Szűköske hónap volt, a nagyját ráadásul cikcakkruhában töltöttem. No de azért: galéria!
február 2019 havi bejegyzések
6/181 – Forgács
Továbbra is roppant elszántsággal vágom a centit, még a mai napot kell túlélni meg a holnapit, és a holnapi nem is lesz akkora nagy kunszt, aznap csak egy másik városba kell elutaznom, és különben is csak öt órám van délután, aztán végre eldőlhetek, mint egy zsák. Jelentősen boldogabbá tenne viszont, ha legalább akkor tudnék aludni, amikor lehetőségem van rá, mert ezen a héten még egyszer sem sikerült megúsznom anélkül, hogy ne ébredjek fel valamilyen abnormális időpontban, oszt hol vissza tudtam aludni, hol nem, de leginkább nem. Kedden például, amikor úgyis indulnom kellett hatkor, és az ébresztő be is volt állítva böcsülettel fél ötre, két órával a csingilingi előtt ébredtem arra, hogy Nagyseggű Maruszja elvette tőlem a paplant. Ez egy dupla paplan volt, két méter széles, úgyhogy lövésem sincs, milyen kifinomult és ravasz technikával csinálhatta, de hát tagadhatatlanul ott volt a bizonyíték, én ott nyomorogtam ötven centivel, Poci alatt meg ott volt az összes többi. Ezek után persze visszaszereztem a paplant, de már minek, úgyse tudtam visszaaludni.
Mára az e heti pofázós-rohangálós sorscsapások közül az jutott, amikor én reggel elrohanok munkázóba, aztán másfél órát pofázok a beszédprodukciós folyamatról, utána további másfél órát pofázok az önkéntes és kikényszerített asszimilációról meg efféle cukiságokról, utána átrohanok a városon, felszállok a buszra, leszállok a buszról, átrohanok a székesfőfalun (ezúttal legalább nem gyalog, remélhetőleg segítségemre lesz a tömegközlekedés is), bezuhanok a Goethe Intézetbe, aztán egy órát pofázok olyan dolgokról, amik kapcsán azt hiszik rólam, hogy szakértő vagyok bennük.
Nem vagyok én már szakértő semmiben, kedveszkéim, legfeljebb önmagam minél kisebb foszlányokra való szétforgácsolásában. Az rohadt jól megy. Ja, meg elég jól tudok kaját szervírozni hajnali négykor Celofánnak, aki az orvostudomány, a józan belátás és bármi más élő cáfolatául még mindig ott áll ilyenkor a tálkája mellett, és éhesen nyürrög.
Azt, gondolom, már nem is kell részleteznem, mennyi fejfájással járt kitalálni, mi a budiajtót vegyek fel máma, amiben reggeltől estig nem vesz meg az Isten hidege és nem fövök meg, ráadásul egyaránt megfelel három település között összevissza buszozni, két kilométert gyalogláb rohanni, emellett tanítani és szakérteni is, ja és nézzek ki mindehhez úgy, mint saját magam, nem pedig valaki más.
Hátizé.
6/180 – Félúton
Remélem, hiányoztam. Túl vagyok a szörnyeteges hetem felén, már csak két rémnap van hátra belőle.
Én, mint látható, még megvagyok. Celofán is megvan még.
6/178 – Kapirgálás
Ma tovább folytatódik a “munka, munka, munka meg az örökös kapirgálás”*, és csak azért nem állítom, hogy ez lesz ebben a félévben a legnehezebb hetem, mert elég nagy összegbe mernék fogadni, hogy a zuniverzumnak még vannak tartalékban további dobásai.
Csak rövid áttekintésként, ha esetleg úgy gondolnátok, eltúlzom a dolgot:
Ma befejezem annak a könyvnek az elolvasását, amit szombaton este adtak fel kötelező olvasmánynak a doktorin. Véglegesítem az e heti óráim ppt-jét és a szerdai doktoris prezentációét. Véglegesítem a disszertációm vázlatát és interjúkérdéseit, majd elküldöm a témavezetőmnek. Visszaviszem könyvtárba a lejáró könyveket. Becsomagolok Pécsre. Gyártok konzerveket is, ha van hozzá energiám, mert amúgy csütörtökig coki. Fél háromkor kozmetikushoz vagyok hivatalos (ez még azelőtt meg lett beszélve, hogy rám zuhant volna az összes többi hülyeség és marhaság). Ha minden jól megy, még ma rám esik a magos egekbül egy tanulmány is, amit át kell néznem, lehetőleg minél gyorsabban.
Holnap reggel hatkor eldöngetek tanítani. A tanítás szüneteiben értekezletet szervezek a jövő hétre. Az óráim befejezése után a Repülő Kutató bekanalaz Esztergomban Emesébe, végigcsorgunk a fél országon, irány Pécs. Én menet közben aggódni fogok, mert ez az én alapállapotom, az aggódás. Miután lepakoltunk a szállodában, elmegyünk valahová táplálkozni, én meg tovább aggódom.
Szerdán reggeltől estig az egyik csúnya kis teremben fogok kuksolni, vitázom, prezentálok, és általánosságban megpróbálok okos kislánynak néninek látszani. Utána ki a teremből, vissza Emesébe, mars haza.
Csütörtökön reggel elfutok tanítani, majd az óráim után felkepesztek a budapesti buszra, és bedöngetek a székesfőfaluba, ahol szakértőt kell játszanom egy rangos intézmény programján. Utána visszadöngetek Szentendrére, és eldőlök, mert pénteken megint tanítok.
Hát ez az én hetem, és azt még csak tortahab ezen a nyüves tortán, hogy Celofán már ugyan négy és fél héttel túl van a szavatossága lejáratán (értsd: négy és fél héttel ezelőtt már felajánlotta a doki, hogy elaltatja, mert innen nem fog felépülni a macska), de az öt hetet már nem fogja megérni. Egyre gyengébb, már csak támolyogva ugrik fel a fotelbe, tegnap a vécében összekente saját magát, mert nem tudott egyenesen állni benne. Nekünk meg el kell vonulnunk másfél napra, kurvaélet. Ha rábízzuk anyósom felügyeletére, a jóisten se tudja, mi fog történni ez alatt az idő alatt, nekem pedig folyamatos bűntudatom lesz, ha meg elaltattatjuk, végig fogom bőgni a hetet, és úgyszintén folyamatos bűntudatom lesz.
Drukkoljatok vagy imádkozzatok vagy mittomén, mert ezúttal tényleg átkozottul ránk fér.
Mindehhez így festek máma, és istenbizony a maihoz hasonló napokon semmiféle értelmét nem látom az őtözködős blogolásnak.
* Ez egy dörzsireklám szövege volt valamikor a kétezres évek elején, onnan vált a mi családunkban afféle ernyőfogalommá minden olyan tevékenységre, amit muszáj megcsinálni, pedig nagyon rühelli az ember. És a reklámokkal szemben a való világban még ripsz-ropsz megoldást hozó termék sincs az ilyesmire.
6/177 – Hajajajaj
Az én nagy szent terveim azok valának, hogy a mai napot a Bűnök Barlangjában héderezve töltöm, ezen belül konkrétan egy olyan kísérlettel, hogy miként lehet egy túl rövid kardigán, egy kiszuperált spagettipántos top és egy méternyi anyag közreműködésével tavaszi ruhácskát gyártani. Az én nagy szent terveimet viszont (emelje fel a kezét, aki meglepődött) vihogva és kéjjel csűrte szájba a zuniverzum. Ma is ppt-k és más efféle cukiságok fölött fogok kuksolni, és ez így megy majd in aeternum.
Az egyszerűség kedvéért írjuk le a történteket úgy, hogy addig balalajkáztam címzettek ablaka alatt, amíg végül valaki kinyitotta az egyik ablakot, és akkurátusan a fejemre öntötte egy éjjeliedény tartalmát. Nincs is nagyobb öröm, neszpá, mint mikor az ember szombat este nyolc után megtudja, hogy szerda délután kettőkor prezentációt kell tartania valamiről, amit kellő homályossággal úgy határoztak meg, hogy “egy atlanti és egy kontinentális oktatási rendszer összehasonlítása”. Na mármost én az ilyesmit mindig megoldom, küldjön rám a zuniverzum bármiféle peripeteiát, amiből pusztán pofázással kivághatom magam, de azért mégiscsak előadtam a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Csak tudnám, miért mindig az van, hogy add meg Uramisten, de most rögtön, sőt, még tegnapra kéne.
Mielőtt viszont ismét belevetettem volna magam a kutatói és előadói munka gyönyöreibe (grr), megmostam a hajam, mert ha ez így megy tovább, és további képletes éjjeliedényeket öntenek a fejemre, még erre sem lesz időm. Nyilván ezzel sikeresen eltüntettem a kék csíkokat is, de indiánnak lenni memória, arra még elég jól emlékeztem, hogy megígértem nektek, beszámolok arról, hogyan bírta az iccakát a kence.
Nos, így.
A hajam már eredetileg is mosásra érett állapotban volt (óvatos duhaj vagyok én), ez az akció viszont tovább csupálta, lehet látni, amint kis göröngyöcskék ülnek ki a krétából reája. Kijönni viszont nyom nélkül kijött, bár az is igaz, hogy szintén az óvatos duhajságom miatt eggyel többször samponoztam mosáskor. A párnahuzaton nem hagyott különösebb nyomot, de (gondolom, ez sem lep meg), nálunk a párnahuzatok is tarkák, mint a pávián segge. Ettől függetlenül azt is bevágom mosóba.
A verdikt? Ideiglenes eljárásként elég jól szuperál a módszer, feltéve, hogy az ember megtalálja azt a színt, ami nyomot hagy a hajában. Nagy kosz nem maradt utána sem felkenéskor, sem a hajon, sem lemosáskor, bár azért a kádat ki fogom pucolni, de amúgy is azt teszem minden hajmosáskor, szóval végül is mindegy. Leginkább olyan esetekre ajánlanám, amikor valaki buliba megy, és egyetlen napra akar valami extrát és szokatlant, amitől könnyű még akár azon az éjszakán megszabadulni.
Más képet máma nem kaptok rólam. Nyafogóruhában és felemás zokniban ülök frissen mosott hajjal a Bűnök Barlangjában, és halkan brünnyögök, mert körülöttem itt egy csomó vicces és kreatív és tarkabarka projekt, nekem meg ehelyett az atlanti és kontinentális oktatási rendszerekkel kell szaroznom.
Szép vasárnapot nektek is.
Intermezzó – Kísérleteim a hajkrétával
A héten csak úgy kíváncsiságból vettem a kínaibótban egy hatszínű hajkréta-készletet, amiben hat ilyen kis fésűcske van, ni.
A használati utasítás azt mondta, hogy hajadat bevizezed, a krétás fésűvel belefésülgetsz, utána rendes fésűvel is belefésülgetsz, megszárítod, kész.
Na hát én ezzel játszottam egy fél órát, és nem jutottam szintehogy semmire. Elképzelhető, hogy ha egyenes az ember haja, és pláne más a kiinduló hajszín, mint az enyém (=annyira pipiros, hogy hisztérikus röhögőgörcsöt kapnak a bikák, ha meglátják), hatása is lenne neki. Az én hajamon egyetlen szín hagyott rendes nyomot a teljes szortimentből. A kék.
Úgyhogy szépen be is mázoltam kékre, amit csak tudtam. És még ez sem lett valami sok.
Majd meglátjuk, holnapra mennyi marad belőle.
6/176 – Balalajka
Ha én lettem volna Szilágyi Örzsébet, pár száz évvel később Arany János ott ülhetett volna teljesen munkátalanul és balladátalanul, mert én ugyan megírtam mindenféle leveleket a múlt héten (szerelmes könnyeket nem sírtam beléjük, mindennek van határa), válasz viszont marhára nem jött egyetlen olyanra sem, amelyben fontos dolgok iránt érdeklődöm. Következőkor talán kipróbálom internet helyett a hollókat, esetleg közvetlenül odavonulok a címzettek ablaka alá, és balalajkázni fogok vagy mittomén. Mivel még sose fogtam a kezembe balalajkát, valószínűleg hamar fel fogom kelteni a címzettek érdeklődését, meg bárki másét is, aki hallótávolságban van.
Balalajka helyett viszont most kosarat fogok a kezembe, és címzettek ablakalja helyett a piacra vonulok, mert eldöntöttem, hogy vége van a télnek (erre majd még rá fogok faragni, csak mondom), és ha a télnek vége van, akkor értelemszerűen a tavasz jön, ha pedig tavasz, akkor piac. Na persze mára azt mondja derűsen az időjárás-jelentés, hogy perpill mínusz három fok van, és ne lepődjünk meg, ha mínusz ötnek érezzük. A kirelejzumát neki, mondtam én, hogy rá fogok faragni erre, aztán tényleg.
Piac után a mai nap nagyját előreláthatólag kedves és barátságos papírjaim között fogom tölteni, mert holnap lazsálni akarok a Bűnök Barlangjában, és ez csak akkor valósítható meg, ha már letudtam az összes fontos-sürgős rutyutyut, a lelkifuci harapdálásai elől ugyanis nincs menekvés. A fontos-sürgős rutyutyuk előtt viszont még szándékomban áll valami egészen merényletszerűt művelni a hajammal, és ez tényleg marha vicces merénylet lesz, ha összejön. Tessék várni türelemmel.
Ha már a merényleteknél tartottunk: egyre erősebben érzem azt, hogy az idei tavasz igen nagy mértékben kék lesz meg zöld meg sárga, és, mint talán tudjátok, én az ilyen merényleteket sem szoktam elaprózni.
Intermezzó – Tavasz előtt, tél után
(Alkonyati mászkálás, képmagyarázatokkal.)
A görögkeleti székesegyház roppantul fotogén darab bármilyen fényviszonyok közepette, de ma különösen kitett magáért.
A székesegyház oldalában van egy lezárt sikátor, annak az elején pedig a legislegkedvencebb emléktáblám.
Nem messze található A Virágok És Kívánságok Tere, éppen meglehetősen virágtalan állapotában. Ha néhány hónap múlva ismét megmutatom, rá sem fogtok ismerni.
Ezt a talányos kis domborművet is nagyon szeretem, amint szinte véletlenül ott üldögél egy kőfalban, és észre sem veszi senki.
Ezt viszont mindenki észreveszi, mert ez a főtér.
Ebből a szögből még pofásabb, mert ezen az oldalon éppen egyik házról sem omlik a vakolat.
Ez a templomok városa, mint Adelaide. Adelaide-ben viszont tudtommal nincs Bükkösnek hívott patak.
És amikor lemegy a nap, kihal az egész kóceráj. “Kisváááros! Kilenc óóóóra! A levegőt elzááárni!” Bizony, az évnek ebben a szakában itt már hétkor elzárják.
6/175 – Program
Tegnap, miután hazajöttem a munkázóból, roppant elszántsággal odaálltam a Repülő Kutató elé, és azt mondám neki, hogy elegem van ebből a szarakodásból. Az egymással töltött időnk nagyrészt abból áll, hogy hazazuhanunk, aztán macinaciban meg nyafogóruhában a) tovább nyűglődünk a munkáinkon b) próbáljuk kitalálni, éppen mit akar enni Anasztázia nagyhercegnő. Fenébemár. Egy turistaszivattyú cum kultúrváros közepin ülünk, oszt nem látunk belőle lószart se, mert mindig csak rohanunk valahová. Úgyszintén, egy turistamágnes táj közepin ülünk, és azt is csak a busz ablakából nézegetem munkába menet meg onnan jövet. Egy olyan napot akarok, amikor felöltözünk ember szeme elé való őtözetbe, és különösebb cél nélkül csámborgunk egymás társaságában, nuku munka.
A Repülő Kutató valószínűleg megijedt egy kissé, mert azt mondta, oké. Úgyhogy már voltunk reggelizni a Duna-parton, és mászkáltunk a városban, és vettünk a Skanzen-ház pékségében kovászos vágott zsemlét, mert ugyan azt a reggelit otthon is össze tudtuk volna ütni, és zsemléket is szoktam sütni, de ez azért mégiscsak más.
Most a Repülő Kutatón a sor, hogy kitaláljon valami programot délutánra, és átkozottul nem érdekel az sem, ha túrabakancsban mászat végig a komplett Szentendrei-szigeten, csak csináljunk valamit, mielőtt végképp megöregszünk macinaciban és nyafogóruhában.
6/174 – Vacilla
Az elmúlt napok magas sarkon való rohangálásai után ma ideje volt lapos talpú csizmára váltani, mielőtt a lábam leesik a helyéről. Akkor viszont már, mivel ha lúd, legyen döglött, felvettem a pipeződ ruhámat hozzá, sok balti-zölddel, hogy legyen, ami kiüsse az emberek szömit.
Ez egy igen jó ruha, kényelmes meg nemgyűrődős meg vicces a színe meg az anyaga, de mégis vacillálok rajta, hogy megtartsam-e vagy sem. Talán a kényelmes zsákszabása miatt? Hordok én ennél sokkal nagyobb zsákokat is, de ez valamiért így is, hmm, mégis-mégse. Micsináljak, Blognak Népe? Véleményeket kérek.
Igen, ma nagyon őtözködős blog voltunk. Ha esetleg mégiscsak inkább a procedurális memória működésére és funkcióira lennétek kíváncsiak, ne fogjátok vissza magatokat, én arról is szívesen.
6/173 – Üzem
Mámegin nem látszom ki a hatszázféle feladatból: munkahelyi tanácskozós összeröfit szervezek, a Broca- meg Wernicke-központ funkcióiról jegyzetelek, szállást foglalok egy éjszakára és két személyre Pécsre (a Repülő Kutató el fog fuvarozni jövő héten, hurrá), mások interjúkérdéseit ellenőrzöm és a sajátjaimat fogalmazgatom, hivatalos és nem hivatalos leveleket írok kazalszám, ma meg még ráadásul az üzemorvoshoz is el kell kúsznom, mert már újra aktuális a munkaalkalmassági vizsgálatom, a fene bele.
Ti, normális emberek, el sem tudjátok képzelni, mennyire rühellek én orvoshoz menni. Pláne olyankor nem akarom én ezt, amikor amúgy más ötszázkilencvenkilenc-féle feladat is ott kotlik a nyakamon, de amúgy persze bármikor máskor sem.
Hogy valami pozitívumot is mondjak, végre fel tudtam húzni a cipzárt ezen a szoknyán, azki olyan piszok régen volt utoljára rajtam, hogy nem is bírtam előkurkászni az archívumból egy olyan esetet, amikor igen. (Tudom, hogy volt rajtam a blog idején, de egyszerűen nem találtam meg, mikor.) Annyit sikerült kibányásznom, hogy én őtet már 2016 márciusában ki óhajtottam hajintani, de a Repülő Kutató megvétózta a cselekedetet, mert “ő annyira szereti ezt a szoknyát”.
Azt persze nem vette észre, hogy azután sem volt rajtam további három évig.
6/172 – Kiskedden
Na még egy hosszúnapot neki, konzervvel. A jövő héttől már minden más lesz.
Nem jobb, attól nem kell tartani, de legalább más.
6/170 – Macskák és más verebek
Varrogató hétvége, juhé, újabb cikcakkruhával. Ugyan megfogadhatnám, hogy ez az utolsó, de aki varr közületek, és beleszerelmesedett már szabásmintákba, az tudja, hogy erre az egyetlen lehetséges válasz egy jó hangos hitetlenkedő röhögés. Maradjunk inkább abban, hogy ez az utolsó polár cikcakkruha. Mármint hogy őszig ez az utolsó polár cikcakkruha.
Mint látható, a hétvégi ereszdelahajamat ezúttal is a Bűnök Barlangjában zajlik, Poci erős hátráltató műveletei közepette. Mivel nincs itthon a Repülő Kutató, a lükepók teljesen rám csimpaszkodott, még blogolni se lehet nélküle. (Lásd mellékelt ábra.)
Celó, alias Schrödinger irdatlanul hülye macskaállatkája, más irányból dolgozik idegeim megtépázásán: miután több kilométeres gyaloglábas expedíciókkal szereztem neki friss csirkemájat meg spéci gyógypapit, mindkettőt negligálja, cserébe viszont Poci tányérjából konzekvensen kieszi a nemspéci nemgyógypapit. Ma reggelre eljutottam oda, hogy a francba már, kiscicám, azt eszel, amit akarsz, csak egyél már valamit, úgyhogy neki is kiadagoltam egy reggelire valót Poci eledeléből. Természetesen felszippantotta. Utána éppoly természetesen odavonult Poci tányérjához, és azt is felszippantotta. Szóval, ha esetleg érdekel titeket, a májelégtelenségben haldokló macska köszöni szépen, még megvan, bár nem fest valami jól. Nem fest valami barátságosan sem. (Szintén lásd mellékelt ábra.)
Hm, az ablakaimra is ráférne egy pucolás, csak mondom.
Ja, és ez vagyok ma én.
Végül is őtözködős blog ez vagy mi a rosseb.
Szaporulat a szekrényben 6/4 – Zuzmótól olíváig
Nem lesz valami izgalmas bejegyzés, de sebaj.
A múlt hét során volt néhány nap, amikor a buszcsatlakozásra várva jobb híján beténferegtem az esztergomi turkálókba, úgyhogy beszereztem egy pár új cuccot, merénilyenvagyok. Kifelé ezúttal egyelőre nem megy semmi, a Diwali alatti nagy purgálásnak hála még mindig van szabad kapacitás. Pontosabban eddig volt, mostantól visszatérünk a jól megszokott rendszerhez, mert másként ismét kihabzanak a szekrényből a cuccok.
Nos, lássuk a medvét. Első számú medvénk egyből kettő darab medve, két tökegyforma pulcsi más-más színben. A korall az idei év Pantone színe, ezt csak a szórakoztatás kedvéért említem, mert egyébként eddig is dugig volt korallszín cuccal a szekrény, pólótól szoknyán és dzsekin és kabáton és nemtommin át cipőig. Mindenesetre ezek majd jól jönnek nekem tavasszal.
A kedves kis közelgő tavaszhoz turkáltam egy barátságos halavány zuzmózöld polárfelsőt is. Valószínűleg ezt még ki fogom prüttyögtetni valamivel, tessék véleményezni, hogy másik zölddel, narancssárgával vagy rózsaszínnel tegyem.
Item, turkáltam egy lila jeggingset is, mert eddig ilyen se volt.
Item, nekem-új csíkos póló, szintén a tavaszra/nyárra való tekintettel.
Item, sárga kardigán. A két sárga kardigánomból az egyik igen határozottan megy kifelé a forgalomból, kicsikét már romos. Ez itt enyhén pipeződbe-mustárba hajló sárga, amit nem óhajt teljes pompájában visszaadni nekem a fényzőgép. Ez van, no.
Ja, meg ez itt, persze hogy persze. Ne is mondjátok. Én sem mondom, csak mutatom.
Van még egy darab, egy fenyőzöld kord kiskabát, aminek szőrös a gallérja, de azt még nem tudom bemutatni, egyelőre bent hagytam a munkahelyemen. Vettem viszont egy olívazöld övet is, nyihaha.
Egyelőre ennyi. Nem állítom, hogy rá fogok ülni a kezemre, de mindenekelőtt varrnom kéne egyet-mást, mert addig anyagot se veszek, amíg nem varrok legalább tíz cuccot a jelenlegi készletből. Nos, vannak holmik, amiknek már régen kinéztem a szabásmintáját, sőt, attól tartok, további cikcakkruhák is befigyelnek még…
6/169 – Logika kezdőknek
A nappalt onnan tudjuk beazonosítani, hogy van éjjel is, az édest azért ismerjük fel, mert van sós, a hétvégéről meg azért tudjuk, hogy van, mert léteznek a hétköznapok. Logikus, nem? Én például most itt éppen nagyon-nagyon határozottan felismerem a hétvégét, sőt, a szabad hétvégét, és onnan ismerem fel, hogy ma nem vagyon munkanap.
Nyilván ha kevesebbet járnék ovisok közé, ennél bonyolultabb gondolatmenetekben vezetném le, miért fogom áthéderezni a mai meg a holnapi napot, de ne várjunk lehetetlent. Hééétvége, hééétvége, héjjahó. Most még elcaplatok csirkemájért Schrödinger macskájának, és megnézem, nem jelent-e meg a piacon puszta véletlenből valami zöld izé (iszonyúan vágyom egy kis friss salátára), aztán irány a Bűnök Barlangja. Nyamnyam.
Ja, mintegy mellesleg a Repülő Kutató ismét elpályázott hazulról. Igaz, hogy hétfőn már hazajön, de ezúttal nem konferenciálni ment, hanem síelni a (szinte) komplett családjával. Mint finoman megjegyeztem neki, esetleg engem is megkérdezhettek volna, akarok-e menni. Akkor legalább mondhattam volna, hogy kösz, de nem. A végeredmény egészen pontosan ugyanaz lenne, csak más irányba biggyeszteném a számat, és az ilyesmi egyáltalán nem mellékes dolog egy házasságban, mármint hogy az asszonynak milyen irányba biggyed a szája. Gondolom én. Igaz, én túl sokat járok ovisok közé.
Huh, de ki fogok én rúgni a hámból, magára vessen mindenki, aki engem csak úgy itthon hagy felügyelet nélkül a szabad hétvégémen.
6/168 – Vicces
A Repülő Kutató ma reggel azt mondta, milyen viccesen nézek ki. Jaja, csupa móka és kacagás, estig tanítással és nap közben több kilométeres gyalogtúrával oviba.
Jóvanna, igaza volt, tényleg viccesen nézek ki.
6/167 – Realizál
Csak amikor kész lettem a holmik magamra dobálásával, akkor realizáltam, hogy többé-kevésbé Valentin-napnak öltöztem máma a tanításhoz, pedig ez legkevésbé sem állt szándékomban.
6/166 – Piskóta
Tegnap majdhogynem négykézláb jöttem haza, és menet közben kicsinyt vihogtam is az egészen, hogy nédda, mennyire le tudja építeni az embert, ha fél kilenctől fél hatig pofázik – közben nyilván itt-ott szünetekkel, de hát akkor is.
Azért ne sajnáljatok nagyon. Ez egy úgynevezett tömbösítés miatt van így, a félévben összesen négy héten kell ilyen irgalmatlan hosszú napon át szövegelnem. Igaz viszont, hogy a négyből az első kettő most van a nyakamon, az utolsó kettő meg a szorgalmi időszak legvégén lesz. Na akkorra már mindenki le lesz épülve, ők is, én is. Nekik a nyolchetes gyakszi tesz be meg az államvizsgára és a zárótevékenységre készülés, nekem meg… áá, nem akarok én abba belegondolni, de komplex vizsga is van benne meg két monstre rendezvény.
Ezt a hidat persze továbbra is csak akkor gyújtjuk fel, ha majd odaértünk, ma inkább a hét hátralévő részére készülök, mert az sem lesz piskóta. Most viszont elmegyek papiért magunknak meg a macskáknak.
6/165 – Mandula
Jaja, az. Tudjátok. Amelyik indul. Megint.
Már a munkahelyemen vagyok, és itt is maradok jóóóó hosszan.
Nyilván ha varrtam magamnak valami újat, akkor addig nem nyugszom, amíg mindenki nem szembesül vele.
Minden nap más - mindennap más 