Nna.
július 2020 havi bejegyzések
7/334 – Deklaráció
Én alulírott ezzel az időjárással nem értek egyet, nem támogatom, és semmi közöm hozzá.
Köszönöm, hogy ezt elmondhattam.
Intermezzó – Ariadné
Jó, na, egy igazi préda nőszemély vagyok, és roppant örömemet lelem az internetes fonalrendelésekben.
A plusz lábaksz meg a baltával ácsolt ruha csak azért van a képen, ne ijedjetek meg attól: vajon mi történhetett velem, hogy ennyire pasztellke rendelést adtam le. Amúgy viszont ahhoz képest, hogy még márciusban két blogolvasó is elküldte nekem magánüzenetként ezt a képet,
valójában most rendelek először fonalat, amióta beütött a szopornyica, és most sem azért, mert már mind elfogyott volna.
7/333 – Bűvös
A három hármas egy roppantul bűvös szám, pláne a blog hetedik évében, úgyhogy merő kíváncsiságból megnéztem, mi mindent csináltam ezen a bűvös napon az elmúlt években. Hátizé. Kronológiailag visszafelé haladva: takonyban fetrengtem, éppen szétverettem a pofámat, kölcsöngyermeket vakartam ki a szarkából, írtam, és közben a belső részeim sanyargattak, bébipink gumicsizmákat shoppingoltam további kölcsöngyerekeknek, valamint épp egy hete voltam munkanélküli, úgyhogy megpróbáltam legalább csuhajmód jól kinézni. (Oh. Ez a legutolsó szíven ütött. Abba a ruhába már 2014-ben is cipőkanállal fértem be, ma pedig már sehogy. Rohadt jó ruha volt, és még megvan. Csinálnom kéne vele valamit, hmmmm.)
Azt hiszem, a mára tervezett “rakjunk össze két új polcot yol” programmal a mai még a jobbik háromszázharmincharmadik napjaim közé fog tartozni.
Én ma nem vagyok valami nagy élmény, de ha már a bűvöknél meg a hármasoknál tartunk, lőttem nektek egy fotót az egyik nyomatról, amit a Parti Medve nevű könyvesbolt-és-minden-másban vettem (nem fizetnek a reklámért). Szegedi Katalin munkája (ő sem fizet nekem a reklámért), és a Holle anyó “Kemence és almafa” jelenete van rajta.
És hogy miért került elő ez a nyomat? Hát, kéremszépen, leginkább azért, mert sok évnyi teszetoszázás után megelégeltem a fentnevezett teszetoszázást, és egy-két héten belül Képek Lesznek A Falakon. Ez most megint a “magad, uram, ha szolgád nincsen” esete, én ugyanis iszonyúan megelégeltem a “ha majd” meg az “amikor ráérek” másrautaltságát, és nem fogok várni arra, hogy mások fúrjanak likakat a falainkba, hanem enkezembe veszem az ügyet.
Mi mást mondhatnék, továbbra is mindenki fedezékbe!
7/332 – Féldekás
A festés, mázolás és általában vett hórukkmunka igen csúnyán, mondhatni anekdotikus mértékben kihozta belőlem a látens építőmunkást: még nem füttyögök utána az utcán a nőknek, és nem indítom féldekás keverttel a napot, de a szókincsemre már rettenetes hatással van, tegnap például azt jelentettem be családtagjaimnak, hogy “Ti pedig, szőrös gecik, arra sem vagytok méltók, hogy a saruszíjamat megoldjátok”.
Nem tudom, enyhítő körülménynek számít-e, hogy eközben mondtam:
Ez nem egy különösebben nagy szőnyeg. Mire végeztem vele, egy emberfejnyi méretű macskaszőr- és másizé-labdával álltam szemközt, amit azonnal gyorsan ki is dobtam, mielőtt életre kel, és ő is végighányja az előszobát.
A kisebbik szőrössel azt is közöltem, hogy “Visszarendeztem a hálószobátokat, te hálátlan förmedvény. Ha megint hányni merészelsz, bundakesztyűt csinálok belőled”. Nem úgy festett, mintha nagyon meg lenne hatódva.
Mivel ma kimegyek a civilizációba, hogy képkereteket vegyek át az Ikea garázsában*, csak reménykedni tudok abban, hogy a verbális építőmunkás részem itthon marad, mert odakint semmi szükség rá, idebent viszont van még dolga elég. Mindenesetre megpróbáltam kicivilizálni magam valamennyire, de ebben a vészterhes és festékfoltos és kánikulás időszakban ennyire tellett.
* Mint rájöttem, azok a szép négyzetes Fiskbo keretek, amikre olyan nagy örömmel csodálkoztam rá két hete (egy újszülöttnek minden vicc új) augusztus 5-től úgy ki lesznek vonva a forgalomból, mint a patyolat, pedig nekem kell ilyen keret, mégpedig minél több. Úgyhogy dérrel-dúrral rendeltem egy adagot, és ma megyek átvenni az onlány rendelést.
Eská 7/41 – Polctetrisz
Palotánk összes termei közül valószínűleg az emeleti folyosóval volt és lesz is mindig a legtöbb bajom. Én nem pártolom az efféle folyosókat: közlekedni sok, bútorozni kevés, semmit sem lehet tenni az ellen, hogy ne legyen kis giliszta egy nagy gilisztában*, és ha már úgyis ott van egy ilyen nehezen kihasználható hely, mi a csecsebogyónak nyílnak befelé onnan az ajtók a szobákba, igazán nyílhatnának kifelé is, az praktikusabb lenne. Amikor fehérre volt festve, még inkább kiütköztek az architekturális idétlenségek, úgyhogy ezért festtettem le pipeződre, hátha az segít. Segített egy kicsit, de ettől még éppúgy kisgiliszta maradt a nyomorult.
A nemszeretem helyek és terek sorsa nálam általában mindig ugyanaz: raktár lesz belőlük meg lomtár, ahová odalöködöm azokat a dolgokat, amelyek fontosak és hasznosak ugyan, de nem tudom hová pakolni őket, na meg természetesen azokat is, amik nem fontosak és nem hasznosak, de mégsem kidobhatóak (ha van ennek valami értelme. Amikor leírtam, még volt.). Tárolás orrba-szájba, lehetőleg úgy, hogy ne legyen túlzsúfolt az ambiansz, de hát ezt hogyan csinálja meg az ember egy gilisztában, grr. Ja, meg a könyvek. Nálunk a házban mindenhol vannak könyvek, kivéve a fürdőszobákat, mert leginkább zuhanyozni szoktunk, meg a budikat, mert jó az emésztésünk.
Az emeleti folyosón ennélfogva állandóan káosz van és kupleráj, szedett-vedett bútorok és ide-még-jó-lesz szőnyegek. A bútorok, amiket első kézből szereztünk be, nagyrészt fehérek, de az uraságoktól levetett holmik esetében még ez sem igaz, és az általános nemszeretemség meg ide-még-jó-lesz meg hát-ezt-hová-suvasszam-el következtében az emeleti folyosónak egyidejűleg sikerül teljesítenie, hogy sivár és zsúfolt legyen.
Úgyhogy az idei év egyik nagy projektje abban áll, hogy az emeleti folyosót gatyába rázzam, ezt a gatyába rázást pedig a lehető legkevesebb befektetéssel, mert ha találnék az univerzumban valahol egy ráérő és hülyeségekre nyitott asztalost, lenne itt szőlő, búza meg lágy kenyér is, de nekem már nem lenne gatyám. Ennélfogva a bútorzat marad, de megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, amit lehetséges. Legyünk realisták: ez a giliszta sose lesz más, csak egy közlekedő raktár, de ez nem jelenti azt hogy ne lehetne egy esztétikus raktár. Papagájsegg színekben, természetesen, mert azért mégsem engedhetünk az elveinkből.
Az akció a marha nagy komóddal indult, és mostanra már sikerült a fölötte lévő polcot is gatyába rázni, így most arról mesélek, de előbb hadd mutatok egy “előtte” fotót, amit még május közepén lőttem. Ha esetleg nem hittétek volna el a “raktár és lomtár” kitételt.
Voálá.
Bályos, mi? Bezony, ez volt az a polc, amire felhajigáltam mindenféléket, amiket nem tudtam máshová tenni. Ja, és persze itt lakik a cipőim egy része is, növelendő a zűrzavart. Úgy négy évvel ezelőtt már nekifogtam, hogy bevonjam öntapadós tapétával a cipősdobozokat, amik Imelda Marcos gyűjteményét tárolják, de az vajmi keveset segített az általános gondokon.
Az általános gondok egyik része nyilván maga a függőpolc, ami (mondanom sem kell) szintén uraságoktól levetett holmi, még anyósomék miskolci lakásából származik, és, ha jól emlékszem, sógornőm leányszobájában ült a falon. Amikor anyósomék mellénk költöztek, hozták ezt is magukkal, és használták is egy ideig, de aztán lett nekik jobb, mi pedig nyilván befogadtuk.** Úgyhogy lett nekünk a pipeződ falhoz meg a fehér bútorokhoz meg a kilencvenes-évek-türkize komódhoz egy basz nagy barna izé, ami jól összenyomta a teret.
Na ennek ugrottam én neki most nyáron. Mindenekelőtt leszedtem róla mindent,
aztán körberagasztgattam maszkolószalaggal a kellő stratégiai helyeken.
A cél az volt, hogy ami igazi fa, azt lefestem, a laminát meg marad úgy, ahogy volt. Tehát gyakorlatilag a frontokon meg az oldalakon található léceket kellett lekennem.
És le is kentem ződre, le én.
(Igen, ez ugyanaz a festék, amivel a budi padlóját kentem le. Már eredetileg is ez volt a cél, de meg kellett várnom, mennyit vesz fel a vécé padlója, nehogy ott álljak siránkozva, hogy nincs elég.)
Amikor tavasszal kikevertettem a festékeket a Mogorvák Klánjával, a cipősdobozok is eszemben voltak, és a háttérben azokon is dolgozgattam, amíg az összes többi melómmal tökölődtem. Emlékeztek még erre?
Na hát ide kellettek azok a dobozok. Is.
Amíg száradt a festék, én beleálltam fejjel a további szelektálófeladatokba***, aztán amikor végre lehetett pakolni, leszedtem a maszkolószalagot, lemostam az ide-oda kenődött festékpöttyöket, és nekiláttam tetriszezni a dobozokkal, amíg végül azt nem mondtam, na így.
Mint már elhangzott, ez továbbra sem lesz más, mint egy raktár, de azért nézzen már ki valahogy, a jebezeusát neki. Ráadásul minden adott volt már a házban, amit felhasználtam a polchoz, kivéve a négy frissiben vásárolt ikeás irattartó papucsot. Kicsi sóher lelkem olvadoz, juhé.
Folytköv. Még van mit dolgozni a gilisztán, hajaj.
* A lakásunkról azt szoktam mondani, hogy az egy háromdimenziós giliszta. Mert tényleg.
** A felszerelést a Repülő Kutató meg apósom végezték távollétemben, és amikor hazajöttem munkából, kicsit megütött a guta, mert ezek a drága emberek a komódhoz igazították a polcot, nem a ki-be szögellőző falhoz. “De hát kicsi vízicsiga”, mondtam neki kétségbeesetten, “nem magyarázta el még neked senki, hogy a mozdíthatatlant a mozdíthatatlanhoz viszonyítva érdemes felpakolni?” Úgy fest, nem.
*** Le kellett szednem kettő 106 magas Billyről összesen vagy háromszáz könyvet, és újrarendeznem mindent mindennel, de erről majd később.
7/331 – Apropó fekvés
A mai nap így kezdődött, és ezt azért láthatjuk, mert a Repülő Kutató orvul lefotózta:
Hogy némi szöveges magyarázatot is adjak: ő a földszinten aludt a hencserén, én meg nyolc tájban kiájultam a futonomon, éjfélkor felébredtem, feltakarítottam a macskahányást (Nagyseggű Maruszja nem szereti a változásokat, főként azokat, amelyek az ő esti “simogattyál” rituáléját* dúlják fel), majd bemásztam az ágyba, ami jelenleg a hálószoba összes bútorával együtt a sarokba tolva várja, hogy visszatologassa őket valaki. Nyilvánvalóan én.
Ja, és ami a festést illeti, annak a végeredménye a szekrény tükrében tekinthető meg.
* Az este nálunk mindig úgy ér véget, hogy Poci felkíséri a RK-t az emeletre (amikor szerinte “idő van”, nyikkantgatással jelez), eldűl az ágy mellett a kis kelimszőnyegen, amit direkt nekik vettem erre a célra, eksztatikusan fetreng, simogattatja magát, és dürrögve vall szerelmet a RK lehordott papucsainak. Na hát ezúttal a kelimszőnyeg a teraszon, a helye sehol (rátoltam a szekrényre az ágyat), a RK meg a földszinten a papucsaival egyetemben. Egy önérzetesen konzervatív macska ilyenkor nyilván lehányja az előszobaszőnyeget.
7/330 – A leányzó fekvése
Nyafogok én itt nektek a lustaságomról orrba-szájba, de azért a tegnapi napot az alábbi képről a baloldaliakkal* kezdtem és a jobboldaliakkal fejeztem be,
közben pedig megjártam a piacot, átrendeztem egy polcrendszert, kiszelektáltam fél köbméter himmihummit, és helyrepakoltam háromszáz könyvet, szóval azért mégiscsak más kicsit a leányzó fekvése, mint ahogyan itt előadtam.
A leányzó fekvése ma is igen érdekes lesz, és itt most nem erre gondolok,
hanem hogy milyen merényleteket fogok foganatosítani a hálószobában, ha családtagjaim reggelre kelvén elhagyják ezt a roppant műgonddal kiturkált és összeállított tarka virágos mezőt.
Attól tartok, továbbra is jó lesz, ha mindenki fedezékbe vonul.
* Kukoricás muffin friss fejtett kukoricával, fele jalapenós, fele meg nem. Valamit nekem is ennem kell.
7/329 – Sorsverte
Szóljatok rám, hogy emeljem fel innen a mázsás fenekem, aztán legalább pakoljam vissza azt a háromszáz könyvet, amit tegnap leszedtem polcmozgatáshoz.
Tarthatatlan, mennyire el vagyok lustulva. Még szegény sorsverte sarkantyúkánál is jobban. Ő legalább hajtott egy virágot. Egyet.
Eská 7/40 – Egy vécé új élete
Annyit készült, mint a Luca széke, és még most sincs teljesen készen, de már használatba vehető, úgyhogy erisszük, bejegyzés. (Még nincs bent például az új vécékefe meg az új szemetes, de ami késik, nem múlik. Most egyelőre vegyük úgy, hogy beállított fotókat kaptok, mint azokon a magazinképeken, ahol egyik lámpának sincs zsinórja. Nézzetek majd meg néhányat, igazán vicces, ha az ember már tudja, mit keressen.)
Amikor négy évvel ezelőtt átmázoltam a fürdőszobát, erről itt ni, a maradék festékeket szépen félreraktam azzal, hogy majd, most, mingyámingyá átkenem a vécét is.
Ugorgyunk négy évet.
Egy ismerősöm azt mondta erre, hogy mi bajom van vele, olyan retró. Hja. Hát éppen ez a baj. Amikor az ember azt mondhatja, hogy jajdecuki, ilyen volt nagynénéméknek is 1999-ben, amikor elmentem hozzájuk nyári vakációra, az bizony nem egészen ugyanaz, mint mikor 1999 óta ezt nézegeted mindennap a saját lakásodban.
Úgyhogy nekiestem. Mindenekelőtt az oldalfalról szedtem le a csöveket takaró anyámkínját,
aztán kipucoltam mindent, amilyen alaposan lehetett, és körberagasztottam maszkolószalaggal.
(A vécékagylót csak letakartam fóliával, ez pedig hiba volt, le kellett volna szerelnem róla az ülőkét is, amikor ugyanis ráálltam, hogy bemázoljam a plafont, eltört az ülőke csuklópántja. Végül persze jól jöttem ki ebből is: a Repülő Kutató megújult tisztelettel és félelemmel nézett rám, amikor bejelentettem, hogy “eltörtem a budifedőt”, a pincében meg – emelje fel a kezét, aki meglepődött – volt pót-csuklópánt. Úgyhogy most már azt is tudom, hogyan kell le- és felszerelni egy vécéülőkét. Sose tudni, mikor jön jól egy ilyen tapasztalat.)
A fürdőszobában nem festettem le a plafont, de itt attól tartottam, hogy nagyon durva lesz a kontraszt, ha lent spenótzöld lesz az egész miskuláncia, felül meg hófehér, úgyhogy nekiestem egy előrekevert falfestékkel meg a teddihengerrel. Az “Őszi avar” fantázianevű falfesték, mint ezt már említettem, leginkább a mandarinízű gumicukorra emlékeztetett felkenve,
de én Fülig Jimmyhez hasonlatosan nem vagyok egy szívbajos uralkodó, úgyhogy azt mondtam, jóleszaz.
Mandarinos gumicukor megszáradt, én leszedtem a maszkolószalagot, aztán visszaraktam úgy, hogy ezúttal az összes csempe szabadon maradjon. És utána jött az Otex.
Az Otex az elmúlt négy év alatt nem lett kevésbé büdös és cuppogós. Nem változott a fedőképessége sem, legfeljebb romlott. Az első réteg után így nézett ki a budi:
Mint Hisztis Myrtle klotyója, körülbelül. Na mármost én tudtam a tapasztalatok alapján, hogy a második rétegre jobb lesz, de máig is csodálattal adózom 2016-os önmagamnak, aki teljesen tapasztalatmentesen is bízott ugyanebben. Micsoda optimista voltam, hejj.
Van itt egy olyan körülmény, amire felhívnám a figyelmet, mert talán nem annyira magától értetődő: minél kisebb helyet festesz ki, annál többet kell vele vacakolnod. A vécékagyló mögött-alatt például úgy éreztem magam, mint egy artista abból a fajtából, aki egészen kicsire össze tudja hajtogatni magát, na, hogy hívják ezeket. Kígyóember, azaz.
Ráadásul három réteg kellett az Otexből, mert nem volt elég kettő. És utána még két réteg Trinát Unitop a padlóra meg a fal aljára.
A végén viszont tényleg csak gratulálni tudtam magamnak, amiért én nem vagyok egy szívbajos uralkodó.
És ilyen lett az egész, párámm.
A csőtakaró izémicsodát is lefestettem Y50R 2050 színűre, ami majdnem olyan, mint az “Őszi avar”. Muhaha. A jégimacit meg lecseréltem a rókára. (A vécébe mindig kell valamilyen plüssállat. Ne kérdezzétek, miért, mert a végén még valami olyat mondok, hogy számítani kell arra is, esetleg elfogy a vécépapír. Vö. a viccet, amiben a medve megkérdezi a nyuszikától, hull-e a szőre.)
Ja, és végre találtam egy méltó helyet a kacsáknak is, akiket már vagy tizenöt éve tologatok ide-oda a lakásban.
Hát kérem, ez történt itt Luca székével, és most van egy vécém, ami egyelőre még iszonyú festékbüdös, de így néz ki villanyfényben,
így pedig az ablakon betűző fényben,
a szemmel is látható valós szín pedig valahol a kettő között van, és én mondhatnám ugyan, hogy soha többé, de hát ismerünk engem, ugye.
7/328 – Mariana
A romlás és elhanyagolódás olyatén Mariana-árkába érkeztünk, feleim, hogy ma csak azért pintyöltem ki magam és válogattam nagy műgonddal ruhákat a korpuszomra, mert elvánszorgunk az Ikeába, átvenni a dolgokat, amiket megrendeltem onlány. Ott-tartózkodásunk nyilván egy kétperces etűd lesz arcbugyiban a csomagkiadó pultnál, és mehetnék akár pizsiben is, mert az se érdekelne senkit.
Délután viszont végre beblogolom a vécét. (Istenkém, ez milyen hülyén hangzik…)
7/327 – It’s My Life
Bár én, ha olyanom van, elég szép műrepüléseket tudok bemutatni szavak segítségével, ezúttal egy kép többet mond egy komplett káromkodásgyűjteménynél is. Micsoda csendélet, bmeg: a félbehagyott horgolás, a festőmicsodák, a centiméter a méregetésekhez, a Poci által elhordott gombolyag földi maradványai, a buksza meg a mobil az ikeás vásárláshoz, plusz lábaksz, a miheztartás végett kilagozott körmökkel, mert azért mégse mehetünk le teljesen kutyába.
Hétvégére befejezem a mázolás és lakberendezés jelen felvonását, amiben persze három helyiséggel bűvészkedem egyidejűleg, mert nekem valami szürke pépet fújtak be a fejembe, mint Füles öreg csacsinak. Vasárnapra viszont mind a hármat gatyába rázom, gatyába én.
Vagy leöntöm disznóvérrel, és felgyújtom, ezt még nem tudni biztosra.
7/326 – Láncait
Ma tényleg csak azért kaptok rólam fotót, hogy demonstráljam, milyen az, amikor a hajam nekilát ledobni a fodrász láncait, mert amúgy kábé úgy festek, mint az országút. Egy elhasználtabb fajta országút.
Cserébe viszont az alkony roppantul pofás volt,
a hajnal pedig ugyancsak,
és előbb-utóbb elfogynak a festékeim is, újakat meg egyelőre nincs szándékomban venni, hurrá.
7/325 – Elmosódott
Mivel az én életem még mindig a festékes pemzlik és más efféle hülyeségek körül forog, pont úgy nézek ki, amint ami ilyenkor elvárható, és amíg nem jutok a harminc párhuzamos projekt valamelyikének végére, azokat se tudom bemutatni. Közben meg elzártuk a vizet is, mert a fürdőszobai csappal muszáj kezdeni valamit, mielőtt nemhogy egy fremen család, de egy komplett fremen falu egész évi vízkészletének a nyakára hágunk. Ez persze a festést is hátráltatja, úgyhogy általánosságban is áááá.
Summa summárum, mára inkább beküldöm Pocit. Kicsit elmosódott a lelkem, mert éppen ugrani készül.
7/324 – Lufi
Gondolom, ki tudjátok találni, hol jártam.
A dolgok amúgy, csak mondom, akkortól lettek véglegesen elbaszarintva, amikor anno bevallottam Líviának, hogy én egyetemen tanítok. Azóta hiába mondom, hogy “csak bátran!”, mindig roppant decens lufikat nyír belőlem.
Sebaj, ez is csak az első mosásig tart. Vagy addig se.
7/323 – Mázolás
Na ugyan hányan mondhatják ábrándosan, amikor kibámulnak július 19-én a vigasztalanul zuhogó esőbe és a 18 fokba, hogy “Ah, mintha csak gyermekkorom nyaralásait látnám.”
A cuki időjárási körülményeknek (meg feltehetőleg az évek óta spájzolt festék megváltozott tulajdonságainak) köszönhetően a budi mázolása fele olyan lassan szárad, mint kéne. Mit ne mondjak, kissé nyűgös vagyok ettől, én még ma be akartam fejezni vele a melót.
Most viszont muszáj elmennünk hetibevásárolni, akár esik, akár nem.
7/322 – Mandarin és spenót
Ma ugyan annyit fogok őtözködni, mint egy bálhercegnő*, de inkább azt mutatom meg nektek, min mesterkedem most.
Ez a budi, most éppen. Mámorítóan ronda, nem?
Mire befejezem, kevésbé lesz ronda, viszont valahol félúton lesz egy vidéki művház és egy mexikói bordély mellékhelyisége között. Ne rágjátok le lábatokat izgalmatokban, majd úgyis bemutatom teljes ordenáré tarkaságában…
* Itthoni klepetyusban kezdtem, majd jött az utcai totyogós a boltig, ezután következik ismét a tegnapi festékes izé, majd a munka végeztével lecsiszatolom magam, és indulunk vacsorázni barátokkal. Ez minimum négy.
7/321 – Fedezék
Festékfoltos gatya, check. Festékfoltos tunika, check. Törött talpú (és festékfoltos) tornacipő: check. Banditakendő a fejemre: check.
Szerintem mindenki jobban teszi most, ha fedezékbe vonul.
7/320 – Bleu Volubilis
Tegnap este, miközben mezítláb csámborogtam a lakásban, sikerült olyan ügyesen belerúgnom egy fordulatnál a futonba, hogy csillagokat láttam tőle. Azt hiszem, nem tört el a kislábujjam (nem dagadt és nem lila, csak fáj, mint a fene), viszont nem találom nagy örömem benne. Mivel nemes bánatomban nem volt jobb ötletem, kilagoztam a körmöm olyan színre, ami nálam nem szokás:
Én a koromlakkjaimat továbbra is kínai bótban veszem kábé egy euróért, úgyhogy ne húzzátok fel a szemöldökötök, ezt a Repülő Kutatótól kaptam, és ő is úgy jutott hozzá, hogy azt mondták neki a boltban, miután bevásárolt arclemosóból meg szemránckrémből meg borotválkozás utáni izémicsodákból, hogy válasszon egy ajándék körömlakkot a párjának. (Imponáló, neszpá, hogy kinézték belőle, van neki olyan.) A RK, drága lélek, azzal hozta haza, hogy olyat akart venni, amilyen nekem még nincs. Hát ezt speciel eltalálta. Ahhoz képest amúgy nem is olyan rossz, és úgy hívják ezt a színt, hogy Bleu Volubilis, és tippjeim szerint erről kaphatta a nevét, de semmi sem biztos.
A csillagos rúgásnak sikerült egyébként a lehető legjobb pillanatot kiválasztanom, mert ma speciel bevonulok a székesfőfaluba átadni a ruhákat, mielőtt kimennek a szezonból (divatból nem tudnak, mert ott nem voltak sose), meg visszapakoltatni a nullás billentyűt Lénára. Azon még gondolkodom, hogy elmenjek-e turkálni meg fonalért, de mikor, ha nem most. Komolyan, már azt se tudom, mikor jártam utoljára Budapesten – még az is meglehet, hogy március óta nem.
A tehetetlenségből kifolyólag (csak tengek, mint Toldi Miklós lova) horgoltam magamnak még kettő sapkát,
és levakartam magamnak a receptet is, ha esetleg horgolni akarnék még néhányat, amire minden esély megvan. Ha kell, csak kajabáljatok, bár továbbra sem tudok rendes horgolásreceptet írni, és a neten csillió ilyen sapka van, nagyrészt hozzáértőktől.
Ha nem lenne evidens, továbbra is eléggé lefosott állapotban vagyok, és ebből megint a saját hajamnál fogva kell kirángatnom magam. Viszont ma reggel igen látványosan jött fel a nap,
úgyhogy örüljünk annak, amink van.
Minden nap más - mindennap más 