október 2015 havi bejegyzések

Ma speciel egészen kiváló napom volt, viszont egyszerűen képtelen voltam összehozni magamról egy elviselhető fotót. (A férjemnek is odaadtam a gépet, na abból lettek a legérdekesebb dolgok.)

A tihanyi piacon egyébként megdicsért egy vadidegen nő, hogy milyen szép színesen meg vidáman öltözködöm.

Tizennyolc éve vagyunk együtt a Repülő Kutatóval, de most csinálunk először olyat, hogy elmegyünk kettesben egy hétvégére a Balatonra. Ehhez, mondhatnátok, éppen a megfelelő évszakot és időjárást választottuk ki, de hát nyáron a Balatonon a következő dolgok vannak: 1. víz 2. verőfény 3. meleg. Egyik sem a barátom.

Mivel lövésem sem volt, milyen holmikat csomagoljak, tőletek kértem segítséget – nos, a bordó-narancs-lila végzett a többi előtt. Helyes. Egész hétvégén úgy fogok kinézni, mint egy paradicsommadár.

Szokásomhoz nemhíven beteszek még egy további fotót is, hogy jobban lehessen agnoszkálni a rajtam lévő darabokat.

A megkötős tüllpóló a legújabb turkálózsákmányok egyike, a bizonytalan funkciójú lila kordinget pedig még sose láthattátok ezen a blogon, hacsak nem az “eztsevettemfelmég” meg az “átkénemáralakítani”  kupacokban. Nos, adjunk neki még egy esélyt, mielőtt szétvágom és a jó ég tudja mit kezdek vele.

A kedvenc piros bocskorom is újra előkerült, tényleg bús leszek, ha rám döglik.

A váratlan hozta harci feladatok szép példájaként ma bébiszitteri minőségben is helyt kell állnom pár órára: a sógornőm gyerekei a szomszédban vannak a nagymamánál, viszont a nagymama meg a nagypapa egy adott ponton betámogatja a dédmamát az autóba, és elviszik varratszedésre, mivelhogy a múlt héten elesett a konyhában, és bevágta az ajtóélbe a fejét. (Mint látható, famíliánk tájain viszonylag ritka a nukleáris családok modernkori elmagányosodása és bezárkózása. Én ugyan tipikusan egy barlangi morc vagyok, de időnként még én is elismerem annak előnyeit, ha mindenki egy kupacban lakik.)

Ennek tiszteletére fel is vettem a múltkoriban turkált égetett bársony szoknyát a megfelelő körítéssel, hogy a kiscsajoknak imponáljak vele. Megőrülnek mindenért, ami fényes és rózsaszín. Egyelőre nem eszközöltem a szoknyán semmiféle nagy transzformációt, csak újragumiztam a derekát. Lusta asszony átalakít, negyedóra munka, csókpuszi. A kontraszt és praktikum kedvéért viszont a legkoszlottabb kardigánomat vettem fel mellé, ha esetleg sólisztgyurmázni is kéne.

Még mindig igen feltűnően vakációm van, az összes vizuális merénylettel, ami ilyenkor szóba jöhet, többek között a retinaégetően napraforgósárga  harisnyával, ami a jóízlés mián elég ritkán kerül bevetésre. És végre újra felvettem Nágyezsdát is (a tavaly ősszel 300 forintért vaterázott bársonyblézer az, ha esetleg elfelejtettétek, vagy később kapcsolódtatok be ebbe a bolondokházába). Nágyezsdának még tavaly eleresztett az egyik varrása, és nekem csak tegnap lett érkezésem arra, hogy megvarrjam, szégyen, gyalázat.

Mint a kosárból is látható, éppen piacra megyek (szabad szerda! piac!), de a mai nap programjai között szerepel a kozmetikus is. Meg egy csokis-banános kenyeret is sütni fogok, mivelhogy a Repülő Kutató estére hazarepül Varsóból, hurrá.

A többi csak a szokásos szöszölés meg molyolás, káosztalanítás és a macskák rekcumolása. Bár tán még varrni is fogok.

Mint a mellékelt ábra is mutatja, az új jégkorszak eljövetele még várat magára. Tegnap beszerelésre került az új tömítőpikula, örömem határtalan. Hajmosás és mosogatás, micsoda luxustevékenységek. Mivel továbbra is rendkívül elszántan próbálom kiélvezni a vakációmat, bejelentkeztem kozmetikushoz, és ma kellemes sétára indulok kies városunkban, többek között elviszek sarkaltatni egy cipőt is, ami még tavasszal rúgta le több darabban a flekket, nekem meg azóta nem volt érkezésem eljutni vele a cipészig.

Néhány órával később:

Hadd hívom fel a figyelmet a szentendrei turkálók veszélyeire, vagy legalább arra, hogy jellemtelen fíreg vagyok, nem tudtam ezt otthagyni.

Na jó, legalább nem Desigual volt.

Ezen a héten éppen vakációm van, és nekem tulajdonképpen nem volt vakációm tavasz óta, minekutána lényegében a teljes nyavalyás nyarat írással töltöttem (apropó, visszajelezhetne már az NKA, hogy megfelelt nekik a cucc, és nem kérik vissza az összes pénzt, amit hozzám vágtak érte – amíg nem teszik meg, nincs lelkierőm nekiesni, hogy tényleg kiadható, nem csak leadható formába pofozzam).

A vakáció persze, mint tudjuk, az az időszak, amikor éppen hátradűlnél, hogy kinyújtsd a lábacskáidat, erre pedig eltalálja a házat egy meteor. Hehe. Majdnem, majdnem.

Három nappal ezelőtt mélán, épp csak jelzésszerűen csepegni kezdett a fürdőszobámban a radiátor szelepe. Tegnap este, mikor a mosogatógépet szerelték ki a helyéről (ez is szép történet), apósom meg sógorom, a Lacik, fellátogattak a radiátorhoz, hadd lám, mi történt vele. Lezárták a radiátort, kivonták a keringető rendszerből, aztán beállítottak a szerkezet alá egy vödröt, és lecsavarták a szelepet, hogy megnézzék, miért csepeg. (Nota bene, a sógoromat azonmódulag ágyékon lőtte a radiátorból kifolyó víz – nem nagy erővel, épp csak annyira, mintha a szobatisztaságról feledkezett volna meg így negyven fölött.) Megállapították, hogy a tömítőpikula halott, kell helyette egy másik, ez a radiátor kivonva a forgalomból, pár napig kibírjuk, minden oké. Egészen addig nem is volt baj, amíg a konyhában meg nem engedtük a meleg vizet. A Lacik szerencsére még fent kolbászoltak a fürdőszobában, mert ekkor a szelep leszerelése után a falon árválkodó csőből, ami egy leeresztőcső (tehát nem az, ahol bejön a víz a radiátorba, hanem az, ahol távozik belőle) folyni kezdett a víz. Mivel mindenkinek lenni tapasztalat, kipróbáltuk, milyen az, ha megengedjük bárhol a lakásban a meleg vizet. Az eredmény előrelátható volt: muszáj volt lezárnunk a kazánt, nincs fűtés és nincs meleg víz. (Ma a szomszédba vonultam át tisztálkodni törölközővel, tusfürdővel és tiszta bugyival a kezemben, ach, régi sátortáborok nosztalgiája.)

A Lacik tippjei szerint fordítva kötötték be építéskor a csöveket, a leeresztőcső valójában visszanyomja a fűtővizet. Mostanra vásott el az a külső csavar, ami eddig megóvott az árvíztől, mert a tömítőpikula már rég bemondta az unalmast a rozsda mennyiségéből ítélve. Mindez tizenakárhány évig nem is jelentett gondot, amíg a fűtés és a meleg víz külön érkezett a hálózatba (kazán+bojler), de mivel tavalyelőtt ledöglött a bojlerünk, és a kazán is tizenöt éves volt, vettünk egy multifunkci kazánt, ami a bojler feladatait is ellátja. Egy új tömítőpikulával megoldható a dolog, de ehhez be kell szerezni azt az új tömítőpikulát. Ha ez megvan, ismét megjelennek mind a ketten, felszerelik a tömítőpikulát meg a csavart, és újratöltik a keringetőrendszert, nekem meg újra lesz fűtésem és meleg vizem, áldott civilizáció.

Erre feltehetőleg még ma sor kerül, másként az Isten hidege fog megvenni minket, ti pedig megismerkedhettek összes olyan holmimmal, amik egy esetleges szibériai száműzetéskor is a blogra kerülhetnének. A Repülő Kutató persze ma elrepült Varsóba (gondolom amúgy ott se lesz trópusi meleg), a macskáknak meg beépített fűtése és elegáns bundácskája van, de én amúgy is egyre fázékonyabb vagyok mostanában, szóval szép jövő elé nézek.

Vakáció, mi? Végül is, sejthettem volna.

Hogy a blog profilját se vegyük semmibe: mielőtt a bejárati ajtó is bemondaná az unalmast, még gyorsan elslisszolok péksütiért, ehhez pedig más dekoratív darabok mellé a vaterás beszerzések harmadik csizmáját rántottam magamra. Nem egy trendi példány, de én bűnös módon szeretem a színes hasítottbőr csizmákat, ez pedig az összes kedvezménnyel meg miegymással együtt nem kóstált többe ezerötszáz forintoknál.

Ha nagyon nekikeseredem, és a péksütik mellé veszek vagy három szelet belga csokitortát is, többet költök el a sarki pékségben, mint a csizmára.

Mi naiv lelkek azt tervezgettük, hogy ma beöltözünk valami könnyű túracihába, aztán a kellemetes őszi napfényben mendegélünk egy kicsit a szép természetben. A szép természet a mi terveinkre válaszul ránk fújta az orrát, és ugyan megvan a maga siralmas bája annak is, amikor az ember ködben botorkál egyik fától a másikig, az ilyen programokat mégis inkább novemberre tartogatnám, amikor a fentnevezett fák kopaszok és feketén levedzenek, fölöttük meg hollók kárognak és varjak köröznek, mint egy óangol csatajelenetben. Szakajtsuk le minden hónap gyimilcsét.

Némi halvány esély még van ugyan arra, hogy felszakadozik a kinti trutyi, de ha esetleg mégse, itthon is van mit csinálnom, hajaj, de mennyi.

Aztán persze mégiscsak elmentünk. Látjátok a hősi elszántságot az arcomon?

A múltkori turkálózsákmányok közül ma vettem fel magamra az utolsót, ezt a csíkosat itt ni, és ha másnak nem, tanulságnak ez is jó lesz. Úgyhogy, sokadjára: Vizsgálj meg alaposan mindent, mielőtt megveszed. Ha több időm lett volna erre, valószínűleg otthagyom. Azt hazahozatalkor próba híján még nem tudhattam, hogy nem fog különösebben tetszeni magamon, de a többi problémácskát észrevehettem volna, amennyiben szánok rá egy percet, hogy alaposabban megnézzem. A megtévesztő gomboláspánt ellenére ez nem kardigán, hanem pulóver (kevesebb felhasználási lehetőség), középen az összevarrás közben félrecsúszott a csíkok illesztése, az egyik mandzsettán pedig van egy aprócska foszlás. Még gondolkodom rajta, hogy próbáljak-e segíteni rajta, vagy vonjam meg a vállam, és tegyem bele egy ruhagyűjtő konténerbe, de bármi is történjék vele, nem fog fájni érte a szívem. Pár fitying volt csak szerencsére, ha mennie kell, akkor megy.

Én is menőben vagyok máma, előbb piac, utána pedig bevágjuk magunkat az autóba, és elkocsikázunk az Aréna Plazáig. Falusi menni nagyváros. Bozse moj, valamikor tavasszal voltam utoljára a fogyasztás bármelyik nagy székesegyházában, bár várjunk csak, július végén egyszer beugrottam a WestEndben egy írószerboltba.

Úgyhogy a nagyobb móka kedvéért most beleugrottam a cowboycsizmámba is, adjuk meg a módját nekije.

Az idei ősz tényleg arról szól, hogy a Repülő Kutató időnként hazaugrik tiszta gatyáért, aztán rohan tovább. Tegnap este zuhant be Nagybányáról, hétfőn már fut tovább Varsóba, de amíg itthon van, tartalék macskakaját meg macskaalmot szerez (mindkettő autós elfoglaltság), valamint már tegnap elmosogatta mindazt, amit távollétében rettenetes háztartásvezetésemmel simán csak belezuhantottam a mosogatóba.

Hálából ma reggel áfonyás palacsintát sütöttem neki. Igen, ilyen kevéssel is beéri. Nekem viszont piszkosul ideje lenne visszarendeződni háziasszonyi üzemmódba, néha már az is elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt olyan idő, amikor hónapokig nem vettünk kenyeret, a mindennapi betevő zsemléinket én gyártottam le a két kicsi kezemmel. Úgyhogy tegnap szereztem végre élesztőt is. A remény hal meg utoljára. (Amit a múltkor vettem, zölden és szőrösen dobtam ki másfél hónap után.)

Ma viszont nincs szándékomban sütőnapot tartani. Ehelyett hajat mostam, különböző dolgokat kentem a képemre, és most megpróbálom rávenni magam, hogy nekiinduljak egy alapos káosztalanításnak, mielőtt a Bűnök Barlangjából kibuggyan az ablakon mindaz, amit az elmúlt hetekben odasuttyantottam a más helyiségekből.

Azon tűnődtem, amikor ma reggel kinéztem az ablakon abba a ködös takonyba, ami a mai időjárás képviseletében rezeg odakint, hogy tényleg elmaradt idén az október? Valahogy az az érzésem, a szeptember után (pedig az se tartott önmaga végéig) egyből a november következett, a kedvenc hónapom meg csendben eltűnt a sunyiba.

Mindez különösen azért jó kérdés a mai napra, mert én tartom az őszi szünet előtti utolsó órát az ifjúságnak, akik közül a tanító szakosok fele azonnal ágynak esett takonykórral az egy heti gyakszi után (az iskola roppant veszélyes hely), az óvodapedagógusok pedig már kedden úgy néztek ki, mint akikre tutira ráférne az az őszi szünet. Én mindenesetre harcra készen állok, bár rohadtul fázom, miként ez a magamra pakolt hatszáz réteg ruhából is látható.

És erre még jön sál meg kabát is.

Oké, csak majdnem, a dzseki öregebb, mint az országút. A nagy rohanások közepette* azt sem volt lehetőségem beblogni, hogy hétfőn mindenféle programjaim végeztével belődörögtem egy turkálóba, és vettem magamnak egypár további fölös rongyot, nagyrészt vad színekben meg mintákban, még nagyobb részt nem a jelenlegi időjárásra alkalmas vastagságban. Az egyik kivétel ez a szoknya itt la, amit a korábbi friss beszerzésekkel párosítva szándékoztam felvenni, és ez meg is történt, miként a mellékelt ábra mutatja.

Mivel megint rohanásban vagyok százöt perc neveléselmélet felé, nem tartok újabb tárlatlátogatást “mit-turkáltam-már-ismét” címmel, de ha valaki kíváncsi rá, kajabáljon nyugodtan.

* Ma még Pocit is visszavittem kontrollra a gombájával meg a fekélyével, szépen javul, két hét múlva kap majd egy vakcinát, oszt csókpuszi, viszont természetesen ma volt az a nap, midőn egyetlen autó sem volt hozzáférhető egy autókkal terhelt családban, az egyik Nagybányán, a másik szervizben, tehát taxival vittem dokihoz a dögicét (öregszem, no), egy Mercedes hátsó ülésén utazott, quelle luxe. Szerencsére már csak két tablettát kell belepakolnom, az első mohó alkalom óta ugyanis sajnos rájött arra, hogy a pástétomdarabka meglepit rejt, így szépen lenyalogatja róla a matériát, a pirula meg ott marad a tálkában magányosan és barbipink színben. Nincs más megoldás, mint elkapni a macskát a nyakbőrénél, és miközben ő a kezemben lóg és felháborodottan nyervog, oldalról belelőni a szájájába a tablettát. Szerencsére az állatorvos adott egy tabletta-továbbító készséget is, olyan, mintha egy vállról indítható rakétakilövővel dolgoznék, karmolás és harapás kizárva. Cserébe viszont utál. Mármint Poci. Megértem, én se vagyok túl szimpatikus magamnak ilyenkor.

Említettem már, hogy nemsokára itt lesz azoknak a keddeknek az időszaka, amikor marhára mindegy, fotózom-e reggel magam vagy nem, úgyse fog látszani jóformán semmi.

Na, elérkezett.

Nekem sorsom van, nem vitás, ma a Károlira megyek bosszút állni a reformációért előadást tartani a detektívfigurák változásairól. Mivel lövésem sem volt, mit vegyek fel, a végeredmény olyan lett, mintha egy Animus-kötet borítójának öltöztem volna, némi viktoriánus felhangokkal.

Nos, végül is az az előadás címe, hogy Holmes-tól Hole-ig, szóval nekem belefér.

Azt hiszem, mostanra eléggé nyilvánvalóvá vált, hogy nem én vagyok az az őtözködős blogger, aki a divatlapokat bújja, a legújabb luiviton táskáért ácsingózik, és összetojja magát a márkás holmiktól, vagy egyáltalán a márkáktól. Nos, tessék, itt a (részleges) cáfolat, amikor nemhogy összetojom magam egy köténytől, de direkt hozzá öltözöm, direkt felteszem a blogomra, és csak hogy felvehessem, kétféle csokis-áfonyás sütit is legyártok máma.

Naná hogy, ez itt ugyanis egy Marimekko. A finn látogatók hozták ajándékba, és velem most madarat lehet fogatni, de minimum muffintepsit.

A “hogyan etessük meg a macskával a pirulát” nagy kalandja viszont elmaradt. Beledugtam a tablettát egy darabka pástétomba, ez a mohó Poci pedig úgy lenyelte, mint kacsa a nokedlit.

Gyors kis délelőtt volt ez, fél tizenegyre már túlvoltunk piacon, heti nagybevásárláson a hipermarketben, na meg az állatorvoson is – ezúttal Pocit vittük, aki a szája egyik oldalán egy csinos kis gombatelepet kezdett meghonosítaani, a szája másik oldalán pedig (mint ez az orvosnál kiderült) egy nem csinos kis fekélyt.

A dokik mindig azt szokták kérdezgetni, nem változott-e a macska kedélye, na hát a mi macskáink kedélye csak akkor változik, amikor már tényleg világvége van, egyébként ugyanúgy zabálnak kétpofára és pattognak fel-alá, mint általában. Poci mindenesetre most marhára sértett, amit megértek, de ez nem fog eltántorítani attól, hogy holnap gyógyszert nyomjak bele a gombái meg a fekélye ellen.

A jövendő mészárszékről – értsd amikor Poci megpróbálja majd lerágni csuklóból a kezem – természetesen részletesen tudósítok.

Ja, és hogy a ruházatomról is essék szó, ha már őtözködős blog ez vagy mifene: az öt új csizma közül ez itt a második.

Ma kedves finn barátaink tették tiszteletüket nálunk, úgyhogy végre megteremtettem a lakás vendégfogadó részében azt az illúziót, hogy itt nem csak vedlenek a népek – a macskák szőrt, az emberek meg papírokat. Juhé.

Utcán valószínűleg nehezen ismernétek fel a kép alapján, lesz még rajtam kismillió réteg, sapka, sál, kabát, babámfüle.