Nna. Mindent összevéve lehetett volna rosszabb is. Pláne, hogy közben annyit nyivogtam, mint Celofán szokott a táélkája környékén, és én még csak nem is jutifalatért nyígtam, hanem egészségért meg szabadidőért, lehetőleg egyszerre.
november 2018 havi bejegyzések
6/91 – Haladék
A programom zsúfoltságáról nagyjából mindent elmond az, hogy amikor ma hajnalban megnyitottam egy levelet, amiből kiderült, hogy a tanulmányt nem szombaton, hanem vasárnap kell leadnom, úgy éreztem magam, mintha olyan ménkű nagy haladékot kaptam volna hirtelen ajiba, ami alig-alig felfogható. Plusz egy nap, ohohohó, azalatt bármit megoldok és megcsinálok, akár a világot is kiforgatom sarkaiból, ha köll. Öröm, dal, hejehuja.
Az már persze nem a programomról, hanem rólam magamról mond el nagyjából mindent, hogy ezek után hagytam a hajnali tanulmányírást a francba, úgyis kaptam most a zuniverzumtól egy ménkű nagy haladékot ajiba, rutyutyu. Ehelyett bedobtam egy mosást a gépbe, aztán adtam egy kis jutifalatot Celónak, aki ugyan már négy és fél éve él velünk, de a maga viccesen autisztikus módján az elmúlt pár hétben érzett rá igazán arra, mekkora hatalom a nyikorgás, és azóta folyvást azt csinálja. Bemész a konyhába, ő meg rögtön odamegy a tálkájához, és nyikorog. Felállsz a kanapéról, ő rád néz, aztán a tálkájához vonul, és nyikorog. Belépsz a munkanap után az ajtón, ő pedig azonnal a tálkájához stb. Szegény éheztetett cica vagyok, kinek akarod kiszúrni a szemét a száraz papival, jutifalatot nekem, MOST. Mindehhez a magasba emelt farkát is rezgeti, és sóváran néz. Ha Poci tenné ugyanezt a maga impozáns öt kilójával és rögbilabda testalkatával, feleannyira sem lenne hatásos, de Poci hajnalban nincs jelen, ilyenkor ugyanis a szívszerelme paplanján tehénkedik, és mindig úgy néz rám, amikor bemegyek a hálószobába, hogy “mit keresel itt, ez a mi helyünk”.
Száz szónak is egy a vége, beadtam a derekam, és tápláltam a mohó állatkát. Ha már belejöttem, tápláltam a mosógépet is, aztán ennen sanyarú korpuszomra fordítottam a figyelmem: kávéztam meg pacsmagokat kentem a képemre (olyan flakonokból, amelyek ifjúságot ígértek meg detoxikálást, és én úgy gondoltam, mindkettőre szüksége lehet a pofámnak). Mindezek után visszadőltem szundikálni, kirobbanó sikerrel. Ma délutáni műszakom van a dolgozóban a levelezősökkel, úgyhogy a második ébredés után még a hajam is megmostam, és most egészen emberszerűnek érzem magam. Mit nem tesz az emberrel egynapi haladék.
Most felrétegzem magam, mint egy kápucta, majd pedig kilejtek a pilinkélő hóba a buszomhoz, és nagyon ajánlom, hogy ezúttal olyat küldjenek, amin fűtés is van, mert a tegnapin egy óra húsz percen át nézegethettem, milyen szép pöfékelő felhőkben gyün a számból a lehelet.
6/90 – Ingerencia
Jó kérdés, mennyire lehet hinni az időjárás-jelentéseknek, de ha igazat mondanak, ma nappalra is szépen lecsúszunk fagypont alá, ami nem növeli ingerenciámat arra, hogy elhagyjam a meleg lakást, ahol puha macskákkal, illatos mécsesekkel és finom gőzölgő teákkal üldögélhetnék színes ficlik között. Annyira vágom már a centit a félév végéig, hogy az közröhej, de hét végéig aztán meg pláne, és csak a vasárnapom lesz szabad, slussz. Ma és holnap is öt-öt órám van, szombaton meg le kell adnom egy tanulmányt. Kábé 60% van meg belőle, és lövésem sincs, hogyan-miként-mikor tudom befejezni. Nyilvánvalóan kedvem sincs hozzá, de publikálni necesse est, hülye akadémiai szféra. Vasárnap amúgy a Repülő Kutató nevének megfelelően elrepül a francba, Providence, majd Boston, barátok látogatása és konferencia, hát ez sem járul hozzá általános jókedvemhez. Szombaton ráadásul anyám is átutazik ezen az országon, útban húgomékhoz, és vele is találkozni kéne valamikor-valahogyan, úti készülődések meg tanulmány-leadások káosza közepette
Boá. Le akarom darálni ezt a hetet, aztán a következő kettőt is, gyószan-gyószan. Ebben a pillanatban csak az az illúzió éltet, hogy a diákok nem veszik észre, még náluk is inkább el szeretném lógni az óráimat. Ki a katedrához, be a nagybőgőbe, csapassuk.
Asszem, az illúziót sikerül majd megteremteni, legalábbis a szándék megvolt rá a mai áutfittel. Erre az egészre amúgy még természetesen jön egy kabát. Egy naaagy kabát.
6/89 – Nem Timbuktu
Az alvási szokásaim mámegin szétestek a fenébe. Ma ismét hajnali felkukurikú volt a program, bár értelmesebb lenne inkább kuvikolásnak nevezni, nincs ugyanis az a magára valamit is adó kakas, aki egytől már fent pörögne. Ezúttal nem is próbáltam visszaaludni, mert még egy olyat, mint a tegnapi, nem akarok. Akkor addig küzdöttem azzal egy hasonlóan hajnali ébredés után, hogy aludnialudnialudni, visszavisszavissza, hogy végül sikerült. Bár ne tette volna. Iszonyú megerőltető éjszaka lett belőle, sok felriadással és válogatott rémálmokkal. Az egyikben bébiszitter voltam valahol egy romos villában a világ végén, a rám bízott gyerekek meg félig kopogószellemek voltak, félig zombik, úgyhogy nem mertem elaludni, nehogy megöljenek álmomban, ráadásul a szobám ajtaját sem tudtam magamra zárni, mert úgyis bejöttek, ha akartak, és meg akarták enni az agyamat.
Az álomnak annyiban igaza volt, hogy tényleg az agyammal van baj, túl sok hülyeség zsong benne összevissza, de ez mindig is így volt, és valószínűleg nem is fog már változni. Szeretnék viszont megnyugtatni mindenkit, hogy ha netalán tovább romlik a helyzet, például vad vágyam támad megharapni vadidegeneket, vagy esetleg a 880-as busz helyett repülőre szállni Timbuktuba csak odaútra, előre szólok. Ezúttal csak a jól bevált Pumpkin Spice Coffee Cake receptjét vettem elő kettőkor, főztem magamnak egy kávét, aztán nekiugrottam. Fél négyre kész is volt a süti, ezt csinálja utánam, aki nem fél attól, hogy aztán napközben valamikor leesik a lábáról.
A mai nap amúgy roppant alkalmas lenne arra, hogy valahol kiájuljak a forgalomból: délelőtt az egyetem pesti nyílt napján teszem tiszteletemet és tartok szakos tájékoztatót, majd pedig feldöngetek Esztergomba (ezúttal a 800-as busszal, a 11-es helyett a 10-es főúton szlalomozva), és órát tartok az elsőéveseknek. Elszántságom rendkívüli, elhivatottságom dettó, minden másra meg ott az alapozó és a korrektor. Ja meg a Mastercard.
A mai nap örömére réteges vagyok, piros, rohangálócipős és ezúttal sem árulok zsákbamacskát.
6/88 – Csöbörvödör
Lehet, hogy ez látszatra nem úgy fest, de a mai nap iszonyú pocsékul kezdődött, és az égvilágon semmi ok nincs arra, hogy a későbbiekben bármikor is javulni fog.
6/87 – Ragadós
Mondtam, hogy itt még olyan is lehet, a macskákat küldöm be helyettesíteni. Na ma olyan van, mert a hajam még most is szárad a reggeli festés-mosás után, arról nem is beszélve, hogy Poci rámtehénkedett, majd elaludt, ez pedig nagyon-nagyon ragadós.
Eská 6/14b – Megfejtés
Erősen gyanítom: hobbivarró ritkán van annyira közel ahhoz, hogy megverjék, mint én vagyok most. Azt még nem tudom, kik érnek ide hamarabb, a viking hagyományőrzők vagy azok a barátaim, akik majd nyers erőszakkal akarják kicsavarni a kezemből a harcitomtékat, de mindegy is. Engem meg fognak védeni. Ragnar, Jónssi és Harald az én tágas csarnokomban élnek, az én sörpadomnál isszák le magukat (némelyikük kissé túlzásba is viszi, de nem akarok ujjal mutogatni), gyűrűket adtam nekik meg fegyvereket, és ennélfogva amíg nem kezdem asztaltársaimat gyilkolni részegen (ez igen nagy no-no, kérdezzétek csak meg a Heremod nevű királyt), én vagyok az ő uralkodójuk, ők meg az én védelmezőim, úgyhogy mindenki ehhez tartsa magát.
Azért az ajtót a biztonság kedvéért rájuk csuktam, mert a Porcelán és Celofán nevű fenevadak nem ismerik a nemes hagyományokat, és általában is olyan kulturáltan viselkednek a Bűnök Barlangjában, mint Grendel Heorotban.
Eská 6/14a – Találós kérdés
Fekete pénteken én nem vettem mást, csak lélegzetet. Fekete szombaton meg fekete vasárnapon se, ha van ilyen (biztos van, még mindig jönnek a postaládámba a hihhhetetlen akciókat hirdető e-mailek). Ehelyett most reciklálgatni fogok, mert olyanom van.
A találós kérdésem tinéktek az, vajon mire fogok felhasználni
- némi műbőrt, ami valaha egy dzseki volt, aztán táska készült belőle, de még maradt a táska után is egy csomó
- ezüstszürke plüssbársony-cafatokat
- sosem használt ékszerkészítő izékéket (asszem szerelőpálcák)
- egy régi táska leoperált csatjait
- egy visszabontott pulóverből megmaradt fonalat
- tekercskényi rézdrótot, amit középiskolás korom óta (!) hurcolok magammal
- egy párjavesztett evőpálcikát
- két húsnyársacskát egy partiról, amiket nem volt hová kidobnom, aztán szépen a nyakamon maradtak
- irgalmatlan készlet egyszer-kelljen-s-jó-ha-van gombot
- és, mindenekfölött, a Repülő Kutató által a héten megevett csoki ezüstpapírját.
Megfejtéseket igaz érdeklődéssel várok a kiadóba.
6/86 – Tantusz
Tegnap estére minden ok nélkül* olyan morcos lettem, mint a sicc, ott csapkodtam enerváltan összevissza, közben meg időnként siránkoztam egyet-egyet, miként Jeremiás. A Repülő Kutató is kapott belőle, merthogy ráförmedtem, monddsza meg nekem gyorsan, milyen kenyeret süssek, ő meg erre azt mondta, hogy ticinóit vagy scalit, mire én közöltem, hogy SCALIT AZT NEM!, azt még egészségesen is utálom csinálni, csupa ragacs meg boá, és különben is, van itthon szezámmag? na ugye, megrendeled, oszt azt se tudod, van-e hozzávaló.
A Repülő Kutató áldott jó ember, nem vágott hozzám semmit, hanem részvétteljesen megérdeklődte, tényleg ennyire rosszul vagyok-e, tegnap sokkal békésebb voltam. Bocikám, mondtam én dr. dr. Bubónak (plusz igazgató plusz nemzetközi projektvezető plusz még miabokám, háromszázötvenplusz független idézővel**), huszonegy év nem volt elég neked, hogy összerakd abban az okos fejedben, én mindig akkor vagyok rosszabbul, amikor már siránkozni meg zsörtölni sincs bennem enerzsia? Örüjjé annak, hogy már képes vagyok dúlnifúlni. Dr. dr. Bubó erre azt mondta, hogy ööö, és látszott rajta, hogy csörömpölve esik le a fejében egy bazi nagy tantusz, de azért a biztonság kedvéért gyorsan átment a szomszédba meccset nézni, és hagyott engem a tepsivel meg a kelttésztával zsörtölődni. Nem is jött haza addig, amíg nem lett kész a kenyér.
Hát ilyen vagyok én, mint a Knorr, mindennap új varázslat, és még csak nem is én vagyok legjobban meghúzatva a családból, mert a húgomék ma például kápolnaavató ünnepséget tartanak, ráadásul csak azért nem szentelik, mert a kápolnában van a sógoromnak egy ágya. Ez tulajdonképpen úgy indult, hogy a sógoromnak lesz egy saját szobája, amiben lesz egy orgona, és ezt hívjuk viccből kápolnának, ehelyett meg tényleg istókzicsi lett egy kápolnája, amiben van egy ágy. Is. Úgyhogy ezért nem lehet felszentelni, csak felavatni. Vagy mi.
Nem baj, ha nem értitek, ezt igazából asszem én sem.
* Na jó, valószínűleg nem volt mellékes tényező, hogy elvesztettem valahol a Bűnök Barlangjában másfél tucat hungarocellgolyót, de nem ám ujjbegynyi darabokat, hanem olyan nyolc-tíz centi átmérőjűeket. Négy vagy öt, de lehet hogy még annál is több ideje voltak bent, összekötve egy zacskóba, ami be volt dugva egy nagy dobozba. Minden dobozt kinyitottam, belenéztem, golyók meg sehol. Ezúttal még csak nem is a macskák voltak, ez tényleg el volt dugva yol. Hát, úgy tűnik, még magam elől is sikerült eldugnom yol. Rohadás, frász, fene és nyavalyatörés, csákováci rosseb stb.
** Mikor másfél hete lenyomtam a magam hörgős-morgósát a független idézők kapcsán, utólag megkérdezte, honnan vettem én azt, hogy neki van háromszáznegyvenkilenc. Honnan, honnan, mondtam én, hát rácsaptam a hasamra, oszt mondtam egy számot, mér? Hát mert majdnem eltaláltam, de, izé, ennél azért több. Remek.
Eská 6/13 – Tomte, nisse, tonttu
(Képnehéz, szövegnehéz és linknehéz bejegyzés lesz. Én szóltam.)
A címben található három szó mind ugyanazt jelenti, az északi folklór téli manócskáit. Az IKEA karácsonyi kínálatában is van – itt ugyan jobb híján Mikulásfigurának nevezik, de tomte az, semmi kétség. Marha nagy, persze. Ez itt kisebb, és még inkább tomte – hunyorítva is kemény munka kell ahhoz, hogy az ember belelásson bármiféle Mikulást.
Na mármost én valamiért belevettem a buckós nagy fejembe, hogy nekem csinálnom kell tomtéket. Konkrétan innen jött az ötlet – véletlenül tévedtem az oldalra, és nagy reményekkel olvastam végig, hogy megtudom, hogyan kell csinálni, a végén viszont csak az volt, hogy a szabásminta még nincs kész, majd. Pfühp. (Kieg., pár nappal későbbről: azóta már felkerült a szabásminta is, ha valaki meg szeretné csinálni.)
Bánatomban nekiláttam bűvölni a gúglit tomték után, és így tudtam meg azt, hogy ezek nissék és tonttuk is, ez utóbbiaknál meg (nagy zárójel következik) motoszkálni kezdett a fejemben valami régi emlék boldogult bélyeggyűjtő koromból, mikor tízévesen a zsebpénzemből kis zsákbamacska tasakocskákat vettem a trafikban, és otthon nagy izgalommal bontottam ki, hogy haddlám, milyen tarkabarka szépségeket dobott most nekem a zuniverzum. Egészen határozottan emlékeztem egy finn bélyegre, amin ott volt, hogy SUOMI FINLAND, és manócskák etettek rajta erdei állatokat nagy hóban.
Azt a bélyeggyűjteményt már régen megette a fene, és most, hogy éppen felültem a nosztalgiavonatra, hiányzik is cefetül, de hát ez van, no. A gúgli viszont rengeteg mindent ismer, úgyhogy megkérdeztem tőle, ő látta-e már az én manócskás bélyegemet SUOMI FINLAND, és a gúgli azt mondta nekem, hogy igen.
Egészen pontosan ez volt az a bélyeg. Istenbizony, most nagyon hiányzik nekem. A belizei papagájossal együtt. És a CCCP-meseillusztrációs bélyegek is hiányoznak, és a… jaj. (zárójel bezárva)
Na de vissza a kályhához, csináljunk tomtét. A gúgli formában volt, mert rögtön fel is dobott nekem egy ilyet, ni. (Ezt most be is teszem ide, mert tényleg fontos.)
Dzsí, mondtam én magamban, hát ez olyan egyszerű, mint a pof. És most erre nyissunk itt egy újabb (jelképes) zárójelet.
Nekem, mint már erre a blogolvasók rájöhettek, általában nem pontos receptek meg hogyan-csináld leírások kellenek, hanem egy kályhasarok, ahonnan kiindulhatok. Emellett meg van egy olyan illúzióm, hogy amit én meg tudok csinálni, azt bárki meg tudja csinálni, akinek van egy ősöreg hobbivarrógépe meg némi elszántsága – legfeljebb nincs hozzá kedve, türelme vagy bátorsága. A kedvet meg a türelmet megértem, bár engem nem érint, de a többire csak bátorító szavakat tudok süvöltözni, próba cseresznye, bármi megoldható. Ezért írom én ezeket a bejegyzéseket, hejj. Én sem vagyok a legügyesebb valaki, alapszinten varrok, alapszinten hímezek, alapszinten horgolok, de ha én eldöntöm, hogy tomtékat fogok csinálni, akkor abból tomték lesznek. (újabb jelképes zárójel bezárva)
Azt mindenesetre már a fenti videó végigvizionálása után tudtam, hogy még ez a pofonegyszerű recept is meg lesz itt kisbencézve, mert én lusta vagyok meg sóher, előbb mindent a lakásban lévő készletből próbálok megoldani. Úgyhogy filc=polár, tötősúly=lencse, tömővatta=polárhulladék; amit csak lehet, géppel fogok varrni, amit meg ragasztani kéne, azt kézzel. Két dolog nem volt a Bűnök Barlangjában: műszőrme és fagolyó. Na hát a felfordulás peremén egyensúlyozva eljutottam a méteráruboltba, és szereztem mindkettőt, hurrá.
Úgyhogy tegnap neki is láttam, és készítettem egy próbatomtét.
Ez itt, jelzem, egy piszok nagy calász, a szakáll csak gombostűzve van, az orrot meg egy rózsaszín fülesgombból rittyentettem rá, mert meg akartam nézni, mit kisbencézhetek még tovább a tomtén.
Nos, megállapítottam, hogy én a manóimat ducibban szeretem, ez inkább olyan, mint egy varázsló. Ezenfelül meg gombhoz a kabát, sapkához a manó, a sapkával akarom kezdeni.
Úgyhogy ma szépen neki is láttam.
A negyed körből már eléggé duci manóra való sapka jött ki, úgyhogy ezen az úton folytattam.
Eddig minden szép volt meg szabályos, de ezek után jött a “kuss, én így szállok le a bicikliről”. Ahelyett ugyanis, hogy térmértani tudásom morzsáit összekotorva kiszámoltam volna, hogy a zöld kúppalásthoz mekkora alap kell, ábrándosan és gondolomformán kinyirbáltam pár körszerűséget abból a piros szövethulladékból, amit a tomte talpának szántam. Tudtam, hogy mindegyik kör kisebb lesz egy pöttyöt a kelleténél, de oda se neki.
Ezeket a bigyókat én nem eladni készítem (bár ilyenkor is értékelem, ha minden darab más kicsikét – csak az tökegyforma, amit fröccsöntve csinálnak; a kézimunkában éppen a picike eltérésektől egyedi a végtermék), úgyhogy közöltem a jövőbeli tomtékkal, hogy “ti mindannyian egyéniségek lesztek!”. Ők erre nem mondtak semmit. Helyes.
Befűztem Eriket piros cérnával, aztán elkezdtem felvarrni a kúppalástot a talpra így
aztán amikor körbeértem a talpon, cikcakkról egyenes öltésre váltottam, és így folytattam:
De nem végig.
Ha nem hagynék a tetején egy ilyen nyílást, nem tudnám a) kifordítani, b) megtömni.
Kifordítottam, aztán gyerünk tölcsér és lencse.
Egy maréknyit zúdítottam be az aljába, aztán megtömtem a kúp többi részét polárhulladékkal. A tetejét nem dolgoztam el szépen, csak visszagyűrtem (majd meglátjátok), mert úgyis rá akartam varrni a sapkát, akkor meg minek.
Ráhúztam a kész kitömött kúpra a sapkát.
Oooké, remek, akkor most felhajtjuk a sapka szélét. Egy centis visszahajtás, széles cikcakk, ripsz-ropsz.
Na és ezután jött a szakáll.
Az a műszőrme, aminek én birtokába jutottam, trikotázsanyagra van rádolgozva, a szálak egy irányba tartanak rajta (semmi torzonborzi), és vedlik, de úgy, mint a két macskám együttvéve.
Jobb hátteret nem tudok adni hozzá, nem is akarok, ez a varróasztalom laminátlapja, ahonnan rögtön összesöpörhetem a tenyerembe a szöszmőket, és azonnal ki is dobhatom a francba. Márpedig erről tényleg volt mit söprögetni.
Ezután megfogtam a szakállt, ráillesztettem a tomtéra, aztán megnéztem, hogyan állna sapkástul úgy, hogy a sapka pereme egy centivel túllógjon a szakáll felső peremén.
Szupeer. Na persze ezen a ponton még úgy festett szegénykém, mint Hogyishívják kuzin karácsonykor, de majd.
Egyelőre felvarrtam kézzel a szakállt (csak a felső részén)
aztán a felső peremtől egy centire középen a fagolyót is.
Ráhúztam a tomte fejére a sapit, elegyengettem, aztán azt is kézzel, láthatatlan öltésekkel felvarrtam a fejire neki; mint az alábbi képen is látható, azon a vonalon, ahol a sapka visszahajtása volt.
Ééés, kész.
És mivel ők mindannyian egyéniségek, mindegyik más lesz egy kicsit. Magasabb, alacsonyabb, kócszakállú, trimmelt szakállú… mikor hogy.
Na, kinek van kedve belevágni?
6/85 – Kilapult
Még mindig ki vagyok lapulva, mint egy ketykebéka, de hát ezt terveztem erre a hétvégére, úgyhogy minden a tervek szerint folyik. Ma ugyan rá kell vennem magam arra, hogy legalább egy kenyeret megsüssek, az nem maradhat el. A kovásznak igényei vannak, például olyanok, hogy őtet etetgessék, duruzsoljanak neki, és időnként süssenek belőle valamit – nos, nekem még ennyi igényem sincs most, beérem a Bűnök Barlangjában maszogással. Ennélfogva hajat sem mosok hétfőig, és úgy nézek ki már most is, hogy az skandalum. Lehet, hogy holnap a makkákat küldöm be helyettesíteni, ők mindig csinosak és jólöltözöttek, de én ma és holnap is háziruhában óhajtok még ténferegni, ostoba karácsonyi szerelmesfilmeket nézni, és időnként bealudni egy kupac színes ficli között a futonon.
A kreatív agyrágó kukacok viszont mindeközben skandináv téli manókat kaptak enni, amik iránt még szerdán ébredt fel bennem az érdeklődés, és mivel most vajmi kevéssé vagyok alkalmas másra, tomtékat fogok gyártani ábrándosan és nagy tömegben. Aztán persze majd beblogolom. Tessék várni türelemmel.
6/84 – Féniks
Négy szabadnap. Ez áll most rendelkezésemre, hogy kimásszak hamvaimból, majd újra szárnyaljak a magas és ködös levegőégben, miként egy csámpásabbfajta féniks. Jelen pillanatban nem is tudok elképzelni annál nagyobb luxust, mint hogy keddig itthon ülhetek a seggemen, és regenerázhatom magam. Itthon is fogok ülni, az hótziher, legfeljebb időnként eldőlök az oldalamra, és szundikálok egy sort. Ne utáljatok érte nagyon.
Tegnap olyan tragikusan nyávogva érkeztem haza, hogy az még Anasztázia nagyhercegnőnek is becsületére vált volna, pedig ő aztán tényleg ki tud tenni magáért, amikor jutifalatért nyiforog. Délután kettőre már ahhoz is külön koncentráció kellett, hogy a mondataimnak legyen eleje meg vége, a derekam pedig sunyin fájni kezdett, és a másfél órásra nyúlt úton hazafelé, miközben rázott a busz, az izomfeszültségtől mindez felszivárgott a lapockámig. Hogy jobban örüljek az életnek, Visegrádon egy akkora nő ült le mellém, mint egy tank, és még pufidzseki is volt rajta, úgyhogy én lettem a konzervben a dobozfalnak szorult szardella, és annyira sajnáltam magam, hogy azon utólag vagy kívülről csak röhögni lehet.
Na de akkor most hamvazódjunk teljes erőbedobással, mielőtt újra eljön a szárnyalóidő. Seggenülés meg a Bűnök Barlangjában maszogás, ez a maximum. A ficlik között matatásnál kevés relaxálóbb és szívderítőbb dolgot tudok mondani, és én ugyan igencsak le vagyok robbanva, de ez az agyrágó kreatív kukacokat kevéssé érdekli. Majd megpróbálom némiképp kordában tartani őket, mielőtt még a jelenleginél is jobban lerobbantanának.
A jelen állapotomhoz ugyan ősöreg nyafogóruha és vénséges vén, már csak itthonra hordott tornacipettyű dukál, de szórakoztatásotokra felvettem a kettő közé az új pipacsos felemás zoknimat is, ne érje szó a ház elejét.
6/83 – És
Ma van annak a napja, amikor én esőben és sötétben és nyafogóruhában indulok dolgozóba, és a táskámban ott egy levél Ibubeta. Ez valószínűleg épp elég önmagában is, nem kell tovább részleteznem.
6/82 – Rőzse
November, te mogorva vénember, hát mégis ideértél végül. Állítólag most már hetekig ez a hideg takony marad időjárás gyanánt, úgyhogy a munkába menetel közepesen nehezített pályává változik: az egyik buszmegállóban nyolc fok és eső, a másikban öt fok és szél és eső, a buszon tizennyolc és veséknek lerázatása, a munkázóban meg huszonkettő és a délutáni órákra már villanygyújtás. Mit van mit tenni, jövel harminc réteg, ami mindig szórakoztató, ha az ember csak jókedvében csinálja, de színtiszta hörgésmorgás, ha muszájból.
A hetem amúgy, valószínűleg egy eddig szabadságon lévő tündérkeresztanya jóvoltából, hirtelen 25%-kal jobb lett, mint amire eredetileg készültem, mert a hallgatók egyik óráját átpakolták, ők meg rámkérdeztek, nem akarnék-e könnyíteni kicsinyt az életükön. Akartam. Ennélfogva most pénteken nem kell bemennem tanítani, hanem két hét múlva tartjuk meg az eredetileg november 23-ra tervezett órákat, amivel könnyítek az életükön (meg jelenleg az enyémen is). Nyilván ennek majd december 7-én lesz meg a böjtje, különösen mivel december 8-ra szerveztem magamhoz csajbulit, de most nem vagyok hajlandó ezzel foglalkozni, az a híd még két hét távolban van, és a rőzsét sem halmoztam fel a lábánál.
Oké, akkor most fel a zakóval, mert még juszt sincs tél, valamint vigyük el sétálni a rókát, és mutassuk meg neki, hol dolgozom.
6/81 – Pöce
Komolyan elegem van ebből a hülyeségből, hogy lassan már hetek óta valami takonykór pöcéje peremén egyensúlyozom, beleesem, nem esem, beleesem, nem esem, most mi lesz, fujj. A szervezetemnek az a része, amelyik vastagon letojja egy egyetemi kadáver tanítási kötelezettségeit, el akar nyúlni, és hibernálni akar meg teát szopogatva siránkozni, a másik része viszont ezt nem hagyja (hálistennek). Valószínűleg az lesz a vége, hogy végigvonszolom magam a szorgalmi időszakon, aztán mikor az négy hét múlva végetér, akkor én zsupsz, és a karácsony-szilveszter kirepül az ablakon.
Na hát akkor ennek a szép perspektívának a tudatában most felpakolom a zsebkendőimet, és eldöngetek tanítani.
6/80 – Változékony állagú csapadék
Az folyik az én orromból is. Sebaj, ma itthoncsücsü nap van.
6/79 – Kettős támadás
A mai nap délutánját leginkább úgy tudnám leírni, hogy “kettős támadás a barlangi morcok ellen”, merthogy ma délutánra kettő programom is van. Egyrészt fél órán belül elindul a szomszédban a hepaj, az unokaöcsi születésnapját ünnepli a család. (Igen, tegnapelőtt a húga izénapját ünnepeltük. Nem, nem lehetett egyidőben megtartani a kettőt.) Másrészt pedig, mire a szomszédban a társaság kiissza a kölyökpezsgőt, és kitör az első balhé valami piszlicsáré ügy fölött, én már le is léptem toronyiránt a székesfőfaluba, mert képezdész barátnőimmel színházba megyek. (Asszem, az értelmiséghez sorolt népek közül mindenki, de mindenki gyakrabban jár színházba, mint én. Restellem is magam érte, nem vitás.)
Mivel mindkét programhoz ki kéne nézni valahogy, én meg varrtam ma reggel egy új ruhát magamnak, ez lett a vége. Két szék között, pad alá, be egyenesen a súgólyukba.
A ruha alá azért kellett felvennem egy plusz szoknyát, mert ez a dög anyag azonnal felkap, ha vastag harisnyához hordja a cuccot az ember, márpedig vékony harisnyával csak nem indulhatok világgá egy olyan napon, amikor a Dunántúlon már havazik is. És ha már felvettem a piros szoknyát, akkor miért ne jöttek volna a katicák is meg a téli sapka? Meg tudok én ideologizálni mindent, feleim, még azt is, amikor úgy nézek ki, mint egy középkorú középcsoportos.
Eská 6/12 – Kisbence és a cikcakkruha
Azt hiszem, a blog olvasói eddigre összerakhatták maguknak, hogy szabásminták, de különösen házilag összeácsolt ruhák esetében én olyan kiszámítható és eccerű vagyok, mint a pof. Ami nem valósítható meg trikotázsból, max. egy nap alatt, cipzárak-gombok és más záródási megoldások nélkül, azzal csak szökőévente egyszer foglalkozom. Ennek egyik folyománya az is, hogy amikor azt mondja a ruharecept, hogy “könnyű, vékony anyag”, akkor én azt úgy fordítom le, hogy “vékony pólóanyag”; amikor azt, hogy “közepes vékonyságú, jó tartású szövet”, azt úgy, hogy “vastagabb pólóanyag”; amikor pedig azt mondja, hogy “vastag, puha szövet”, akkor azt úgy, hogy “polár”. Ez persze még hobbivarrói szemmel is nagy no-no, a ruhareceptekhez nem véletlenül vannak anyagajánlatok, és néha sikerül is elég csúnyán ráfaragnom, amikor kiderül, hogy az adott holmi marhára nem működik rugalmas anyagból, de hát most mit csináljak, lusta vagyok, slussz. Még mit nem közbélés meg cipzár meg alátét meg izé. Éljen a trikotázs.
Úgyhogy amikor a jelen ruharecept azt mondta, hogy “könnyű, jó tartású anyag, például gyűrt organza vagy modallal kevert lenvászon”, akkor én ezt is úgy fordítottam le, hogy “pólóanyag”. Na persze ezen a ponton rögtön ott volt a következő dilemma, “melyik pólóanyagomat áldozzam fel kísérletezéshez, ojvé”. Jobb helyeken ugyanis azt is figyelembe veszik a hobbivarrók, hogy minden új szabásminta kipróbálásakor szépen csinálni kell egy tesztdarabot “nem-kár-érte” anyagból, de nálam nincsenek nem-kár-érte anyagok, még pontosabban azok is, amik “nem-kár-érte” beszerzésként indultak, mostanra “de-hát-ezt-nem-vághatom-fel-csak-úgy-átabotába” anyaggá váltak, és különben is, mint már mondtam, lusta vagyok. Ha úgyis csinálnom kell egy tesztdarabot, miért ne legyen az is hordható, másként csak további szemét lesz belőle, és abból már van elég.
További gondom az vala, hogy ezt akartam megcsinálni én, éppen ezt.
Na most általában ezek a csajok akkorák, mint egy zsiráf, és amikor nekik is emelgetni kell a ruhájuk alját, abban a darabban biztosan nehéz járni. (A tengerrel nem vernek át engem, én egy öreg iszapszemű rája vagyok.) Tutira nem úszom meg kisbencézés nélkül.
Meg is néztem a szabásmintát, és naná hogy.
Deréktól 96 centi, nekem az garantált hasraesés. Ezen a ponton persze már az is világos volt, hogy amikor én ennek nekilátok, nem lesz ám ott cipzár meg közbélés meg alátét meg anyámkínja, de még ferdepánt se, visszahajt, cikcakk, oszt jól van. Az egész cucc összesen négy darabból fog állni, egy hátulja, három eleje, a legalsó cakkot meghosszabbítom húsz centivel, oszt megnézzük, működik-e ebben a formában is. Emellett pedig hát persze hogy mindegyik cakkot más színű anyagból csinálom meg, ne vicceljünk. Nincs ezeknek ott a Burdánál fantáziája? Egy ilyen vicces szabásmintához igenis kijár, hogy annyiféle anyagból készüljön, amennyit csak fel tud vonultatni az ember.
Úgyhogy körülnéztem, én mit tudnék felvonultatni, és elő is vettem néhány makrancos trikotázst, amiket már vagy tíz éve azzal tartogattam, hogy ezt ugyan nem lehet kidobni, de mi a nyimnyámot csináljak velük.
A kékből már egy pólóra se volt elegendő, a másik kettőből meg volt ugyan bőven, de ezt az anyagot sose szerettem nagyon. Tesztdarabnak pont jó lesz.
Kivettem a Burdából a szabásmintát, és ezúttal úgy gondoltam, megreszkírozom a negyvenes méretet, mert mindig túl nagyok lesznek ezek a dögök. A mérettáblázat azt állítja, hogy az 92-es mellbőségre van, nekem meg húsz éve is több volt ennél, de erisszük. Kipakoltam a cuccot, aztán elmentem kávét főzni, és hát persze hogy erre tértem vissza, ni:
A képminőség a szokásosnál is rosszabb, de egyrészt még csak hét óra volt, másrészt meg nagyon röhögtem.
A továbbiakról nyilván nincs sok mesélnivaló, én dolgoztam, Poci időnként bejött megnézni, aztán a végén kész lett, ni.
Ma természetesen fel is veszem, naná hogy.
Csak előbb pucoljam el az alábbiakat, boá.
Eská 6/11 – Kerek párna
Ha én most azt mondom, hogy ennek a párnának tegnap reggel még a meghorgolásához sem kezdtem hozzá, akkor jó eséllyel azt mondjátok, hogy de jó nekem, milyen sok szabadidőm van. A valóságban, hogy őszinte legyek, én se tudom, hogyan sikerült összehozni, végül is tegnap tényleg konferencián voltam szekcióelnök meg előadó, és istenbizony nem horgoltam közben.
Ezzel együtt is ma délelőttre már készen volt ez, ni:
Na mármost ha én rühellek valamit, az a hátlap eldolgozása, de arra persze nem vagyok képes, hogy ne tegyem meg, még ha soha senki nem is fogja látni, mint ezét itt. Ha majd egyszer olyan gazdag leszek, hogy aranytányérból eszem a gyémántszalonnát, felveszek valakit, aki eldolgozza helyettem ezeknek az izéknek a hátoldalát. Addig viszont maradt a kulimunka, és a röhej kedvéért hosszabbnak éreztem a fonalvégek eldugdosását, mint az egész izé meghorgolását.
No de végül csak készen volt, és akkor nekiláthattam annak a mozzanatnak, amely után soha többé senki sem látja a horgolás hátoldalát.
Igen, az egy kiszuperált póló. A Bűnök Barlangjában alig van harminc vagy negyven folyóméterkényi trikotázsanyag, igazán nem várhattátok, hogy abból áldozok fel egy értékes negyven centit, cöcö.
Körülrajzoltam szappannal, aztán nyiszinyiszi, gombostűk, felvarrogat.
Azért mutatom meg a hátulját,
mert a színét hiába is mutatom, azon nem látszik semmi. Ilyen ügyes vagyok én, biza.
Roppant applikációs ügyességemért cserébe senki nem varr nálam balfékebb módon cipzárt, úgyhogy erről most nem mesélek, csak mutatom. Szégyenkezve.
Annyit még megjegyzek, hogy amikor színt színre fordítva elkezdi az ember összevarrni géppel az elejét a hátuljával, akkor még az összevarrás előtt ki kell nyitni a cipzárt. Ezt én tizenhárom évesen a saját káromon tanultam meg, és biztosan ti is tudjátok, de azért mégiscsak megjegyzem, az sose árt.
Ezután kifordítottam, és belepofoztam a párnát. Így nézett ki hátulról,
így meg elölről, a többi eská párna társaságában.
Sajnos csak ez az egyetlen kerek párna volt a lakásban, úgyhogy ha valahol esetleg tudtok egy alkalmatos lakberendezési akármit, ahol kerek párnákat lehet kapni, és nem kell rájuk költenem a gatyámat, kajabáljatok, legyetek szívesek. Én ezt még tudnám folytatni egy darabig.
Minden nap más - mindennap más 