A szokásos menetrend szerint elindulok a) tanítani, b) megoldani olyan problémákat, amiket nem én okoztam.
14/64 – 100D
Akartok látni valami egészen előnytelen holmit? Tessék, itt van.
Persze nyilvánvalóan nem elsősorban a holmival van baj, hanem velem. Oké, igaz, ami igaz: ez is egy olyan darab, ami leginkább arra lenne alkalmas, hogy valahol a prérin abajgassam Jeremiah és Mordechai nevű fiaimat elhanyagolt istállófeladataik miatt, miközben vajat köpülök, de azért ez az “őrült pionírasszony a prériről” áutfit leginkább attól fest ilyen rettenetesen, mert benne van a korpuszom. Hadd mesélek akkor erről egy kicsit, mert ennek ki kell jönnie valamikor, hát miért ne jöhetne ki most.
Az elmúlt két év egészen dekoratívan széjjelcseszte a mentális és fizikai egészségemet, felszívta a kreativitásomat és az életenergiámat, kiégetett a munkában és a háztartásban egyaránt. Két éve nem készítettem új párnahuzatot, talán másfél éve sütöttem utoljára kenyérfélét, ugyanannyi ideje nem publikáltam semmit, és tavaly októberben jutottam el oda, hogy ha innentől kezdve életem végéig nem kéne öt-tíz percnél hosszabban beszélnem egyhuzamban, kifejezetten boldog lennék. Azóta is heti húsz órákat kell dumálnom. Amikor megkérdezi tőlem valaki (általában levelezős hallgatók, ők már jobban ismerik a végkimerültség jeleit), hogyan lehet ezt bírni, már teljes természetességgel felelem azt, hogy sehogy.
Mindezen fenti csapások két esemény avagy inkább állapot párhuzamos beköszöntével vannak összefüggésben, melyek közül egy is elég lenne, de nem, nekem volt olyan mázlim, hogy duplán jöjjenek és csőstül. Az egyik a tanszékvezetőség, a másik a menopauza. Mind a kettő ludas abban, ahogyan most vagyok, de én már nem tudom pontosan megállapítani, hol kezdődik az egyik, meg hol kezdődik a másik: hogy a stressztől nem tudok-e jól aludni vagy a “változókor” nevű eufemizmustól, hogy melyiktől vagyok állandóan fáradt, és melyiktől lenne kedvem időnként mindenkit elküldeni a halál faszára.
Csak hogy a számoknál maradjunk: 2024 szeptemberétől mostanáig előbb minden ok nélkül lefogytam 75 kilóról 70-re, aztán ugyanúgy minden ok nélkül felhíztam 85-re. Most szeptember óta megint fogyok elfele, de lassan, jelenleg 82,5 vagyok. Ez a mostani állapot 44-46-48 méretű ruhákat igényel, mert persze a ruhaipari cégek is teljesen ötletszerűen számoznak összevissza, de ez már definitíve plus size méretezés, amivel további gondok vannak. A legtöbb cég, ami plus size holmikban gondolkodik, két lehetséges útvonalon indul el: a) ünnepeld a domborulataidat, ikszdé, yolo! b) nesze neked egy jó kis sátor. Nekem az első sose feküdt igazából, a másodikkal meg az a fő gond, hogy ezekben az esetekben leginkább alma vagy körte formájú nőkben gondolkodnak, és senki sem figyel a dagadt homokórákra. Mondhatni az az egyetlen szerencsém, hogy sose voltam híve a szövetből készült, formára szabott kompléknak (fiatalok és ruhaiparilag tájékozatlanok számára: a komplé a ruha+blézer neve volt akkoriban, amikor a peplumot még seszlinek hívták), mindig is azokat a holmikat szerettem, amik kényelmesek és/vagy rugalmas anyagból vannak, szóval egy ideig el lehet evezgetni az úgynevezett egyméretes olasz divat ruhadarabjaival, lásd pöttyöskék meg a mikrokordból készült barátocskáik, hála néked, Lily Wang meg a New Collection. Ha figyeltetek (gondolom, nem – csak az látszott, hogy egyre egysíkúbban öltözködöm), kábé egy éve csak ezekben lófrálok. A többi holmi nem jön rám, vagy ha igen, úgy festek bennük, mint egy bánatos töltött zokni. Tsötsökkel.
A baj az, hogy a homokóra alkat egyenletesen dagad széjjelfele, és ez a mellméretet is érinti. Feleim, én a blog kezdete óta 90C méretű melltartókat hordtam, amit egy adott ponton elkezdtem 95C-vel váltogatni, de az elmúlt fél évben robbanásszerűen nőni kezdtek rajtam a tsötsök, és most 100D méretű szügyhámokkal kell együtt élnem, a fentemlített tsötsök pedig jelenleg erősen tesztelik összes még hordható holmim szakítószilárdságát. Ha még tovább nőnek, már nem férnek bele a pöttyöskékbe meg mikrokord barátocskáikba, és akkor nem tudom, mi lesz.
Nna. Köszönöm, hogy meghallgattatok. Most megyek, szólok Mordechai-nak, hogy a kecskék is elbogároztak, és hátrakötöm a sarkát, ha a petúniáimat is lelegelik.
14/63 – Mező
Ma még rektori szünnap, holnap pedig nincsenek óráim, úgyhogy csak szerdán kell visszatérnem a munka mezejére, de már ott ülnek a postaládámban a levelek halomszám. Sálálá, ez megint egy olyan őszi szünet volt/van, amikor pihenésre és rendrakásra és munkára és szórakozásra is sikerült több-kevesebb időt szakítani, de ezek a tevékenységek valamiképp mégiscsak kioltották egymást, úgyhogy most leginkább nyűgös vagyok, és úgy érzem, már megint elpazaroltam az időmet.
14/62 – Piktor
Van egy ismerősöm, aki azzal szokta feltenni a fotóit, hogy “Ma ezt festettem nektek”. Nos, a héten nem csak én festettem nektek, hanem Modok Mária, Berki Viola és többé-kevésbé Barcsay Jenő is, bár az övé csak reprodukció egy szentendrei kerítésfalon. A festők városában élek, végül is. Galéria!
14/61 – Balraát
Szombat, szabadnap, piac, avagy aggyunk a tradícióknak.
Ezzel szemben tegnap a legkevésbé sem tradicionális napom volt, este pl. egészen igazi partiállatnak éreztem magam, merthogy tanításból hazajövetelkor lepakoltam a cuccaimat, újrarúzsoztam a számat, és egy balraát után elmentünk a RK-val koncertre. A Barlangban volt Sokkal másabb koncert, és tényleg a nevüknek megfelelően zenéltek, ezt elhihetetitek.
Amikor az imént azt mondtam, hogy hazajövetelkor leraktam a cuccaimat, az a szokásosnál is sajátságosabb helyzet volt, lásd illusztráció.
Szóval zajlanak azért ilyen-olyan dolgok, még ha nem is regélek róluk sokat. Azt viszont szeretném elmondani, hogy idén se megyünk semminő Halloween-buliba. Van itt nekünk itthon is minden, ami elmulattathat minket, például két macska meg az összes többi.
14/59 – Sorozat
Ezt most itt csak ezért teszem ide, hogy ne törjem meg a sorozatot, mert a fotó még vasárnapi. Ma konkrétan nem csináltam semmiccse, azt is nyafogóruhában.
Holnap amúgy már megint tanítok, sálálá.
14/58 – Mondén
Olyannyira vakációm van most, mint a mesékben, a délelőttöt végighédereztem, most pedig mondén életet fogok élni barátnőimmel egy kocsmában.
Mindezek böjtjéről majd később egyeztetünk.
14/57 – Nyomon
A mai napom döbbenetesen hasonló, mint a pénteki, ezúttal is a rendrakási munkálatok harca folyik a lépten-nyomon elalvással.
14/56 – Potenciális
Szünet ide vagy oda, ma is munkaügyben talpalok be a székesfőfaluba, ahol egy potenciális óraadóval találkozom. Efféle alkalmakra mindig próbálok úgy öltözni, hogy ne riasszam el elsőre a delikvenst, de azért mégse áruljak zsákbamacskát.
Majd beszámolok, sikerült-e.
14/55 – Ragaszkodás
A tradíciókhoz, mi máshoz, kinek milyenje van, ugyi. Az én vasárnapi bejegyzéseimé a színek, fények, lábaksz, macskáksz, a bolondok városa, a zsibi meg a válogatott dzsuva. Galéria!
14/54 – Szaru
Tegnap nekigyürkőztem, hogy valami rendet gyártsak a ruhatáramban, a lakás ugyanis olyanná vált, mint Amaltheia kecske szarva, ami bőségszaru néven vonult bele a görög mitológiába, értsd, bármit nyitok ki, szekrényt vagy fiókot vagy szobaajtót, mindenhonnan ruhák esnek rám. Hogy viszont továbbszőjem ágasbogas költői képemet (és lehetőséget adjak néhány hímes képzavarra), ezúttal a görög mitológia valamely posztizé interpretációjára gondolok, melyben a bőség teljesen kiszámíthatatlan módon manifesztálódik, ezek a ruhák ugyanis túlnyomó részükben nem kompatibilisek vagy a szezonnal vagy aktuális méreteimmel, hogy esne bele a nyavalya a menopauzába és csatolt kellemetlenségeibe.
Ez utóbbiról (mármint a ruhatári és menopauzális helyzetről) most már muszáj lesz nyavalyognom egy külön bejegyzés keretein belül, és eddig is muszáj lett volna, de rohadtul nem volt rá időm, mint ahogy arra se, hogy legalább hozzávetőleges képem legyen arról, mi az, ami rámjön még, és mi az, amit már cipőkanállal se érdemes felpróbálni. A következő héten rendesen ki akarom ganézni a készletet és áttekinteni lehetőségeimet, de ez azzal jár, hogy időnként eléggé sajátságos, esetenként sose látott darabok jelennek meg majd itt ezeken a lapokon.
QED.
A fenti jelmezben éppen a piacra tartok. Már elindultam volna korábban is, de Maci rám ült, és olyannyira ritkán van erre lehetőségünk, hogy inkább ültem a kanapén teljesen felöltözve, ölemben a macskával, és fél kézzel bejegyzést írtam, mert nekem lenni multitaszk.
14/53 – Lépten
Tekintetes Bíróság, nekem mára tényleg istenbizony az volt a tervem, hogy pakolgatok meg takarítok meg általánosságban is megpróbálok valami rendet vágni ebben a kuplerájban, de lépten-nyomon mintegy meglepetés-szerűen elalszom.
14/52 – Démoni
Összeszedtem magam, hogy elvonuljak az őszi szünet előtti utolsó munkanapomra. Nyugi, a szememben az a démoni csillogás és hozzá az általános elmosódottságom csak azt jelzi, hogy ideje vagyon már az óra-átállításnak, a vaku még háromnegyed nyolckor is erőfeszítéseket tesz.
Közben odakint esik és fúj, de mint a nyavalya, ami a természetnek roppantul jót tesz. Nekem már kevésbé, de ez részletkérdés.
14/51 – Vertigo
Csalok.
Ez még vasárnap volt. Ma ez van:
A napomat vidám szédüléssel és hányásokkal kezdtem. A hányás elmúlt, a szédülés még megvan. Remélhetőleg megmaradok, mert Mr. Eszelős épp azzal a tekintettel nézeget, mintha azon morfondírozna, honnan kezdjen neki a kadáveremnek, ha úgy adódik.
14/50 – Túlfogyasztás
Miután az elmúlt időszakban számos oktatóvideót megnéztem a túlfogyasztás (=overconsumption) veszélyeiről, ma csakazértis elmentem a Dera parkba, ahol van egy Happy Price, egy Kik, egy Tedi, egy Pepco meg egy Sinsay. Jelentem, ha a boltoknak hinni lehetne, két hét múlva volna a karácsony.
Azt, gondolom, sejtitek, mi történik akkor, amikor én beszabadulok több száz köbméter hobbikellék közé.
14/48 – Ajándékaim
Szőnyeg magamtól, hat és fél kilós Taschen-album a családomtól. A színek, fények és a látványok csak úgy jöttek maguktól, bár az utóbbiakért nyilván utaznom kellett, de ott voltak munkába menet-jövet. Plusz még macskáksz, lábaksz meg horgolásoksz. Galéria!
Csak pihenni nincs idő meg már igazából képesség se, ezt a bejegyzést is hajnali fél egykor írom, mert hazajövet után kidőltem, most meg bezzeg nem bírok visszaaludni.
14/47 – Rúzs
Még épp hazaértem alkonyat előtt (ez is csak azért sikerült, mert a délutáni óráimat hamarabb kezdtem negyvenöt perccel a diákok kérésére), aztán miután belenéztem a tükörbe, gyorsan újrarúzsoztam a számat, és megpróbáltam vigyorogni is.
Asszem ennél többet nem kell mondanom.
Most pedig jöszte jöszte hétvége, vagy legalábbis ami még maradt belőle.
14/46 – Rézkilincs
Renováltam a pipirost (mostanság az sem megy nehézség nélkül)*, most pedig elcsámpázom dolgozóba.
Pont ma három éve, hogy megérkeztünk a La Casinába. A szívem csak úgy repedezik.
* Miután frissítették a csomagolást meg az összetételt, a Kallos Glow 844 felfestve sem egy élmény, ráadásul olyan színűre fakul, mint egy rézkilincs. Úgyhogy (mivel időmilliomos vagyok, hahaha), végiglátogattam a Rákóczi út kínaibótjait abból a premisszából kiindulva, hogy ott már találtam régebb belőle, hátha akad valahol egy kis porosodó elfekvő készlet.
Akadt. Max. fél év múlva viszont neki kell feküdnünk Líviával, a fodrászommal, hogy kitaláljuk, melyik kód melyik kóddal és milyen arányba keverve ad pipirost a fodrászi festékeiből. Nagy élmény lesz.
