Mivel a wordpress nem szeptembertől szeptemberig számolja az évet, rápillantottam egy pöttyöt a statisztikára, haddlám, mennyi helyről olvastatok 2016-ban.
Mit mondhatnék mást, köszönöm.
december 2016 havi bejegyzések
Ha nem is blogév vége, deazért
4/122 – Süstörgős istennyilák
A környéken lakók közül a türelmetlenebbek már tegnap este elkezdtek durrogtatni, hogy akárhová ne tegyék a “szilveszterkor mindenki süketüljön meg, ne csak én” mentalitásukat. A macskákat egyelőre nem érintette meg a dolog, majd este nyolckor. Akkor viszont majd fejest ugrik mind a kettő a varrószobai futon mögé, aztán nem is igen jönnek ki onnan reggelig.
Vigyázzatok a kisállataitokra, a fületekre, gyomrotokra meg a májatokra (a májatokra különösképpen), és boldog új évet mindenkinek, aki most tartja. Én, mint azt a blog régebbi olvasói már tudják, nyilván át fogom aludni az egész hajcihőt.
Azt azért nem mondhatjátok, hogy nem adom meg a módját: ez itt például egy teljesen vadonatúj nyafogóruha. Harmonikázó zseníliazoknival, mert az úgy elegáns.
4/121 – Luxus
Péntek délelőtt tízkor masszázsra menni – tudok én élni, hejj. Csak el ne bízzam magam roppant jódolgomban.
Odakintre pedig tényleg kivágtam a magas, csámpás és tarkabarka cét.
4/120 – Megyagőzös
Akármennyire vakáció-félém van, képtelen vagyok arra, hogy sokáig aludjak reggel, vagy későig fent maradjak éjszaka. Éjjeli bagolynak sose voltam jó, egész életemben tán vagy három olyan éjjel volt, amikor nem aludtam egyáltalán – igen, én voltam az az újasszony is, aki a saját esküvőjén elaludt egy alkalmatos sarokkanapén a világ legrondább menyecskeruhájában hajnali fél háromkor, és egy kedves ismeretlen ráterítette a zakóját, hadd aludjon szegény pára. (Négykor riadtam arra, hogy további ismeretlenek, akiket aznap láttam először – leginkább a Repülő Kutató rakamazi rokonai -, éppen a teremben vonatoznak nagy svunggal körbe-körbe. Élmény volt, mit ne mondjak.)
Mindezt csak azért osztom meg veletek, mert a) ma végre hajat festettem, mégpedig úgy, hogy reggel nyolcra már vége volt a komplett programnak, b) más érdekes mondanivalóm nincs, és ma remélhetőleg nem is lesz. Visszavonulok a varrószobámba, és szöszölés közben megnézem a Képeslapok a szakadékbólt. Akármilyen szomorú aktualitása is van, az egy remek film.
4/119 – Bikmakk
Miután egész advent alatt sikeresen elkerültük a plázákat és a fogyasztás más templomait, ma lészen annak napja, hogy elmegyünk az Ikeába a Bikmakk és Vejnemöjnen márkájú cuccok nagy lelőhelyére. Ehhez annak a különleges konstellációnak kellett megvalósulnia, amikor egyidejűleg van itthon és tegnapra szóló határidők nélkül a) a Repülő Kutató, b) én, c) Emese. (Ő a kocsi.)
Addig üssük a vasat, amíg nem indul be a szilveszteri vásárlások rohama, aszondok.
4/118 – Franciacsomó
Valaminő titokzatos okból, feltehetőleg a kinti szél miatt, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt lerobban a helyéről. A vénség, kérem, a vénség. Régen csak az időjárás-jelentésből tudtam, hogy front van. Szerencsére nekem még a mai nap is vakáció, sőt, január 4-én van először jelenésem a vizsgáztatóban, és ez alkalommal én leszek a tanár néni, szóval kell ugyan készülni (azt csak a diákok hiszik, hogy a tanár nem készül a vizsgáikra), de másként.
Erre a hétre két partimeghívásom is van, de mindkettő alól exkuzáltam magamat, mert továbbra is arra van legnagyobb szükségem, hogy itthon szöszmötéljek és tervezgessek. Ma például a franciacsomó hímzését akarom megtanulni, mert nekem sose ment, és most már így érett koromra igazán ideje lenne, neszpá.
Ha már jól megy, hősiesen belevágok a gyarmaticsomó megtanulásába is. Minő tervek.
Valójában inkább egy hajfestésre lenne szükségem, ha már úgyis minden nap mutogatom magam, de az valószínűleg nem segítene az állapotomon, ha még a büdi pacsmagot is kéne szagolgatnom háromnegyed órán át.
4/117 – Harmadnapos
Ma még mindig hétvége-forma van, úgyhogy továbbra is viccesfura régi cuccokban álmodozom a varrószobámban.
4/116 – Lusti
Ma eddig nem volt őtözködős napom, ehelyett “röhejesen pocsék romantikus filmeket nézek pizsiben időnként el-elszundikálva, és délután háromig le se zuhanyzom” napom volt. Most viszont bedurrantom a világot, és a továbbiakban “bajor szendvicscipót sütök meg a konyhában sürgök-forgok” napom lesz.
Mint a Repülő Kutatónak megjegyeztem, ma már egy hétvége második napja van, és ettől annyira elszoktam, hogy nem tudok vele mit kezdeni.
4/115 – Ha kisült már, ide véle
December 24-én, ha megnézitek az archívumban, én általában valami értelmetlen-fényes-tarkabarka kombinációt szoktam felvenni épp csak az ünnepi hangulat mián – nos, ezúttal ezzel ünnepihangulatozok. Ezt a ruhát persze lehetetlen jól fotózni. Egye fene, én tudom, milyen szép. A nyafogóruhák bezzeg nem ilyen szépek, de erős a kísértés, hogy amíg a RK meg apósom a termosztátot javítja odalent, és én amúgy is az emeletre száműződtem, varrjak magamnak egyet holnapra, az eddigieket már biztos unjátok. (Ha valaki esetleg úgy gondolná, hogy abbahagyhatnám a folyton ugyanabból a szabásmintából készült zsákruhákban ténfergést, az szóljon nyugodtan. Én majd tiszteletteljesen tudomásul veszem, aztán varrok még néhányat, mert most éppen az az időszakom van, amikor országomat ezért a szabásmintáért, egyébként is több köbméter anyag van a varrószobámban, hát akkor meg miért fognám vissza magam.) Egyéb híreink nemigen vagynak, azt a roppant jól láthatót leszámítva, hogy a hajam, mint azt már megjósoltam, maga fog dönteni arról, hogyan is álljon mosás után, ő meg így döntött. Nem a legrosszabb, ami történhetett vele.
Reggel egyébként igen hősnek érezvén magunkat lekúsztunk a zegernyében a piacra, nem is tudom, pontosan miért, ja, talán csak hogy ne punnyadjunk bele a nagy vakációzásba. Az út úgy csúszott, mint a bagolyszar, de hoztunk kelbimbót meg tejszínt – mindkettőt holnapra, mert mint mondtam már, ma azt fogunk ünnepivacsorálni, amire kedvünk szottyan. Nos, házias halas pite lesz Jamie Oliver receptjéből (egy 2001-es szakácskönyvből, még mielőtt ekkora seggfej lett volna belőle – megesik ez így velünk negyven után, no) meg pekándiós-kávés brownie. Asszem, ez semminő ünnepi tradícióban nem számítana karácsonyi vacsorának.
Akkor én most elvonulok szöszmötélni. Boldog bejglikómát mindenkinek.
Eská – Hogyan építsünk vízszintes karácsonyfát
Macskás háztartásban karácsonyfát állítani nagyjából olyan bölcs dolog, mint szeget verni belülre a saját bakancsodba. Emellett meg sajnálom is a fákat. Igen, tudom, hogy valahol Zalában népek élnek abból, hogy karácsonyfákat termesztenek, de mivel kénytelen lennék kidobni szegénykét az utcára, amikor már lejárt a szavatossági ideje, inkább hanyagolom a karácsonyfa-állítást.
Azazhogy, tulajdonképpen szoktam én karácsonyfát állítani, de nem ott, nem úgy, és nem olyat, amilyet általában szokás. A teraszra néző dupla nagyablakra szoktam építeni egyet a szemöldökfára – így van látvány, van fenyőillat, van illúzió, viszont nincsenek halott fák meg izgatott macskák, akik a halott fát próbálják megmászni. Igaz, ehhez szükség van a szemöldökfán valami kampóra vagy effélére – nos, nálunk szemes csavarok vannak felfúrva, abba szoktam bújtatni a függönytartó rudakat, amikor éppen van az ablakon függöny. (Vízszintes karácsonyfához nincs. Volt már nekem macskám, Sziréna, aki profi függönymászó volt, inkább nem kockáztatok.)
Szóval kell a vízszintes karácsonyfához valami efféle is, ni. (A pókháló opcionális. Nekünk nem fáj. A plafonnak se.)
Kell ezenkívül: néhány fenyőág, egy praktikus rúd (az enyém, amit már a kezdetektől használok, eredetileg egy polcrendszer része volt, és azért előnyös, mert vannak benne lyukak, amiken átfűzhetem a rögzítő drótokat meg madzagokat), madzag, olló, fényfüzér meg díszek ízlés szerint.
A fenyőágak közül két hosszabbat rákötöztem a rúdra így,
aztán a harmadik ágat szépen szétboncoltam kisebb darabokra.
A kisebb darabokat addig kötözgettem, amíg eléggé tömöttnek láttam a végeredményt,
rácsavargattam a fényfüzért,
majd a rúdon már évek óta ott fityegő praktikus drótdarabbal felkötöztem a szemes csavarokra.
Ezután bekapcsoltam a világítást,
és már csak a díszeket kellett felakasztgatnom, meg a maradék fenyőágakat betűzködnöm ide-oda, ahol úgy tűnt, hogy gyér a látvány. (Ezeket már nem szoktam felkötözni, fennmaradnak maguktól is a bozótban.)
Tessék, vízszintes karácsonyfa.
4/114 – Szöszmöte
A takarításból tényleg nem csinálunk nagy kázust, tegnap kicsit gatyába ráztuk a konyhát, ma hajnalban kicsit gatyába ráztam az étkezőasztalt, úgyhogy most végre ismét étkezőasztalnak néz ki, nem lerakónak. (Az étkezőasztalunk egy nagy vízszintes felület, ebben a lakásban meg erős hajlamunk van arra, hogy minden vízszintes felületet kellő alapossággal beterítsünk mindennel, ami a kezünk ügyébe akad. Ugyanez a macskákra is érvényes, ők a padlót terítik be a szőreikkel meg a nappali közepén trónoló kartondoboz lerágott darabkáival.) Mivel lerakó helyett étkezőasztal lett, azon meg egy igazi abrosz, a Repülő Kutató rögtön le is ette azt az igazi abroszt habanerós olajjal. Eh, több is veszett Mohácsnál, nyugivan. Cserébe rásóztam a porszívózást. A macskák most rém sértetten ülnek, sehol a szőreik, sehol a doboz.
A karácsonyra amúgy olyannyira nem akarunk rágörcsölni, hogy tegnap este itthagytuk a macskákra a kuplerájt, mi pedig vidáman eltotyogtunk vacsorázni, mert nemrégiben megnyílt a faluban egy olasz bisztró, és kíváncsiak voltunk rá. Nos, talán elég annyit mondanom, hogy valószínűleg soha többé nem fogok gnocchit készíteni, mert most már ettem olyat, amilyennek a gnocchinak lennie kell, és az enyém definitíve nem olyan, desőt azt se tudom, mit javíthatnék a technikámon. Mindenesetre ha kiadós, házias olasz pastaételeket akartok enni Szentendrén, és nem zavar az egyelőre eléggé steril enteriőr meg az aprócska választék (a komplett étlap egyetlen oldal, amivel amúgy szerintem semmi gond), akkor Al Cuor Contento. Mert tényleg.
Ma még hátravan némi szöszmötélés itt-ott a lakásban, például megépítem a vízszintes karácsonyfát, a macskák pedig kapnak egy friss boncolható kartondobozt ajiba, és pápuszi. Nem mi vagyunk a lakásért, hanem a lakás értünk, és ha ez valakinek nem tetszik, nyugodtan idejöhet takarítani, én biztos nem fogom zavarni ebben a tevékenységben, ugyanis fent leszek a varrószobámban és roppant ábrándosan szöszmötélek. Vagy alszom, az is igen jó program.
Most viszont karácsonyfaépítés, és mivel ennek a kezdete értelemszerűen a teraszon zajlik, a szokásos háromszáz réteg ruha rendel. Uff.
4/113 – Libikóka
Valamikor még tinikoromban kaptam ajándékba egy minikönyvet a Mérleg jegyűekről (tudjátok, a szokásos szósz: kivel passzolsz, mi a drágaköved, melyik a színed, milyen híres emberek születtek veled azonos csillagjegyben), és annak az elején rögtön közölték velem azt is, mi az életjelszavam nekem meg a Föld lakói hozzávetőlegesen egytizenkettedének: “Én egyensúlyban tartom”.
Egyensúly, ehe. Nos, valahogy úgy kéne, hogy ne abból álljon az ilyesmi, hol fékevesztetten rohanok, hol pedig az oldalamon fekszem (a tegnapi napot például végigszundikáltam), hol disznótor, hol éhhalál, hun fent meg hun lent. Most mindenesetre van kábé két hetem egyensúlyba hozni a dolgokat, aztán kísérletet tenni arra, hogy meg is tartsam ebben az állapotban. Ezt az egészet penig azzal kezdem el, hogy a karácsonyi készülődést próbálom egyensúlyba hozni, mert egyszerűen nem vagyok hajlandó rágörcsölni. A fenébe is, lényegében mindenkinek beszereztünk már valami apróságot ajándékba, egyébként meg két felnőtt ember lakik a házban két macskával, és nem várnak látogatókat sem kiskarácsonykor, sem nagykarácsonykor. A lakás fut, hát hadd fusson, legfeljebb váltson át vágtázásról kocogásra, a karácsonyi menü az lesz, amihez kedvünk szottyan, és ha valaki bejglit akar enni, majd legfeljebb átmegy a teraszon az anyjához érte (és hoz a mizantróp feleségének is belőle egy kicsit).
Szóval egyensúly. Takarítgatok egy kicsit, de nuku karácsonyi nagytakarítás, rendet teszek a szekrényekben meg a varrószobában, de nem esem át a fejemen tőle, ma elmegyünk a nagybótba kaját venni, de úgyis el kéne mennünk a nagybótba kajáért. Egy kis tevékeny-szöszmötölős nyugi, erre vágyom, és magamon kívül senkitől sem várhatom el, hogy ezt megvalósítsa nekem.
Azt viszont ne kérdezzétek, miért öltöztem ehhez a Mikulás manócskájának, egyszerűen csak ehhez szottyant kedvem.
4/112 – Fordul
Tegnap nagyjából mindent megcsináltam, amit terveztem (egy maréknyi kultúrbözsi például pikk-pakk elfogy, ha az ember kicsit is akarja), leszámítva olyan apróságokat, mint a találka a barátnőimmel. “Apróságok”, ja. Hónapok óta nem sikerült összefutnunk, és most sem jött össze. A rettenetes határidők még hagyján, de az arcüreggyulladás mellett megjelent egy beteg bojler is a képben – nekünk sorsunk van, nem vitás. Summa summárum, a tegnapi napra se jutott ital meg röhögés, ehelyett szépen hazakúsztam a csomagjaimmal meg a megíratott-kijavított dolgozatokkal, és megetettem a macskákat.
A mellékelt ábra tanúsítja, hogy fodrászhoz viszont eljutottam, ha italozni nem is. Mint mondogatni szoktam, a haj teljesen magától kinő, szóval nem kell attól tartani, hogy így maradok, ha esetleg nem tetszik. Igaz, ha tetszik, akkor sem tudok mást mondani, mint hogy így egészen biztosan nem maradok. Az első mosás után be fog göndörödni, mint mindig, úgyhogy egyelőre még nem tudom, hogyan fogok kinézni, de hát ilyen a zélet, kiszámíthatatlan. És még ha csak ezeken a piszlicsáré területeken lenne az! A tegnap délutáni vizsgán megvágtam valakit, ő meg bőgni kezdett, hát nem ez volt a pályafutásom fénypontja. Hiába, hogy nem én tehettem róla (mindenki más rendben átment, ez a lány meg túlvállalta magát, és két vizsgát akart letenni ugyanazon a napon – az egyik jeles lett, a másik elégtelen), akkor se jó érzés.
Azt hiszem, ma lesz annak a napja, hogy csendben leeresztek egy egész félévnyi hisztérikus rohanás után, rámfér. Különben is, ma van a téli napforduló, innen már kifelé meg felfelé megyünk. Remélem.
A fentebbiekből kifolyólag pont úgy festek, mint amire számítani lehetett, bár azért felhívnám a figyelmet csodálatos zoknimra, amit a RK hozott nekem Berlinből.
A dögölészőhelyemet viszont mindeközben sunyin elfoglalták.
4/111 – Flow
Azt még mindig nem tudom, hogyan csináltam, de tegnap egy csekély tízórás munkanap során megírattam és ki is javítottam ötféle tárgyból usque hetven dolgozatot, könyveltem, összesítettem és leadtam elszámolásra az október eleje óta halmozódó buszjegyeimet, konzultáltam egy szakdolgozóval, karácsonyibevásároltam, és közben még arra is jutott időm, hogy további kollégáknak is odaadjam kinyomtatva a csokicsók receptjét, ha már úgyis beszállítottam egy doboznyi adventi süteményt a tanszéknek, szívesen, máskor is. (Már a fél tanszék süti a csokicsókot, sőt, az egyik kollegina odaadta az egyik volt tanítványnak is a receptjét, tehát lehet, hogy már nemcsak Esztergomban, de Mezőkövesden is terjed a csokicsók.)
Nyilván amúgy ha már mindent sikerült észben tartanom, a buszmenetrend siralmasan kimaradt ebből a mindenből, amikor a vizsgaidőpontokat hirdettem meg, így a tízórás munkanap végeztével további kellemes egy órát báloztam ülve az irodában, amíg végre volt mire felkapaszkodnom, hogy hazafuvarozzon. Sebaj, ezalatt legalább kinyomtattam a mai napra szükséges dolgozatokat meg vizsgalapokat, rendet raktam az asztalomon, és heroikusan begyömöszöltem a táskámba mindent, amit haza kellett hurcolnom. A buszút hazafelé maga volt a flow, 880-as járat hétfő este 19:20-kor a Béke térről, kint hideg, bent meleg, egyidejűleg sose volt öt embernél több a buszon, és úgy hasítottunk át a Dunakanyaron, mint fos a libán, ringatózva és döcögve és alig megállva, mindenhol Duna vagy erdő vagy nagy fényes karácsonyi giccsek, az én fülemben meg a Brand New Day, tökéletes.
Aztán persze hazaértem, flow meg minden, átúsztam a deres határon, és megetettem a macskákat, akik vádlón kérdezték, mikor jön már a kaja. Etetés után leültem a kanapéra, miután lehámoztam magamról a kinti holmi nagyját, és nekiláttam leszedni a katicás nyakláncot is, az pedig, prr, elszakadt, és körülöttem mindent beterített a kásagyöngyök meg fabigyók zápora, én meg, psziú, úgy leeresztettem, mint egy lufi, és negyedórába telt, amíg végre fel bírtam tápászkodni arról az együltő helyről, hogy további kásagyöngyöket és fabigyókat szitálva felkússzak ruhát cserélni az emeletre, ahol végül az utolsó adag kásagyöngy is kizúdult a melltartómból egy katicával egyetemben, kopp. Azt viszont már talán mondanom se kell, hogy mindezek után gyorsan konzultáltam még egyet levélben az egyik hallgatóval, akinek kérdései voltak a holnapi vizsga előtt, aztán konzultáltam egyet egy másik szakdolgozóval is szintén levélben, és miután beájultam a kanapén, reggel négykor felébredvén bevezettem a Neptunba a tegnap kijavított dolgozatok jegyeit.
Ebben a percben még mindig visz magával a flow, délelőtt a Tárogató utcában vizsgáztatok, délután a Sophianumban, a kettő között átveszem a jövő évi BKK-bérletemet, elköltök egy maréknyi, december 31-ig érvényes kultúrbözsi utalványt, további karácsonyibevásárlok, és fodrászhoz is megpróbálok eljutni. Bagatell. A délutáni vizsgáim után még a barátnőimmel is találkozom, nagy ereszdelahajamat várható, egyiküknek arcüreggyulladása van, a másik kettőnek meg rettenetes határidői (a negyedik, it goes without saying, nem tartózkodik már ebben az országban).
Nem tudom, meddig visz még magával a flow, kissé tartok tőle, hogy a végén akkorát koppanok majd, mint a melltartómból a katica. Zúg az éji bogár, nekimegy a falnak, nagyot koppan akkor, azután elhallgat.
Addig viszont töretlenül továbbra is bzzzzz, bármilyen nyavalyás sötét van.
4/110 – Helló, vizsgák
Ma tíztől hatig vizsgáztatok, hej, szép is ez. (Na jó, közben lesz majd néhány óra lyuk, amikor kikúszom a kies Esztergom városába, hogy vegyek néhány apróságot.) Nyilván a szokásos “valamit valamiért” szellemben történik ez is, mivelhogy ha még a téli szünet előtt levizsgáztatom a népet, és kijavítom a dolgozatokat, több időt szabadítok fel magamnak – például januárra, amikor a saját vizsgáimra készülhetek meg a saját dolgozataimat írhatom.
A baj az, hogy marha hideg van, az általános lerobbantság miatt a bőröm már most azt a pikkelyesedős-száradós hülyeséget produkálja, amit általában februárban szokott, és nekem istenigazából semmi kedvem őtözködős blogot írni, mert hiába tele a szekrény szimpatikus holmival, ha Michelin-gumibaba üzemmódban kell nekiindulnom a világnak. Na mindegy, ez is elmúlik.
A fotó még a teljes Michelin-babásodás előtti helyzetről készült igen rossz fényviszonyok közepette, de azért teccik látni az általános alapelvet, miszerint ha jobb kedvet akarsz magadnak, öltözz középcsoportos papagájnak, és tedd fel a katicákat is.
4/109 – Vagy vakot, vagy hatot
Tegnap reggel még egy szál süti sem volt a házban, mára viszont már hatféle, szóval ebből a szempontból elég jól teljesítettem, aszondok. Ennek eredményeként persze most megint lehordottnak látszom, de hát valamit valamiért.
Különben ma már beletűztem egy pink hajú trollbabát is egy ferde cukorsüveghez hasonlító tortába, szóval tényleg mindegy, hogy festek.
4/108 – Ha nem is arany, de legalább fénylik
A világ kezd némiképp helyrebillenni, vagy legalábbis dolgozom azon, hogy így legyen. Ma reggel hatkor például kifejezetten úgy tűnt, hogy itt akkor is advent lesz, ha a fejemen kell átesnem hozzá: frissen mosott hajjal álltam a konyhában, és tojást kevertem habosra cukorral meg vaníliával. Meg csokival. Sok csokival.
Persze még menet közben kiderült, hogy a süssünk-süssünk készleteim olyan atipikus-siralmasan festenek, mintha nem sütöttem volna már semmi édeset legalább egy éve (és ki tudja, talán pontosan így is van): csokidara nuku, porcukorból tán csak öt deka, desőt még kristálycukorból is alig van fél kiló a házban, milyen háziasszony vagyok én. (Ez utóbbiból amúgy végül találtam a pincében további két kilót, amit befőzéshez vettem, de mivel nem főztem be idén semmit, megmaradt, milyen háziasszony vagyok én.)
Mindenesetre a logisztikai problémák megoldására nemigen vagyon más lehetőség, mint kikúszni a házból, amit mindjárt meg is teszek, kellő alapossággal beőtözködve a mínuszok ellen. Végtelen bátorságomban a piacig is letotyogok, és szerzek némi fenyőágat, mert idén megint vízszintes karácsonyfát akarok építeni magunknak a macskák nagy bánatára. Mármint ha találok fenyőágat. A Repülő Kutatónak meg habanero paprikákat kell hoznom (mármint ha találok azt is), mert ezt bízta rám, mielőtt rettenetes dúlifúli üzemmódban elrobogott a mai teendői irányába. Dear me, lassan már nincs a hétnek olyan napja, amikor mind a ketten itthon vagyunk, olyan meg definitíve nincs, amikor egyikünk sem valami határidős szarral foglalkozik.
Oké, irány a piac meg a mínuszok.
4/107 – Tökéletes helyettes(ek)
Valamilyen csoda folytán (munka volt benne, mint a csodákban általában) a héten sikerült megtartanom a félév utolsó óráit, megküzdenem a mintatantervvel, ráadásul mindent átvernem valamiképpen benne, ami a hallgatóknak fontos lehet. És, ami különösen csoda(=munka)számba megy, sikerült megírnom mind a két beadandó dolgozatomat. Mikor tegnap este fél hatkor megnyomtam a másodiknál is a “küldés” gombot a levelezőprogramban, kitártam karomat, és azt rivallám, hogy végre, most a) alkoholizálni fogok, b) aludni rogyásig.
Mondanom se kell, hogy a) megittam másfél sört, aztán aszontam, megvolt az iszás is, b) fél egykor ébredtem arra, hogy már megint a női lét rejtelmei akarják lefűrészelni a medencémet. Hogy a világ akárhová ne tegye, de komolyan.
Ezt leszámítva kedvem gyöngy, de azért inkább megkíméllek titeket máma magamtól, nesztek makkák.
4/106 – Mintatanterv, oh
Ma ez(ezeke)t gyurkáljuk megint, én meg egyre lerobbantabb vagyok. A két dolgozatból az egyiket már leadtam, egye fene, ahogy van, a másik viszont komplett szétesett, pedig attól is meg akarok szabadulni estig. És mindehhez három óra buszozgatás a zegernyébe, plusz kábé öt óra mókázás a mintatantervvel.
Hajrá, Mari néni.
Néztem ki már hülyébben is az univerzum megalapítása óta, bár nem sokkal.
Minden nap más - mindennap más 