Újabb galéria. Ezúttal olyan képek is vannak benne, amik nem kerültek bele blogbejegyzésbe, de túl jók ahhoz, hogy ne osszam meg őket, vagy legalábbis én úgy érzem…
október 2019 havi bejegyzések
7/61 – Bót
Gondolom, mindenki ismeri a mémet a bóttal meg a makival. Ha mégse, tessék:
Hát kérem, mi is ott vótunk. Minekutána a Repülő Kutató rohangálással töltötte az elmúlt heteket, én meg gyalogbéka vagyok, a háztartásunk igen csúfos hiányosságokat mutatott, melyeket orvosolni kellett. A többi nép, mittomén, a szokásos zombi-apokalipszisre készült, mindenesetre embert próbáló feladat volt túlélni, az ziher.
Plusz még egyre hidegebb is van, brrr. Emese azt állította induláskor, hogy négy fok van odaki, amit én azért mégiscsak keveselltem, de nem fogott nagyon-nagyon mellé.
A HT projekt 11. – október
Igen hülye hónap volt, ami az időjárást illeti, és erre nagyinégyzetekben megénekelt bizonyítékom is van.
A vége felé az a radikális váltás, na azt nem viseltem túl jól.
És ezentúl túlnyomórészt zöldek meg kékek jönnek majd egészen az év végéig.
7/60 – Masni
Az idei októbert a tegnapi fordulat után mingyást át is nevezhetjük Parfümök Havának, mert a Repülő Kutató hazajött Stuttgartból, és hozott nekem egy ilyet, ni.
A Roger & Gallet nekem igencsak a szívem kiskedvence, tizenöt éve használom a Jean Marie Farina illatukat, úgyhogy ezt is a kellő örvendezéssel vettem át.
Na persze előbb a fölösleges fluffot kellett lehántani róla, mert a kezembe nyomott csomag így festett.
Egyrészt az igazán kiemelkedő német jóízlés volt, ami feltűnt nekem ebben a csomagolásban, másrészt pedig az jutott eszembe, hogy szegény Greta Thunberg, muszáj volt neki elvitorláznia az ENSzig, hogy legorombíthassa a világot, holott az is elég hatásos lett volna, ha elbiciklizik Stuttgartig, és ott baszarintja le a gyógyszertáras néniket.
Viszont a tradícióknak és az áradó hülyeségnek meg marhaságnak köszönhetően a csomagolást “díszítő” masni igenis megtalálta a maga helyét. Természetesen a padlón, hol másutt.
Közöltem is Pocival, hogy ha kihányja, ő fogja feltakarítani. Ma reggel amúgy is roppant fickós vagyok és ide-nekem-az-oroszlánt-is üzemmódban, az éjjel például csak úgy lazán lefejeltem a Repülő Kutatót. Nyilván ő volt az oka az egésznek, mert mikor megfordultam az ágyban, ott volt benne ő is, az effélékről pedig egészen alaposan sikerült leszoktatnia az elmúlt időkben. Felháborító, mire nem vetemednek ezek a faszik, időnként a saját ágyukban alszanak, hát ez már tényleg skandalum. És ma reggel nagy mélaságában nem csavarta rá jól a kávéfőzőre a kupakot, úgyhogy közepesen sok és teljesen oké kávé helyett icipici adag ristrettót sikerült összekutyulnia. Nem csoda, hogy ettől a kávétól én még fickósabb lettem, pedig tényleg nem kellett fokozni, hajaj.
Az ide-nekem-az-oroszlánt-is amúgy valószínűleg abban fog megnyilvánulni, hogy átrázom őszi pofájába a nappalit, régi meg új párnahuzatokkal és minden más merénylettel egyetemben, úgyhogy tessék csak várni türelemmel, lesz itt olyan narancs-piros-lila színkavalkád, hogy tényleg a fal adja a másikat. És ha van egy kis szerencsénk, ma már nem fejelek le senkit, bár ezt a napot is múltával dicsérjük, ne pedig így reggeliben és alapost bekávézva.
Amúgy, mint a mellékelt ábra mutatja, télleg sikerült feljebb vennem a zsebeket az új cakkruhámon, és ezt igen nagy eredménynek tartom.
7/59 – Nem nagyon
Mikor már azt hihettem volna, hogy elleszek, mint a befőtt, és vakációmnak örvendezve édes tök mindegy lesz, éppen mikor kel és fekszik a nap, ma négykor kiderült, hogy Pocit igencsak bele kellett volna kalkulálnom ebbe a buliba. Ő tényleg nem foglalkozik nyári vagy téli időszámítással, csak a saját bioritmusa érdekli, az pedig az étkezések szerint van bekalibrálva, reggelit neki, de MOST. Poci amúgy ilyenkor a Repülő Kutatót szokja abajgatni, mert neki lenni tapasztalat, és tudja, hogy én ugyan keveset alszom, de amikor éppen igen, akkor nagyon, és akár ágyúzhatnak is mellettem, asse érdekel. A RK ezzel szemben rendszerint felkel, mikor Poci reggelit kér, megeteti, aztán általában visszaájul még néhány órácskára. Ezúttal ő nem volt kéznél/mancsnál, úgyhogy muszáj volt engem presszurálni. A cicu egyébként nagyon ügyesen csinálja, semmi agresszió vagy nyivákolás, ehelyett kitartóan tipeg az emberen, és hangosan dürrög hozzá. Előbb-utóbb fel is keltem, adtam neki enni, de persze én nem tudtam visszaájulni, úgyhogy azóta kukurikú.
Most Atilláné éppen rendet vág a termeinkben (Poci arckifejezése mindent elárul a porszívózással kapcsolatos gyanakvásról)
estére pedig a Repülő Kutató is becsámpázik Stuttgartból, úgyhogy nekem most pörögnöm kéne kicsinyt, főzni vagy sütni vagy mittomén, de nem vanni hozzá kedvem.
Fotózkodni se nagyon, amúgy, de most már nesztek.
Eská 7/5 – Stopp
(Ezt már ugyan látták egynéhányan, de hadd röhögjön rajta mindenki.)
Tegnap nagy dicsőséggel beleakadtam egy rattan fotelbe, úgyhogy ez lett belőle, ni.
Az ilyesmi különösen akkor tölt el nagy örömmel, amikor csak egyetlen harisnyám van ebben a színben, és megfogadtam, hogy nem veszek egy évig semmi ruhafélét, az egy évből meg még csak két hónap telt el. Úgyhogy előbb megállítottam a szemfelfutást egy kis átlátszó körömlakkal, aztán renováltam a harisnyát. Ott, loco, a lábamon. Nem is nagyon szurkáltam meg magam a tűvel, mert én ilyen ügyes vagyok.
Az ugyan jó kérdés, mit szól majd a következő mosáshoz, de azzal majd akkor foglalkozunk, amikor kiszedem a gépből. Addig hollári-hó.
7/58 – Matrac
Mikor ma reggel lemásztam az ágyról*, a különböző kronométereim összevissza állapota miatt még mindig nem tudtam, éppen hány óra van és mitakar a hogyishívják. (Pociról tudtam, hogy ő kaját akar, mi mást. Kellő elszántsággal tipitopizott a hasamon ahhoz, hogy ezt felfoghassam.) Mindez viszont alapvetően nem számít semmit, mert mától őszi vakációm van. Teljesen megértem, ha ettől az információtól ellenállhatatlan vágyatok támad köpni egyet a hozzávetőleges irányomba. Pláne ha még azzal is eldicsekszem, milyen szuper tönkölylisztes veknit sütöttem tegnap,
meg hogy a buszútjaim eredményeként van két ilyenem, ni.
Azt pedig még nem is mondtam, hogy délután fél háromra kozmetikushoz megyek. Remélem, azt legalább sikerül eltalálnom, mikor van.
* Eddig mindig kimásztam az ágyból, mostanság viszont lemászok róla. A Repülő Kutató és az ő híres isiásza az oka mindennek: miután a világjárások során idén azzal szembesült, hogy az elmúlt évek tapasztalataival szemben most már jobban alszik vadidegen szállodaszobákban, mint otthon a saját ágyában, rövid fejszámolás után arra is sikerült rájönnie/rájönnünk, hogy a matracaink húszévesek. Valahogy eddig nem raktuk össze a rengeteg eszünkkel, hogy az eredetihez képest már legalább a harmadik matracot kéne fogyasztanunk, ha jót akarunk magunknak. A kapitulációt erősen kiszolgált darabok amúgy nagyon jó kis kemény ikeás latexmatracok voltak – hangsúly a múlt időn, mert az idő vasfoga erős nyomot hagyott rajtuk. Nekünk ez mindaddig nem esett le, amíg a RK nem futott bele kilfeldi hotőjökben igazán kemény matracokba, amikből még nem vitték ki az évtizedek a keményítőt. Summa summárum, muszáj volt új matracokat szerezni, és ezek most tényleg olyan kemények, mint a beton (isiászra semmi sem rosszabb, mint a hepehupás puha matrac), de az eddigieknél tizenöt centivel magasabbak is, úgyhogy még szoknom kell a magaslati levegőt rajtuk.
7/57 – Analóg
Az óraátállításban az a legislegszebb, hogy tényleg gőzöd sincs, éppen mivamivamiva. Egy csomó mindenkinek mostanra már az összes cucca fel van okosítva, ezzel szemben nálam Grisette (a netbook) az egyetlen, aki rezonál olyan dolgokra, mint például a nyári és téli időszámítás. A telefonom buta, mint a tök, a karóráim mind egy szálig analógok, még a sütő meg a termosztát digitális kijelzője is a maga önfejéből működik, úgyhogy ilyenkor mindig végig kell vonulni a lakáson, és át kell állítgatni mindent. Nyilván mindig van valami, ami kimarad.
Az őszi bolondokháza továbbra is folytatódik, a Repülő Kutató tegnap hazajött Krakkóból, ma reggel máris tovarobogott Stuttgartba, onnan pedig majd csak kedden estére csámpázik haza. Továbbra is hercegnői módon el vagyok kényeztetve, Krakkóból eeeennyi sok csokit hozott nekem, ni.
Nyilvánvalóan azt akarja, hogy akkorára nőjön a seggem, mint egy ól. És akkor nem kellek majd úgyse senki másnak, ő meg nyugodtan világjárhat Professor Krtekkel, mert nem lesz semmi kockázata annak, hogy esetleg megelégelem a világjárást, aztán jól itthagyom. Ravasz, ravasz.
Mindeközben a futonomról is kisemmiztek, persze. És még azt sincs szívem mondani, hogy “vidd innen a szőrös valagadat, picim”, mert hát nézzétek, milyen cuki.
Úgyhogy én most éppen a nappaliban lébecolok, kenyeret sütök (nyilván egy morzsa sincs házban, azért), és átkozottul nincs kedvem felemelni a hátsómat a kanapéról, aztán rendet rakni a lakásban. Szóljatok rám, mert másként tényleg így maradok.
7/56 – Tikka
Hajnalicska virágnak lenni szívás. Én már csak tudom: ma is fél négykor ébredtem, holott nyugodtan aludhattam volna akár kilencig is, csak tizenegykor kell indulnom dolgozóba. A “szakajtsuk le minden napszak gyimilcsét” alapelvnek megfelelően viszont, ha már úgyis fent voltam kuvik, varrtam magamnak egy ruhát, és még arra is jutott időm, hogy kifessem a körmöm, megetessem a kovászt, megmossam a hajam, és odarakjak vacsorára egy csirke tikka masalát a CrockPotba.
Gondolom, ti is azon a véleményen vagytok, hogy ha már az ember lánya varrt magának egy új ruhát, vegye is fel. Nos, megtörtént.
A zsebeket túl mélyre illesztettem be ahhoz képest, ahogyan én azokat kedvelni szoktam, úgyhogy majd át kéne valamikor operálni őket. Hm, mikor is érnék rá. Hm, például holnap hajnalban. Akkor úgyis óraátállítás lesz, és ez a Szokásos Eljárás nevű állat vagy étel szellemében azt jelenti, hogy nem fél négykor ébredek, hanem fél háromkor. Grr.
7/55 – Barackos
A péntek délutáni tanítás mind közül a leghülyébb, tényleg. Még a szombat délutáni tanításnál is inkább az, mert akkor legalább úgy is lehet érezni, hogy egy különleges és bizarr experimentum része az ember, valahogy olyanformán, mint például áfonyalekvárral enni a véreshurkát, vagy este nyolckor kelni és egész éjjel grimoire-okat olvasni gyertyafénynél. A péntek délutáni tanítás viszont egyszerűen csak olyan, mint utolsóként érkezni zárás előtt egy étterembe, és úgy enni meg sebtében egy féladag brassóit, hogy közben már pakolgatják a székeket az asztalokra, felmosóvödrökkel csörömpölnek fel-alá, és a pincérek éppen a jatton osztozkodnak a bárpult mögött. Ah, péntekek, mindenki vigyorogva táncikál a hétvége felé mindkét kezében egy-egy palack barackos ízesítésű kölyökpezsgővel, te meg közben éppen dolgozóba mész, mint egy kötelességtudó textilgyári munkásnő, akit délutános műszakra osztottak be a héten.
Jáj. Amilyen bakugrásokat tesz éppen az agyam, valószínűleg mindenkinek jobb lenne, ha inkább este nyolckor kelnék, hogy aztán grimoire-okat olvassak gyertyafénynél. No sebaj, holnap is tanítani megyek, aztán beüt az őszi vakáció.
Az általános “nyeh” állapotokról amúgy mi sem árulkodik jobban, mint hogy farmerben és edzőcipőben megyek tanítani. Én.
(A látszat ellenére nem nőtt tegnap óta húsz centit a derékbőségem, csak hülyén sikerült a fotó, és amúgy sem tudnék másikat készíteni, mert lemerült az akku. Hollárihó.)
7/54 – Paff
A tegnapihoz hasonló “hét közepén szabadnap” konstrukciókkal csak a baj van. Én például most úgy érzem magam, mintha egy roppantul csámpás szombaton lennék túl, ami után viszont nem vasárnap következik, hanem valami egészen más. Ha vasárnap következne, akkor például nem torlódott volna fel már tegnap du. fél négykor a kocsisor a ház előtt azokkal a népekkel, akik kiugrottak a zöldbe/sárgába, és vissza kellett jutniuk Budapestre. Az vasárnap délutáni program, nem szombati. Amikor pedig úgy van csütörtök, hogy ma is munkázó, holnap is munkázó, de még holnapután is, akkor az sem csütörtöknek érződik, hanem, mittomén, keddnek.
Valahogy úgy érzem magam mindettől, mint a Speedben az az ellenszenves pofa, aki városnézni jött Los Angelesbe, és amikor visszatérnek a busszal a reptérre körbekeringélni, hogy ne robbanjanak fel, teljesen paffá lesz, mert ő városnézni akart, a reptért meg már látta. No mindegy, irány Horány meg a mai 5×45 perc.
Azt nyilván mondanom sem kell, hogy az időjárás azt üvölti reggel, hogy “október, október, mogorva vénember”, délben meg azt, hogy “mézééédes máááájusok”, és az ember asse tudja, mi a francot vegyen fel.
7/53 – Hamuba
A Repülő Kutató és Professor Krtek mámegin leléptek, ezúttal Emesével, irány Krakkó. Hogy ne érje szó a ház elejét, megpróbáltam igen kedves feleségek módjára egy kis hamuba sült pogácsát, vagy legalábbis hamuba sült muffint csomagolni az utazó nemzetközi vándorcirkusznak (egy arizonai kollégát is visz magával), úgyhogy a ma reggel klepetyusban kezdődött és habverővel. Aztán ezzel ért véget, ni:
Nem fog szépségversenyt nyerni, de finom, és ennél több meg nem kell. Nekem sem kell annál több, mint a mai napra némi szöszölés meg molyolás. Mivel viszont mégsem lődöröghetek mindig nyafogóruhában (bár tulajdonképpen miért is nem?), kicsit megpróbáltam emberformájúra pofozni magam.
Nos, én se fogok szépségversenyt nyerni. És még finom se vagyok.
Szépségversenyt legfeljebb Poci fog nyerni (not pictured, de ismeritek) meg a tetőt karistoló kajla bokor lombozata. Továbbra sem tudok betelni vele, ezt most az emeletről fotóztam.
7/52 – Túl
Életünk a szokott bakugrásokkal halad – na, nyugi, nem az enyém, az továbbra is kiszámíthatóan uncsi, hanem a Repülő Kutatóé, akivel az alábbi eszmecserét bonyolítottuk le az imént:
– Azt értem, hogy Komáromba mész, de innen vagy túl?
– Túl.
– És hazafelé rajtam keresztül jössz?
– Ja.
– Mikor?
– Fél öt és öt között.
– Akkor akár haza is hozhatsz.
– Oké.
Hát így leszek én du. megint hercegnő meg Miss Daisy, sofőrrel. Lassan már eszem se tudom, mikor volt utoljára ilyesmi.
Mint látható, éppen a “mit vegyek fel reggelhideg-délbenmeleg-estehideg időjáráshoz” szezonban vagyunk. És ahogy ez kinéz, egyből a jajdehidegvan szezon fog következni, hát használjuk ki a jó időt, amíg lehet.
7/51 – Fakó
Ez a hét még jóformán el sem kezdődött, de máris ritka hülyén fest: pénteken és szombaton délután is tanítok lombhullástól vérhányásig, cserébe viszont a szerdám szabad (jó, ez a szerda mindenkinek szabad). Mindenesetre már a reggelt azzal kezdtem, hogy óvodák pedagógiai programját böngésszem, és fontos elemeket bogarásszak ki belőlük.
Tegnap hazaérkezett a Repülő Kutató is, és hozott nekem zoknit,
én meg hálátlan feleség módjára aziránt érdeklődtem, miért ilyen fakó színűt hozott, mintha csak nem ismerne. No sebaj, attól még el fogom hordani. Csapjatok a számra, amiért még zokniszínekkel cseszegetem szegény vándorembert, akinek mellesleg szombaton finn focidrukkerek belehánytak hátulról a kabátjába a vonaton. És így kellett bevonulnia a Scandic Grand Marina hotőjbe.
Ma reggel megint elrobogott, ezúttal ugyan csak Budapestre, de a következő másfél hétben meg fogja járni Krakkót és Stuttgartot, én meg egyre jobban aggódom a rengeteg világjárás miatt, mert most már olyan délceg méltósággal közlekedik, mint egy özvegy grófné, a háznak pedig reggel-este kámforos izomlazító kenőcs szaga van. És még én is cseszegetem fakó színű zoknik miatt.
Mivel én sem festek ma jobban, mint az a zokni, inkább azt az Isten markából kinőtt bokrot mutogatom meg nektek, aki a terasz mellett lakik, és feltehetőleg ennek kellett volna lennie az egyetlen alanynak apósom növénymetszési buzgalma számára, mert eddig ahány ilyet láttam, mind kis csinos kerek darab volt, ezzel szemben ez mostanra már rettentő kajla és ferde, és a tetőt karistolja. Mondanom sem kell, ez volt az egyetlen, amihez nem nyúlt sose.
Viszont ilyenkor ősszel olyan gyönyörűségesen tarka, mint az álom.
Álmokról amúgy ne is beszéljünk, ma éjjel volt egy macskám (nem Poci), aki kislánnyá változott, de továbbra is száraz macskapapit akart reggelizni kis porcelántányérkából, késsel meg villával.
Eská 7/4 – Dísztököcskék
Mit mondhatnék, roppantul jellemző rám, hogy itt mutogatok nektek mindenféle horgolmányokat meg hímezményeket, aztán mégis csak valami olyannal rukkolok elé hirtelen, ami egyik se, vagy ha mégis, nem úgy. (Nyugi, megmagyarázom majd.)
Mivel itt van a nyakunkon ez a szép ősz, nekem meg eszemsemmi, értelmes feladatok helyett inkább nekiugrottam valami olyannak, amit már régóta kitaláltam meg elterveztem, de megvalósítani csak most sikerült: dísztököcskéket rakni az ablakba. Nyilván ez nálam, mint mindig, úgy kezdődik, hogy előszedegetünk egy csomó hulladékot. Például polárt.
Meg, izé, szappant. Azzal szoktam szabásmintákat átvezetni anyagokra, és ezúttal azzal rajzoltam át a dobozfedőt a polárhulladékra.
Többféle méretű dobozfedőt, többféle polárhulladékra.
Kivágtam, színt színre fordítottam a darabokat, aztán Erik összevarrta nekem keskeny cikcakkal, mindegyiken úgy kétujjnyi likat hagyva, amin át kifordíthatom.
Ezek után a gondosan gyűjtögetett, használhatatlan méretű foncsikák és ficnik és cafatkák jöttek (merthogy továbbra sem dobok ki semmit), és én gondosan bele is passzíroztam a lapótyákba összesen vagy félkilónyit.
Ezek most még ugyan igen göröngyösek meg rondikák, de indiánnak lenni tapasztalat. Indián attól sem rezdül, hogy a rejtett öltés, amivel lezárja a lapótyán lévő likat, szintén rondika lesz, mert tudja, hogy ez majd mind elkallódik a végeredménynél.
És akkor jön az, amitől majd tök lesz ezekből a lapótyákból. Az a horgolófonal-hulladék, ami még a rozettákhoz sem volt elég, plusz egy hárászvarrótű,
na meg persze egy kedves kis fogó is, mert másként a bides életben nem fogom átráncigálni ennyi réteg anyagon azt a varrótűt.
No de így tök flottul ment minden, és mikor befejeztem, előszedtem a tavaly ősszel horgolt lapuleveleket, amik azóta várták, hogy na most meg mi lesz.
Igen, tudom, hogy a töknek nem ilyen a levele, de őszintén, érdekel ez bárkit? Úgyhogy a sok-sok levélből néhányat felvarrogattam a tököcskékre.
Utána már csak előkotortam egy alkalmatos méretű kicsi kosarat, és betámasztottam a tomték helyére az ablakba, majd megtöltöttem a tököcskékkel.
És innentől már csak egyetlen további kérdésünk van, mégpedig hogy melyiket fogja leghamarabb elvinni Poci, hogy végigpofozza a lakáson. Én arra a világos srácra tippelek, aki neki van támasztva a kosárkának. Mesdames et messieurs, fetvozső.
7/50 – Fantazmagóra
Arra ébredtem, hogy a fejemben Micimackó (oké, valójában Karinthy Frigyes) dalol, mégpedig aztat hogy “Nyáron nyaralok, télen telelek, a trotechnikus az mindig Elek”. Hiszitek vagy sem, nekem felnőttkoromban esett le, hogy mi az a trotechnikus és miért mindig Elek.
Ha most kéne nevet választanom magamnak – mittomén, talán mert el kéne bujdosnom a világ színe elől (erre még visszatérünk) -, valószínűleg azt választanám, hogy Lenke. Vagy Lujza. És akkor hazudozhatnám azt, hogy az egyik őspapám a reformkorban nagy rajongója volt egy Lujza nevű színésznőnek (nem Blaha Lujzának, hogyisne, az sokkal később élt, hanem egy másiknak, aki aztán hozzáment egy kvietált huszárhadnagyhoz, és huszonöt évesen meghalt tífuszban), de annyira, hogy el akart szökni ő is vándorszínésznek, viszont a szülei úgy elverték emiatt, mint a kétfenekű dobot, ő pedig bosszúból ezek után mind a három leányát Lujzának kereszteltette. Igen, három különböző feleségtől voltak. Én a másodiknak vagyok a szépunokája vagy mije. Még őrzöm a gyöngyökkel kirakott fél pár bálicipőjét. Ja, csak fél pár maradt meg. A másikból pezsgőt ittak a Wsselényi Tuszi lakodalmán. És aztán elveszett. A cipő, nem Wesselényi Tuszi.
Mint valószínűleg kitalálhattátok, szellemem éppen vad bakugrásokkal szeli a rónát, az ungot és a berket, és iszonyú tennivágyások feszgetnek belülről, de ezeket nem tudom a megfelelő csatornába irányítani, pedig pontosan tudom, hová kéne. Tutatiszra, épp annyit foglalkozom a tudománnyal, mint egy Aldi-pénztárosnő, és épp annyira is érdekel az egész, pedig átkozottul nem azért tartanak engem, hogy Lujza nevű szépanyám báli cipőjéről fantazmagóráljak, azért pedig végképp nem, hogy őszi párnahuzatokat horgoljak
újabb anyagokat hackeljek meg hímzőcérnával
meg hogy a hörcsögöcske módjára elpakolgatott horgolófonal-végeket mentsem meg rozettáknak, amikre semmi szükségem ugyan, de egyszer kelljen, s jó ha van.
Jaj de nagyon meglesz ennek még a böjtje. A végén tényleg muszáj lesz elbujdosnom, és Lujza nevű szépanyámról hazudoznom szakmányba, mert akinek Lujza nevű szépanyaja van (avec fél pár gyöngyös báli cipő), annak talán mégse kell megcsinálnia egy második doktorit.
Nna. Akkor most eltáncikálunk a mosógép és a kenyérsütöde irányába.
U.i.
Épp megírtam a bejegyzést, amikor eszembe jutott, hogy reggel óta nem láttam a macskát, és persze ilyenkor indul a minihiszti, hogy ugye nem dugtam bele a mosógépbe (mégiscsak szólt volna!), vagy nem csuktam rá egy szekrényajtót, kitelik tőlem, amilyen futóeszű vagyok. Tíz percig kerestem egyre idegesebben, de hát persze neki sokkal több esze van, mint nekem.
És az életet is sokkal profibban tudja élvezni.
7/49 – Fogyó
Nem tudom, emlékeztek-e még rám, drágaságaim, de itt a bolond nő beszél, aki időnként szétvág egy paplanhuzatot, hogy ruhát varrjon belőle, és fogyóban a házában a macskakaja.
7/48 – Kilátás
E pillanatban ilyen kilátásaim vannak.
Lehet, hogy elmegyek könyvtárba is, de erre most még nem vennék mérget.
7/47 – Karaván
Ez a hét valamiért, hogy finoman fogalmazzak, nem a legjobb heteim egyike, ma reggel például egy teljesen értelmetlen, szaggató fejfájásra ébredtem, természetesen minden ok nélkül. No de attól még a karavánnak haladnia kell, mert a mai óráimat már végképp nehezen tudnám pótolni.
Mindeközben odakint a kertben épp legszebb pofáját mutatja az ősz,
de idén még azt se tudjuk megejteni, hogy eltotyogjunk ketten sétálni egyet, mert a Repülő Kutató ma délelőtt epitheton ornansának megfelelően esmég repülőre száll, és elrepül Turkuba. Ez az őszi félév tényleg egy vesszőfutás, nem egyéb.
És az őtözködősbloggeri modzsómmal is gondok vannak, nem vitás.
Minden nap más - mindennap más 