A mókusnyuszik már ilyet is csináltak este, el vagyok bűvölve.
Aztán persze jött az éjszaka, amikor megint morgásokkal és fújásokkal próbálta Poci lebeszélni Macit arról, hogy túl közel menjen hozzá. Mint már mondtam, ne legyünk telhetetlenek, nem megy ez egyik percről a másikra.
Mindeközben olyannyira vasárnap van, hogy én még tízkor is pizsiben lengek, és próbálom eldönteni, hogy pipirost restauráljak, vagy lemásszak a piacra, ahol éppen bolhapiac és miegymás található. Jahahaj, de lusta vagyok, s mekkora boldogság, hogy ma éppen megtehetem.
Délután még szekciót is vezetek, bozse moj. Drukkoljatok, hogy működjön a Microsoft Teams csoport, amit tegnap este kalapáltam össze, életemben először; működjön az internetkapcsolat (a héten már volt egy félnapos kimaradás); be tudjanak csatlakozni a szekció résztvevői (sose csináltam még ilyet sem, hogy nekem kelljen meghívókat küldözgetnem Teams izékhez); különösképpen pedig Léna ne adja be a kulcsot, mert szegénykém azért nem arra van kitalálva, hogy összesen tizenkilenc résztvevőt számon tartson.
Ja, meg persze viselkedjenek a büdös kis szőrös mókusnyuszik is, mert az különösen megdobná a hangulatot, ha még őket is kéne hajkurásznom a Bűnök Barlangjában. Poci eddig még (mint az ábra mutatja) igencsak nyugiban van, de ha bejön Pokrivtsák Maxim, a Kajla, és elkezd pattogni, hogy “játsszunkjátsszunkjátsszunk”, akkor nemtom, mi lesz.
Ha túlélem ezt a mai napot, hát nem is tudom, mit csinálok. Leiszom magam a sárga földig, két napig csak ficnikben turkálok, esetleg órákon át fogok foglalkozni enkorpuszom restaurálásával, beleértve a pipirost is. Még nem döntöttem el, adjatok tanácsot.
Körülbelül úgy festek, mint egy elbizonytalanodott bohóckislány. Körülbelül úgy is érzem magamat.
Kéne még varrnom néhány ficergőruhát*, de hát mikor, könyörgöm, ez az őszi onlány happáré mindennél durvább. Az anyagok feltöltögetése mellett tegnap felvettem Esztergomban ketőő előadást ppt-vel (rettenetesek lettek, én ilyenkor közönség híján nem lapos leszek és színtelen, hanem egy túljátszott primadonna, aki egyszemélyben próbálja pótolni a terem komplett energiaszintjét), ma értekezletem lesz onlány, holnap konferencián szekcióelnöklök onlány, és közben persze további anyagokat is kell töltögetnem a gyivákoknak, mert ugyan sem ők nem igénylik, sem én, de a kötelességtudat, hajh, a kötelességtudat.
Legyen már szombat, a nyavalyába, mert ez a hét sűrűbb minden eddiginél.
* Igen, ez egy ficergőruha. Nem tévesztendő össze a nyafogóruhával és a paplanruhával.
Macskaügyi jelentés: az “eh, mit van mit tenni, itt egy másik állat, néha fújok egyet rá, de egyébként letojom” fázisából átléptünk a “de miért ugyanazt akarja, mint éééén” fázisába. Pocinak és Celónak könnyű dolga volt egymással, mert az egyik macska volt, a másik meg autista szíriuszi űrlény, de Maci éppannyira macska, mint Poci, úgyhogy most benne vagyunk némiképp a szószban. Maci mindenáron bele akar pofátlankodni például az esti lefekvési rituáléba, és ezt Poci nem komálja, pláne hogy azóta már reggeli felkelési rituálé is van (erről én kissé lemaradtam, de legalábbis nem realizáltam, hogy ilyen kiemelkedő jelentőségű a reggeli fetrengőzés is a kelimszőnyegen). Ma reggel már volt némi ordítás és verekedés is, úgyhogy most szeparálva vannak a dögök, egyiküké a földszint, másikuké az emelet, én meg úgy ingázom a kettő közt, mint Mohamed koporsója. Mintha ráérnék. Mintha őket érdekelné, hogy ráérek-e. Mintha őket akár egyáltalán az is érdekelné, hogy hol vagyok, és mit csinálok. Mind a kettő a Repülő Kutatóra van rápusztulva, én a “jobb híján” forgatókönyv vagyok nekik, de most a szívszerelmük elment melózni, úgyhogy eszik, nem eszik, ezt kapják.
Az előző bekezdés megírása után eltérített egy órára a világ, ahol olyan valószerűtlen dolgok történnek, hogy 6098 tesztből 6495 pozitívat találnak, és mire visszamásztam a macskás realitás talajára, mindkettő kitette a “Ne zavarj!” táblát.
Természetesen mindkettő olyan területén a lakásnak, ahol én tevékenykedni szerettem volna. Fasza.
Novemberi vasárnap egy teljesen megveszett világban annyi feladattal, mint a redva, ergo vigyorogjunk, mint a tejbetök.
A bides kis mókusnyuszik nekiláttak megvívni dominanciaharcaikat, úgyhogy ma se fogunk unatkozni. Főként, hogy a morgás és fújások ellen ez a legjobb orvosság:
(A képről levágtam a RK fejit, legyen ezért mindenki hálás, de főleg ő.)
Szeretném revideálni mindazt, amit tegnap kincstári optimizmusomban mondtam, miszerint ma már talajközelibb leszek. Nos, annyira talajközeli vagyok, hogy már bele is vagyok fúródva, jelenleg éppen egy vizsgaidőpontos táblázattal küzdök, mint malac a jégen, és csak annyit tudok mondani, hogy holnapra már tényleg muszáj kimásznom belőle, mert influenzaoltásra vagyok hivatalos a székesfőfaluba, és azt mégse lehet nyafogóruhában.
Bár, ha jól meggondolom…
Ez itt a kert ma. Ő is kezd lerobbanni, nem csak én.
Piszok nehéz összevakarni mostanság annyi optimizmust, amennyivel az ember átvészelheti a napjait, de azért próbáljuk meg.
Ma van nagyanyám kilencvenkilencedik születésnapja (az, hogy már rég nem él, a jelen optimista megközelítésben részletkérdés), a kertben sárgák a levelek,
az Yves Rocher idei karácsonyi kollekciója évek óta az egyik legjobb
(tekintsünk el nagy optimizmusunkban attól is, hogy postán rendeltem meg csomagban, mert tényleg csak akkor dugom ki a pofám a világba, ha muszáj),
Poci meg Poci ennek minden nagyszerűségével egyetemben.
Holnaptól megint tancsitancsi, ami remek arra, hogy a napjaim nemkicsiny részében ne legyen időm a szopornyicás híreken borongani, meg egyébként is, innentől már minden nap ajándék, én már annak örültem, hogy az őszi szünetig kihúztuk.
A hajnal igen szép giccsesen színes és cukorkacsíkos volt,
a paplankám dettó,
Poci meg szokásához híven éppen bűnbe visz.
Azt ugyan nem tudnám megmondani, mikor volt utoljára ilyen lusta és semmittevős és sokatalvós őszi szünetem, de bármennyire nagyívű terveim is voltak az elején, inkább örülök annak, amim éppen van.
Tegnap végül nem lett varrás egy öltésnyi sem, cserébe viszont sütöttem kétféle micsodát is. “A remény hal meg utoljára” jelszóval nekiugrottam, hogy ismételten előállítsak egy adag beaucaire-i kenyeret, aminek a végeredménye finom ugyan, addig eljutni viszont marha sok káromkodásba kerül. (Az alábbi három fotó az archívumból van, de asszem itt még nem jelentek meg. Ha igen, bocsi.) Eleve tönkölycsirizzel kell kenegetni tönkölytésztát, aztán hajtogatni,
újabb kelesztés után az oldalára fordítani,
és a végeredmény ilyen lesz, ni:
de addig harmincszor elküldöd az anyjába az összes tönkölycsirizt meg nyúlós kelttésztát meg a saját hülye fejedet. Úgyhogy ezúttal eccerű, de naccerű ötletként a két nagy kenyér helyett csináltam hat darab izét, ami leginkább afféle rusztikus bagettre hajaz, és valék tőle boldog és kövér.
(A képen már csak öt van, mert a Repülő Kutató természetesen nem tud ellenállni a házi sütésű akármiknek, helyes.)
Ha már lendületben voltam, gondoltam, nem hagyom veszni, úgyhogy sütöttem vacsorára a brokkoli-krémleveshez egy cincálóskenyeret is (még nem tudtam jobb magyar nevet kitalálni a pull apart bread-re). A szokásokhoz híven persze úgy kezdődött ez az egész, hogy volt néhány maréknyi egyre bánatosabb rukolám, amiből csináltam mandulával meg cheddar sajttal pesztót, és azt kenegettem bele a cincálóskenyérbe. Fázisfotók nincsenek, mert csak későn kaptam észbe, de így festett, amikor bedugtam a sütőbe,
aztán így, amikor már kivettem és megkentem egy kis olvasztott vajjal:
Na ebből speciel nem is maradt semmi, a maradékkal átküldtem a RK-t a szomszédba, és meg is ették az utolsó falatig.
Azt hiszem, mindent összevéve nem volt eredménytelen ez a tegnapi nap, és igen nagy reményekkel nézek a mai elébe is, lévén hogy a remény nem kerül semmibe.
A munkába járás számos más előnye közt* mostanság az sem az utolsó, hogy az ember elég hosszú időre ki tudja vonni magát az internetes forgalomból. (Jaja, továbbra is butatelefonnal, zenegépeckével és horgolással járok munkába, odabent meg nyilván nem a laptopot buzerálom, hanem pofázok.) Ma reggel elkövettem azt a hibát, hogy hétkor ráültem a világ híreire, és mostanra olyan tömény csömöröm lett mindentől en bloc, hogy a bejegyzés élesítése után lecsapom Léna tetejét, és este hatig feléje se nézek.
Azt persze még nem tudom, hogy ezekkel fogok bíbelődni,
esetleg ezekkel,
vagy pusztán csak tetyek-vetyek-motyogatok, de Bélát itt most ne keressék, szabadságra mentem. Este hatig mindenképpen.
* Igazán nem akarok dicsekedni, de igen hosszan tudok beszélni arról, hogy a munka miként erősíti meg a konstruktív életvezetéshez szükséges ön- és közösségfejlesztő magatartás- és tevékenységformákat. Ennek (mármint az igen hosszú beszédnek) természetesen a munkahelyem az oka, ők bízták rám a neveléselmélet-oktatást.
Fél négy óta pörgök körbe-körbe a flamingómintás zoknimban,
mostam törülközőket meg hajat, pucoltam macskabudit meg vendégszobát, és még más programok is voltak horgolótűvel meg Erikkel, pl. ezek itt:
Emlékeztek még rájuk? Na hát most már csak hátlap kell nekik, oszt ők lesznek párna. Most viszont leteszem kicsit a fejem az elvárható eredményekkel (tippre nyálfolyatás, mókás rémálmok meg egy rámtehénkedő Poci), mert őszi szünetem van, és megtehetem.
Ja, amúgy a Repülő Kutató vett nekem egy bakancskát, mert mostanában azt csináljuk, hogy hol én veszek neki cipőt, hol ő nekem, és én az ilyesmivel igen elégedett vagyok.
Elnézve ennek a blognak az elmúlt néhány napbeli termését, semmi meglepőt nem találnék abban, ha egyes olvasók arra gyanakodnának, én valójában már nem is létezem, csak egy randomszöveg-generátor meg egy fényképezőgép dolgozik azon, hogy legyen itt valami tartalom. (Ha mégsincs ilyen olvasó, elnézést. Az ember ilyesmikben leginkább magából indulhat ki, én meg közismerten igen kevéssé vagyok normális, a fantáziám meg mindig is túlműködött.)
Summa summárum, ideje bizonyítanom azt, hogy még megvan a fejem (úgy-ahogy), szóval nesztek fotó. Olyan, amilyen.
Mint látható, szorgosan dolgozom új ruhadarabjaim beüzemelésén. Ideje volt, az elmúlt napokat pizsiben meg nyafogóruhában ténferegtem végig. Mint nem látható, de feltételezhető: terveim az őszi szünetre számosak, ambícióim pedig nagyívűek, például minden nap akarok varrni valamit. (Ez persze majd vagy összejön, vagy nem, de egyelőre optimista vagyok. Tessék éngemet támogatni!)
Poci viszont velem szemben nem tervez, hanem azonnal megvalósít, mindig teljes erőbedobással. Ha alszik, azt sem aprózza el, nédda.
Ez az óra-átállítás is épp annyira kellett most, mint ablakos tótnak a hanyattesés. Megint láthattam hajnalban, amint a mutató 2:59-ről 2:00-ra vált, aztán legalább bejött Poci, és nagy kitartással édeseltette magát.
Ezek után persze mindketten visszaaludtunk, és ő a szokott fickós és gurrogva-rohangálós módján ébredt, de én úgy érzem magam, mint akit ledaráltak. Az eső vigasztalanul esik, és én akkora marhaságokat álmodtam, hogy most is szédelgek bele. Takarítanom kellett volna (ez ébren is igaz), de a lakásunk a szokásosnál is nagyobb káoszban volt, és a szokásosnál is rosszabb volt a beosztása, a nappali például úgy festett, mint egy könyvtárterem vagy aula (wtf), az emeleten egy körfolyosóval, ami körbe volt rakva polcokkal, azokon meg több ezer bakelitlemez volt felstószolva (wtf). Az álmom egy adott pontján hirtelen megjelent a RK komplett családja (jellemző), minden bejelentés vagy meghívás nélkül (hát hogyan másként), én meg ott álltam a káosz közepén pizsiben. A sógornőm persze a dzsuva közepébe további dolgokat ráncigált le a polcokról, óóó, Aladdin-kártya, kölcsönvehetem?, mire a RK összeráncolta a szemöldökét, és szigorúan közölte, hogy nem lehet, mert biztos összekeveritek a Mubalán-kártyákkal vagy mivel. “Mulán” – mondtam, mert próbáltam koncentráltan előzékeny lenni, miközben a család fel-alá mászkált a lakásban, a tárgyaimat tapogatták, kint a teraszon meg vadidegen macskák gomolyogtak fel-alá sűrű tömegekben. Végül a família nyilván megunta a dolgot, mert testületileg kizúdultak, mennek kirándulni, mondták, kár, hogy mi nem akarunk velük menni (wtf, nem is hívtak), én meg utánuk néztem, amint bezsúfolódnak egy kocsiba, és visznek magukkal egy kékre festett szőrű kutyát is, aki félig-meddig kecskére, félig-meddig meg kopasznyakú tyúkra hasonlított. (Ja, ez lehetett az a rész, amikor a cihém üvöltve próbál rávenni, hogy ébredjek fel végre.) Ott maradtam a káosz meg a takarítanivalók közepén, az egyik dohányzóasztal alá rúgva egy törött borospohár, amit nem tudtam, ki és hogyan tört össze, és miért nem szólt, hogy takarítsuk fel, mielőtt valaki belesétál mezítláb, úgyhogy elkezdtem kicsikét hisztériázni a RK-nak, aki rám se figyelt, a jegyzetlapjait böngészte, körülöttem meg sorra borultak fel a frissen mosott ruhákból rakott kupacok.
Aztán felébredtem. Nem, ettől sem lett jobb. Az eső csúnyán-morcosan esik, nekem csupa nemszeretem feladataim vannak, és éppen semmivel nem tudom feldobni a punnyadt hangulatomat. Kinőjük majd valahogy ezt is egyszer, de most ez igen kevéssé vigasztal.
