Asszem most ebben a hónapban egészen speciálisan unalmas lehettem, mert ránéztem a statisztikára, és némiképp elhűlten állapítottam meg, hogy ilyen alacsony havi olvasottsága legutóbb 2017. júniusában volt a blogomnak. Valamit rosszul csinálok, és fogalmam sincs, mi az. Szerintetek?… Hahó! … Van ott még valaki?
No de azért nesztek galéria.
Meg vagyok én verve ezzel a famíliával, nem vitás. Miután tegnap éjjel kibontotta valamelyik idióta a falat, ma hajnalban fél egykor arra riadtam, hogy Fenrir vagy hogy a nyimnyámba hívják a farkast, aki megeszi a Napot meg a Holdat, aztán már nyakunkon is a Ragnarök, na szóval Fenrir valahol ott morog a közelemben. Mire magamhoz tértem annyira, hogy agnoszkáljam az égen a Holdat (basz nagy telihold volt, mellesleg), arra is rájöttem, hogy nem Fenrir az, hanem a Repülő Kutató, és nem a Holdat eszi, hanem horkol. Menet közben Pocit is felfedeztem, aki éppen az ágyam negyven százalékát elfoglalva aludt, és szintén horkolt, majd a következő hangok, melyek megüték fülemet, úgy szóltak, hogy bumm-bumm-bumm, pipipi, bumm-bumm-bumm, pipipi, amiből rögtön tudtam, hogy valamelyik eszement családtagom, arra is volt tippem, melyikük, lefekvés előtt betöltötte a szárítógépet, aztán otthagyta ebek és macskák harmincadjára, hadd zörögjön. Ebben a pillanatban begaloppozott Maci is, közölte velem, hogy nyiűű, majd kigaloppozott. És amikor azt hittem, megpróbáltatásaim végetértek, bzrrrr, elzúgott a fejem fölött egy poloska.
Asszem a poloska volt az utolsó csepp a pohárban. Tegnap délután, miközben maratoni összefoglalót tartottam a szociológia alapjaiból, ahajt a két és feledik óra környékén, mikor éppen a mechanikus és organikus társadalomról zöngicséltem, különös tekintettel a járványok kezelésére ezen társadalmakban, valamint arra, hogy miért vagyunk most olyan nyavalyásak és elveszettek, hirtelen megéreztem, hogy valami birizgálja a karomat. Lepillantottam, elnézést kértem, bocsánat, mindjárt jövök, csak épp kidobom ezt a poloskát, kivonultam a képből, kivágtam a dögöt a fürdőszoba ablakán, kezet mostam, visszatértem, aztán ugyanabból a lendületből folytattam tovább a nyulakkal és káposztával, illetve az elektromos hálózat karbantartóival, a wifi létezésével és más mütymüttyökkel illusztrált rövid áttekintést arról, miért vagyunk most másként szarban, mint például Kr. sz. 1400-ban lettünk volna.
Hát így esett, hogy én fél egykor megint kivágtam az ablakon a francba egy poloskát, kiszedtem a cuccot a szárítóból, megfésültem Macit (napi száz húzás a fésűvel, ez az alapadag), megittam egy kávét, aztán leültem takarót horgolni, és hozzá fegyverkovács műsort néztem, amiben olyasmik hangzottak el, hogyaszongya “fegyverkovács és patkolókovács vagyok, emellett meg harmincöt éve hivatásos Télapó”.
Meg van ez a világ húzatva, de piszkosul. Én nemkülönben.
Az éjjel a kettő közül valamelyik szőrös agyabuggyant kibontotta a folyosón a falat. Nem, nem viccelek.
Bundakesztyű, bundasapka, bundasál. Hogy izélné hegyesre a zuniverzum.
Már megint abban a viccben vagyunk, amelyben én kis jegesmaci ugyan tudomásul veszem, hogy még az ükanyám is jegesmedve volt, de ez nem változtat azon, hogy bizony én fázom.
Mintegy mellesleg megjegyzem, tavaly tavasz óta fázékonyságom mértéke a szopornyica éppen aktuális számaival korrelál, nem az időjárással. A francba.
Úgy éljek, jobban összehuttyant másfél óra onlájn rutyutyu, mint élőben a duplája vagy triplája.
A nap, amikor már nem odázhatod tovább a beismerést, hogy fodrászra vagy a nagyollóra van szükséged, mert úgy néz ki a hajad, mint egy böjti boszorkányé.
Legalább tényleg böjt van, na.
Megvagyok, de nincs bloghatnékom, nesztek egy fotó Kisbálnáról és Nagybálnáról.
Annyira várom a tavaszt, hogy csak na.
(A kép egyébként ismét egy piszok nad calász, ez csütörtökön volt rajtam tanításhoz, de még mindig jobb annál, mint ahogy most kinézek. Inkább ne képzeljétek el.)
Körülbelül félórával azután, hogy arról győzködtem a Repülő Kutatót a lidli parkolójában, végső soron nem állunk mi olyan rosszul (vö. “pandemic fine”), nincs hitelünk, nincs adósságunk, van még munkánk, be tudunk vásárolni, még nem öltük meg egymást, és tavasszal meg fogok tanulni jutyúb-videókból vakolatot renoválni, ja meg a Supralux Seasons festékből venni kell olyat, hogy Tavaszi Lóhere, ami persze átkozottul nem lóhere-színű lesz, mint ahogy az Őszi Avar sem ősziavar-színű volt, hanem mandarinos gumicukor, így a Tavaszi Lóhere is valami olyan lesz, mint a folyosói pipeződ; és körülbelül tíz perccel azután, hogy vettünk a piacon friss bébimángoldot, rukolát, hónapos retket, és örvendeztünk annak, hogy végre van kecskekefir meg kecskebrie – na szóval mindezek után hirtelen kiderült, hogy nincs meg Emese kulcsa, és mi nagyon gyorsan és nagyon zivatarosan bepánikoltunk, amíg meg nem találtuk azt a nyavalyás kulcsot.
Emesében. Az indítóban.
Mindezek után talán nem meglepő, hogy miután enyhén ventillálva és igen óvatosan hazacsorogtunk Emesével, majd kipakoltuk a hetibevásárlást meg a piaci zsákmányokat, afféle igazi magyaros módon indítottuk be a nap további részét, egy-egy kupica pálinkával per kopf.
Definitíve szükségünk lenne egy minivakációra. Vagy kettőre.
Íme, Medveczky Medve úr, amint (ez évben először) nanrágot húz, és eltotyog macskakajáért.
A kezemben az a lila izé a lidli szerint egy “fitnesztáska”. Mivel az én fitneszgyakorlataim gyaloglás formájában szoknak megesni valamilyen bolt irányába, tulajdonképpen korrekt.
Mint talán emlékeztek, horgoltam a húgomnak egy nagy dög takarót szülepésnapi ajándékba, de persze nem mutattam be teljes pompájában, csak készülődés közben lehetett megszemlélni november végitől kezdődően. Itt,
meg itt
meg itt
meg itt
meg itt,
és végül szállításra készen itt:
Most találtam meg a fotómasinámon egy olyan képet, ami teljes készenlétében ábrázolja, de hát azzal sem jutunk többre.
Überfasza takaró, ha mondhatok ilyet. (Kegyetlen nagyanyáim voltak, akik fontosnak tartották megtanítani nekem, hogy “az öndicséret büdös”. Átkozott kálvinizmus, mit ne mondjak.) Viszont, attól tartok, be kéne iratkoznom valami “hogyan fotózzunk takarót yol” tanfolyamra.
Csak a szokásos harminc réteg, seggenülős tancsitancsihoz. Drukkoljunk, hogy ezúttal ne essen ki alólam a Teams, miközben a megnyilvánulás céljairól és az azokhoz kapcsolódó stiláris elvárásokról zöngicsélek.
Az oktatási asszisztensem mindenesetre már elhelyezte magát a tancsiszobában.
Mint tudjuk (ugye tudjuk?), én nem vagyok különösebben világjáró egérke, piszok nehezen indulok bárhová, de ebben a szopornyicás időben igaz nosztalgia fogott el aziránt, amikor csak úgy fogtuk magunkat, huss, és elutaztunk Bécsbe, mert erre szottyant kedvünk. Elő is turkáltam egy fotót, én meg október vége meg Bécs, remek.
Mint látható, vigyorogtam is, mint egy fakutya.
(Nyilván továbbra sem leszek világjáró egérke, az éjjel pl. azt álmodtam, hogy a RK mindenáron el akart vinni Zürichbe(!) téli olimpiát nézni(!), és én nem tudtam, hogyan közöljem vele nagy lelkesedése közepette, hogy nekem ehhez semmi de semmi kedvem.)
Rövid, de határozott lépéseket tettem annak erányába, hogy tavaszba rántsam a nappalit (leszarom, milyen hónap van és hány fok, nekem most tavasz kell, és punktum).
Még csak az elején vagyok, de máris gyorsan lőttem egy fotót a párnákról (egy kis régi, egy kis új), mielőtt a családtagjaim mindent összeszőröznek és/vagy szétnyomkodnak a nagy seggükkel.
Ez itt most ismét egy Pinokkió-poszt lesz, mert amúgy mi a francot tudnék felmutatni egy hétfői napon, amikor még (onlájn) tanítás sincs, nekem meg semmi okom kimenni a fincsi meleg lakásból?
Azért ennyire nincs ugyan meleg, de ha már hazudunk, hazudjunk jó nagy svunggal, neszpá.
Kicsikét gombócformába öltöztem a heti nagybevásárláshoz, a fekete polárruha alatt például további három réteg van rajtam, közte egy olyan pitonmintás tunika, amit még sose látott a nagyérdemű, mert mindig csak téli alsóizének hordom rittyegő hidegek esetére.
Az őtözködési modzsómat kivitte az ablakon a hideg, pláne hogy megint délutáni műszakom lesz az oskolában, és seggenülve sokkal jobban fázom, mint általában a teremben.
Kéne varrni pár puha, meleg kardigánfélét, mert ez a legmelegebb kardigánom, amit itt láttok rajtam fent, és azt hiszem, nem kell magyaráznom, miért nem mutogatom többet. De legalább sütöttem ma már egy veknit, az is valami.
 | mák - 11/248 – Büzgencs |
 | Marinéni - 11/248 – Büzgencs |
| mák - 11/249 – Fonal |
 | magyaroramegminden - 11/249 – Fonal |
 | Zsuzsi - 11/248 – Büzgencs |
Minden nap más - mindennap más 