Minekutána tegnap megdicsértek a munkaalkalmassági vizsgálaton, hogy milyen jó formában vagyok, és a vérnyomásom is csak 120/80, ma itt döglődöm pizsiben, folyik az orrom, és általánosan le vagyok rozzanva.
Majd ha ember elé való állapotban leszek, jövök megint.
Kezdődik a rohanóhét, amikor a hallgatók majdnem mind elmennek gyakszira, és a kollégáim végre olyasmivel foglalkozhatnak, ami más, mint a szokásos taposómalom. Ehhez képest nálam egy szállal se jobb a helyzet, sőt, szerdán például egész nap Pécsett kuksolok egy teremben. Ma ehhez képest legalább csak csöbörből vödörbe van, nem csöbörből dézsába: ébredés spontán módon fél ötkor (negyedórával később a Mindenki hirtelen nyer egy Oscart), bebumlizás Pestre (ezúttal nem tanítás, hanem orvosi alkalmassági vizsgálat), aztán dél körül végre elszállítom Poettnek a két kord kötényruhát (zsebekkel!), amiket ugyan sok szeretettel, de soha többé. Nem is tudom, nyafogtam meg prokrasztináltam-e ennyit egyáltalán bármelyik varróprojekttel, és most igazán úgy érzem, hogy istennő vagyok, és bármit meg tudok oldani, de kordot valószínűleg hosszú ideig nem varrok majd. Elkényeztetnek engem ezek a trikotázsanyagok, az tény, de a Bűnök Barlangjában még mindig bokáig ér a bíbor és türkiz színű szösz, ráadásul az a sunyi fajta, ami még a porszívó elől is elbújik a sarkokba, aztán hónapok múlva, amikor már teljesen elfeledkeztél az egészről, mélán előcselleng.
Mindehhez viszont most tovább tavaszkodom, mert ez a tél olyan hosszú volt, mint a fene, és végletesen elegem van belőle. Ha már rohanás, akkor a szép kis zöld bakancsomban legyen.
Erről a kabátról amúgy mindig a “vadász, vadász” vicc jut eszembe, talán nem teljesen alaptalanul.
Ma még mindig hétvége van, de ne irigyeljetek nagyon, a márciusomról már most tudni, hogy úgy fog festeni, mint egy határidőktől zsúfolt rémálom. A Repülő Kutató beteg, a kurva kiscicák meg egy bolondos pillanatukban széthordták egy félkész projekt hímzőfonalait, szóval némiképp morcos vagyok máma, no. Ehhez mérten nincs is igen mit nézegetni rajtam, bár legalább a fejemen renováltam a pipirost.
Tegnap volt Jégtörő Mátyás, ma pedig ragyogó verőfényre ébredtünk, úgyhogy úgy döntöttem, je m’en fiche, mától tavasz van.
És lőn.
Még mindig a macskaeledel beszerzéséhez indított expedíciónál tartok, de ezúttal megpróbálom a “nyuszi, hopp” azon módszerét, amikor kerülővel tipegek ki az aszfaltra, ideje ugyanis végre rendesen beüzemelni a kis kék fűzős cipőkémet. Az vajmi kevéssé járja, ugyebár, hogy itt ülök annyi új cipőn, mint Imelda Marcos, de csak a régieket hordom.
Mint látható, életemet továbbra is a divat és magamutogatás bűvkörében töltöm. (Leszámítva azt a részét, amit nem láttok, és amikor könyékig állok mosogatólében, szakdolgozatokban, morzsálódó kordanyagokban, konferencia-absztraktokban és hivatalos levelezésben.) A mellékelt ruhadarabokhoz még a piros-fekete bukléblézeremet szerettem volna felvenni, de az felháborítóan sunyi módon fesleni kezdett a hátán két varrásnál is. Ezt nyilván nem hagyhatom annyiban, azt majd én mondom meg, mikor szolgálta ki valami a kapitulációt, nem holmi bukléblézerek. Úgyhogy marad mára ismét az új fekete kordkabát, de erről már nem fotózok, láttátok és még láthatjátok eleget.
A ruhát még felvettem egyszer, mielőtt remélhetőleg elküldhetem nyári álmot aludni, de lehet, hogy ősszel majd mellény+szoknyaként tér vissza. Nálam ezt sose tudni.
Na, futok is, mielőtt esni kezd az eső.
A tavasz már úton van, egyelőre viszont leginkább a sírós orcáját mutogatja. A dér meg fagy helyét átvette a sár meg lucsok, úgyhogy most úgy néz ki a házunk, mint óangol elégiákban a száműzött hősök szigete. “Mocsár veszi körbe minden oldaláról”, erre gondolok.
Cipőválasztásaimat leginkább az befolyásolja, milyen állapotú talajon átcaplatva jutok el a civilizációba (ahajt húsz méterre kezdődik az aszfalt, de addig nem tudok elrepülni), szóval most ez van. Kimenni viszont necesse est, más vásárolnivalók mellé fogyóban van a muszikák kajája is, úgyhogy kénytelen voltam nekigyürkőzni. Természetesen volt a kisbótban minden, amire nem lett volna szükségem, macskakaja viszont csak sajátmárkás, amit ezek a kényes arisztokratikus dögök valószínűleg szembeköpnék velem, szóval holnap is ki kell tipegnem a civilizációba, ezúttal a nagybótig.
Visszafelé jövet éppen találkoztam a Repülő Kutatóval, aki a buszhoz igyekezett ugyanazon sártengeren keresztül, és neki még gumicsizmája sincs. Viszont, mint vidoran mondám neki, legalább mindig meglátja messziről az asszonyt, amint ott világít gumicsizmás papagájnak öltözve, úgyhogy könnyen elbújhat előle, ha akar. Ezúttal, úgy tűnik, nem akart.
Hogy ne csak a sárbancaplatós cuccaimat nézegessétek máma, szólok, hogy lőttem posztot arról a táskáról, amit láthattatok hétfőn, és amit magam varrtam még 2012-ben. A közönséget mulattatni kell.
(Mivel friss mesélnivalóm éppen nincs, és az életem se túl izgalmas, tessék egy kis archív felvétel 2012-ből, szinte verbatim átmásolva az akkori bütykölőblogomból. Jön majd napiposzt is, de az nem lesz ennyire érdekes, macskakajáért caplatok a sárban.)
Előrebocsátanám, ez volt az első (és egyelőre utolsó) dolog, amit bőrből varrtam, azt viszont előre is tudtam, hogy nehéz lesz. A bőrhöz speciális varrógéptűre van szükség – gondolom, az nem lesz nagy meglepetés, hogy volt ilyen a házban. A bőrt fércelni vagy gombostűzni sem lehet, mert meglátszik a nyoma. Ráadásul a keményebb bőrökkel nem tud megbirkózni egy háztartási varrógép, a vékonyabb, úgynevezett ruházati bőrök/műbőrök esetében meg a szakítószilárdság jelenthet gondot, szóval ezzel is meg kellett birkóznom. Na és persze még ott van az az apróság is, hogy ha bontott anyagból dolgozik az ember, a már létező varrásokkal is kalkulálnia kell – mint mondtam, a bőrön mindennek meglátszik a nyoma. Szabásmintám sem volt, fejből találtam ki, hogy mit, hogyan, mekkorát.
Azt a nagyon jó állapotú műbőr férfidzsekit, amit alapanyagként turkáltam,
először szét kellett boncolnom minél több darabra, hogy láthassam, pontosan mivel tudok gazdálkodni. A táskába végül a következő részek kerültek bele: a dzseki háta, az egész dzseki alján végigvonuló szegőpánt belső része, a jobb és bal elejébe belül beállított csík. Íme:
A táska oldalrészéhez az ujjakból vágtam ki darabokat, de persze elfelejtettem lefotózni, ehh. Az eleje szegőpántjaiból készült a fogantyú, az alsó szegőpántból azoknak a tartóit vágtam ki (mindjárt látni fogjátok, miről beszélek), a hát nagyobbik darabjából a táska eleje-hátulja, a kisebbikből az alja lett. A táska elejét és hátát úgy szabtam ki a dzsekidarabból, hogy az oldalsó varrásvonalakat megőrizzem – ebből lett a későbbiekben a táska felső pereme.
A táska nem bírt volna ki nagyobb megterhelést, ha nem varrok bele egy erősebb bélést, így hát miután kiszabtam a darabokat, mindegyikhez egy-egy ugyanakkora méretű bélésdarabot is kivágtam: az elejéhez-hátuljához egy jó tartású bútorkordból, az aljához és oldalához pedig a Repülő Kutató egyik kiszolgált farmerének szárából (igen, tényleg nem dobok ki semmit, grr). A bélésdarabokra még külön merevítő közbélést vasaltam rá, ha így sem bírja el a cuccaimat, hát az anyját neki, azt. Mivel viszont ezt a bélést csak erősítésnek szántam, piros csíkos jó tartású selyemből (aka sötétítőfüggöny) is kivágtam mindegyik darabot, azt egyelőre félretetttem. Végül a táskadarabokat és a bélésdarabokat cikcakkal összevarrtam a szélükön, így ni:
Az eleje-hátulja bélését, mint látható, úgy terveztem meg, hogy a már emlegetett felső peremet is belekalkuláltam – ide kerül majd ugyanis a cipzár. Addig viszont még igen sok volt hátra: például kitalálni és megvarrni a fogantyúkat.
A fogantyúk az eleje belső szegőpántból készültek: ezeknek leegyenesítettem a szélét, majd levágtam egy erősebb szalagból is egy-egy ugyanakkora hosszúságú darabot, mint a két fogantyú, a szalagot hosszában kettéhajtottam, és a csíkok közepére helyeztem. (Ilyen piros volt csak, ráadásul arany szegéllyel, na.)
Ahogyan a facsipesszel rögzítettem a ráhajtást, úgy kezdtem el rávarrni a szalagra a bőrcsíkot, széles cikcakkal. A kész, bélelt fogantyúk színoldalára egy keskeny fekete cérnacsipke-szalagot varrtam fel, hogy takarja a cikcakk esetleges szabálytalanságait. Ezen a ponton mondta be az unalmast az első géptű. (Csak szólok, hogy a bőrvarró géptűk nagyon szívósak: nem törnek el azonnal, hanem előbb meghajlanak. Ha akad, kopog, és csak ráncigálásra akar előrehaladni, akkor már lőttek neki, csak még nem tudja.)
Tűcsere, tovább. A fogantyúk alsó tartórészéhez ebből okulva már nem a vastag piros szalagot, hanem egy erős vászoncsíkot használtam bélésnek. A kiapadhatatlan készleteimben volt négy úgynevezett félkarika, valaha egy esőkabát ujján szerepeltek dekoráció gyanánt, ezekkel terveztem a fogantyúkat a táskához rögzíteni. A dzseki alsó szegélypántját ennek megfelelő szélességben vágtam szét, majd a vászoncsíkra kétoldalt ráhajtottam a bőrcsíkot, kihasználva a szegély eredeti alsó varrását is, így ni:
Kétoldalt ráhajtva rávarrtam a vászoncsíkra a bőrcsíkot, aztán négy egyforma darabra vágtam, és rávarrtam a végükre a félkarikákat.
A félkarikák üres felére a kész fogantyúszalagot varrtam fel, fogantyútartó, félkarika, fogantyú, újabb félkarika, újabb fogantyútartó sorrendben, majd még egyszer ugyanígy. A végére két egyforma hosszú bőr-fém izé volt a kezemben.
A fogantyútartós résznél átlósan levágtam a visszahajtott rész sarkait, majd a fogantyúrész varrásához, ami nem sikerült túl szépen, levágtam a bőrhulladékból négy kis csíkot, és azokat kézzel rávarrtam a fogantyúkra. Ilyenformán tessék elképzelni ezt az egészet:
Ezután következett a fogantyúk meg tartók rögzítése a táskára – remélem, most már összeáll, mit hadováltam itt fogantyúkról meg tartókról.
Mint a képen is látható, celluxszal rögzítettem a táska elejéhez-hátuljához a fogantyúk tartóit, és arra is vigyáztam, hogy tükörszimmetrikusak legyenek (a fogantyúkon lévő csipke szerint). A fogantyútartókat mindegyik csík mindkét oldalán rávarrtam a táskalapokra, menet közben húzva le a celluxot a varrás elől. Végül még egyszer végigvarrtam az eredeti varrásvonaltól három milliméterre, ha így is leszakad, hát nemtommicsinálok. (Megjegyzés 2017-ből: nem szakadt le. Igaz, ritkán használom a táskát, és nem pakolok bele féldisznót.)
A táska elejének közepére, épp csak a vicc kedvéért, egy szélesebb csipkeszalagot varrtam fel, kétoldalt rögzítettem keskeny cikcakkal:
A csipkeszalag közepére egy keskeny, hosszú bőrcsíkot varrtam fel díszítésül, ami nem ért fel a peremig, ezért az ötletért különösen megveregettem a vállam, igazán csinos lett. (Képhez tessék legörgetni a végére, a készterméken látható jól.)
Ezután végre nekiláthattam összeállítani a táskát. Először összevarrtam az elejét-alját-hátulját.
(E ponton már kezdett kontrollálhatatlanná válni a hulladékok és ficnik káosza, a jobb alsó sarokban például a végső bélés darabjai láthatók.)
A rögzítés kedvéért még egyszer végigvarrtam a színén is az eleje-alja-oldala eredeti varrásvonalától három milliméterre, aztán a visszájára beállítottam az oldalrészeket, hogy két centivel túllógjanak az alján, és rávarrtam azokat az elejére meg a hátára.
A majdnemkész táskát csak a fotó kedvéért fordítottam a színére, az oldalát és alját is a visszájáról varrtam össze. Ekkor halálozott el a második géptű, szólok.
Tűcsere. A cipzár bevarrásától tartottam a leginkább, éppen ezért a készletből egy mindkét oldalán nyitható cipzárat választottam, ami tíz centivel volt hosszabb magánál a táskánál. Rácelluxoztam a peremre, aztán szétnyitottam. A táska felső részénél mindkét oldalon kihajtottam a már meglévő varrást, a cipzár két részét fejjel lefelé (hogyan lehetne ezt vajon értelmesen megfogalmazni?) cikcakkal rávarrtam annak a szélére.
Ezek után a hajtást visszahajtottam, így a cipzár éppen a megfelelő helyre került, fejjel felfelé. A hajtást levarrtam három milliméterre a szélétől, hogy rendesen rögzítsem a cipzárt.
A táska bélésébe zsebeket varrtam, aztán a darabokból összeállítottam a bélést táskaformájúra:
A felső szélét elszegtem, a bélést így, ahogyan a képen látható, belehúztam a táskába, elegyengettem benne, aztán kézzel bevarrtam a cipzár széléhez a táska elején és hátulján. A cipzár két végét bedugtam a selyembélés mögé az oldalán, aztán azt is levarrtam.
A következő munkafázisról nincs fotó, de addig jó nekem, amíg nincs. Az oldal és az első-hátsó rész találkozását, különösen a cipzár elrejtését kézzel kellett megvarrnom, ez nem lett egy nívódíjas munka, arról nem is beszélve, hogy szerintem vagy öt éve először használtam gyűszűt varráshoz, és még így is megszenvedtem vele.
Mindenesetre a végeredmény ez lett, én meglehetősen büszke vagyok rá – végül is bekerülési költségen körülbelül 1500 forintba fájt, ha nem számolom a már meglévő alapanyagokat és eszközöket, valamint a ráfordított időt, márpedig nem számolom, még csak az kéne. Ráadásul még megmaradt a kabát majdhogynem fele, abból is lesz valami, csak győzzétek kivárni.
Ma elég esetleges-viccesen fogok festeni, ennek pedig az a fő oka, hogy ez a kép is konzerv, ráadásul tegnapelőttről(!). Ma is korán, desőt a hatos busszal csapatok bele a világba, és hétfőn nem volt kedvem sokat gondolkozni azon, mi a búbánatot rakjak össze szerdai öltözéknek. Na mindegy, hadd szóljon, úgyis oviba megyek.
Mintegy mellesleg egyébként kettőkor ébredtem, ami nem töltött el nagy örömmel, mert ebben a hajnali időpontban másfél órába telt volna visszaaludni, fél ötkor meg úgyis csörgött volna az ébresztő. Így hát inkább fent maradtam, tápláltam a macskákat, intéztem a hivatalos levelezésem, és megmostam a hajam. Minden napodnak szakajtsd le gyimilcsét.
A hetes busszal megyek dolgozóba, úgyhogy konzerv.
Sajna ezúttal jellemzően azzal az esettel állunk szemközt, amikor megvan a jóakarat meg a színharmónia, de valahogy mégse stimmel az áutfit. Én ennek a pólónak ugyan roppantul megörültem, és egészen pontosan az én méretem is, de valamiért igencsak formátlanok vagyunk mi ketten együtt: a derekában semmi karcsítás nincs, fenékben meg túl passzentos ahhoz, hogy túlméretezett bő izékeként kezeljem. Még kísérleteznem kell vele – övet rá, bedugni szoknya derekába, felvenni másik szoknyával, felvenni gatyával, kötényruhával, satöbbi. Nagyon nem szeretném, ha elválnának útjaink.
Apropó út, én ma ebben indulok neki.
A lábam amúgy, mint tegnap reggel megjósoltam, még mindig leesőben van a helyéről. Hogy a nyavalyába tudnak egyesek folyton magas sarkokon járni, fel nem foghatom.
Yeah, azt vágtam ki máma. Új kabát, saját kezűleg varrott táska, plusz az egyik legszebb cipőm, aminek viszont olyan magas a sarka, hogy délutánra csillagokat fogok látni tőle. No mindegy, máma úgyis rövid napom van, délben pedig elmegyünk kajálni a Repülő Kutatóval, oszt mikor csípje ki magát az ember, ha nem most.
Itthon punnyadni egész hétvégén továbbra is nagyon ingyombingyom, de ma estére koreai sültcsirkét ígértem a Repülő Kutatónak, az meg nem repül be az ablakon. Most nagyon reménykedem abban, találok csirkecombot a kisbótban, ahajt az út túloldalán. Ha nem, sajna el kell kúsznom a nagybótig, ami ugyan szintén az út túloldalán van, de egy kilométerre tőlünk.
Azt hiszem, ezt még nem mondtam itt, de már két éve újra és újra megújuló röhögségforrást jelent számomra, hogy a munkahelyem is egészen pontosan az út túloldalán van. Épp csak negyvenöt kilométerre innen.
Nemcsak hogy az egész hétvégém szabad (igazi hétvége! világszám!), de még mindehhez csendes hármasban vagyok a macskákkal, és ez holnap estig így is marad. A Repülő Kutató tegnap reggel elpályázott Donovalyba az unokaöcsivel, akinek sítábora van, és kíséretül szükségeltetett ehhez egy felelősségteljes felnőtt, aki éppen ráér három teljes napig, egészséges, és tud síelni meg autót vezetni. Olyan személy, aki mindegyik kritériumnak megfelel, nem volt túl sok ezeken a tájakon.
Ha már adott a lehetőség, próbálok ebből a két napból kihozni valami értékelhetőt, de ez nem a legkönnyebb feladat. Odakint a már megszokott februári köd, nyálka és takony, idebent meg alvó macskákkal vagyok körülvéve. Nagyon rossz példát mutatnak. És rendkívül ragadósat.
Most értem haza Esztergomból, és pont úgy érzem magam, mint ahogy kinézek. (Oké, most már jobban, mert átöltöztem nyafogóruhába, és leültem a kanapéra egy zacskó csipsszel, Poci meg azonnal rám telepedett dorombolva.)
Ma elvileg itthoncsücsü napom lett volna, ehelyett megint eldöngetek Esztergomba, ezúttal tanszéki összeröffenésre.
Hallgassatok inkább egy kis zenét.
Elmentem turkálni – több helyre is, bevallom, de vegyük egyetlen beszerzésnek, mert Meghatározott Céllal mentem. Jeggingsnek hívott izét szerettem volna szerezni a ménkű nagy seggemre, mert amit tavaly turkáltam, a legkedvencebb gatyámmá vált, és előbb-utóbb le fog foszlani rólam. Ez természetesen nem jött össze, ember tervez, turkáló(k) végez(nek), mindegyik felpróbált darab túl nagy volt vagy túl kicsi. A vadászat során viszont szembejött ez,
és én őtet azonnal, próba és gondolkodás nélkül. Ha esetleg sejlene, van nekem már egy ugyanilyen narancsban, és roppantul kedvelem, úgyhogy a rózsaszínesbordót is ide nekem rögtön, jövel csupa meleg tavaszi napok, amikor az ember feldob magára egy kiske kardigánt, és abban parádézik kabát meg sál meg minden más anyámkínja nélkül.
A hasítottbőr holmikkal régi és meghitt szerelemben vagyok, úgyhogy nyilván ezt sem tudtam otthagyni.
Külön felhívnám a figyelmet a még-bolti-címkére, amelyen az szerepel, hogy eredeti ára 40 brit font. Az ilyen vételek mindig megmelengetik a kicsi hideg szívemet.
A helyzet ezek után kezdett eldurvulni, mert hirtelen azt vettem észre, hogy ezt a két pólót is akarom.
Kábé ezek a pillanatok azok, amikor az ember rájön, hogy hm, this seems like a pattern, my dear Watson, én most tulajdonképpen egy tavaszi ruhatárat rakok összefele, ami rózsaszín meg zöld meg szürke. Jó, akkor maradjunk ebben a mederben, és dobjunk hozzá még egy kis sárgát is.
Ó, ha már sárga meg zöld meg rózsaszín, akkor gyere te is szépen a mamához, ha már eljöttél idáig az Ingyákról az összes flittereddel.
Tégedet viszont valószínűleg nem kell áprimájusig spájzolnom, kicsike kötényruha műbőr betétekkel meg zsebfedőkkel.
Oké, ennyi már elég lesz, mások évekig nem vesznek ennyi holmit (igaz, másoknak őtözködős blogja sincs, és a fejük se fáj). Természetesen pontosan ebben a pillanatban köszönt rám a vállfájáról egy fekete kabát, hogy hellóóóó. Én ugyan megpróbáltam elmagyarázni neki, hogy ő fekete, és rondák a gombjai, és csak néhány hétig lehetne kihasználni tavasszal, azt is akkor, amikorra már van nekem sok kabátom meg blézerem meg tervem arra, hogy szürke meg zöld meg sárga meg rózsaszín, de hát nem volt kihez beszélni. A kabát ezen a ponton, ha macska lett volna, már ott ül az ölemben dorombolva, és széthagyja rajtam összes szőreit.
Nyilván felpróbáltam, és innen már tényleg nem volt mit alkudozni magammal meg a kabáttal.
Így, a szekrényen fityegve, teljesen érthető, ha nem látjátok benne a doromboló szőrös ragadozót, akit se levakarni, se otthagyni nem lehet, de ha majd felveszem, megértitek.
És mivel az volt az ígéret, hogy egy darab be, egy darab ki, tessék: egy kötényruha, négy póló, egy ruha, egy kardigán és egy kabát viszlát, plusz egy mellény, ami nincs a képen, de ez lesz az. (Kicsit csalok, mert ezt én varrtam, és szándékomban áll varrni majd helyette egy másikat, de ez most repül, mert túl szöszös.) A mellékelt cuccokat meguntam, kinőttem, nemhordomeleget, szóval melyik miért, de repülnek. Ha bárkinek érdeklődése szottyan bármelyikre, kajabáljon. (A kötényruhát különösen ajánlom figyelmetekbe, aszimmetrikus szabású Promod, igazi bótban vettem, nem is hordtam sokat, ezen a blogon például még nem, és nem is várható, hogy fogom, mert mellben igen szűk lett az elmúlt hét évben. Fenékben is, bár ott nem annyira.)
Az idei évből (tudjátok, abból, ami szeptembertől szeptemberig tart) még hátra van öt és fél hónap, szekrényszaporulatos posztból pedig négy, szóval igazán nem nagy megszorítás az az idei feltétel, hogy összesen hét kupacban vásárolhatok magamnak mindenfélét. A következő felvonás amúgy valószínűleg cipőkről fog szólni, mert vettem a húgomnak ajándékba egy kis virágos bakancsot, és ez is itt ül dorombolva, szertehagyván mindenhol a szőreit, én pedig hiába mondogatom magamnak, hogy negyvenegy éves vagyok, az a kis virágos bakancsokat nem érdekli, sőt, tulajdonképpen engem se.
A tanítás mindig tartogat meglepit, tegnap például bementem arra az órámra, amit harmadéveseknek kellett tartanom, ehhez képest csupa másodéves ült bent két roppant tanácstalan harmadévessel, akik enyhe kétségbeeséssel mondták, biztos rossz helyen járnak. Megnyugtattam őket, hogy ők járnak jó helyen, a többi tizenöt az, akinek váratlan a jelenléte. (Persze tudtam, hogy kik lesznek bent, controlfreak tanár néni meg szokja nézni a Neptunban, mivel fog szembesülni az éppen induló félévben.) Mint szinte mindenre, erre az anomáliára is volt persze logikus magyarázat, teljesítendő modulok meg differenciált szakmai ismeretek meg öt lyukas óra meg szabadon választható és az órarendbe éppen beférő tárgyak – én ugyan valószínűleg a büdös életben nem fogom teljes egészében érteni a komplett csikicsukit, de ezúttal nagyjából igen.
Nekem mondjuk teljesen mindegy, hányadévesek néznek rám elveszetten, amikor olyanokat mondok, hogy “interdependencia”, a következő mondatban úgyis mindig megmagyarázom.
Mielőtt teljesen kétségbeesnétek, megnyugtatásotokra közlöm, hogy nem tanítani megyek ebben az ancúgban, emellett pedig ma még egy szekrényszaporulatos poszttal is megörvendeztetlek, ha minden jól megy. Csak türelem.
Ebben a félévben a kedd a legsűrűbb napom, de az e félévi kedd pipefing a múlt félév száguldozós szerdáihoz képest. Maga az a tény, hogy nem a Bermuda-háromszögben keringélek, máris javít a mérlegen, márpedig ebben a félévben nem lesz olyan, hogy egyetlen nap alatt Szentendre-Budapest-Esztergom-Szentendre, és én ennek nagyon örülök.
Persze attól még hétkor kell indulnom, hogy a kilenctizenötös órámra rendben beérjek. (A buszmenetrend nem az én legnagyobb barátom, az úticélomig óránként egyetlen busz megy, slussz.) Ezúttal kissé túl optimista voltam azzal kapcsolatban, mennyire van háromnegyed hétkor elegendő fény a fotózkodáshoz, de a mellékelt maszat istenbizony én vagyok, frissen mosott és hajszárítóval azonnal fel is robbantott hajjal. Sebaj, a napok egyre hosszabbak, nekem meg jövő hétre talán lesz elegendő eszem ahhoz, hogy konzervet gyártsak a keddemre.
Ébredés fél háromkor, kávéfőzés, macskahányás felpucolása, aztán a nemzetiségi óvodai nevelés irányelvének ellenőrzése, tojtak-e bele valami változtatást felülről, mióta legutóbb megnéztem. Ezek után kifésültem Pocit, adtam jutifalatot Celónak (ez a kettő körülbelül azonos értéket képvisel a komfortos kis macskaéletükben), kilakkoztam a körmöm, és még mindig csak negyed öt volt, úgyhogy felraktam egy arcmaszkot.
Ha valaki azt jövendöli nekem húsz évvel ezelőtt, hogy egyszer majd ilyen hajnalicska virág lesz belőlem, tutira szemberöhögöm. Aztán persze elszundikáltam, és alig bírtam felkelni, pedig ma tényleg tanítanom kell. Robogok is, héjjahó.
Ez egy teljesen őszinte juhé, a tanár a tanítástól az, ami, és hiába nyikorgok majd időnként a rohadt korai kelésekről, a hosszú buszutakról meg a bambán néző hallgatókról, akkor is ez az, amit szeretek csinálni és amiről remélem, hogy jól csinálom. Ma reggel például ébredés után azon kaptam magam, hogy a magyarországi kisebbségeket sorolom fel fejből, haddlám, megvan-e még mind a tizenhárom. Megvolt.
Mivel az a szabály (igen, ez szabály), hogy minden napodnak szakajtsd le gyimilcsét, a mai napon némi ppt-ellenőrzésen túl leginkább más gyimilcsekkel foglalkozom, amelyek a Bűnök Barlangjában teremnek polárból. (Jól jön egy kis váltás a kord után, amiből Poett kötényruhái teremnek, mert azok olyan gyorsasággal készülnek, mint Luca széke, plusz még morzsálódnak is. Jövő hétfőig kértem hozzájuk haladékot, és Tutatiszra, jól fog jönni az a haladék.)
Úgyhogy ma előre veletek, háziruhák, harmonikázó zoknik meg anyagficlik, mert holnaptól ismét visszatérek a civilizációba, és már alig várom.
Van úgy, hogy az ember belefeccöl egy csomó méricskélést meg melót meg megfontolást valamilyen ruhadarab elkészítésébe, aztán a végén úgy érzi, hm, valahogy ez mégsem az igazi, vagy ha igen, nem az ő igazija. Így jártam én ezzel a tunikával is, ni.
Na most ilyen esetben két lehetőség van: eldugom a szekrényben, hátha felveszem majd mégis évi egyszer-kétszer, vagy pedig “bedobom a közösbe”, aki kapja, marja.
Úgy gondoltam, előbb a második lehetőséggel próbálkozom, úgyhogy tessék jelentkezni. (Itt, a blogon, hozzászólásban – a blog fb-oldala most nem játszik, nagyon össze tudnak keveredni a dolgok kétféle irányból érkező információk esetében.) Ha úgy érzed, nem csak évi egyszer-kétszer tudnál hordani egy ménkű nagy kétzsebes oldalslicces tunikát, a tied. (Több jelentkező esetén beszéljétek meg, ki legyen a nyerő, vagy kisorsolom, vagy mittomén.)
Apropó slicc, itt van még egy fotó, azon jobban látszik.
A szabásmintából kifolyólag a paraméterei nem mondanak semmit arról, mekkora méreten felül vagy alul nem érdemes hordani, de ha mégis érdekel valamiféle adat, a mellbősége hozzávetőleg 120 centi, a hossza pedig válltól az aljáig 105.
Tessék csak, tessék, mentsük meg a Nagy Barna Csíkos Nyafogótunikát, mert hanem ott fog unatkozni a szekrényben.
 | mák - 11/248 – Büzgencs |
 | Marinéni - 11/248 – Büzgencs |
| mák - 11/249 – Fonal |
 | magyaroramegminden - 11/249 – Fonal |
 | Zsuzsi - 11/248 – Büzgencs |
Minden nap más - mindennap más 