevél” meg “IT karbantartás várható időpontja” meg más tücsökbogár mellé tegnap beesett egy olyan levél is, amin igen fényesen mulattam. Olyanok voltak benne (betűhív átirat), hogy “Mi tudományos könyveket publikálunk és igen nagy öröm lenne számunkra, ha kiértékelhetnénk az ön munkáját az adott szakterületen”. Ez, mit ne mondjak, roppant megtiszteltetés, különösen, ha figyelembe vesszük, hogy a hivatkozott munkát már kiértékelték az adott szakterületen summa cum laude, ezért vagyok az irodalomtudományok doktora, szolgálatukra. Na de folytatják is: “Az ön kutatása szélesebb hallgatóságot érdekelhet, és mi szeretnénk ha megfontolna egy publikációt nyomtatott könyv formájában, világméretű forgalmazásban.” Ez, mondanom sem kell, úgyszintén rendkívül nagy megtiszteltetés. A “világméretű forgalmazás” a legmézesebb madzag, de persze a “nyomtatott könyv” is olyan, mint a Szent Grál: az ember csak fut utána, aztán franciák hajigálják meg őtet tehenekkel, miközben azt kiabálják, hogy az apja egy hörcsög volt, az anyja pedig bodzától bűzlött. Mekkora pech, hogy ez a nyomtatott könyv már megjelent. 2010-ben. Csekély nyolc éve. Mely információ elnyeréséhez még “ni!”-t mondó lovagokkal sem kellett volna konzultálni, csak eleriszteni egy keresést a gúgliban. Ez utóbbi tán még azt is kihozhatta volna, hogy a szélesebb hallgatóság érdeklődése úgy nagyjából tíz kritika meg recenzió formájában csapódott le, még csak nem is a legrosszabb helyeken. Hát ennyit a vanity pressek működéséről úgy általában.

Ma túlnyomórészt itthon ücsörgök, szövegeket pofozgatok, és fájós lábikómat dédelgetem. (Azt ugyan eddig is tudtam, hogy nagyjából én vagyok a legérzékenyebb lábú nő ebben a rühes univerzumban, de hogy még a Josef Seibel strapaszandál is feltörje és -hólyagozza a talpam, hát arra tutira nem számítottam.) Közben viszont, mivel mindig minden egyidejűleg szokott megérkezni, és lehetőleg a legkevésbé alkalmas időpontban, ma reggel héttől este nyolcig nincsen a városban gáz, cserébe viszont tíz után valamikor beesik Atilláné, és takarít. Azt nem tudom, a macskák honnan vették le a drótot, hogy ez várható, de máris bevonultak testületileg a Bűnök Barlangjába.

Kattintásra megnőnek, ha esetleg erre lenne igény. Az az embergyilkos tekintet, amit Celó produkál, megéri.

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/07 hüvelyk macs, nyár

 

5/279 – Révpótló

A tegnapi nap konkrétan egy vesszőfutás volt: a két értekezlet összesen négy órát harapott ki az életemből, és még hol van a vége. Megint a nyakamba esett valami monstre meló csak úgy, minden figyelmeztetés nélkül, ezek így szokták. Az irodámban lehúzott függönyökkel meg szellőztetéssel együtt is volt vagy harminc fok, és amikor lekúsztam bagózni egyet az intézmény seggében abba a szabadtéri rácsos kreclibe, ahol a dohányzóhely van kijelölve, a rácson túli építkezésről egy nagyszakállú melós Mikulás ildomosnak tartotta megjegyezni, hogy a dohányzás öl, és egy hozzám hasonló csábos hölgy igazán vigyázhatna magára. Konkrétan a “csábos” kifejezést használta, bmeg, én meg túl roggyant voltam ahhoz, hogy felálljak, és kukliprédikációt tartsak a kéretlen tanácsokról meg a bóknak vélt beszólogatásokról, hanem csak halaványan mosolyogtam, és le sem szartam az egészet. Aztán a csatolmányba dugott szakdolgozati bírálatok nem érkeztek meg fél óra alatt sem a szomszéd szobába a csodálatos Zimbra levelezőrendszeren keresztül. A tanszéki előadó ott állt hazamenetelre készen, már a napszemüveg is a hajában, én ott álltam szügyig síkidegben öszves fodraimmal, a bides kis csatolt dokumentek meg ott keringéltek az éterben, mint a gólyafos. És még hátra volt egy vizsga, amelynek dolgozatait aztán a 800-as buszon csendben bálozva javítottam ki Esztergomtól Pilisvörösvárig. Mindezek után már épp csak kicsikét néztem hülyén, mikor Solymárnál lendületesen elhajtott mellettem egy busz, amire az vala írva: “Tahitótfalu, révpótló”.

A barátnőimmel megszervezett találkozóm persze egy ilyen nap után meglehetősen nyomorultra sikerült, megittam egy sört meg egy vizet, aztán hazakúsztam kies lakunkba, mert addigra már kegyetlenül lestrapáltnak éreztem magam. A metrón viszont rám mosolygott két vadidegen nő, és teljesen spontánul azt mondták, de jó ez a szett, mire én azt, hogy köszönöm, mire ők azt, hogy ők köszönik. Mindent összevéve a tegnapi napon őtözködős bloggerként voltam a legsikeresebb, és ez elég sokat elmond erről a tegnapi napról.

Ma viszont egy másik nap van, és ezen a másik napon én a macskaeledelre gondolok, mert a muszikák száraz papija megest kifogyott. Ami pedig mai csábomat illeti, hát még tán sose néztem ki ennyire jellegzetesen középkorú szentendrei nőnek, strapaszandáltól csipkés szélű leggingsen át a túlméretezett gyűrt hacukáig. Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, belegórtam az áutfitbe két csüngüt meg egy hajsálat is. Szakajtsuk le minden napunk gyimilcsét, mondok.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/06 hüvelyk eská, nyár

 

5/278 – Mérgezett egér

Jajdenemszeretem nap lesz ez a mai, két értekezettel meg vizsgáztatással meg a szakdolgozati bírálatok utolsó rúgásaival. Ráadásul nyüvesen hosszú is lesz: ötkor ér véget a vizsga, én meg még utána lóhalálában átszáguldok a kies Strigoniumon, hogy elkapjam a 800-as buszt, ami befuvaroz a székesfőfaluba találkozni a barátnőimmel, mert ezt a partit is már háromszor halasztottuk el, radai rosseb.

Akkor ehhez legalább felrétegeztem magam cifrán, és magamra kentem egy csomó ötvenes faktorszámú izét. Még fésülködtem is, de ez, mint várható volt, vajmi kevéssé látszik.

A nyakamban a bügyüt még születésnapomra kaptam anyámtól, de most vettem fel először. Szépen állunk.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/05 hüvelyk ajándék, eská, nyár

 

5/277 – Durrbele

Még mindig a szakdolgozatokkal vagyok, de holnap leadom az összes bírálatot, le én.

Közben olyan világi hívságokra is sort kerítek, mint két gépnyi ruha behajintása, egy rozsvekni megsütése, valamint hajmosás. Ezzel pedig automatikusan együtt jár a hajrobbanás is, a képen éppen folyamatban, de leszezmégígyse.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/04 hüvelyk eská, nyár

 

5/276 – Jajdenyár

Újólag itt van annak roppantul kellemes szezonja, amikor az ember asse tudja, mit vegyen fel, hogy ne főjön meg már délelőtt tízkor. Ezúttal amúgy vasárnap van, én meg itthoncsücsü, szóval végül is tökmindegy.

De ezt a szoknyát tényleg széjjel fogom majd vágni, mint a patyolat.

Tegnap délután egyébként irtózatos elszántsággal nekiestem megjavítani az ocsmány módon lepukkant macskamászókát, és heroikus munkával sikerült is, és írni fogok majd erről bejegyzést is, de egyelőre nem állok rá készen. Ez tényleg olyasmi volt, aminél csak két dolognak képes örülni az ember: a végeredménynek meg annak, hogy vége.

 
3 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/03 hüvelyk eská, nyár

 

Eská 5/32 – Párnahuzatból szatyor

A kellően bonyolult Buci Bigyó projekt után (amúgy annak még nincs vége, további rettenetes ötleteim is vannak) lássunk valami egyszerűbbet, ami hasznos is, nem csak cuki. Ez itt most tényleg a “kezdők is belefoghatnak” kategóriájú egyszerűséget képviseli, vagy legalábbis így indult, de aztán rálépett ez is a hülyeség és marhaság útjára, eh. Na sebaj, ízlés szerint lehet egyszerűsíteni. A miértek és hogyanok egy hosszabbacska bevezetőt is igényelnek, úgyhogy töltsetek egy csésze teát, és helyezzétek magatokat kényelembe. Köszi. Ja, még annyit, hogy a képek minősége a szokásos felháborító trágya, de a varróasztalom mellett van egy nagyon kedves szép nyírfa, aki nekem árnyékot ad, és ha esetleg ezt a fotók sínylik meg, így jártunk.

Egy csomó mindennel vagyok úgy, hogy csak lebegek két véglet között, mint Mohamed koporsója, és a “védd a fákat, egyél hódot” sem kivétel. Tömegközlekedéssel járok, de van szárítógépem, fast fashion boltok helyett turkálóban vásárolok, de Franciaországból rendelek interneten cipőket, varráskor minden lehetséges ficnit felhasználok, de folyton új anyagokat veszek, holott már most is több van, mint elég, és tényleg ideje lenne kezdenem valamit azzal a két méternyi apró rózsás kék selyemmel, amit még 1996-ban turkáltam.

Nagyjából hasonló módon skizofrén helyzetben vagyok a nájlonzacskókkal is, azkikre szükségem van a macskaalom kidobásához (a kuka higiénés állapotára is gondolnom kell), meg a kenyér kelesztésében is nélkülözhetetlenek nekem (amikor a recept azt mondja, hogy “a tálat fóliával letakarjuk”, én egy nagyobb nájlonzacskóba szoktam belekötni a tálat, hadd dunsztolódjon aztán egy pokróc alatt). A legtöbbször viszont, amikor meg lehet úszni, azt mondom, hogy köszönöm, nem kérek zacskót/szatyrot, van nálam. Például egy ilyen, ni, amilyet most mutatok be alant.

A turkálókban én mindig kellő alapossággal át szoktam vizsgálni az ágyneműket is, sőt, a legtöbbször azokkal kezdem. Egy paplanhuzat néha tényleg csak egy paplanhuzat (igazi boltban szerintem már legalább tíz éve nem vettem ágyneműt), viszont gyakran inkább alapanyag egy ruhához vagy bármi máshoz. Sok alapanyag, ráadásul: egy dupla paplanra való huzat az én praxisomban turkálótól függően 1000-3000 forint közötti összegbe kerül, 4×2 méter anyagot tartalmaz, és esetenként olyan minőségű pamutszaténból vagy másegyébből van, ami sokkal de sokkal drágább lenne méteráruboltban. Csak egy példa: a legutóbbi lila paplanruhám egy olyan turkálós huzatból készült, amit a J. Rosenthal & Son “Dreams & Drapes” sorozatában dobtak eredetileg piacra. Dupla huzat, tehát még megvan az anyag majdhogynem fele, én kétezer forintot csengettem ki érte, új korukban viszont ötven font körüli áron vesztegetik ezeket (nyilván párnahuzatokat is adnak hozzájuk, és végső soron nem a beléjük feccölt anyagot fizeti meg a jótét brit vásárló, hanem a márkát, de akkor is).

A paplanhuzatokon kívül persze a párnahuzatokat is jól meg szoktam nézegetni – mondtam már, tíz éve nem vettem igazi boltban ágyneműt. Egy párnacihából nyilván nem lehet olyan sok mindent kihozni, mint egy paplanhuzatból, de vannak olyan dolgok, amelyek éppen ebből valósíthatók meg a legkönnyebben. Például egy szép, praktikus, hurcibálható szatyor.

Nézzük például ezt itt ni:

Jó tartású piros vászon vicces mintával, az elmosódott címke szerint ikeás darab és 100% pamut, háromszáz forintba került, és eleve alapanyagként vettem meg, nem pedig párnahuzatnak. (A párnaciháimat, bevallom, én jobb szeretem valami kevésbé durva anyagból. Egy bizonyos életkoron felül amúgy is kiapadhatatlan mulatságforrás ébredés után végigszemlézni az ember pofáján, milyen mintákat kreált rá éjjel a párna.) A turkálós párnahuzatok, legalábbis az én tapasztalataim szerint, pár centi pluszmínusz 75×45 vagy 80×80 centis méretekben érkeznek, a kisebbek záródás nélkül, a nagyobbak gyakran cipzárral. Ez itt speciel 75×48 centi, záródása nincs, a nyílásnál az egyik szél 18 centis visszahajtása fogja meg a párnát, hogy ne csusszanjon ki éjjeli forgolódás közben. A szabását (ez sem ritka ezeknél a turkálós huzatoknál) egyetlen folyamatos, hosszanti csíkból oldották meg. Ennélfogva a darab nettó anyagmérete 48×(75+75+18). Az épp elég sok. Tök vidáman ki lehetne hozni belőle egy topot vagy egy gyermekleánynak való pörgőszoknyát is, de most szatyrot varrunk, slussz.

Mindenekelőtt lenyisszantottam azt  részét, ahol a nyílás van, 20 centire a szélétől, hogy a nagyobbik darab elszegéséhez is legyen még elegendő matéria.

A “szatyorrészt” duplán visszahajtottam, elszegtem.

Ez a maga majdnem 50×50 centijével már így is épp elég nagy dög, de a pakolhatóságot még lehet fokozni az alábbi trükkel. Amikor mind a két alsó sarkát levarrja ilyenformán az ember, a szatyornak lesz egy helyes kis “öble” az alján, és ettől vicces módon több minden fér bele.

Oké, a szatyorrésszel egyelőre végeztünk, térjünk rá a fogantyúkra. Mindenekelőtt levágtam a megmaradt anyagrészről a 18 centis visszahajtást, úgy, hogy mindeközben ne sértsem meg a többi varrást, majd a megmaradt darabról is lenyírtam az elszegett szélét. (Nyugi, a visszahajtás anyaga sem megy kárba.)

A megmaradt darabot az egyik varrás mentén elvágtam (a másikat békén hagytam), és erről is lenyírtam a szegélyt, hogy egy szép szabályos téglalapot kapjak.

A téglalapot hosszában kettévágtam, amivel két, kábé tíz centi széles csíkot kaptam, jó hosszút. A  továbbiakat gyorsabb és egyszerűbb megmutatni, mint elmagyarázni, merthogy felragadtam a vasalót is, íme:

A vége az egésznek két pánt lett, a hosszuk majdnem egy méter (2×48), a szélességük három centi.

Az egyiket rögtön fel is varrtam a helyére. Erre nincs igazi recept azt leszámítva, hogy legyen tükörszimmetrikus a végeredmény; mindenkinek más igényei vannak arra, hol legyenek a szatyorfülek, és mennyire hosszú legyen a fogantyú. A felvarrást sem kell ennyire mívesre bütykölni, az senkinek se legyen irányadó, hogy alulírott kétszer visszahajtott széllel és a táskafüleknél szokásos András-kereszttel oldotta meg.

(Jelzem, ha ti is olyanok vagytok, hogy csak varrtok ábrándosan, és nem gondoltok arra, milyen anyaggal dolgoztatok korábban, legkésőbb ebben a pillanatban nézzétek meg, hányas tű van a gépben. Erik felüvöltött, én elnézést kértem, és kicseréltem a 80-as sztreccsvarrótűt 100-as farmervarróra.)

A pántok után megmaradt vékony anyagcsíkból egy leginkább madzaghoz hasonlatos tárgyat gyártottam, és speciel azt nem fotóztam le, de mindjárt meglátjátok. Most ugyanis visszatérünk a levágott visszahajtásra, 18×47 centi, egyik hosszanti oldalán szegéssel. A másik oldalán is beszegtem, aztán a két végén is.

Remélem, teccikérteni, mert most már inkább mutogatni fogom, mik történülnek, mintsem hogy verbalizáljam. Például színre lép az emlegetett madzag, kettévágódik, majd jobbról-balról belevarródik a tokocskát kialakító varrásvonalakba,

és idelátogat régi barátunk, egy polárcsíkocska. Igen, belőle hurokgombolás lesz.

Gomb felvarrva, juhé.

És akkor, tádám! Felvarrjuk a második szatyorfület is, úgy, hogy előbb az egyik végét rögzítjük, aztán a kis szütyő fülecskéit felhúzzuk a fogantyúra,

és rögzítjük a szatyorfül másik végét is.

Az eredmény (az olló a méretarányok miatt van a képen) egy olyan jó nagy szatyor, aminek használat közben van belül egy kis szabadon fityegő zsebe,

használaton kívül meg ez egy praktikus tokocskává változik, amibe bele lehet hajtogatni őkelmét.

Mivel a szatyorfülre van rögzítve, a tok nem veszíthető el, és nem csúszik le a szatyor aljára sem, a három kiló újkrumpli és két fej kelkáposzta közé.

Soxeretettel ajánlom mindenkinek, akinek van varrógépe, egy óra ideje meg egy kiszuperált tarka párnahuzata. Mosható, pakolható, ajándékozható.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2018/06/02 hüvelyk ajándék, újracucc, blabla, eská