RSS

megaszondom kategória bejegyzései

8/25 – Vinete

Már megint a hülyeség, a marhaság és a dühöngés, most pakolok éppen egyheti holmit Esztergomba, délután már megint 5×45 percezek, ráadásul tegnap nem tudtam elmenni a barátnőimmel se kocsmázni, mert leterített a hasmenés.

Ne egyetek ötnapos majonézes vinetét, és ne menjetek hozzá olyan csávóhoz, aki folyton elmegy hazulról, ehhez meg mindig dugig hagyja a hűtőt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/09/25 hüvelyk újracucc, eská, megaszondom, ősz

 

Intermezzó, avagy váratlan körkérdés

Elnézést mindenkitől, de engem tényleg piszkosul felzabált az írás meg a félév kezdete, szóval törekszem ugyan, de eddig még arra sem jutott időm-energiám, hogy rákérdezzek: mire lennétek kíváncsiak az új blogévben, óh, nyájas olvasók? Mivel ezúttal tényleg a leghalványabb lila gőzöm sincs a lehetséges válaszokról, itt hagyom ezt a kérdést nyitva, mint egy csűrajtót, de valóban szeretném tudni, mit olvasnátok-néznétek szívesen, és megpróbálok annak függvényében blogni. (Ne mondjátok, hogy nincs ilyen szó, épp most írtam le, tehát ennélfogva mostantól igenis létező dolog.)

Ja, a biztonság kedvéért nesztek valami random kép az elmúlt hétből csak úgy. Egy kép, aszongyák, úgyis több mond száz szónál.

 
14 hozzászólás

Szerző: be 2020/09/20 hüvelyk blabla, megaszondom

 

7/366 – Gesztus

Azt hiszem, ez igen szép és szimbóleikus gesztus lesz, ezzel a fotóval fejezni be a blogévet. A koszos ablak előtt a megcsupált, de éppen a legnagyobb svunggal virágzó sarkantyúkák, az ablak homályos tükrében meg a szintén eléggé megcsupált szerző.

Más években ilyenkor szokott lenni mindenféle évzáró meg évnyitó hejehuja és jövendölés is, de ez ezúttal elmarad. Attól még persze holnaptól ismét új év kezdődik. Reméljük.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/08/31 hüvelyk újracucc, eská, megaszondom, nyár, otthoncsücsü

 

7/358 – Tényleg

Na ma tényleg vasárnap van, én meg futok magam után.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/08/23 hüvelyk megaszondom, nyár

 

Eská 7/39 – D9PQ

Ez a név ugyan úgy hangzik, mintha egy laptophoz vagy egy elektronikus zenekarhoz, esetleg valami trendi partidroghoz tartozna, de nem, ez a múlt heti tevékenységem volt. Mivel a folyamatról már eddig is be-beszámoltam, a cucc elkészítésére a komplett recept pedig itt van (nagyon alapos, sokfotós leírásokkal), annyiból meg fogjátok úszni, hogy kaptok némi bevezető szöveget meg egy galériát abból, miket kattintgattam közben.

Mindenekelőtt: én először 1997-ben varrtam patchworköt, kezdetben kézzel – naná, egyetemista voltam egy kollégiumi szobában, varrógép nélkül. Akkor még Eriket sem örököltem meg a RK nagymamájától, bár a RK már megvolt, sőt, az első izékét, egy párnahuzatot, éppen neki varrtam 1997 karácsonyára. Utána több-kevesebb erőbedobással varrogattam mindenfélét, ágytakarót, falvédőt, egy afféle nemhivatalos kiállításom is volt egy szentendrei kocsmában, úgy nagyjából tizenöt éve viszont teljesen abbahagytam, slussz.

Annak, hogy miért kezdtem el, elég sok köze volt ahhoz, hogy miért hagytam abba, bármilyen viccesen is hangzik ez. Nekem a patchwork/quilt mindig azt jelentette, hogy A Nagy Recikláló Buli. Az egésznek a rongyos romantikája volt az, ami elbűvölt: telepes asszonyok a prérin, egyik kezükben bot, amivel a kojotokat kergetik a tyúkudvarból, a másikban meg a család széthordott ruháinak megmentett cafatkái, mit nekünk anyagszűke. Mikor elkezdtem ilyesmiket varrni, a saját kiszuperált holmijaimat nyírtam szét hozzá, turkálóban vettem fillérekért alapanyagot (akár ruhákat, akár kallódó anyagszéleket), és általában attól voltam a legboldogabb, hogy valami használhatatlanból valami szépet tudok csinálni.

Aztán ez az egész félrement a fenébe. Hogy pontos legyek, nem az én elképzeléseim változtak meg, hanem a világ húzott el mellettem, de mint egy raketta. Nekem már attól is lelkifucim volt, ha direkt azért mentem be egy random anyagboltba, hogy vásznakat vegyek magamnak méterben (hol van itt ebben a Nagy Recikláló Buli), de az ütötte ki végképp a biztosítékot, amikor megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra gyártott vásznak, desőt direkt erre kitalált mintakollekciók. Amikor azt is megtudtam, hogy léteznek direkt erre a célra összerakott anyagcsomagok, abbahagytam az egészet. Fujj. Hol van ettől kezdve ennek az egésznek sportértéke, kérdem én. Nem kell anyagra vadászni, nem kell a színkombinációkon vacillálni, anyagmennyiségek arányaival bíbelődni, csak bemész a boltba, oszt megveszed azt a három köteg fat quartert, amit direkt azért állítottak össze, hogy a legkevésbé se érezd magad telepes asszonynak a prérin. Innentől kezdve nem számít már értéknek a kreativitás meg a színérzék meg a találékonyság, elég az is, ha van annyi zsozsód, hogy beruházz három köteg előrecsomagolt Kaffe Fassettbe meg ha igazán vastag vagy, egy longarm quilt varrógépbe, netántán pláne steppelő programokkal, aztán erisszed.

Szóval, mondhatni, a fogyasztói társadalom szépen felzabálta az én patchwork-varrhatnékomat. A technikám sose volt különösebben jó (az illesztéseim kriminálisak, a derékszögeket csak látásból ismerem, és, ami azt illeti, egyenes vonalban varrni sem tudok igazából, ami tényleg röhejes), úgyhogy az, amit én hozzá tudtam adni az egészhez, a terület kommercializálódásával seperc alatt elvesztette az értékét. Hogy most miért ugrottam megint neki? Nos, tulajdonképpen merő punkságból. Mit nekem ti zordon fat quarterek meg jelly rollok meg layer cake-ek, én attól vagyok dicső, hogy turkálós paplanhuzatokból meg kiszuperált pizsamákból meg rendelésre varrott nyafogóruhák után maradt cafatokból is meg tudom csinálni ugyanezt, azangyalátneki.

Úgyhogy megcsináltam.

A végleges végeredmény persze még várat magára, ez egyelőre csak a kész “fedlap”, innen még bélelni meg hátlapozni meg keretezni meg tűzni kell, de azt majd valamikor máskor. Most örülök annak, amim van.

Mielőtt pedig a szőrös terrorista nekifeküdne megtépni (már kerülgeti, mint látható), egy elégedett sóhajjal összehajtogatom, és elrakom.

 
 

7/288 – Lomosfiók

Néha igen komolyan elgondolkodom azon, egyáltalán hogy a nyavalyába értem én el bármit az életben. Ha eddig nem derült volna ki (mely esetben valamit igen rosszul csinálok ezen a blogon), rendkívül kényelmes vagyok, sőt inkább lusta; kellemetlenül sokat húzom az időt és prokrasztinálok; a nemszeretem feladatokat ezer nyávogás árán csinálom meg; a szeretem feladatokat nagy lelkesedéssel kitalálom magamnak, aztán azokkal is csak időt húzok és prokrasztinálok és nyávogok; mindehhez ráadásul gyakorlatilag nincsenek ambícióim, tudományos kariőr és más verebek helyett én egészen jól elvagyok a Bűnök Barlangjában Pocival és több kiló horgolófonallal. Ha ez eddig nem lett volna elég, én még arra sem vagyok alkalmas, hogy megfelelően marketingeljem munkásságomat, merthogy valamilyen rejtélyes módon a nyávogás és prokrasztinálás ellenére is csak-csak összehozok egyet-mást. Ez a munkásság ugyan nagyrészt pipefing, de vannak olyanok, akik ennél kevesebb pipefinggal is jobban el tudják adni magukat.

Ahogyan ezt valaha Gertrude Stein írta magáról, nagyon sok bennem a tehetetlenségi nyomaték és nagyon kevés az iniciatíva, magyarán ha ráállok egy vágányra, addig kattogok rajta végig, amíg el nem fogy, vagy közbe nem jön egy váltó, amit valaki más átállított. Balszerencsémre ráadásul igen sok olyan emberrel vagyok körülvéve, akik vagy nagyon szorgalmasak és tehetségesek, vagy nagyon jól el tudják adni magukat, vagy mindez együtt. Csak ami a Repülő Kutatót illeti (ha eddig ez úgyszintén nem lett volna egyértelmű), a pasas a maga korosztályában és szakmájában az egyik legnagyobb lumen, méghozzá nem csak a saját utcájában, hanem az Óperenciás tenger mindkét partján, de még ott is, ahol a kurta farkú malac túr. Ezt nem azért mondom, mert elfogult feleség módjára bárhová odacsipognám, hogy az én Drágaszágom a legszebb, legokosabb és legügyesebb, és párja nincs a világon, hanem mert ez tényleg így van.

Szóval én ezeket most csak azért nyávogtam el, mert természetesen megint egy nemszeretem feladattal kell megküzdenem, amit már rég meg kellett volna csinálnom, de természetesen hetek óta halasztgatom, mert rohadtul nincs kedvem hozzá. Ahhoz, hogy lezárhassam a félévem a doktorin, mindenféle kutatási beszámolókat kell írogatnom, és egyrészt ebben a félévben jóformán nem csináltam semmiccse, amiről beszámolhatnék, másrészt pedig ott egye meg a fene az egész doktorit. A témám szép lassan szétesik a seggem alatt, pontosabban szétverik mindazt, amiért fontosnak tartanám, hogy megírjam ezt a kehes disszertációt, és egyre inkább úgy érzem, hogy mire befejezném, az egész nem lenne jó másra, mint afféle epitáfiumnak, “nézzétek, milyen volt, és milyen lehetett volna”. Egy képeslap lesz belőle, bekeretezve, üveg alatt, lepréselt gizgaz a telefonkönyvben, egy olyan bizbasz, amit csak azért hagy a lomosfiókban az ember, mert nem tudja, hová tehetné.

Mostanra viszont tényleg körmömre égett a gyertya, és tényleg meg kell írnom azt a rühes kutatási beszámolót, még ha úgy is érzem, hogy a fejem lett az imént emlegetett lomosfiók. Hát akkor uccuneki.

Ilyenformán fest nálunk az uccuneki valósága,

de ilyennek érződik:

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2020/06/14 hüvelyk újracucc, eská, macs, megaszondom, nyár

 

7/286 – Gáz

Mint mondani szokták, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez pontosan így is van.

Elég sokat írok itt a Repülő Kutatóról, de az aggódás nagy részét megtartom magamnak. Egyébként is, A Középkorú Férfi Keserveit, Midőn Rádöbben Saját Halandóságára, már letudtuk ante blog. (Korán érünk és vénülünk, no.) Mire én ezt itt elkezdtem írni 2013-ban, már túl voltunk a vesekrízis talán-homok-de-mindenképpen-vigyázz magadra stádiumán, túlvoltunk az isiászos mingyámeghalokon, és megjöttek a kötelező pofonok is a kortársak hirtelen-váratlan halálaival. Ennélfogva röpködés meg konferenciák meg publikációk garmada meg bármi ellenére is, a Repülő Kutató viszonylag egészséges életet élt, elegendő alvás, heti két futás, sok zöldség, sok folyadék.

Aztán beütött a kolera.

Az idei tavaszból mindannyian többé-kevésbé megtépázva fogunk előkerülni (egyszer muszáj lesz erről bővebben is írnom, attól tartok), de míg a legtöbben valószínűleg azon problémáztak, hogy miként tölthetnék be a normális életükbe ütött lyukakat, a Repülő Kutató esetében bebizonyosodott, hogy életének kutatói része gáznemű, és minden rendelkezésre álló teret simán betölt. Ennélfogva azt az időt, amit repüléssel, találkozókkal, konferenciákkal, ingvásárlással meg más effélékkel töltött volna, nem arra használta, hogy például megtanuljon korongozni vagy salátát telepítsen a kiskertbe, hanem csak ült a seggén, és írt. Amikor nem írt, akkor távmegbeszélt. Amikor nem távmegbeszélt, akkor a cetlijeit kurkászta. Értitek, na.

Erre mondtam én még valamikor április elején (asszem), hogy a jézusmáriáját neki, már megint 2005-ben vagyunk. Akkoriban éppen a disszertációját írta, és egész pontosan úgy nézett ki ez a tavasz is, mint a 2005-ös: reggel felkel, leül, ír, este feláll, elmegy aludni. Oké, annyit javult a helyzet 2005 óta, hogy reggelire megeszi a zöldségeket, és heti kétszer elmegy futni. Meg néha főz. És mosogat is. Cserébe viszont azóta elmúlt tizenöt év, és egyikünk se lesz fiatalabb, ő például egész biztosan nem, mert előbb-utóbb agyonvágom.

Tegnap délután, valahol az idei harmincötödik tanulmány közepén elkezdődött a “valami baj van, ott hátul deréktájon, és kisugárzik belőle”. Ez az ő diagnózisaival afféle dzsolidzsóker, mert az isiász meg a vesenyavalya is ott hátul deréktájon és kisugárzik belőle, de estére már nyilvánvaló lett, hogy a veséje lesz az. Hurrá. A fél nyolctól kezdődő zoomos megbeszélését (ami mellesleg fél tízig tartott) már nagyrészt fel-alá járkálva töltötte, kezében a laptoppal, az éjszaka az meg pont úgy nézett ki, mint ilyenkor elvárható.

Az nyilván nem opció, hogy agyonvágom, aztán leülöm, és reménykedem abban, hogy éppen nem kerül azidőtájt velem együtt a böribe valami kurrens celeb, úgyhogy még akár a dutyikönyvtárat is gondozhatom, amíg le vagyok csukva. (Amennyire én követem az eseményeket, a dutyikönyvtár gondozása valamiért a zalatnaycinikre szokott szállni, nem a magyartanárnőkre, akik elsikkasztották az osztálykasszát.) Az se tűnik túlságosan kézenfekvő lehetőségnek, hogy jól itthagyjam, aztán reménykedjem abban, hogy felkanalazza valami seprűs pillájú szöszi, akinek imponálnak a Doktor Doktor Bubó Bubók, és egyéb vágya sincs, mint hogy professzorfeleség legyen egy Nagy Ember mellett, reggel kiporciózza a vitaminjait, este megtisztítsa a csakráit, és beállítson a telefonján egy appot, ami félóránként szól, hogy “igyál vizet, kisszívem”. Az én szupererőm a zsörtölődés meg a megaszondom, és már április elején megmondtam neki, hogy vigyázzon magára, mert az isiásza meg a veséje. Azóta is mondom. Azóta is épp olyan hatásfokkal, mint az elején.

Rohadtul el vagyok keseredve, feleim. 2005 all over again, de most már nemcsak öregebb és elhasználtabb vagyok, hanem türelmetlenebb is, és jóval határozottabb véleményem van a feladatmegosztásról, különösen annak tekintetében, hogy kinek a feladata vigyázni a Repülő Kutató harmatos egészségére. Egészen konkrétan az övé, basszameg. Hadd vegyem már felnőttszámba, és hadd ne mondjak már olyanokat, hogy “ó, de hát ilyenek a férfiak”, mert semmi kedvem hozzá. Most komolyan, a nők már valamikor Éva meg az alma óta tudják, a háttérből muszáj manipulálni a nyavalyásokat, hogy elérjük, amit akarunk, és mindeközben az ember lánya továbbra is rendes feleségnek érezhesse magát, de nekem ehhez átkozottul nincs már semmiféle ingerenciám. Legyünk már felnőttek mindannyian, a kutyafaszába, és felejtsük el Nabokov Veráját.

Na, nesztek egy kép is, ha unjátok a szöveget. Tegnap lőttem, amikor Pocival leültünk filmet nézni. A Nagy Ember odalent kétrét görnyedve körözött a nappaliban a laptopjával, idefent meg Peggy Carter mindenkinek szétrúgta a seggét, akinek muszáj volt, ahelyett, hogy szárazdajkát játszott volna velük. Girl powah, azám.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/06/12 hüvelyk eská, macs, megaszondom, nyár

 

7/275 – Netovább, újratöltve

Már megint és sokadjára nincs jobb ötletem, mint hogy Csipike példáját kövessem, vagyis elharsogjam, hogy “eddig és netovább”, aztán példátlanul gonosz leszek összerakjam magam emberformájúra, és fejest ugorjak a feladataimba.

Annyira elegem van, hogy csak. Elegem van ebből a nyúlós-nyűgös, vacogós-nyafogós tavaszból, a távoktatásnak nevezett szörnyszülöttből, elegem van abból, hogy tutimegmondó kisiparosok dörgölik az orrom alá, ugyan miért ültem otthon két és fél hónapig, és elegem van abból is, hogy most már kimehetnék, de minek: a tavaszi félévvel nyűglődni nem szabad nekünk továbbra sem másként, csak zsebkendővégről és távlatosan, ami rengeteg fölösleges pluszmunkával és pluszmajréval jár tanárnak és hallgatónak egyaránt. Elegem van abból, hogy folyton prokrasztinálok, és sehogyse haladok a dolgaimmal (ja, itt üt be a pluszmajré), és még az olyan pötiproblémákból is elegem van, hogy március közepe óta alig hordok rendes cipőt, és teljesen elszokott tőlük a lábam.

Már megint nincs más megoldásom, mint dühöngeni egy sort, aztán összeharapni a fogam, és dérrel-dúrral megcsinálni mindent, amit kell. Rendes cipőben, akár van annak értelme az ittésmostban, akár nincs.

Leginkább nincs. Verné szájba enmagát a zuniverzum, teljesen le vagyok gatyásodva agyilag, és hosszú órákat töltök azzal, hogy mingyámingyá megcsinálom, és persze már régen megcsinálhattam volna ahelyett, hogy a hülye kiscicát simogatom,

meg hogy a hajnali órákon fölös horgolékokat gyártok halomba.

Gyerünk, igazi munka, engem azért tartanak.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2020/06/01 hüvelyk újracucc, eská, macs, megaszondom, nyár, otthoncsücsü, tavasz

 

7/241 – Illúzió

Az alábbi képet annak a kedves olvasómnak ajánlom, aki tegnap kettesre osztályozta a festékfoltos gatyámat.

Árulhatnék én illúziókat is, kéremszépen, de azt hiszem, arra már vannak elegen mások.

 
26 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/28 hüvelyk eská, megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 4. – A rutinokról

Ma délelőtt fél tízkor a Repülő Kutató megjelent előttem cicanaciban és a világ legröhejesebb hajpántjában*, mely utóbbira az volt ráírva, hogy Stanford University, és azt mondá: “Most akkor elmegyek futni”. “Menjél” – mondtam én teljes természetességgel – “addig én restaurálom a fejemen a pipirost”.

Addigra már végeztünk a piacra menetellel, ami jelen helyzetben úgy festett, hogy ő beült Emesébe, és elautózott négy kilométerre, hogy a város szélén egy parkolóban megvegye betevő zöldjeinket Bogaraséktól, én meg ugyanez idő alatt elgyalogoltam egy kilométerre a másik irányba, hogy egy másik parkolóban átvegyem és kifizessem az előre megrendelt-összekészített csomagot az Ezüst Kecske tanyáról. Végül is, szombat van. Mi március és november között szombatonként piacra megyünk, akár esik, akár fúj, akár kolera van.

A parkoló, ahol át kellett vennem a kecskekefireket, a krémsajtokat és a húsz deka zöldfűszeres kecskesajtot, egy szupermarket parkolója. Negyed kilenc volt, a parkoló csurig tele, hisztérikus tömegek tolongtak a bevásárlókocsiknál, én meg ott álltam erényesen, szigorúan két méterre az autó csomagtartójától, amiből előkotorták a csomagocskámat, és azt gondoltam magamban, hogy tényleg a fogyasztói társadalom fog kipusztítani minket, de nem úgy, ahogy ezt Greta Thunberg gondolja, hanem mert a zemberek képtelenek felfogni, hogy ez egy vis maior helyzet, és a nagyszombatnak (ugyan máskor se, de ezúttal pláne) nem kéne arról szólnia, hogy keddig nincs bót, és keddig biztosan megesz minket a fene, ha nem veszünk két kiló csokitojást, három kenyeret, tíz üveg ásványvizet meg a többi izé.

Mikor viszont úgy másfél órával később elkezdtem felkenni a fejemre a büdös pacsmagot, már kezdtem jobban megérteni a zembereket, bár persze továbbra is úgy voltam vele, mint Mama anekdotájában a csávó, “Értem, uram, értem, de fel nem foghatom”. A rutinjainktól rohadt nehezen tudunk szabadulni, és ha valaki azzal töltötte 2019, 2018, 2017 ésatöbbi nagyszombatját, hogy megverekedjék másokkal az utolsó három marcipánnyusziért, száznyolcvan fokos fordulat kell ahhoz, hogy idén ne így tegyen. Száznyolcvan fokot fordulni, komolyan mondom, olyan erőfeszítést igényel, amire nagyon kevesen képesek. Mi se. A szombat piacnap. Szombaton mi szezonális zöldekért és kecskekefirért megyünk, meg persze minden másért is, de amikor végiggondoltuk, hogy mi a “nélkülözhetetlen” a szombati piacunkból, ennél a kettőnél lyukadtunk ki, és ezt a kettőt szervezzük meg. Parkolókban és előrendeléssel és külön és arcbugyikban és kesztyűkkel, és a második számú ajtónkat használjuk, ahol kialakítottunk egy zsilipelő állomást ruhacserével meg cipőcserével meg kisfaszommal, és annyi ruhát mosok mostanság, hogy arra Greta Thunberg tényleg összevonná a szemöldökét. Közben meg a család baby boom generációs tagjai, akiknek végre van ideje meg kedve élvezni az életet, elautóznak Diósjenőre, aztán felháborodnak, hogy zárva a horgásztó, és végül hosszú kanyarok után hazajönnek, hogy itthon piknikezzenek a saját házuk saját kertjében a saját tavuk mellett (na jó, azért az mégis inkább pocsolya, nem egyéb.)

Amikor elkezdődött a #maradjotthon időszak, sok okos és okoska cikk született arról, hogyan lehet ezt túlvészelni. Az egyikben például egy olyan illető osztotta meg a tapasztalatait, aki egyébként is csak heti egyszer lép az utcára, és olyasféle bölcsességek voltak benne, hogy maradj pizsiben, moss fogat, de ne fésülködj, és akkor nem is lesz semmi késztetésed kimenni. Akik ezt megosztották meg ünnepelték és esetleg meg is próbálták implementálni a saját bezártságukra, arról feledkeztek el, hogy ennek az illetőnek ez a természetes életmódja, és valószínűleg iszonyúan nehezen tudna változtatni rajta. Ugyanúgy, mint ahogyan az iszonyú nehezen tud változtatni az életmódján, aki gyökeresen más módon létezik. Könyörgöm, az én életem alapvetően úgy nézett ki eddig is, hogy munkába, vissza, munkába, vissza, nyafogóruhák meg dögölészések, ehhez meg évi két színház, évi két koncert, évi fél tucat találkozó barátokkal, és még én is bezárva érzem magam, hát mi a bokámat várhatunk olyanoktól, akik folyamatos pörgésben léteztek, mielőtt ráesett a fejünkre a kolera? És még nem is beszéltem azokról, akik nem tudják megengedni maguknak a hómofisz luxusát, hanem muszáj kimenniük a házból, mert nélkülük tényleg összeomlana az egész kóceráj.

A világ, mondogatják most sokan, sose lesz többé ugyanolyan, mint a kolera előtt. Úgy gondolom, tényleg nem. Ismét újra kell programozni a GPS-t és újra kell keresnünk a hovát meg a merrét meg a hogyant. Épp csak ez nem fog úgy menni, hogy mindent felrúgunk, és akkor is összehozzuk a száznyolcvan fokos fordulatot, ha közben eltörik a masina. Valójában megint mindenkinek egyedül kell kitalálnia az irányváltásait, ha van rá lehetősége. Nem lehet homlokegyenest más rutinokat interiorizálni, mint amiket az életünkben eddig alkalmaztunk. Próbálkozni persze lehet, sőt, valójában muszáj is. Húzd meg, ereszd meg. Ebben az újsütetű bolondokházában én ugyan megadtam magam a bioritmusomnak, és hajnalban kelek, délután pedig szundikálok, viszont rászoktam a reggelizésre, amit eddig sose bírtam összehozni.

Azt hiszem, minden ellenére valahol mélyen én egy megrögzött karteziánus vagyok, akinek a tudás alapja a kételkedés. Descartes mondott egyszer a sok minden más mellett olyat is, hogy ha recseg-ropog a házad, építs újat, de ha egyelőre nem tudod megoldani, húzz fel a kertben egy fészert, amiben addig meghúzhatod magad. Hát ebben a fészerben vagyok én most, és a fészernek az egyik legfontosabb ismertetőjele, hogy ideiglenes. Az, amiben élünk, nem az “új normális”, ezt felejtsük el. Ez egy átmeneti állapot, amiből ugyan nem tudunk visszatérni a régi normalitáshoz, de valamiképpen bíznunk kell abban, hogy mégiscsak lesz valamifajta normalitás, amihez visszatérhetünk. Lehet, hogy nem lesz olyan, mint a régi, de lennie kell. És minél inkább pizsiben meg szöszmöszpapucsban létezünk most ebben a fészerben, annál nehezebben tudunk ismét ember elé való kinézetet ácsolni magunknak. Az ég áldja meg, a Repülő Kutatón meg Pocin kívül senki, de senki nem látja, mennyire pattogzott le a körömlakkom, aztán az egyik férfi, a másik meg macska, ugyan mit várhatnék el tőlük. Ja meg még egy valaki rajtuk kívül. Én látom. A körömlakk az én fészerem. És sok más fészerem is van. Muszáj, hogy legyenek.

Hát ezeken gondolkodtam én, miközben a pipirost kentem a fejemre, ami voltaképpen szintén teljesen fölösleges, mert tegnapelőtt volt egy hónapja, hogy utoljára a munkahelyemen jártam, a Repülő Kutatót meg Pocit a hajam se érdekli úgy istenigazából, nektek meg, hadd legyek kicsit szerénytelen, akár két hónapig is tudnám álcázni a lenőtt töveket. Eredetileg azt terveztem, hogy ebben a blogévben megpróbálok visszatérni a saját természetes hajszínemhez, és a vicc kedvéért épp ez lehetne az az időszak, amikor ezt minden akadály nélkül megtehetem, de kénytelen voltam rájönni, hogy a pipiros is a fészereim egyike. Majd, ha már megvan a nem recsegő-ropogó ház, akkor ki lehet próbálni azt a “radikálisan” “új” “elképzelést” is, hogy olyan hajjal létezem, amilyet az Úr adott, de most kell nekem az a fészer, a fene vigye el.

Körülbelül idáig jutottam el a gondolataimmal, miközben a fejemen már ott illatozott a büdös pacsmag, és ekkor, mintegy törvényszerűen, feldörömbölt a második szomszédnál a fűnyíró. Az első gondolatom persze az volt, hogy “mi a csecsebogyónak nyírsz füvet kolera idején, te elmebuggyant?”, de szinte azonnal visszakoztam a gondolatból. Ki tudja, neki talán az a karteziánus fészere.

* Ti, akik már a kilencvenes évek elején is túlvoltatok a csattogós lepkék meg a pelus időszakán, képzeljetek el egy szakállas, erőteljesen őszülő André Agassit, megvan? Na jó, nincs fülbevalója, és a neonszínektől (még) megtartóztatja magát, a lobonca sincs még akkora, de egyre közelebb az a pillanat, amikor meg kell állnom fölötte egy ollóval, és birkanyírást tartunk. Már előre fosok tőle.

 
5 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/11 hüvelyk megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 3. – A totojázásról

Mint anno a sorozat első részében oly szépen kinyilatkoztattam, mi emberek egyidejűleg vágyunk a változásra és arra, hogy maradjon minden úgy, ahogy eddig volt. Amikor éppen egy akkora darab kő esik a fejünkre, mint amekkora ez itt most, épp a fentiekből kifolyólag kezdetben csak állunk szédelegve, és bizony beletelik egy időbe kitalálni, mi merre és hány méter.

Na akkor most hagyjuk el a királyi többest, és hadd beszélek magamról. Feleim, én rottyon vagyok. Annak ellenére, hogy életemben nem voltam még ennyire pénzügyileg stabil helyzetben*, leginkább ahhoz tudom hasonlítani jelenlegi állapotomat, mint amikor munkanélküliségem fél évét ketyegtettem. (Utána lehet nézni, itt van a blogon, 2014 júliusától 2015 januárjáig tartott.) Egyrészt ott van a fogcsikorgatós düh, ami engem általában keresztülvisz az összes akadályon, amibe beleütközöm – na nehogy már ez álljon az utamba! puszta bosszúból is túlélem, ledarálom, kinyírom! átmászok rajta, aztán újrarúzsozom a számat! Másrészt viszont ott vannak a hajnali háromkor törvényszerűen beköszöntő ébredések, a zsigeri rémület, a szorongás, a bizonytalanság meg az aggodalom. És nyilván ott vannak harmadrészt a kérdőjelek is, mert miért ne lennének ott. Tulajdonképpen minden tarkabarka meg kóciborzi meg tréfamókakacagás ellenére is az egész életem egy rohadt nagy kérdőjel: éppen hol vagyok, ki vagyok, mit csinálok, jól csinálom-e, és egyáltalán miért csinálom?… Egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy én-bloggernek lenni olyan, mintha csiga lennél, de egy átlátszó csigaházban. Ez azóta sem változott. Akik csak élőben ismernek, valószínűleg meglepődnének azon, mennyi kétséggel élek együtt, akik meg csak a blogomról, azon lepődnének meg, milyen határozottan tudok lebonyolítani olyan feladatokat, mint például tizenkét óra alatt újraszervezni a hallgatóim egyéni és csoportos szakmai gyakorlatát. Ezek mind én vagyok, és az is én vagyok, aki rúzsokat válogat a drogériában, meg aki hisztérikusan csiszatolja végig a konyhaszekrényeket, meg akinek összesen négy könyve jelent meg, és aki olyan abszurdul büszke arra, hogy a saját erejéből lett belőle senki. Meg aki… de hát értitek.

Igen, tanítok, és igen, kézimunkázom, de tanítani azért tanítok, mert az fontos és az a munkám, kézimunkázni meg, hát mi a lófüttyöt mást lehet csinálni hajnali háromkor, Poci fésülgetését leszámítva? Április harmadika van, és a lakás még nincs átadjusztálva a tavaszi pofájába, el tudjátok képzelni? Tomték ülnek az ablakban és karácsonyfa-gömbök egy tálban a lerakóasztalon, miközben a mosókonyhában kimosva várnak a tavaszi párnahuzatok, a tavaszi dekorációs dobozban a tojások meg fészkek meg kiscsirkék, és én állandóan ebben a lakásban tetyekvetyekmotyogatok, de mégse bírom rávenni magam, hogy átrázzam tavaszba ezt a lakást.

Egy csomó minden egészen hirtelen elvesztette a funkcióját meg a jelentőségét, de, ha őszinte vagyok, azok a területek korábban is tele voltak kérdőjellel. Az ideális az lenne (legalábbis nekem), ha lenne valami, amiben igazán hinni tudok, hogy érdemes csinálni, legyen az a kreatív bigyóka vagy a lilaruhás háziboszorkány vagy az író vagy doktoranda vagy a nemtommi, de valahogy ebben a pillanatban egyiknek sem tudok igazán és teljes erőbedobással nekifeküdni. Minek rángassam át tavaszba a lakást, ha úgyis csak arra számíthatok, hogy a családtagjaim összeszőrözik és/vagy szétnyomkodják a nagy seggükkel? Minek fejezzem be a harmadik kötetét egy regény-trilógiának, amiből még csak az első rész jelent meg, és abból is összesen negyvennégy darabot adtak el tavaly? (Ez, izé, az én ikszedik projektem úgy nagy általánosságban, és még csak nem is az én saját nevemen fut. Mondtam én, hogy a szélrózsa összes irányába van szétbogározva a munkásságom.) Minek írjam ezt a rohadt doktorit, amikor csupa akadályba és fanyalgásba ütközöm? Van az én szélrózsa összes irányába stb. munkásságomban, kösziszépen, egy olyan terület, amire ugyan soha senki nem adott nekem semmiféle tudományos plecsnit, de az elmúlt hónapban két igen rangos folyóirat keresett meg azzal, hogy esetleg írhatnék nekik valamit. (Meg is fogom írni nekik, az kurvaélet. Ez az, amire jelenleg tényleg kérnek, nem pedig csak vágom a fát hűvös halomba, oszt azt sem tudom, miért.) És még van a fentieken kívül két befejezetlen regényem meg egy tragikusan ódivatú félkész verseskötetem, és én ezzel a rengeteg mindennel együtt is le vagyok bénulva, és úgy érzem, hogy szinte minden, amit csinálok, teljesen céltalan, teljesen fölösleges, és nem érdekel senkit. Ahhoz is a kolerának kellett beütnie, hogy egyáltalán bárkinek eszébe jussak, hejh, ott van MÁK, kérjünk tőle publikálásra valamit, de egyébként ott lebegek az űrben, és minden bizonnyal jobb helyzetben lennék, ha csak egyetlen dologgal foglalkoznék reggeltől estig, de nekem nem ezt dobta a gép, és ettől lettem a magam erejéből senki, mert sem pararam, sem pararampam nem vagyok senkinek, nem vagyok senkinek.

Nnna. Most kijött. Megyek, kipakolom a mosógépet.

* Nem vicc, tényleg nem. Nem csak arról van szó, hogy az elmúlt öt évben szabad szemmel is látható összegről csilingelt minden hó nyolcadikán a telefon, és a munkámat sem vesztettem el (legalábbis eddig nem), de még tartalékom is van, amivel eleve jobban állok az ország lakósinak kilencven százalékánál. Ez nem érdem és nem büszkeség, ez csak van. Ha bárkinek köszönetet kell mondanom érte, az nem az én szorgos tevékenységem, hanem Mama előrelátása. Három évvel ezelőtt a legszebb ézsaui tradíciók szellemében eladtam az örökségem egy basz nagy tál lencséért, és az azóta még annál is nagyobb tál lencse lett, mint három évvel ezelőtt volt. A rohadt életbe, még ez alatt a hét alatt is egyre nagyobb tál lencse lett belőle, és ezzel nagyjából mindent elmondtam a dologról, amit lehetett. (Annyit azért még hozzátennék, hogy tudod mit, Mama, bazmeg, köszönöm, de bazmeg, hiányzol. A picsába.)

A privilegizált helyzet viszont, én legalábbis úgy gondolom, kötelezettségekkel is jár. Úgyhogy (és ezt se vegyétek dicsekvésnek, ez is csak úgy van), a telefonom az elmúlt hetekben leginkább azért csilingelt, hogy értesítsen: hová utaltam, kiknek és mennyit.

 
9 hozzászólás

Szerző: be 2020/04/03 hüvelyk megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 2. – A távoktatásról, ahogy én csinálom

Amikor kiderült, hogy átállunk távoktatásra, végiggondoltam az e félévi tárgyaimat, és bizony hő hálát rebegtem azért, mert nem ősszel ütött be a kolera. Ebben a félévben csak olyasmiket tanítok, amiket a Ratio Educationis olyanformán írt le, hogy “nem minden diák számára nélkülözhetetlen tudományok”. Az ősz az alapozó tárgyaim időszaka, és ha most kellene például Óvodapedagógiát tanítanom, aminek szerves része, hogy megbeszéljük az elsősökkel az aznap az óvodában látottakat, zokogtam és nyivácskoltam volna. De ezt a részét hálistennek megúsztuk.

Jó, távoktatás. Nézzük, mit kezdhetnénk vele. Én, lelkiismeretes felsőoktatási kadáver, leültem a futonomra, és horgoltam vagy két tucat kekszet, mert sokkal jobban tudok gondolkozni a fejemmel, ha közben a kezem is csinál valamit. A fejem pedig azt gondolkozta ki, hogy előbb a prioritásokat kell kitalálni, mielőtt átbucskáznék rajta (mármint a fejemen), és úgy a harmadik keksz környékén már meg is voltak a prioritások, összesen kettő: 1. gondoskodnom kell arról, hogy a diákok teljesíteni tudják a félévüket, 2. segítenem kell abban, hogy hozzájussanak ahhoz a tudáshoz, amit a tanórákon terítenék nekik. Slussz. Szerencsétlen közoktatásbeli kollégákhoz képest mi ugyan kaptunk egy hét szünetet az átállásra, de hiába gondolkoztam (miközben meghorgoltam egy komplett párnahuzatot), továbbra is ezek maradtak a legfontosabb prioritások. 1: jegyet kell adnom nekik egy dokumentált teljesítményre, 2. el kell juttatnom hozzájuk a félévi anyagot. Az egy hét alatt kipróbálhattam volna harminc platformot meg applikációt, és kitalálhattam volna, miként lehet tizenkilenc emberrel konferenciabeszélgetést bonyolítani, de nem. Ha valaki úgy gondolja, hogy lustaságból tettem, lelke rajta, nem érdekel.

A felsőoktatásban tanítani mérhetetlenül könnyebb, mint a közoktatásban, és én ezt nem csak itt vallom be, blogom meghitt melegében, de bárkinek bármikor belemondom az arcába, ha úgy adódik. Afféle oktatási paradoxon, hogy minél idősebbekkel foglalkozik az ember, annál nagyobb a munkája presztízse (kéretik figyelni, hogy azért nem a fizetéséről beszéltem), viszont annál jobban le tudja csupaszítani feladatait a puszta tudásátadásra. Egy óvodapedagógus munkája azt igényli, hogy az illető Mary Poppins meg az összes dizni-tündérkeresztanya keveréke legyen, mindehhez pedig Minden Tudás Tudója is, és ezt egyidejűleg kell produkálnia, miközben sárkányt készít egy üres vécépapír-gurigából. Énekelve. Ezzel szemben tőlem, ha nagyon alaposan lecsupaszítjuk, elsősorban azt várják el, hogy előre meghatározott időpontban bemenjek a terembe, aztán kilencven percen keresztül döngicséljek a hallgatóimnak a katedráról, a félév végén pedig adjak nekik egy osztályzatot, nagyúri kedvemtől függ, hogy mire. Nyilván az sem mellékes, miről döngicsélek és hogyan, mennyire modern a technikai és pedagógiai eszköztáram – de azért, ha már eszköztárról beszélünk, gondoljatok csak bele, hogyan szokták megjeleníteni az egyetemi oktatást a különböző filmek és sorozatok! Bizony, általában egy 1920-ban épített és bútorozott teremben áll a briliáns és sziporkázó oktató, akinek a háta mögött egy szintén 1920-ból származó palatábla van, krétával teleírva, a hallgatói pedig amfiteátrumba rendezett keményfa padokban ülnek. A film vagy sorozat évjáratát maximum annak alapján lehet belőni, milyen a diákok ruhája (ing-nyakkendő vagy póló) meg mi az alkalmazott jegyzetelési módszer (füzet vagy laptop).

Valójában a felsőoktatásban, bár azt mondtam, hogy nem mellékesek a mirőlök és hogyanok, roppant egyszerű rossz tanárnak lenni. Az oktatói minőségbiztosítási rendszer vagy minekhíjuk a legtöbb esetben éppen azt nem méri, ki mennyire jó tanár. Nem azt nézi, mennyire tudsz jól oktatni, motiválni, átadni, hanem hogy mennyit publikálsz, hány konferenciára mész el megatöbbi. Tömegével lehet mutatni olyan alakokat, akik elismertek és sikeresek és mindenhol ott vannak, ahol két tenyér összecsattan, az óráikon viszont (már amennyiben megtartják azokat tenger más elfoglaltságuk közepette) a diákok kiájulnak a padból az unalomtól. Hja, ilyen ez a popszakma.

Mindezzel tulajdonképpen oda akartam kilyukadni, hogy bármennyire fontos a miről, igazából a hogyan az, amitől szerintem jó tanárrá válhat valaki. És ebbe nem csak az tartozik bele, miként strukturálja a mondanivalóját, hány példát hoz fel, mennyire beszél gördülékenyen és élvezetesen. Az oktatás, bármelyik szintjét nézzük, interaktív folyamat. Azért tudom, mikor kell megállni és beszélgetni, mikor van ideje a vitának és mikor van ideje a magyarázatnak, mert ott vannak előttem a hallgatók. Emiatt tudom még előadás közben is, amikor elvben csak én pofázok, hogy miről kell még többet beszélnem, mihez kell további példákat hoznom, melyik kérdés az, ami felkelti a diákok érdeklődését, és aminél igenis meg kell állni és elidőzni, mert ez pluszban segíti őket, hogy megjegyezhessék az anyagot. Ehhez személyes jelenlét kell.

Azt a fajta interakciót, ami nekem az oktatáshoz kell, hogy úgy érezzem, jól csinálom, semmilyen technikai eszközzel nem tudom elérni. Persze, strapálhatnám magam fogcsikorgatva, jöhetne a Zoom vagy Moodle, de ez csak frusztrációt szülne, amire mostanság különösképpen nincs szükségem sem nekem, sem a diákjaimnak. Amire pedig szintén nincs szükségünk, az az ilyesmivel eltöltött idő. A levelezős hallgatóim például péntekenként és szombatonként járnak, 5×45 perces blokkokban terítem nekik a tudást, és ezalatt a 225 perc alatt akkor tartunk szünetet, amikor már fáradunk, akkor részletezünk valamit, amikor még nehezen érthető, és úgy formáljuk az anyagot, ahogyan nekünk éppen a legjobb. Hosszú és strapás és fárasztó munka ez mindannyiunknak, de ott ülünk egy, direkt az oktatás céljaira berendezett teremben, és nem zavar senki. Az oktatással-tanulással töltött idő a mi magánidőnk, és a világon senki nem veszi/veheti el tőlünk. A tanteremben nem jelenik meg a hároméves, aki hangosan közli, éppen mekkorát pukizott, nem érdeklődik a hétéves, hol a zsírkréta, vagy a férj, hogy mikor lesz vacsora.

Nyilván lehetne azt mondani erre, hogy jó, na, a levelezős hallgatók nagyrészt családanyák, nekik tehetünk engedményeket, de a nappalisoknak mégiscsak a tanulás az egyetlen dolog, amire figyelniük kell, nem? Nos, nem. Az talán utoljára az én generációm privilégiuma volt, és még közülünk sem mindenkié, hogy az egyetemista lét csak annyit jelentsen, tanulnod kell. Amikor bemegyek az esztergomi Rossmannba egészségügyi betétért, és térdmagasságból rámköszön az elsős hallgatóm, aki éppen a polcot pakolja, tudom, hogy nem azért csinálja, mert pedagógiailag célorientált szülei csak akkor veszik meg neki a piros Maseratit, ha bebizonyítja, hogy nem büdös neki a munka sem. A diákjaim nagy része dolgozik valamit, és az sem segít a helyzeten, ha éppen olyan területen, ami most válságban van. Amikor mindenki bezárkózik, vajmi kevés kereslet van játszóházi animátorokra vagy gyermektáncház-vezetőkre, de ez nem azt jelenti, hogy juhé, akkor sokkal több szabadidőm lett, hanem azt, hogy kiesett a keresetem, ami bele volt kalkulálva a családi költségvetésbe, és ki kell találnom valamit, amivel pótolhatom. Ebben pedig roppant nagy segítség lenne, nemde, ha még én is ott döngicsélnék nekik online minden kedden 16:00 és 17:30 között a Wernicke-központról és a beszédprodukció folyamatáról.

Azt gondoltam végig, miközben a fonalkekszeket horgolgattam, hogy ezekben az időkben a távoktatással nemhogy nem lesz több szabadideje a diákjaimnak, hanem éppenséggel többet kell dolgozniuk, mint eddig. És ebbe bizony beletartozik az a fajta munka is, amit láthatatlan munkának neveznek a szociológusok: a gondoskodás, háztartásvezetés, a családi élet koordinációja. A szüleik vagy nagyszüleik abban az életkorban vannak, amelyben jobb, ha az ember nem lófrál odakint, és nem néz be csak úgy a sarki kisbótba, hoztak-e vajon friss húst. A diákjaim fognak járni postára, bevásárolni, kiváltani a nagymama gyógyszerét, elfuvarozni a leveskét a dédnagynéninek, aki nem hajlandó olyan ételt enni, amit nem valaki családtag főzött. Ők fognak ülni a táv-közoktatással szenvedő kistestvérük vagy saját gyerekük mellett, nekik kell majd asszisztálniuk a komplett család összes pánikrohamához és szorongásához.

Hát ezért döntöttem úgy, hogy hiába a sok szép új kihívás és technológia, én továbbra is csak azt fogom prioritásnak tekinteni, hogy a diákjaimnak legyen mire jegyet kapniuk, és tegyem nekik elérhetővé a tananyagot, ami ott lesz később is, ha szükséges, és beszélhetünk majd róla, ha igényük lesz rá. Ha erre pedig azt mondják, hogy lusta, rossz tanár vagyok, aki nem használja ki a digitális eszközök nyújtotta lehetőségeket, és meghátrál a kihívások elől, hát mondják csak nyugodtan.

(Na, mivel folytassam?)

 
4 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/23 hüvelyk blabla, megaszondom, otthoncsücsü, tavasz

 

Megaszondom 1. – Általános bajaink (bevezető)

(Új rovat. Ha kimászunk a szarból, valószínűleg hanyagolni fogom az effélét, különösen ekkora dózisokban. Ha esetleg úgy gondoljátok, hogy jobb lenne, ha már azelőtt abbahagynám, tessék nyugodtan jelezni. Addig is, soxeretettel.)

Az ember igen érdekes állatfaj. Alapvető fiziológiai szükségleteiben nem különbözik az összes többitől, de mindehhez olyan szürke pépet fújtak be a fejébe neki, hogy kétféle dolgot szokott akarni: A) változzon meg minden, B) ne változzon meg semmi. Jobb esetben képes választani ezek közül, bár azok az utak is érdekes helyekre vihetik az embert. Van úgy, hogy jól diagnosztizálható étkezési zavarok, de minimum egy ketogén diéta felé, esetleg ki a vadonba, ahol majd jurtában lakik a delikvens, patakban feredik, és kecskéket legeltet (A). Van úgy, hogy az út a nosztalgiavonat állomására visz ki, aztán ebből lesznek olyanok, hogy “régen minden jobb volt” meg “engem is vert apám, mégis ember lett belőlem”, “dédanyám bezzeg öt gyereket nevelt fel tisztességben, és eszébe se jutott olyasmi, hogy válás”, “ezekamaigyerekek” meg a 2020-as NAT (B). A nosztalgiavonathoz amúgy még csak nem is kell öregebbnek lenni Mátyás király öreganyjánál, nálam fiatalabbak is fel szoktak rá ülni, sőt. A diákjaim, eszem a szívüket, aaakkora meggyőződéssel tudják ledarálni, hogy “a szülők médiahasználata blablablabla állandóan az okostelefonon lógnak blablablabla”. Abba persze bele sem gondolnak, hogy az emlegetett szülők esetenként velük egykorúak, közülük pedig néhánynak igazi elvonási tünetei lennének, ha reggel elvennénk tőlük a telefont, és csak délután adnánk vissza.

Nyilván az se jó, ha az ember radikálisan kilendül valamelyik irányba, leginkább azért nem, mert van még egy harmadik dolog is, amit akarunk mi emberek: a többiek befolyásolása. Nem csak mi magunk akarjuk megtalálni Az Egyetlen Üdvözítő Utat, de másoknak is elő akarjuk írni, hogy azon kell elindulniuk – aztán mi lesz belőle, na ugye, Schobert Norbi meg Takaró Mihály. A legtöbb dologgal kapcsolatban azonban mégiscsak az a gond, hogy egyidejűleg akarjuk mind a kettőt: a változást és a változatlanságot. Le akarunk adni tíz kilót, de lehetőleg a kanapén ülve; jurtát és kecskéket akarunk, de wifit és jázminillatot; a Gemeinschaft típusú tradicionális kisközösséget vágyjuk vissza a maga szigorú szabályaival, de úgy, hogy közben “nekem aztán senki se mondja meg, mit csináljak”. Pedig tíz kilót csak úgy lehet leadni, ha felemeled a segged a kanapéról. A jurta huzatos, a kecske büdös, a wifivel ellátott erdő pedig nem vadon, hanem park. Azok pedig, akik a régi szép időket sírják vissza, rögtön meghátrálnának, ha például csak akkor vehetnének ki egy szál kolbászt a saját kamrájukból, amennyiben erre az egyházközség vezetői is rábólintanak. Ha csak azzal házasodhatnának, akit a szüleik kijelölnek nekik, és utána pedig nem lenne apelláta, olyan szabályok szerint kéne élniük az életüket, mint a dédszüleik, annyi gyereket nevelnének és temetnének, mint ők, és ugyanabba a földbe kéne ugyanazokat a magokat vetni, mert az így szokás. Ráadásul mindehhez még függöny se lehetne az ablakukon, mert esténként körbejárnak a faluban a presbiterek, és minden házba benéznek, szép fegyelmezetten bibliát olvas-e a családapa az áhítatos háznépnek, amennyiben pedig nem, akkor nem engedik meg nekik kivenni a saját kamrájukból a saját disznajuk kolbászát.

Szóval tulajdonképpen az a gond, hogy mindent akarunk, sőt, mindent is. Ezzel voltaképpen egészen jól el tudunk evickélni akkor, amikor mindezt egy viszonylag kiszámítható és viszonylag rendezett világban próbáljuk megvalósítani. Néha még jól is jön egy kicsit, ha megkeressük, hogyan lehetne ezt a “mindent is”, és képesek vagyunk, ha nem is új utakat építeni, de néhány új ösvényt taposni ki magunknak. Amikor megesszük a második krémest, másnap gyalog megyünk fel az ötödikre; addig ábrándozunk a jurtáról meg a kecskéről, hogy végül veszünk három tő fűszernövényt meg egy házi komposztálót a balkonra; sóhajtozunk egyet a régmúlton, aztán… na, erre most ugyan nem tudok semmi okosat mondani, de egyedül morfondírozok magamban, márpedig engem nem ezért tartanak, úgyhogy nézzétek el. Talán köszönünk a szomszédnak, vagy hagyjuk leülni a nyugdíjast a buszon. Mittomén.

Ezek a mostani idők még viszonylagosan sem mondhatók kiszámíthatónak és rendezettnek, hát nem csoda, hogy össze vagyunk zavarodva. Egy csomó illúzióról kell belátnunk, hogy tényleg nem más, csak illúzió, márpedig eleve nem úgy vagyunk összerakva, hogy az efféle belátás könnyű legyen, tessék csak rákeresni a kognitív disszonancia fogalmára. A világ, amelyhez hozzászoktunk, nem olyan módon alakította ki a rutinunkat, az agyműködésünket, a kapcsolatainkat meg egy kupacnyi másegyebet sem, hogy ezt csak úgy hipp-hopp meg tudjuk változtatni. Jelenleg azzal a feladattal küszködünk, hogy radikálisan megváltoztassuk az életünket, de közben ugyanúgy éljük, mint eddig. Legyünk biztonságos magányban, de ne maradjunk le a bulijainkról; zárjuk be a rendkívüli helyzetre való tekintettel az iskolákat, de adjuk le ugyanazt a tananyagot, mint eredetileg terveztük; végezzük el ugyanazt a munkát, mint eddig, de gyökeresen megváltozott körülmények között. Nos, nem fog menni, és minél hamarabb belátjuk ezt, annál inkább képesek leszünk egyensúlyt találni – már amennyit lehet. Az emberek most nem csak a betegségtől és a szeretteik elvesztésétől félnek, hanem a gazdasági válságtól, a munkanélküliségtől, megtakarításaik elvesztésétől, a társadalmi lecsúszástól is, és ezek mind valós félnivalók.

Holnap innen folytatom, ha addig nem küldtök el az anyámba (aki egyelőre igen jó egészségnek örvend, és ez maradjon is így), de most megyek, és zsemlét fogok sütni, mert nem csak dumával él az ember.

 
6 hozzászólás

Szerző: be 2020/03/22 hüvelyk blabla, megaszondom