És lőn tizedik blogév utolsó napja (idén csak egy napot vesztettem el a sorszámozásból, hurrá), holnap pedig leszen tizenegyedik blogév első napja, és ez most tényleg csak annyit jelent nagyjából, hogy újrakezdem a számlálást, ne várjatok tőlem semmi extra évértékelőt vagy évköszöntőt, mert ugyan a tizedik sem volt piskóta, a tizenegyedikben meg pláne olyan rettenetes merényletek jönnek, amilyenre eddig nem volt példa, de most még nem tartunk ott, és nekem most erre nincsen enerzsiám, tényleg nincs. Ezen a ponton még minden a “mi lesz, ha” állapotában van, és én ettől ugyan piszkosul fosok, de ezt is ki kell próbálni egyszer. Kialakul majd minden valahogyan, mondogatom magamnak, és ez igazán megdöbbentő egy hozzám hasonlatosan controlfreak illetőtől, de ezúttal tényleg nincs terv, nincs program, csak lengek a világban.
A világban lengés egyik jeleként kezeljétek, hogy még pizsiben vagyok, fésületlenül, sminkeletlenül, meg egyáltalán. Ebből nem csinálunk rendszert, abból a részéből különösen nem, hogy ezzel a tökéletlen Fapipával próbálom fotózni magam, de most ez elég pásszentos megoldásnak tűnik lelki és egyéb állapottyaimhoz.
Mackó egyébként azért ül rajtam, mert a RK éppen valami kimondhatatlan nevű horvát szigeten teríti a tudományt. Az Ulyssesben van egy jelenet, amikor valamelyik epizódszereplő azon morfondírozik Stephen Dedalusszal, vajon miért írta bele Shakespeare a végrendeletébe, hogy feleségére hagyja a másodlegjobb ágyát – hát én speciel Mackó másodlegjobb ágya vagyok, rögtön a RK után.
Nem árt, ha az ember tisztában van a zuniverzumban elfoglalt helyével.
Minden nap más - mindennap más 