Mit ne mondjak, ez is szép kis hónap volt. Regensburg, parodontológus, vizsgák, felvételi, antibiotikumok, paplanhuzatból varrt ruhák meg minden, ami még belefért. Galéria!
június 2016 havi bejegyzések
3/304 – What do you plan to do with all your freedom
Azt hiszem, mától vakációm van. Az örömujjongás még várat magára, egyelőre enyhén tanácstalanul nézegetem a világot.
Nem baj, előbb-utóbb kitalálom, mit kezdjek a szabadsággal meg a történeteimmel.
3/303 – Száraz tónak nedves partján
(Ébredés óta ez megy a fejemben, már kezdem unni kissé.)
Tegnap kellemes másfél órán át gyomroztam leendő szakdolgozóimat némi méntás limonádé fölött (már nem fáj annyira a hideg ital, szívószállal pláne, hurrá), ennek eredményeként pedig kitaláltuk-forma, miről fognak írni és hogyan. Megnyugtattam őket, hogy az államvizsgát túl lehet élni, eddigelé legalábbis mindenkinek sikerült, majd útjukra bocsátottam őket azzal, hogy szeptemberben találkozunk, addig próbáljanak anyagot gyűjteni meg kitalálni az interjúkérdéseket, és bármi kérdésük van, írjanak nyugodtan, én nyáron is nézek e-mailt. Mindent összevéve talán azok szakmám legszebb pillanatai, amikor egy hallgató azt mondja, hogy “hú, ez jól hangzik, és milyen érdekes, erre nem is gondoltam”, ebből pedig volt tegnap egypár.
Ma végre megtartatik az a tanévzáró értekezlet is, ami énhibámból tolódott eddig, minekutána a múlt héten annyit rohangáltam, mint egy mérgezett egér. Ezzel tulajdonképpen véget is ér a 2015/16-os év. Na persze lesz még szombaton egy kis leeresztő összeröffenés, de az már csak arról szól, hogy ülünk az egyik kollegina kertjében, és hallgatjuk a madarakat.
Előtte viszont még elrobogtam a piacra, mert úgy eszem a rukolát, mint egy nyuszi, és a paradicsom is elfogyott. Pusztán csak a poén meg az egybeesés kedvéért akkora békakuruttyolás fogadott a patak partján, mintha már az univerzum is azt akarná, soha ne menjen ki a fülemből a dudolka. Sebaj, most mindjárt jól bedugok a fülembe valamit, ami kihajtja onnan.
3/302 – Ki ne hagyd a pisztáciát
Bud Spencer is meghalt, hát most már ki lesz a vízlovakkal. A rossebbe, hogy folyton temetünk valakit vagy valamit.
Ez a hír meg minden más, amit gyermekkorom régi szemétdombjából felidézett, eleve nem jött jókor. Szinte minden alkalommal, amikor hirtelen és párosan eljön a várakozás ideje meg a nyomasztó gondolatoké, az önsajnálat kivédésére “rontsunk neki, verjük szét és rakjuk össze újra” tervekbe menekülök. Ez nyilván nem a ruházkodásról szól, ahhoz nem kell az önsajnálat fenyegető árnya – ha észrevettétek, mostanság átlagban minden hétre jut egy újracucc-poszt. Nézettségemben és a hozzászólások számában erős befolyásoló tényezőként vannak jelen a gatyák, a macskafotók és az újracucc-posztok, a nézettségért meg bármit, ugye. Valószínűleg az utazgatások is segítenek, ami elég rossz hír, minekutána nemigen megyek sehová. Mindenesetre az idei június máris a blog történetének legtöbb kattintást megért hónapja, pedig van még belőle három nap. Köszi.
Na de visszatérve a kiindulópontra: az ilyen várakozós-nyomasztó pillanatokban nem ruhák meg paplanhuzatok vannak programon, hanem rendszerint a lakás. Egy háromszintes gilisztában lakom, amit tizennyolc éve építettek egy olyan család számára, akik mi sose lettünk, mert nem lehettünk: apa, anya, kettő gyerek. Ez utóbbiak, ha a ház alaprajzát nézem, különneműeknek és már születésükkor iskoláskorúaknak lettek tervezve, akik két külön kicsi szobában laknak, nem gurulnak le a lépcsőn még akkor sem, ha éjjel totyognak ki pisikélni, és reggelenként közelharcot vívnak a mosdóhasználatért. A fürdőszobám akkora, mint egy bálterem (ez télen, amikor lehetetlen befűteni az egészet, különösen kedves körülmény), meg persze ott a két mosdó mintegy mementóul arra, hogy “na ugye, lehetett volna itt reggelenként csúcsforgalom, de nincs, hehe”. Nem a fürdőszoba az egyetlen gondom, persze: az előszoba túl kicsi, a hideg alagsor lezárhatatlan, a lépcsők balesetveszélyesek, az amerikai konyha még ideiglenesen is szeparálhatatlan, ha nem akarod, hogy a vendégeid az asztal mellől lássák a vacsorakészítés romjait. Minden fal, amit esetleg ki lehetne ütni, hogy jobban az igényeinkhez formálhassam a lakást, vagy a födémet tartja, vagy pedig víz- és egyéb vezetékek futnak benne. A maga módján persze az az igazán vicces és dühítő (számomra), hogy semmi sem indult komolyan romlásnak, hogy léphessek egyet – azt szoktam mondogatni, hogy szarból várat mindig bátrabban építek, mint nem túl jó várból igazán jó várat. Paplanhuzatból ruhát bármikor, de ezt a tarkabarka gyönyörűséget azért nem vettem fel már másfél éve, mert arra vár, hogy megkurtítsam az ujját, és félek, hogy elbaltázom. Úgyhogy a lakásban is ez érvényes: egy csomó mindenhez félek hozzányúlni, mert mi van, ha rosszabb lesz, mint eddig volt. Például a konyhai falicsempe kivételével az összes hidegburkolatot utálom, de természetesen ezek nagyrésze még tizennyolc év után sincs annyira leharcolva, hogy ok legyen a lecserélésükre.
Az ok ezúttal sem a csempe állapota, én vagyok az ok. Besokalltam. (Már sokadjára ugyan, de ezúttal legalább annyira, mint amikor a “fessük át a nappalit, MOST” állapota köszöntött be tíz évvel ezelőtt, és mindenkit mentsen meg az ég az én ilyen jellegű besokallásaimtól, mert a nappali is ki lett festve, de mint a vöcsök.) Mostanra már igen nyilvánvalónak tűnik, hogy itt maradunk ebben a kuplerájban in aeternum, túl sok a holmink és túl nehezen mozdulunk. Oscar Wilde mondta állítólag a halálos ágyán: “Megöl ez a tapéta. Valamelyikünknek mennie kell.” Hát így vagyok én most a fürdőszobámmal, és mivel én nem mehetek, neki kell elindulnia abba az irányba, amerre én noszogatom. Úgyhogy elkezdtem szanitereket és “hogyan fessük le a csempét házilag” cikkeket nézegetni. Az Úr legyen hozzánk irgalmas.
Bár lehet, megússzuk annyival is, hogy végre megkurtítom azt a nyavalyás ruhaujjat.
A mai nap főfeladatául amúgy jövendő szakdolgozóimmal van találkozóm, akik már három hónappal a témabejelentő lap leadása előtt konzultálni akarnak, és ehhez még akár Szentendrére is hajlandóak elutazni bölcs szavaimat meghallgatandó. Nyugi, már két éve tanítom őket, nem fognak megijedni.
3/301 – A vakáció szele
Ma ismét kicsiny kergetőzés volt lakunkban, Celofánt visszavittem kontrollra, hogy javult-e a lába. Szerintem ugyan jelentősen, de ebben az ügyben a doki a mérvadó. Szerencsére a doki is úgy gondolta, hogy a makka rendben van, amit onnan is leszűrhettem, hogy ezúttal azt mondta egy másik gyakornoknak: “Látnod kellett volna, annyira csúnyán be volt gyulladva mindegyik körömágy”. Celó természetesen végigsipákolta az oda- és visszautat, a rendelőben viszont úgy hallgatott, mint a kuka.
Közben viszont hirtelen megsuhantott a vakáció szele is, és ennélfogva kezdek elkanászodni: a macskahurcikálás után felhívtam a tanszéket, hogy elegendő-e, ha szerdán viszem be a szigorlati jegyzőkönyvet, mert aznap úgyis jelenésem van, ma pedig lényegében csak ezért kúsznék el Esztergomig. Hát persze hogy ráér szerdán. Hujjahó.
Akkor most próbáljunk hasznos és nem teljesen értelmetlen napot tartani.
Bár, valljuk be, kissé tartok attól, hogy valami véres bosszú készülődik ellenem…
3/300 – A sötétben bujkáló flower-power
Azt hiszem, ebben a pillanatban ez a legeslegkedvencebb nyári ruhám, és erős a kísértés, hogy legyen még belőle további kettő-három.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 2/b – Csíkos-rózsás kaftán
Legyünk realisták, ezt biztosan nem veszem fel munkába, esküvőre, kiállításmegnyitóra (bár ez a kiállítás jellegétől függ), igazolványfotózáshoz meg efféle helyekre, ahol viszonylag kulturáltan kell megjelenni. A harmincakárhány fokos melegben itthon fityegni, boltba átszaladni, estefelé elmenni sétálni viszont tökéletesen megfelel. (Mint már annyiszor mondtam, a bolondok városában lakom.) Az anyag egy rendkívül kellemes lenge pamut, jól szellőző, jó nedvszívó, az csak mintegy mellékkörülmény, hogy a mintája nyolc napon belül gyógyuló retinabántalmakat okoz.
Mivel, mint az előző posztban is bemutattam, a huzat két oldala különbözik egymástól, kézenfekvő megoldás lett volna, ha a rózsás részét ignorálom, és csak a csíkossal foglalkozom, de abban hol lett volna a poén. Ehelyett inkább egy olyan szabásmintát kaptam kézbe, amely eleve kétféle anyag bevonásával kalkulál. Nem ez az első alkalom, hogy ezt a szabásmintát használom, az alábbi három holmi is ezzel készült. (Jé, nem is realizáltam eddig, hogy tavalyelőtt milyen sötétre volt festve a hajam.)
Igen, ezek is itthonfityegésre lettek tervezve. Nagyon praktikus szabásminta ez, eddig csak egyetlen dolgot hiányoltam belőle, a zsebeket. Na akkor most ezt is pótoljuk.
Mindenekelőtt kiszabtam a részeket: csíkosból az ujjakat, a nyakkivágására a ferdepántot (ez nem rugalmas anyag, úgyhogy valóban szükség volt ferdepántra), a kaftán aljára pedig egy arasznyi széles szegélyt, hogy kevésbé látsszon esetlegesnek a kétféle anyag szerepeltetése. A rózsásból az elejét-hátulját meg az oldalvarrásba illeszthető zsebeket szabtam ki – kicsikét nagyobb macerával járnak, mint a ráilleszthető zsebek, de azok csak tovább növelték volna a mintakavalkádot, ez meg igazán nem hiányzott.
Ennek a szabásmintának eléggé kézenfekvő, bár kissé váratlan az összevarrási folyamata: előbb a fél ujjakat kell beilleszteni az elejébe meg hátába. Én az eltisztázás után keskenyen le is tűztem a rózsás anyagon, hogy szépen kifeküdjön a varrásvonal.
Ezután varrtam össze felül a vállvonalon és az ujjakon az elejét meg hátulját, szintén letűztem,
majd bejelöltem, hová kerüljenek a zsebek, és a zsebnyílások kivételével az oldalakat is összevarrtam. Előbb a jobboldalit, mert az aljára a szegélyt egyetlen nagy csíkban akartam felvarrni, majd a az alsó csíkos szegélyt (ezt is eltisztáztam, letűztem), végül a baloldalit is. Külön-külön bevarrtam a zsebeket az elejébe és a hátuljába,
aztán összevarrtam a zseb két részét. Bevallom, ezek voltak életemben az első varrásvonalba rejtett zsebek – innen tanulgattam, hogyan kell.)
Visszahajtással elszegtem és eltisztáztam az alját meg az ujját. És végül felvarrtam a nyakkivágásra a ferdepántot.
Ma pedig ebben fogok itthonfityegni, és némi rendet teremteni a varrószobában, mert tíz percig kerestem ezt a nyavalyás szabásmintát. Jelzem, még mindig maradt ebből a paplanhuzatból ennyi
szóval nincs ennek vége itt. Ha esetleg beleunok a rendrakásba, még visszatérhetek hozzá…
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 2/a – beharangozó
Holnapra valószínűleg már a régi nyüzsgő leszek, és van még további négy feldolgozandó paplanhuzatom. Jelenleg úgy néz ki, hogy a csíkos a következő befutó.
Most azonban bemutatok valamit, amitől lehet, hogy meggondoljátok magatokat. Ennek a huzatnak ugyanis nem egyforma a két oldala. És a nemcsíkos felén ekkora rózsák vannak, nü.
Na, még mindig érdekel, mit kezdek én ezzel? 😀
3/299 – Helló, vasárnap este
Attól tartok, túl sokat nyafogtam az elmúlt napokban arról, hogy legyen már vasárnap este, amikor csak bambán ülök, és nem csinálok semmit. Jobban kéne vigyázni arra, mit kívánok, mert ha a bambaülés, semmitnemcsinálás kritériumát nézzük, akkor már vasárnap este van, nem pedig szombat reggel. Tegnap olyan hirtelen lerobbantam, mint egy Trabant, és vidám hányogatással meg fejfájással töltöttem az estét, úgyhogy a mai buli elnapolva. Én ugyan leginkább a rekkenő dögmelegre gyanakszom mint kiváltó okra, de ha esetleg tévedek, akkor szépen végigfertőzöm valamivel az egész bandát, aztán egész jövő héten csuklom, úgy megemlegetnek.
Ma már valamivel jobb, de a nyár továbbra sem a barátom, ezt ismételten megállapíthatjuk. Eddigelé az egyetlen pozitívum, amit elmondhatok, hogy még nem égtem össze, de ehhez rengeteg ötvenes faktorszámú kemikáliát kenek magamra nap mint nap. Bár a mát lényegében a lakásban bujkálva óhajtom tölteni, a piacra azért mégis levonszolom magam, mert ha majd végre kedvet kapok a táplálkozáshoz, nem árt, ha van mit ennem. Neki is indulok, amíg még csak huszonöt fok van árnyékban.
3/298 – És most várunk
Ma viszonylag emberi időpontban kell elpályáznom hazulról, a parodontológus felhívott, hogy fél tízre menjek inkább, ha tudok. Naná, hogy tudok, csak délután kettőkor lesz a pepszi-szigorlat. Ez persze azt jelenti, hogy éppen olyan nyavalyás napom van ma is, amikor két programom van, elegáns távolságban egymástól, de annak semmi értelme, hogy a kettő között hazajöjjek, mert rögtön fordulhatnék is vissza. Mindennek örömére természetesen megint felébredtem háromkor, de úgy, mintha gongot ütöttek volna meg a fülem mellett, aztán csak ötkor aludtam vissza, és arra ébredtem, hogy Brexit. Ez a hét is jól végződik.
Tegnap a felvételim igen érdekesen alakult, fogalmam sincs, felvettek-e – sőt, valójában most már arról sincs fogalmam, akarom-e, hogy felvegyenek. Ez is olyasfajta felvételi beszélgetés volt, ami után az ember még hosszan gondolkodik, hogy vajon itt most az elszántságát tesztelték-e, vagy tényleg inkább seprűs szempillájú friss végzősöket szeretnének látni a doktori képzésen, akik még zöldek és alakíthatók, nem pedig öregek, bogarasak és nagyszájúak. És hát nyilván utólag tudná az ember a legjobb válaszokat adni a feltett kérdésekre, nem pedig akkor, amikor felteszik azokat. A beszélgetés rondószerűen vissza-visszatért arra, hogy nekik nem tartozik a profiljukba a kisgyermekkori nevelés, miért nem inkább az ELTEre megyek, mire is én mindig azt válaszoltam, hogy azért, mert nevelésszociológiát akarok tanulni, az pedig a profiljukba tartozik. Meg hogy eddig én nem foglalkoztam pedagógiával (ja, éppen ezért gondoltam, hogy ideje lenne), és egyébként is olyan szép publikációs jegyzékem van, amiben sehol sincs pedagógia (ja, éppen ezért annak is ideje lenne). Mindent összevéve arra nyilván nem számítottam, hogy vörös szőnyeget terítenek elém, de az általános fanyalgás és a kiérezhető “cipész maradjon a kaptafánál” mentalitás kissé meglepett. Mondjuk nem én voltam az egyetlen, akitől azt kérdezték, miért nem valahová máshová felvételizik, szóval nem vonnék le a kimenetre nézve igen határozott következtetéseket. (Hé, én is a felsőoktatásban dolgozom, és tisztában vagyok azzal, hogy ha egy doktori iskola nem vesz fel kellő számú hallgatót, előbb-utóbb lehúzhatja a rolót, ennélfogva hozott anyagból kell dolgozniuk, és nem dobhatnak ki mindenkit. Ráadásul az egy évvel megemelt kötelező képzési időszak miatt meg is csappant a jelentkezők száma, szóval nem csak hozott anyagból kell dolgozniuk, de kisebb merítésből is.) A maga sajátos módján azért, ismerjük el, egészen mókás, hogy éppen azért vagyok gyanús, mert nem muszájból akarom ezt megcsinálni, hanem csak passzióból.
Mindenesetre most várunk. Ha felvesznek, pályafutásom legbonyolultabb és leghosszabb zsonglőrmutatványa lesz soron, négy helyszínnel és két különböző órarenddel; ha viszont nem, akkor megkönnyebbült sóhajjal hátradőlök, és kidolgozom egy főiskolai varrószakkör pontos programját. Esztétikus, tartós, multifunkcionális szemléltető eszközök készítése kezdőtől haladóig, hogy minden erre vállalkozó egy csinos kis csomaggal indulhasson majd munkába. Afféle óvodapedagógusi kelengye.
Hiába, én vagyok a Tetovált Hölgy, és addig nem nyughatok, amíg nem lesz más is éppolyan tetovált.
3/297 – Az évszázadnál hosszabb ez a hét
Csak most estem haza, és holnap reggel kilenckor már a parodontológusnál kezdek.
3/296 – Államvizsga, 2. nap
Amihez ráadásul olyan öltözék kellett, amiben kényelmesen át tudom szelni az egész országot. Este, ha minden klappol, már Pécsett alszom. Ha nem klappol minden, akkor lecsúsztam a felvételimről.
3/295 – Államvizsga, 1. nap
Attól tartok, a hét végéig minden nap kábé ilyen mélységű, részletességű és hosszúságú posztokra számíthattok.
3/294 – Fogjuk a görényre
Macifröccsöt végül nem kaptam tegnap a vásárban (egész nyáron Dumtsa Korzó van hétvégenként, zene, tánc, kaja, kirakóvásár), de bókot a ruhámra igen. Az mindig jólesik. Ezúttal ráadásul iparművésztől kaptam. Miközben az egyik standnál nézegettem az egyedi táskákat (sunyi disznó vagyok, a szabásmintájukat próbáltam lekoppintani), csak úgy hirtelen azt mondta a nő, hogy de jó a ruhám. Nyilván nem tudtam ellenállni, hogy ne mondjam el neki, magam varrtam egy paplanhuzatból, azon viszont a legkevésbé sem lepődtem meg, hogy ő nem lepődött meg, sőt ő se azon, hogy én se, hogy ő se, és így tovább a végtelenségig. (Hé, ott álltam a táskái között, láttam, amit láttam.) Gyorsan meg is beszéltük, hogy az anyag mindegy, honnan jön, csak legyen sok (ő), csak jaj, ne legyen több (én). Azt hiszem, ez az alapvető különbség a profik és a hobbivarrónők között.
A kedvenc keramikusaimtól is kint voltak, erősítésként egy albínó görénnyel(!), utyulumutyulu. Mivel lassan, de biztosan gyűjtögetem már vagy tíz éve a mesefigurás mindenféléket, ezúttal vettem egy tálat. Ha lelkiismeret-furdalásom lesz amiatt, hogy minek nekem még ez is, még mindig ráfoghatom a görényre, bár, azt hiszem, görény nélkül is megértitek.
Iszonyú sűrű hétnek nézek elébe, négy város, hét halaszthatatlan program államvizsgától felvételiig és parodontológustól a barátnőim hétvégi ittalvós bulijáig, plusz még Celofán antibiotikumai meg betadinja. Vasárnapig olyan fékevesztett rohanás várható, amilyenre még nemigen volt példa, és egyedül vagyok az egészhez, fene a Repülő Kutató ösztöndíjaiba. Ha jót akarok magamnak, be is kell csomagolnom még ma, mert szerda reggel hatkor lelépek Esztergomba, és csak csütörtök délután jövök vissza Pécsről. Emellett meg kell próbálnom nagyjából gatyába rázni a lakást meg a teraszt – az a gyanúm, a szombat este nagy részét ott fogjuk tölteni, amíg át nem kopog valaki, hogy csendesebben vigadjunk. A lakásban mindenhol macskaszőr meg kupleráj (kivéve a konyhát, az úgy ragyog, mint Salamon töke), a hétvégén kimosott és el nem pakolt holmik, nem is beszélve a tegnapi varrónap válogatott romjairól, a teraszon üres dobozok, rothadt cseresznyék, törött ruhaszárítók, macskaalmos zsákok, a szomszédból átlopózott kisrollerek, buborékfújók és a 11-es főút összes pora.
Mindehhez a két hülye macska is hajnali fél ötkor kezdett bele a pofozkodós reggeli tornába, és ezúttal tényleg annyira hangosan nyomták, hogy arra ébredtem. Kiosztottam nekik a kaját, antibiotikumot, betadint, aztán visszagurultam az ágyba, fejemre húztam a paplant, és nem foglalkoztam semmivel. Fél tízkor ébredtem fel olyan képpel, mint akin keresztülment egy játékvonat, de mit érdekel, ó, dicsőséges nyáladzós alvás, nincs neked párod a világon. A rémálmokat nyilván szívesen kihagytam volna, de ez nem kívánságműsor.
No de azért most már ideje, hogy felgyűrjem a ruhám ujját, és nekiessem a melónak.
3/293 – Macifröccs
A fejfájásomra semmi más módszert nem tudok alkalmazni, mint hogy délutánonként elalszom, de mint akit főbevertek. Ez persze az ilyenkor elvárható délutáni rémálmokat is magával hozza, amelyekben rólam készült riportfilmet nézek a tévében, egy japán riporternővel beszélgetek éppen a harangjátékok tonalitásáról (he?), kopasz fejemen kendő, és egy behízelgő narrátorhang azt mondja rólam, hogy “1958-ban született negyvenévesen, és azóta is annyi maradt”. Rohadt antibiotikumok.
Ráadásul nem egyedül vagyok a szarban, Celofán is antibiotikumokat kap, de ő nem fog sorba állni a kis poharával, hogy oké, legyünk túl rajta, természetesen nekem kell legyömöszölnöm a torkán a Clindamycint. Higgyétek el, marhára nem lelkes tőle, és ez továbbra is egy piszok nagy lakás ahhoz, hogy egy gyanakvó két és fél kilós macskát elkapjak benne, szóval napi kétszer megint kergetőzés meg buli van. Ha már elkaptam, akkor persze elvileg nyert ügyem lenne, de míg Poci ezen a ponton már úgy lóg az ember kezében, mint egy nagy szőrzsák, Celó látszólagos passzivitása ellenére is megpróbál keresztbe tenni nekem, ahol tud. Ma reggel kétszer köpte vissza a kapszulát, pedig ezúttal is a tablettabelövőt használtam. És nekem még betadinoznom is kell a mancsikáit, amelyek állapotáról semmi sem mesél szebben, mint hogy tegnap reggel az állatorvos azzal köszöntötte a belépő gyakornoklányt, “Gyere, nézd meg, milyen, amikor szinte mindegyik körömágy be van gyulladva”. Remek.
Egyelőre csak Poci van rendben közülünk – ha ez a Családom és egyéb állatfajták kezdete lenne, ő volna Larry. Amikor elnézem az önelégült képét, amint én éppen a kolleginát kezelem a reggelizőpulton, kedvem lenne neki is ledugni a torkán egy Clindamycint csak a miheztartás végett.
A tegnapi magyar-izlandi meccs alatt (minekutána az utolsó tíz percig alig kellett a képernyőre nézni) végignyomtam egy komplett pedikűrt, miközben langyos vaníliás zöldteámat iszogattam. Hé, én nem haldoklom, én így élek. Szvsz a körülményekhez képest igenis ragyogóan nézek ki, különös tekintettel a paplanhuzatból varrt ruhámra a megfelelő kiegészítőkkel, felrobbant hajamra a maradék anyagból hajsál, plusz még korallszínű lábkörmök meg vadonatúj szandál, juhé. Mivel egy ennyire igényes áutfitet mégse pazarolhatok csak a macskákra meg a délutáni rémálmokra, le is lejtek majd a városba, ahol épp dúl a szentendrei nyár. Vajon kapok-e valahol egy langyos macifröccsöt?
Jobb is, ha lelépek, engem itt, attól tartok, szemmel vertek.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat 1. – Fogpiszkáló, ha el nem…
(Ilyet soha többé. Szerintem még egyetlen varróprojekttel se szoptam ennyit, és nem is akarok soha többé.)
Mivel a közönség a kettes számú jelölt mellett tette le a voksát, gyerünk kettes számú jelölt. Dupla paplan aszimmetrikus hímzéssel, a színoldala sanzsán poliészter anyag, a hátoldala vékony pink pamutvászon. A sanzsán anyagok jó szokása szerint amerről kapja a fényt, olyan színe van, szóval higgyétek el, mindegyik képen ugyanaz az anyag látható.
Csak az ágyon tudtam volna teljes méretében bemutatni, de azon éppen ott hevert Celofán, akit gondoltam, békén hagyok, miután reggel az orvosnál kezdte két szurival, és még a körmeit is levágták és összebetadinozták. Szóval tessék, így néz ki elegánsan lehajintva a folyosón. (A paplanhuzat, nem Celofán.)
Ezután jött az a rész, amikor szétválasztottam az elejét meg a hátulját, a pink vásznat gondosan összehajtogattam, eltettem későbbi felhasználásra, és ott maradtam négy négyzetméter dilinyós anyaggal. Na most mit csináljak vele.
A varrás egyik alapszabálya, hogy kétszer mérj, egyszer vágj. Ez az újracucc-készítésben pláne úgy fest, hogy kétszer mérj, aludj rá egyet, aztán mérj újra. Ha esetleg elbaltázod a dolgot, nincs ám olyan, hogy elmész a boltba újabb két méternyi anyagért, hanem ennyi van, ami most itt hever lehajintva, slussz, és unatkozó macskák nézik a folyosó végéről.
A fenti kép kábé a tizenötödik hajtogatás után készült, akkorra már rámásoltam az erre a célra tartogatott szappandarabkával kétféle szabásmintát is (a szappan azért jó, mert könnyebben kijön az anyagból, mint bármelyik jelölőkréta – csak ki kell öblíteni, és kész), de valahogy egyik se volt az igazi. Végiggondoltam, miért nem komálom egyik lehetőséget se, és rájöttem: azért, mert mindkettő levágott volna lényeges méretű darabokat a nagy aszimmetrikus hímzésből, pedig hát ennek az anyagnak ez a legkülönlegesebb sajátossága.
Jó, hát akkor gyerünk, próbáljuk egyben tartani a hímzést.
Mindenekelőtt újrahajtogattam az anyagot, és kivágtam belőle a lehető legnagyobb méretű hímzéses trapézt, ami még kihozható volt, hívjuk szoknyarésznek. (Pocsék kép, de higgyétek el nekem, tényleg trapézformája van.)
A trapézforma nyilván további korrekciókat igényel, hacsak nem akarok fura sellőuszályos szoknyában mászkálni, de kiindulópontnak már elég jó, és elegendő anyag maradt ahhoz is, hogy felsőrészt gyártsak belőle egy gondolomforma módon kiszabott ruhához. A gondolomforma ruha felsőrésze ebben a pillanatban úgy festett lelki szemeim előtt, hogy afféle bő pólófazonú lesz, záródás meg effélék nuku, fene akar még szórakázni ilyesmikkel, nyárra egyébként is jól jön valami szellős fazon, ha már az anyag ilyen remek hundertprocent poliészter.
Na de azért az újracucc-varrás szabályainak megfelelően aludtam rá egyet.
Ma reggel megújult harci készültségemben kiszabtam a gondolomforma pólórészt egy gyakran használt szabásminta alapján, egyelőre ujjak nélkül – én ugyan nem vagyok oda az ujjatlan ruhákért, akármekkora faktorszámú naptejjel is csúnyán le tudok égni vállcsúcson, de bármikor rádobhatok egy kardigánt, ha úgy adódik.
A pólórészt összevarrtam, eltisztáztam, aztán felpróbáltam, beleférek-e. Bele. Nahát, itt még tök sok anyag maradt, gyártsunk ujjakat is a felsőrészbe.
A trapéz nempárhuzamos oldalait összevarrtam, eltisztáztam, enyhe ívvel kivágtam egy szeletkét belőle felül, hogy jobban illeszkedjen majd a felsőrészhez,
aztán a szoknyarészbe felül beletettem elöl két szembehólt, hátul meg két hajtást, hogy a pólórészhez igazodjon a bősége. Na ezzel volt a teljes munkaidő alatt a második legnagyobb szopás. (A legnagyobb csak ezután jött.) Az anyag csúszkált, a méretezés csámpa volt – eh. Egy adott ponton húsz gombostű volt a nyomorult szoknyarész szembehóljaiban, és halvány sejtelmem sem arról, hogyan fog festeni majd, ha kész lesz. Emellett a csúszkáló anyag miatt a hajtásokat is be kellett fércelnem. Volt egy pont, amikor így festett:
Végül azért mégiscsak kicentiztem az egészet, végigvarrtam a hajtásokon, hogy összeállításkor is a helyükön maradjanak, és színt színre fordítva összegombostűztem az alsó meg a felső részt. Ezt is összevarrtam, eltisztáztam.
És akkor kiderült, hogy nemcsak túl hosszú lett a felsőrész, amit afféle empire szabású izéként képzeltem el, Lizzie Bennett bálba készül módjára, de csámpás is. Fércbontó, korrekció, újravarrás. Most hosszra jó, de girbegurba. Fércbontó, korrekció. Még mindig girbegurba. Fércbontó, korrekció. Ezzel telt a következő másfél óra, és egy adott ponton komolyan gondolkodni kezdtem azon, hogy kiviszem az udvarra, leöntöm benzinnel, és felgyújtom.
Végül már nem volt girbegurba, hurrá. Felpróbáltam. Úgy néztem ki benne, mint egy fatönk.
Na hát én ugyan a kellemes laza szabásmintáknak igen nagy híve vagyok, de azért mégis van egy bizonyos határ, és amikor az ember lánya úgy fest valamiben, mintha akár egy teljes irokéz kenut ki lehetne faragni belőle, az nem oké. Úgyhogy elővettem a hobbivarrónők barátai közül a bugyigumi nevezetűt, és a ruha elejét begumiztam a mell alatti varrásnál.
Vannak pillanatok a varrásban, amikor egyszer csak hirtelen a helyére billen minden: na, esetünkben ez volt az a pillanat. A ruhának hirtelen formája lett, nekem benne dettó, hurrá. És már csak a szoknyarész hosszának korrekciója volt hátra, na meg a nyakkivágás elszegése. A kész ruhát kiterítettem a padlón, elegyengettem, bejelöltem és levágtam a hátulja túllógó részét, aztán cikcakkal elszegtem az anyagot.
Mivel a trapézt egész pontosan ferde szálirányból sikerült kiszabni, a nyakkivágás elszegéséhez szükséges ferdepántot is viszonylag egyszerűen sikerült előállítani a maradékokból, úgyhogy azt is felvarrtam a helyére.
És már kész is volt, csekély hét órányi szopás után, plusz egy óra posztolgatás meg fotóméretezgetés. Egy komplett munkanap.
Én most ugyan cefetül elégedett vagyok a végeredménnyel, de azért ilyet tényleg soha többé.
3/292 – Egybeesések
A tegnapi vizsgára való utamhoz természetesen egy olyan buszt küldtek a Volán végtelen bölcsességű urai, amelyen nem vala légkondi, viszont vala tömeg. Ennek részeként megjelent Dömösön az egyik vizsgázó, Pilismaróton meg egy másik, és ezáltal (nyilván) többet tudtam meg róluk, mint korábban bármikor. Ők is rólam. Az egyikük megkérdezte tőlem, hogy vannak-e Bogdányban rokonaim, mire én enyhén meglepve azt válaszoltam, hogy nem, mire ő, hogy csak azért kérdezi, mert látott a múltkor a párommal Bogdányban sétálni. Hát persze, akkor mentünk vacsorázni a Hajósinasba (ami mellesleg azóta folyvást zárva van, három utcányira a lakásunktól egy hosszan vegetáló, majd végül bezárt éttermen viszont a poén kedvéért megjelent egy “Coming Soon – Hajósinas” tábla). Mint nem teljesen normális őtözködős bloggernek nyilván az volt az első dolog, ami eszembe jutott, hogy “ajvé, akkor is ugyanez a ruha volt rajtam”. A “francba, egy teve sem hullhat porba anélkül, hogy a hallgatóim ne értesüljenek róla” csak a második eszembe jutó dolog volt, ehhez már úgy hozzászoktam tizenöt év alatt, mint malac a vakaráshoz. A hallgatók és volt hallgatók mindenhol és minden körülmények között képesek felbukkanni, akár egy pékségben is. (Egyszer majd elmesélem az egyik legjobb esetet hallgatóval és hallgató szüleivel még abból az időből, amikor, hogyúgymondjam, kezdő tanárként igen csekély volt a konvergencia aközött, hogyan festettem munkaidőben és azon kívül.)
Most viszont behajintok egy mosást, elmegyek piacra, majd megpróbálom Celót bebűvölni a dobozba és elcipelni orvoshoz, mert kaptam mára fuvart, és azok a mellső lábak tényleg nem tetszenek nekem. Amíg én ügyes-bajos dolgaimat intézem, ti esetleg elugorhatnátok két poszttal odébb szavazgatni még egy kicsit, mert jelen állás szerint holtverseny van az élen, és én ugyan képes vagyok mindenféle trükkökre, de azt nemigen látom magam előtt, hogy összekombináljak egy pillevékony hímzett sanzsánpoliésztert egy nála kétszerte vastagabb pamutszaténnal.
3/291 – Szonty
Kissé elszontyolodott állapotban vagyok, és ugyan tisztában vagyok azzal, hogy majd csak elmúlik, de azért most nekem nem különösebben jó: a belém diktált antibiotikumok gyakori mellékhatásai közül a hasmenés meg a fejfájás jött be. Egyik sem tölt el túl nagy lelkesedéssel. Emellett két idióta macskám közül ezúttal Celofánnak van valami körömgyulladása vagy mije, nem tetszik nekem a bal mellső lába. Őt ugyan láthatóan nem zavarja semmilyen tevékenységben kanapétépkedéstől gurrogva rohangálásig és verekedéstől a másfél méter magas ablakba való fellendülésig, engem viszont igen. Ha hétfőig nem javul a helyzet, szereznem kell egy fuvart neki, nyaff.
Az új fogmosási rutin sem a szívem csücske, még mindig képtelen vagyok úgy tartani a fogkefét, mint szeretném, ráadásul igazi controlfreak módjára kezelem ezt is: tegnap vacsorára a maradék teriyaki csirkéhez készítettem egy kis tabulét, és miután megettem, annyira idegesítettek a fogközökben maradt kis petrezselyemdarabkák meg kuszkuszszemek, hogy azonnal fogat mostam, pedig a hűtőben ott volt egy szelet instant boldogság is desszert gyanánt. Belga csokitorta, kétezer kalória tömény öröm, és természetesen még mindig ott van, mert ha már fogat mostam, nem akartam ismét végigmenni a komplett hétperces procedúrán az összeköpködött tükörrel meg kétféle vastagságú fogköztisztító kefével. Egyébként is alig van étvágyam – ha nem kéne beszednem napi négy szem lórúgásnyi antibiotikumot, lehet, csak teát ennék teával meg néha egy kis kaukázusi kefirt. Szobahőmérsékleten, persze, mert a hidegtől tényleg jajongok, jó estét, nyár, jó estét, jégkockás limonádék.
Apró bosszúságok ezek, de mégiscsak bosszúságok. Szerencsére ma este is vizsgáztatok Esztergomban, ez pedig azt jelenti, hogy nem tölthetem az egész napot pizsiben és önsajnálatban a kanapén. Igenis hajat mosok, kifestem magam, és megpróbálom háttérbe tuszkolni a nyavalygást. Ha pedig hazajöttem, juszt is megeszem azt a csokitortát.
De azért ha valami bátorítót akartok mondani, ne fogjátok vissza magatokat, rámfér.
Újracucc – Mire jó egy paplanhuzat (bevezető)
(And now for something completely different. Takarítás további felvonásai elnapolva, úgy fáj a fejem, hogy mindjárt leesik a helyéről.)
A Háda turkálókban (még mindig nem fizetnek a reklámért, sajna) lakástextilből is igen jó a felhozatal. Elragadóan tarkabarka ágyneműket találok mindenféle színben, mintában és anyagfajtában. Most, hogy utánaszámoltam, utoljára 2009-ben vettem igazi bolti ágyneműhuzatot az IKEÁban, lepedőt meg 2012-ben a Jyskben, azóta kizárólag turkálós paplanhuzatokat meg lepedőket használok. Nemcsak anyagilag éri meg, de minőség szempontjából sem rossz a helyzet, desőt. Ennélfogva mindig átturkálom az ágyneműs tartályt, és (mekkora meglepetés) nem csak ágyneműi célra veszek meg paplanhuzatokat, hanem…
Ezekről a “hanem”-ekről fogok mesélni nektek a továbbiakban, és, mint a címből is látható, egy egész sorozatnyi “hanem”-re számíthattok. Nézzük csak, ezt az ötelemes kupacot tervezem felszámolni.
Na, melyikkel kezdjem? 🙂
(Hozzászóláshoz lusták és bátortalanok számára nagy jószívűségemben szavazólapocskát is csináltam. Csak tessék, csak tessék.)
3/290 – Pormacskák haptákban
A nyelvem még nem fekete és szőrös – ez a legjobb, amit el tudok mondani a helyzetről. Ja, meg hogy tegnap elképesztően finom citromos borsos teriyaki csirkecsíkokat ettem szezámos-zöldcitromos rizstésztával, és az egész elkészítése nettó időben kábé negyedórába fájt, beleértve a csirke felcsíkozását és bepácolását is.
Egyszer tényleg meg kéne írnom a Lusta Szinglik Szakácskönyvét.
Mint a mellékelt ábra mutatja, a számmal még mindig nemigen tudok mit kezdeni, a fogaim most is tanácstalanul keresgélik a helyüket, ráadásul az ínyem is húzódik vissza a kezelés után. Eh, kit érdekel, ma úgyis erőteljesen itthoncsücsü napot tartok, a kupit rendezgetem, és több gépnyi holmit mosok ki, többek között lakástextilt is. Mit tehetnék, a macskák szeretik a frissen mosott pokrócok illatát. Meg persze én is.
A takarításhoz csupán csak a miheztartás véget feltettem azt a kendőt, ami még az egyik előző bejegyzésben emlegetett rabiátus dédanyámé volt, hátha segít. Ha Dédi benézett egy sarokba, haptákba állva fosták össze magukat a pormacskák.
Minden nap más - mindennap más 