január 2017 havi bejegyzések

Teljesen jellemző, hogy akkor kezdek különösen nyűgössé és morcossá válni, amikor tulajdonképpen nincs rá igazi okom. A mai nap például elvileg csupa luxus meg szabadprogram: délelőtt kirecsegtették masszázson a hátamból az izémicsodákat, hazajövetelem után mind a két macska vadul dorombolva körém gyűlt, és simogattatta magát, nemsokára meg elmegyek a Dorotheába esszét írni (asse tudom, mikor csináltam ilyet utoljára, már nagyon hiányzott). Aztán mégis.

Agyamra megy ez a tél, no. A bőröm után a hajam is csődtömeggé vált, az élő fába is belekötök, a zsúfolt szekrényből nincs kedvem felvenni semmit, meg úgy általánosságban grr. Szóval ha esetleg nem írnék most néhány napig, az nem azért van, mert elvitt a szopornyica, hanem mert nem akarom fárasztani az olvasóközönséget az állandósult morcogással, meg egyébként is unalmas vagyok, fázós és nyafogós.

Azért most megpróbálok nem egészen úgy festeni, mint akinek éppen Barlangi Morc időszaka van, pedig, Tutatiszra, az egész hetet végig tudnám zsörtölni nyafogóruhában. A végeredmény persze valamiféle kétségbeesett papagájtarka lett, és még ehhez az áutfithez is félórát ácsorogtam a rohadt hideg hálószobában a szekrény előtt, miközben vártam, hogy szóljon bentről valaki, de az összes holmi kussolt a nyári ruhákat kivéve, ők meg inkább fogják be a pofájukat.

A tegnapi jóslat, miszerint amikor hazajövök, apósom még mindig ott fog állni a konyhában logarléccel és gondterhelt tekintettel, csak részlegesen jött be, mert már fúrógéppel állt ott, a padlót pedig az egész konyhában nem lehetett látni a rácsos fiókoktól, csavarfejektől, deckáktól, mérőszalagoktól, kalapácsoktól, zseblámpáktól és a két éppen nem használt fúrógéptől, az egésznek a közepébe pedig egy satupad is be volt állítva csak úgy. Lassú munkához amúgy tényleg sok idő kell, de este hatkor, amikor kibontotta a második sört (apósom, nem a satupad), vigasztalásul azt mondta, hogy még aznap befejezi a melót, és lőn. Tízkor már vége is volt az egésznek, csekély tizenegy óra munka után.

Innentől persze már enyém volt a pálya, úgymint feltölteni azokat a rácsos fiókokat a konyha meg a kamra tartalmából, és nyilván már tudtam előre, hogy mit, hogyan, honnan, hová, de ez is lassú munka lesz, amihez sok idő kéne, nekem meg a mai napra ott van/volt tervben némi kenyérsütésen kívül az is, hogy szöveggyártó meg dolgozatjavító kisiparosnak kell lennem, végül is ez utóbbiak miatt tartanak (meg édes bülbül szavaim miatt, természetesen). Én ugyan felébredtem fél négykor, és akár bele is fekhettem volna a rettenetes konyhai tevékenységekbe, de a nappaliban bivakolás miatt csendben kellett sunnyognom nyolcig, ne ébresszem fel a Repülő Kutatót. Ennélfogva a leginkább nemszeretem feladattal kezdtem a reggelt, kijavítottam a dolgozatokat. Mit ne mondjak, bánatos lettem tőlük, de cefetül. Vajon mit vár az a hallgató, aki a legeslegutolsó vizsgaidőpontra jön be készületlenül? Két embert is kénytelen voltam meghúzni javítási lehetőség nélkül, és az ilyesmik igencsak lelomboznak.

Azóta már megtelt a rácsos fiókok egy része, van kenyerünk, meg letudtam az egyik gyártandó szövegemet is, de azért ma visszamenekülök kicsit a kanapémhoz és a jó meleg, kényelmes nyafogóruhához.

Ma van a félév utolsó vizsgája, minden tekintetben – abban is, amelyben én vizsgáztatok, de abban is, amelyben engem kérnek számon. Életünk amúgy továbbra is csupa móka és kacagás, ma átjön apósom rácsos fiókokat szerelni a beépített konyhaszekrényeinkbe, konkrétan azokba a likakba, ahonnan kidöglött a mosogatógép meg a fagyasztó. Arra az executive döntésre jutottunk ugyanis a Repülő Kutatóval, hogy tárhelyre nagyobb szükségünk van, mint mosogatógépre meg fagyasztóra (az utóbbiból van amúgy egy másik darab a pincében, nyugi). Na most, hogy kissé képben legyetek: a Rácsos Fiók Hadművelet már két hete zajlik. Apósom ezalatt már számtalan alkalommal jelent meg bármilyen napszakban gondterhelt tekintettel és egy logarléccel a kezében, de ma beszereli, be ő. Nyilván, mivel lassú munkához sok idő kell, számíthatok arra, hogy miután levizsgáztattam mindenkit és hazakúsztam kicsiny lakunkba, még mindig logarléccel és vízmértékkel, valamint gondterhelt tekintettel fog álldogálni a konyhában.

A lakásunk egyébként is legelragadóbb arcát mutatja, tegnap este letáboroztunk a nappaliban, mert hiába a fűtés meg a szigetelés, a hálószobában 15 fok van, és az kissé kevésnek tűnt. Úgyhogy most a nappali úgy fest, mint egy túlzsúfolt menedékház, a macskák tanácstalanul nézelődnek, mi meg szintén tanácstalanul bukdácsolunk macskák, kinyitott kanapék és beszerelendő rácsosfiókok között. Ó, és Celofán természetesen hányt is egyet, csak a miheztartás végett.

Hm, talán nem a legrosszabb ötlet most elmenni vizsgáztatni egy alig bútorozott, kongóan üres terembe, zegernye ide vagy oda.

Tájainkon megindúla a pótvizsga-szezon, ma elvileg vizsgáztattam volna, de a jelek szerint mindenki beérte azzal a jeggyel, amit kapott, mert nem jelentkezett a mai időpontra senki. Ennélfogva nem is megyek sehová, a kisbótot leszámítva, ahonnan csirkehusit hozok a mole-vacsorához, valamint egy tekercs sütőpapírt szabásmintákhoz. Ne is kérdezzétek.

Varrogatásaim mellé az tudományról sem feledkezem el, dolgozgatom a leadandó esszémen is egy kicsit. Mindeközben penig egy újabb konferencia-előadáson töröm a fejem, mert a doktori végre rávesz arra, hogy aktivizáljam magam, és ha csak ennyi haszna van, máris megérte. Azt már ugyan kábé tíz éve tudom, hogy én nem vagyok igazi tudományos kutató, tanár vagyok meg esszéista meg hobbivarrónő meg macskák rabszolgája meg papucs orrán pamutbojt, de azért tudok úgy tenni, mintha. Ha muszáj.

Most viszont “eddig és netovább” fogadalmamhoz híven esmég megpróbálom kicsípni magam (már amennyire lehet), és miniruhában billegek át a boltba, bízván abban, hogy az oda-vissza ötperces út alatt talántán mégsem fagy le a seggem.

Ma felpendlizem a székesfőfaluba, mert anyám megint csekély öt órát vár két vonat között, és ezalatt én próbálom szórakoztatni, nehogy halálra unja magát. Mindehhez persze megint fel kell venni harminc réteget, fujj. Entre nous, roppantul elegem van már ebből a télből. Annak illusztrálására viszont, hogy nekem semmi se jó, meglehetős gyanakvással figyelem az időjárás-jelentést, ami január végéig folytonos zegernyét mond, aztán februártól azonnali fordulattal madárcsicsergős tavaszt bőséges pluszfokokkal még éjszakára is. Hova a nyavalyába fog elfolyni ez a rengeteg hó, kérdem én.

A fejemen a szombaton is hordott biliszerű sapkalap látható, lábilag pedig kísérletet teszek arra, hogy az új kék cipőkéim közül beüzemeljem a bumfordabbikat. Lássuk, hogyan teljesít.

Nyílt nap, alkalmassági vizsga. Ezúttal valószínűleg nem Gombóc Artúr lesz a menü, de azért emlékezzünk meg a csokoládékról.

Hiszitek vagy sem, de ebből az anyagból még van vagy két méterrel. Lehet rettegni. Muhaha.

A tegnap esti áutfittel ugyan kivágtam a magas cét, de továbbra is zegernye van odaki, én meg ma államvizsgáztatni megyek ebben a zegernyében, hát nem nézhetek ki ma is úgy, mint az elszegényedett Sir Alistair harmadik lánya, aki felköltözött Edinburgh-be, és most azzal mutatkozik be mindenkinek, hogy “művész vagyok”. Azért persze próbálkozom felszámolni a Michelin-baba öltözékeket, de fázni, azt nem szeretek.

Épp csak megvarrtam az új szoknyámat, amikor kiderült, hogy ma este elmegyünk vacsorázni. Hát jó. Ha már megígértem, hogy ezentúl kicsípem magam, hadd szóljon, desőt, bömböljön.

A tegnapi oda-vissza kilenc óra utazás ellenére érthetetlenül vidor optimizmusban lubickolok, a beszámolóm alatt egészen meggyőzőnek tűnt még saját magam számára is, mit és hogyan akarok csinálni a disszertációmmal – persze az is lehet, hogy megint csak a “kidumálom a tehénből a bornyút” esete forog fent, ezt nálam sose tudni. Mindenesetre annyira fellelkesedtem, hogy (merész, száznyolcvan fokos fordulat következik) kábé öt év óta először azzal mentem be a pécsi pályaudvar újságosához, hogy ide nekem egy Burdát. Egy időben hűségesen beszereztem az összest, évekig előfizetésem is volt, így sikerült összegyűjteni vagy százhúszat, szolgálatukra. Aztán egyszer ráuntam az egészre, mert hiába gyűltek hűvös halomba, én továbbra is leginkább a tíz jól bejáratott és személyre alakított szabásmintámmal ügyködtem, másrészt pedig az lett az érzésem, hogy a Burda-szabásminták mostanra kizárólag a következő három kategóriába tartoznak: a) alapdarab, amit már egy tucatszor leközöltek korábban, b) valami trendi, amit baltával szabtak ki, és csak a spéci anyag viszi el a hátán, c) különleges megoldásokat és aprólékos szalonmunkát igénylő példány, amihez nincs megfelelő anyagom, időm, türelmem meg hozzáértésem.

Mázlim volt, találtam az újságosnál egy olyan csomagot, amibe három kivénült Burdát fóliáztak össze 2015-ből, mindezt egyetlen friss darab áráért, úgyhogy meg is vettem, és találtam is benne olyasmit, ami kedvemre való. Úgyhogy a Bűnök Barlangja, ami már a héten visszanyerte megszokott arculatát,

tovább fog romlani elfele a mai napon. (Jelzem, a mai nap úgy kezdődött, hogy fél hatkor már javában dödögött a mosógép, a konyhapulton pedig egy acma nevű török péksütemény készülődött. Én így élek.)

A héten amúgy már varrtam magamnak két ruhát meg három sapkát, és ehhez most még hozzá fog csapódni egy pulcsi meg egy szoknya, ha minden jól megy. Egyébként is rettenetesen elegem lett abból, hogy a hidegre való tekintettel folyvást úgy festek, mint egy Michelin-gumibaba, úgyhogy ismét elharsogtam az “eddig és netovább”-ot. Ma még varrós házicucc, aztán holnaptól megpróbálok olyan holmikat felvenni, amiben nem látszom fagylaltgombócnak. Még mielőtt elfelejteném, hogy van nekem valahol a harminc réteg alatt egy úgynevezett derekam.

Tegnap elbambáztam a konzervkészítést, fényképezőgép meg természetesen nincs nálam, úgyhogy maximum becsszóra hihetitek el nekem, hogy már megint a Zengő IC-n ülök, most hagytuk el Sárbogárdot (helló, Jolán), és úgy fel vagyok rétegezve, mint egy gibanyica.

Még egy szép új biliszerű sapkalapom is van pedig, amit nem láttatok még sose, merthogy tegnap ácsoltam össze. Na sebaj, majd csak sor kerül rá.

Meglehetősen jól mulatok azon, tegnap milyen népszerűek lettek hirtelen az új cipőim, még a macskáimnál is népszerűbbek, pedig nem ülnek ilyen cukin a paplanon:

Engem persze ma se nagyon érdemes mutogatni, de a napom nagyját a Bűnök Barlangjában töltöm, ha valami bele nem piszkol ebbe a programba, úgyhogy talán ennek eredménye nem lesz esztétikailag teljesen megvetendő. Egyelőre persze csak azt tudom garantálni, hogy (mint ez roppantul monokróm áutfitemből is kikövetkeztethető) tarka lesz, mint a pávián segge.

Még mindig harákolok, úgyhogy továbbra is lakásfogság, szombaton hajnalban úgyis Pécsre kell mennem. Közben, mivel január (ja, vannak ilyen dilinyós összefüggések – a középkori zenék iránti érdeklődésem szinte kizárólag januárban szokott felébredni egy időre, fene tudja, miért) Guillaume de Machaut-t, Dufayt meg portatívómuzsikát hallgatok, sőt még ezeknél cifrábbakat is. (Voces Thules meg effélék.)

Nesztek egy kis zene, amíg én elszöszölgetek, ez a kedvenc Machaut-dalom.

Ahogy ezen a héten kinézek, akár abba is hagyhatnám a blogolást, de bízzunk abban, hogy minden takonykór levonul egyszer, és eljön a tavasz, whan that Aprill, with his shoures soote, the droghte of March hath perced to the roote, és nem fogy el addigra az összes olvasóm.

A “Desperate Andy” meglepetésemre ma is ébresztőzene volt a fülemben, ilyesmire nemigen volt eddig példa, hogy két egymást követő napon is ugyanarra ébredjek. (Nem, nem a telefon zenélt, ez biztos. Én egy szívós kis butatelefonnal élek még mindig, ami csak generikus csingilingiket tud, a Repülő Kutató telefonján pedig Alanis Morissette szokta énekelni, hogy egyik keze a zsebében, a világ pedig le van tojva.)

Mivelhogy máma bármit megtehetek, amit csak akarok (haha), most monstre ágyneműs nagymosást akarok tartani két gépnyi adaggal, a nyavalya tudja, hogyan gyűltek fel ennyire. A lakást előreláthatólag nem is hagyom el egy percre se, holnap vagy holnapután amúgy is el kell kúsznom Esztergomig néminemű munkaügyben. Viszont mivel a Bűnök Barlangját vasárnap úgy kiganajoztam, hogy ilyen mértékű rendre már vagy egy éve nem volt példa, gyorsan csinálok róla néhány fotót, mielőtt ismét összecsapnak fejünk fölött az anyagcafatok hullámai. Stay tuned.

Rajtam nyilvánvalóan nincs sok mutogatnivaló, most értem el a takonykór harákolós szakaszába, a hajam felrobbant, az öltözékválasztásom meg csapnivaló. Jajhogyélvezeménastrandot.

Ezúttal arra ébredtem, hogy a Desperate Andy megy a fejemben – soha rosszabbat egy hétkezdethez.

Ennek örömére gyorsan hajat mostam, átnéztem és kijavítottam egy fél szakdolgozatot, aztán nekiláttam felöltözni Michelin-gumibabának, mert ma Nelli barátnőmmel ebédelek a Hold utcai piacon. A világ a változatosság kedvéért ezúttal a derűsebb orcáját mutatja, bár a köhögésem még mindig szívósan tartja magát, és a képemre is olyan krémet kellett kennem, amit norvég favágókra optimalizáltak. Reggel amúgy, mikor a hajamat mostam, a Repülő Kutató bedugta a fejét az ajtón, és némiképp hüledezve megkérdezte tőlem, tudok-e arról, hogy a jégeralsót ez a modern világ thermoleggingsnek hívja. Tudtam, persze. Most is az van rajtam.

Odakintre pedig a legmelegebb kabátom a legmelegebb sapkámmal, kesztyűmmel és sálammal.

A takonykór rohama hálistennek levonulóban, és ugyan nem mondhatnám, hogy teljes fényemben tündökölök, de tegnap már új anyagokon kezdtem ábrándozni. (Konkrétan ezeken itt. Gondolom, megértitek.) Nyilván annyi szükségem van rájuk, mint halnak biciklire, úgyhogy inkább visszavonultam a Bűnök Barlangjába, és beálltam fejjel a textiles kosarakba meg polcokba meg dobozokba meg. Az ilyenkor mindig segít, mert rögtön rájövök, hogy a Szaharába nem érdemes homokot hordani, van ott elég. Általában ilyenkor mindig szembesülök olyan szövetekkel is, amelyeket már szinteszinte elfeledtem – nos, ezúttal még olyat is találtam, amire csak bámultam egy percig, amíg sikerült felidéznem, mikor vettem, hol és miért.

Egyszer majd tényleg muszáj lesz tárlatlátogatást tartanom a Bűnök Barlangjában, hogy teljes káoszos pompájában láthassátok, miről beszélek. Mára viszont egyelőre érjétek be velem – még mindig lerobbantan, de legalább már papagájtarkán, ahogy ez egy vasárnaphoz dukál.