Mint mondani szokták, addig jár a korsó a kútra, amíg el nem törik. Ez pontosan így is van.
Elég sokat írok itt a Repülő Kutatóról, de az aggódás nagy részét megtartom magamnak. Egyébként is, A Középkorú Férfi Keserveit, Midőn Rádöbben Saját Halandóságára, már letudtuk ante blog. (Korán érünk és vénülünk, no.) Mire én ezt itt elkezdtem írni 2013-ban, már túl voltunk a vesekrízis talán-homok-de-mindenképpen-vigyázz magadra stádiumán, túlvoltunk az isiászos mingyámeghalokon, és megjöttek a kötelező pofonok is a kortársak hirtelen-váratlan halálaival. Ennélfogva röpködés meg konferenciák meg publikációk garmada meg bármi ellenére is, a Repülő Kutató viszonylag egészséges életet élt, elegendő alvás, heti két futás, sok zöldség, sok folyadék.
Aztán beütött a kolera.
Az idei tavaszból mindannyian többé-kevésbé megtépázva fogunk előkerülni (egyszer muszáj lesz erről bővebben is írnom, attól tartok), de míg a legtöbben valószínűleg azon problémáztak, hogy miként tölthetnék be a normális életükbe ütött lyukakat, a Repülő Kutató esetében bebizonyosodott, hogy életének kutatói része gáznemű, és minden rendelkezésre álló teret simán betölt. Ennélfogva azt az időt, amit repüléssel, találkozókkal, konferenciákkal, ingvásárlással meg más effélékkel töltött volna, nem arra használta, hogy például megtanuljon korongozni vagy salátát telepítsen a kiskertbe, hanem csak ült a seggén, és írt. Amikor nem írt, akkor távmegbeszélt. Amikor nem távmegbeszélt, akkor a cetlijeit kurkászta. Értitek, na.
Erre mondtam én még valamikor április elején (asszem), hogy a jézusmáriáját neki, már megint 2005-ben vagyunk. Akkoriban éppen a disszertációját írta, és egész pontosan úgy nézett ki ez a tavasz is, mint a 2005-ös: reggel felkel, leül, ír, este feláll, elmegy aludni. Oké, annyit javult a helyzet 2005 óta, hogy reggelire megeszi a zöldségeket, és heti kétszer elmegy futni. Meg néha főz. És mosogat is. Cserébe viszont azóta elmúlt tizenöt év, és egyikünk se lesz fiatalabb, ő például egész biztosan nem, mert előbb-utóbb agyonvágom.
Tegnap délután, valahol az idei harmincötödik tanulmány közepén elkezdődött a “valami baj van, ott hátul deréktájon, és kisugárzik belőle”. Ez az ő diagnózisaival afféle dzsolidzsóker, mert az isiász meg a vesenyavalya is ott hátul deréktájon és kisugárzik belőle, de estére már nyilvánvaló lett, hogy a veséje lesz az. Hurrá. A fél nyolctól kezdődő zoomos megbeszélését (ami mellesleg fél tízig tartott) már nagyrészt fel-alá járkálva töltötte, kezében a laptoppal, az éjszaka az meg pont úgy nézett ki, mint ilyenkor elvárható.
Az nyilván nem opció, hogy agyonvágom, aztán leülöm, és reménykedem abban, hogy éppen nem kerül azidőtájt velem együtt a böribe valami kurrens celeb, úgyhogy még akár a dutyikönyvtárat is gondozhatom, amíg le vagyok csukva. (Amennyire én követem az eseményeket, a dutyikönyvtár gondozása valamiért a zalatnaycinikre szokott szállni, nem a magyartanárnőkre, akik elsikkasztották az osztálykasszát.) Az se tűnik túlságosan kézenfekvő lehetőségnek, hogy jól itthagyjam, aztán reménykedjem abban, hogy felkanalazza valami seprűs pillájú szöszi, akinek imponálnak a Doktor Doktor Bubó Bubók, és egyéb vágya sincs, mint hogy professzorfeleség legyen egy Nagy Ember mellett, reggel kiporciózza a vitaminjait, este megtisztítsa a csakráit, és beállítson a telefonján egy appot, ami félóránként szól, hogy “igyál vizet, kisszívem”. Az én szupererőm a zsörtölődés meg a megaszondom, és már április elején megmondtam neki, hogy vigyázzon magára, mert az isiásza meg a veséje. Azóta is mondom. Azóta is épp olyan hatásfokkal, mint az elején.
Rohadtul el vagyok keseredve, feleim. 2005 all over again, de most már nemcsak öregebb és elhasználtabb vagyok, hanem türelmetlenebb is, és jóval határozottabb véleményem van a feladatmegosztásról, különösen annak tekintetében, hogy kinek a feladata vigyázni a Repülő Kutató harmatos egészségére. Egészen konkrétan az övé, basszameg. Hadd vegyem már felnőttszámba, és hadd ne mondjak már olyanokat, hogy “ó, de hát ilyenek a férfiak”, mert semmi kedvem hozzá. Most komolyan, a nők már valamikor Éva meg az alma óta tudják, a háttérből muszáj manipulálni a nyavalyásokat, hogy elérjük, amit akarunk, és mindeközben az ember lánya továbbra is rendes feleségnek érezhesse magát, de nekem ehhez átkozottul nincs már semmiféle ingerenciám. Legyünk már felnőttek mindannyian, a kutyafaszába, és felejtsük el Nabokov Veráját.
Na, nesztek egy kép is, ha unjátok a szöveget. Tegnap lőttem, amikor Pocival leültünk filmet nézni. A Nagy Ember odalent kétrét görnyedve körözött a nappaliban a laptopjával, idefent meg Peggy Carter mindenkinek szétrúgta a seggét, akinek muszáj volt, ahelyett, hogy szárazdajkát játszott volna velük. Girl powah, azám.
