Ma anyámmal töltöttem a napot, és mind a ketten szünet nélkül beszéltünk, és ebből kifolyólag nekem egyszer csak epifániám lett, mert az sose akkor van, amikor kéne, hanem mindig csak úgy – ezúttal talán éppen valamikor akkor suhintott le rám, amikor bementem a Derby züllesztő teraszáról a pulthoz egy alkoholmentes sörért meg egy hosszú kávéért, és odabent megkérdezte tőlem a pultnál az egyik törzsvendégnek kinéző hétszáz éves illető, aki már akkor sem volt józan, hogy nem hívhatna-e meg egy italra, mire én kedvesen azt válaszoltam neki, hogy anyám megtiltotta nekem, hogy idegen férfiaktól italokat fogadjak el, akármilyen jóképűek is.
(Istenkém, úgy érzem magam, mint Buddy Glass a húsospultnál, talán nem teljesen véletlenül. Keringjek már vissza ahhoz az epifániához, a kirelejzumát neki.)
Na szóval a mai is azon napok közé tartozik, amikor hirtelen és minden ok nélkül már sokadjára realizálja az ember, hogy az élet rövid és nyomorult, de azért tele van mindenféle kedves dologgal is, csak úgy, mint ahogy tele van nemkedves dologgal is, csak úgy. Ugyan mi az öreg ördögért gördít az ember szándékosan további akadályokat is maga elé, ha az akadályok amúgy is ott vannak maguktól, szériatartozékok ehhez a világhoz, és sem az öltözködős blogoktól, sem az idióta fogadalmaktól nem támadnak fel a döglött pacsirták.
Ráadásul miután anyámat felraktam a vonatra, és bedugtam a fülembe a random lejátszásra állított útizenei válogatást, azonnal megkérdezte tőlem Menyhárt Jenő, hogy “Miért kéne mindent komolyan venni? Miért kéne mindennek igaznak lenni?”
Szóval valahogy így állunk most, és nem tudom pontosan, mit fogok csinálni, de tartok tőle, hogy valami nagyon radikálisat.
Minden nap más - mindennap más 