Csúnya dolog tőlem, de ezt a hetet azonnal egy csalással fogom indítani, ez a fotó ugyanis tegnapi,
de ha azt kellene kivárni, amíg ma legalább hozzávetőlegesen emberi formába pofozom magam, akár estig is malmozhatnánk. Tegnap (sokadjára, mert ebben az ügyben a hülyeségig optimista vagyok) sütőben sült édesburgonya-szalmakrumplit akartam készíteni, és ez most egy olyan recept volt, ami ugyanolyan ernyedt-puha kis ficniket eredményezett, mint az összes többi eddig kipróbált módszer, cserébe annyi koszt és piszkos edényt hozott össze, mint még sose. Hagytam is tegnap este a francba a mosogatás-takarítást, tudván, hogy ma úgyis muszáj lesz megcsinálnom.
Mindehhez tegyük még hozzá, hogy a mosókonyha (képletesen szólva) felrobbant, a fürdőszobám és a Bűnök Barlangja dettó, a hálószobában öklömnyi pormacskák gurulásznak, a cipőspolcon meg a szekrényeimben pedig afféle Négy Évszak Kincsei bemutató van. Mielőtt elutaztam, nem pakoltam el a nyári cuccokat, mert minek, mióta pedig visszajöttem, úgy érzem magam, hogy padlóig nyom a feladat súlya. A hajamnak mosásra van szüksége, a szemöldökömnek festésre, a bőrömnek radírozásra, és az utóbbihoz nélkülözhetetlen bőrradírozó gépeckét úgy elhánytam hazajövetelem után, hogy csak tegnap találtam meg, de akkor meg nyilván töltőre kellett rakni, mert lemerült. Mit csinálok én az életemmel, kérdem.
Na persze amellett, mit csinálok magammal én, az se mindegy, mit csinál velem a perimenopauza, és erről majd nyilván írni is fogok valamikor, mert miért van nekem blogom, ha nem azért, hogy ilyesmikről is írjak benne.