Szökőnappal együtt is elég fakó-taknyos kis hónap volt ez, de azért egy galériára való tarkabarka bármilyen vacak hónapból kihozható…
február 2020 havi bejegyzések
7/182 – Bicikli
Nekem, mint mondani szoktam, olyan dús és izgalmas szociális életem van, mint egy pandamackónak, karmikus pechjeimet ismerve pedig abban sincs semmi meglepi, hogy amikor esetleg épp lenne valami buli a láthatáron, akkor én a) másnap hajnalban indulok Esztergomba, b) aznap estig tanítok Esztergomban, c) beteg vagyok éppen, d) beteg vagyok éppen az agyamra, és súlyos, átmeneti mizantrópiában szenvedek.
Ma este természetesen buliba lennék hivatalos, mindeközben meg én éppen c), úgyhogy megint kénytelen vagyok szkippelni a mulatságot, pedig ezúttal se tancsi, se mizantrópia. Mire viszont Újlipóciában a többiek beleugranak a nagybőgőbe, én már megittam a két kanna teámat, aztán bealszom a futonon. Mindemellett ki kellett kúszni már végre egy kicsit a szabad levegőre, mert nem kotolhatok taknyos zsebkendőimen a végtelenségig, úgyhogy gondoltam, megreszkírozom, hogy elballagjak a könyvtárig, az csak kábé nyolc perc oda, nyolc vissza, annyit kibírok. Most van a helyi szavazás a “mi legyen a biciklis híddal” témáról, és amióta Bürgüncfalván tengetem az életem, először kérdezte meg tőlem bárki is a véleményemet valamiről, hát akkor meg hadd élem ki magamat mint citoyenne.
Fel is öltöztem teljes középcsoportos sikkembe, lásd mellékelt ábra,
mert egyrészt miért ne, másrészt ha van egy új kötényruhám, nyilván ki akarom vinni világot látni, harmadrészt pedig az efféle áutfitek elég hathatósan terelik el a figyelmet a fejemről, különös tekintettel az orrkörnyéki részekre, amelyek a nemes kordovány bűrhöz váltak hasonlatossá, amióta itthon pocolok, és az orrom fújom szakmányba.
Egyetlen valamivel nem kalkuláltam: azzal a tünetegyüttessel, ami akkor köszönt be, ha a takonykóros ember kimegy a kellemes friss levegőre, majd pedig onnan bemegy egy fűtött helyiségbe. Normális körülmények között persze mindenki természetesnek veszi, hogy február végén egyesek orrfújást használnak a beszédükben központozásul, de ezek itt most nem normális körülmények. Hálistennek a járványokról való koncepciókat igen hathatósan átalakították a zombiapokalipszisekről szóló filmek, úgyhogy próbáltam vidoran kommunikálni, és élénken pislogni a szemeckéimmel, így ezúttal megúsztam, hogy szenteltvizet és domestost locsoljanak felém.
És szavazni is szavaztam, hurrá.
Szaporulat a szekrényben – Terven és magamon kívül
A jelen blogévre azt fogadám meg (megint), hogy nem veszek magamnak cipőt, ruhát, anyagot, semmit, egyáltalán nem. Ez ment is fél évig rendesen, leszámítva egy vis maior esetet, amikor ott találtam magam Pécsett egyetlen pár cipőben lesántulva, és muszáj volt tennem valamit, hogy egyáltalán hazajuthassak. A héten viszont lelki és testi nyavalyáim következményeképpen lábbal tapodtam az oly szép fogadalmat, és vettem mindenfélét. Egy kis szerencsével további fél évig ismét rendes kislány néni leszek, de addig is hadd mutatom be, milyen erányokba züllöttem el hirtelen.
Item, vettem anyagot. Ilyet.
Három méter hetven centi pólóanyag egy körúti megbolondulós anyagboltból. Olyan passzentos dolognak tűnt, heh. Nyilván majd nyári ruha lesz belőle, valószínűleg több darab is.
A megbolondulós anyagbolttól nem messze lakik a körúton egy Cream outlet, ahol a másutt el nem kelt cuccaik szoktak kikötni, aztán napról napra olcsóbbak lesznek, végül pedig valószínűleg ledarálják őket, vagy valami még ennél is rémesebb módon kerülnek egy fast fashion ruhák temetőjébe a harmadik világban. Mikor nekem sikerült becsámpáznom oda szerdán, épp ott tartottak, hogy a földszinten 200 HUF egy darab, az emeleten meg 100, innen már a temetőbe visz az út.
Vagy haza hozzám. A túlméretezett, paradicsomszínű high-low pulcsit már láttátok rajtam csütörtökön, de vettem egy irgalmatlanul pink, jóformán hordatlannak tűnő zseníliapulcsit is. Finom, puha, meleg, öregeknek ez való.
Ezt a balti-zöld bársonykabátkát sem hagyhattam ott, mert nem.
Nehéz fotózni a természetes színét, de valami ilyesmi:
Ezek a gyűrt taft szoknyák már a kétezertízes évek elején kimentek divatból nagy sajnálatomra, és egyre kevesebb akad belőlük turkálóban is, de most találtam egyet, hurrá.
A dereka kicsit elfeslett, de tíz percet kellett belefektetnem tűvel-cérnával a kezemben, és most már teljesen oké.
Ezt itt sose vitte volna haza senki, és valószínűleg én is kapok a fejemre azoktól az olvasóktól, akik szeretik a csinos testhezálló holmikat, de hát mit tehetnék, én a bumfordi kötényruhák szerelmese vagyok, úgyhogy hazajött velem. És zsebe is van!
Miután belekeseredtem a kerettantervekbe, cipőket is vettem magamnak. Pirosból sosincs elég,
ez a Clarks meg nem is cipő, hanem lábra való kesztyű.
Attól még persze az első hordáskor valószínűleg feltöri a lábam, hogy aztán a későbbiekben soha többé ne tegye, már van némi tapasztalatom a Clarks cipőkkel.
Ja, és ezt nem én vettem magamnak, hanem a Repülő Kutatótól kaptam ajándékba. Ez is egy kesztyű. Bokszkesztyű. Nyamnyam.
Hát így léptem én a züllés útjára, és nem is apróztam el ezt az útralépést, de ha minden jól megy, szeptemberig nincs több ilyen ereszdelahajamat.
Ha minden jól megy, ofkorsz. Másként viszont…
7/181 – Menta
Kicsit kezdem unni, hogy az a tűz és ragyogás, ami minden sorscsapáson átvisz, leginkább a “már megint úgy felkúrtam az agyam valamin, hogy dühömben csakazértis és irgumburgum” formájában szokott megjelenni. Igen, jól sejtitek: ebből a takonykórból is a düh fog kivinni, nem egyéb.
Különösen dühítő (bár nyilván a blogolvasókat ez szórakoztatja leginkább, én meg az a fazon vagyok, aki a közönségért bármit, úgyhogy természetesen elmesélem), amikor fogcsikorgatva valami hasznos-egészséges dologba próbálok belekezdeni, aztán ez olyan radikálisan röhögséges következményekbe csap át, hogy öröm nézni. Mármint kívülről. Ezúttal például én süsübogyó azt találtam ki, hogy légutaim és általános állapotom javítása érdekében bele fogok ülni egy nagy kád forró vízbe, amibe gyógynövényes fürdősót szórok quantum satis, és ezzel fogom delektálni magam.
Az egész már a kezdetektől el volt pacsálva, bár nehéz megtalálni a kezdeteket. Talán az volt az, amikor pár évvel ezelőtt muszáj volt kicserélnünk a kazánt, és egy olyan modern ketyerét szereltek be a régi helyett, ami egyúttal kiváltotta a bojlert is, haladjunk a korral. Nos, azóta nincs olyan, hogy a lakás bármelyik csapjából igazi gőzforró víz folyna, ezúttal is felcsavartam ütközésig a melegvizes keverőt, de nem jött belőle, csak langy nyári szellő, úgyhogy a “lehántom köntösöm, és belelebegek a kádba” helyett muszáj volt kettőt fordulnom klaffogó papucsomban a konyha és a fürdőszoba között, mindkétszer felcipelvén az elektromos vízforralót, tele igazi forró vízzel, amit belezúdítottam a langy nyári szellőbe, és így végül sikerült elérni valami olyan hőfokot, ami a “forró fürdő” fogalmát súrolta. Alulról. Képzavarral.
Másrészt, ha belegondolok, a kezdetek, amikortól minden el lett pacsálva, akkorra datálhatóak, amikor megépítették a palotánkat. Én már egy igen kései fázisban szálltam be a dologba, talán a beépített konyhabútor megrendelése környékén, amikorra már kész volt tokától-bokáig, burkolatoktól szaniterig minden, nem is beszélve a beosztásról meg az összes többiről, ami miatt morogni szoktam. Anyósoméknak ez volt az első ház, amit építettek életükben, márpedig azt minden építész tudja, hogy az első házad az ellenségednek építed. Ezt ők, nem lenni nekik tapasztalat, nem tudták. A Repülő Kutató, akinek véleményeznie kellett a dolgokat, egyrészt huszonhárom éves volt, másrészt meg igen sikeresen be van oltva belsőépítészet és lakberendezés és effélék ellen. (Hogy mást ne mondjak, huszonév együtt töltött idő után is képes még olyanokat kérdezni tőlem, amikor én rábökök egy bútorra az Ikeában, hogy “na ezt”, hogy “és, öö, hová teszed? és elfér ott?”. Hahh.) Ehhez képest én tervrajzok között nőttem fel, apám építész volt, mostohaapám építész volt, anyám meg szintén építészként végzett, szóval képzelhetitek.
Az előbbi bekezdés hosszú bevezetője csak ahhoz kellett hogy a kádat elmagyarázzam. Mi indiánok, akiknek lenni tapasztalat és előrelátás, figyeljél jól, édes fiam, Lyukas Gumi, készen vett lakásnál belenyugszunk ugyan abba, amit ránk mért a sors, de ha nekünk kell fürdőkádat választani, akkor előbb, horribile dictu, beleülünk ruhástól, hogy megnézzük, működni fog-e nekünk ez a kád. Nos, ezt nyilvánvalóan senki nem tette meg, mert az egész helyrajzi számon nincs olyan, akinek a fizikai paramétereire működni tudna ez a kád. Tényleg. A RK derékig kilóg belőle, én meg nem tudok lazítani benne, mert ha ábrándosan letámasztom a fejem a szélére, óhatatlanul lecsúszom, és bugyborékolni kezdek, miközben a lábam bokáig kilóg a túlvégen.
Na hát ezt a kádat töltögettem én langy nyári szellővel egy relaxáló fürdő érdekében, merthogy a remény hal meg utoljára. És a remény érdekében elővettem a fürdősót. Az aljas gonosz fürdésnehezítő kád ellenére is van a házban egynihány fürdősó, ezúttal én egy mentás parajdi fürdősóra szavaztam, ami valamikor a kád és a kazán között került a házba, a címkéjén mindenféle erőltetett góbéskodások meg rovásírás, és ez volt a harmadik kezdetek, amikortól el volt pacsálva minden. Megnéztem az adagolási útmutatót (hálistennek legalább az nem rovásírással volt rajta), aztán belezúdítottam a kádba, kavartam egyet rajta, és hagytam, hadd teljen.
Megtelt. Hát, gyerekek, én még életemben nem láttam ilyen gusztustalan pocsolyát. A szárított menta megszólalásig úgy nézett ki, mint a teazacc: fele a kád alján, fele a víz tetején ringatózva, közötte meg egy zavaros lélötty. De hát mit volt mit tenni, belemásztam.
A következő tíz perc nagyrészt káromkodással telt, miközben próbáltam életben maradni az ide-oda lötyögő sós mentateában, ami ráadásul csúszott, mint a bagolyszar, és már a túlfolyóig ért, de én még mindig kilógtam belőle olyan stratégiai pontokon, amikre jó lett volna a forró fürdő, amikor pedig megpróbáltam nyakig merülni, törvényszerűen kibukkant a lábam a túlvégen, bugyborékolás, pánik, csapkodás. Kábé úgy festhettem, mint egy karácsonyra vett élő ponty, ami miatt három napig nem tisztálkodhat a család, mert annak szentestéig a kádban a helye, ne nyikorogj, fiam, Töhötöm, ezt én még Teca nénjétől tanultam, hogy így kell. (Megjegyzem, nálunk gyermekkoromban egyszer egy csuka volt a fürdőkádban, bár nem karácsonykor. A RK még rosszabbul járt, vele egy fél szarvas nézett szembe a fürdőkádból, mikor gyanútlanul hazajött valahonnan, és nem is sejtette, hogy a vadász nagybácsi vizitelt aznap náluk. Hajh, nyolcvanas évek káeurópai panel-fürdőszobái, de sok érdekes dolgot láthattatok valaha.)
Hát így esett, kéremszépen, hogy én a gyógyulás útjára léptem, legalábbis fejben, mert a test ugyan még erőtlen, és a takony dúsan tenyészik, de már elég dühös vagyok ahhoz, hogy ennek a szarnak a jövő hétre írmagja se maradjon. Ha pedig azt hinnétek, extra mennyiségű költői túlzással írtam meg ezt a bejegyzést, tessék, így nézett ki a sós mentatea, mikor már lefelé eresztettem azt a rühes kádat:
Igen, a szmötty utána ott maradt az aljára ragadva. És hosszan kellett csiszatolni, hogy lejöjjön a kádról. És ha gyanúsan mentaízű halat fogtok a következő napokban a Dunából, én voltam az, itt tessék reklamálni. Meg a parajdiaknál.
7/180 – Karmikus pech
Miután a mai napot azzal kezdtem, hogy villámló gyorsasággal csurig töltöttem három zsebkendőt, beláttam korlátaimat, és búsan nekikezdek, hogy a hét hátralévő részére lemondjak minden programot, ami azt igényelte volna, hogy a) kilépjek a lakásból, b) hosszan pofázzak diákoknak, c) órákon át rázassam magam a tömegközlekedéssel.
Az Isten verje meg, én tényleg nem ezt a lovat akartam. Az úri közönség megnyugtatására viszont elmondanám, hogy 98% biztonsággal nem koronavírus, merthogy nem passzolnak a tünetek (hejhó, épp a saját taknyomba vagyok fulladva, a lázam meg csak hőemelkedés, az is csak délutánonként). A hiányzó 2% amúgy annak a karmikus pechnek van fenntartva, ha véletlenül a 880-as busz vált volna a vírus helyi epicentrumává, mondjuk, valahol Dömös és Pilismarót között. Kitelik tőle. Tudjátok, Pilis szívcsakrája meg effélék.
Nyilván a legkevésbé sem vagyok mutogatható állapotban: csak a számon át bírok levegőt venni, az orromra meg muszáj előkotorásznom a hámosító krémet, mielőtt teljesen kisebesedik, és lényegében pizsiben vagyok, mert minek strapáljam magam. Úgyhogy (hirtelen fordulattal) nesztek, itt vagyok. Bár ebben épp most nem találom túl nagy örömem.
7/179 – Beszámíthatatlan
Hát kérem, én ma azért nem írtam eddig, mert reggel be kellett pendliznem a nagy székesfőfaluba, hétfőn ugyanis nagy plénum előtt kerekasztalbeszélgetek, és ahhoz kellett egy előzetes kerekasztalbeszélgetés, hogy tudjuk, miről, hogyan, merre, meg a többi izé.
Most már ugyan pizsiben (plusz nyafogóruhában) vagyok, itthon, előttem egy kanna tea, és nemsokára elhelyezkedem stabil oldalfekvésben a futonomon, de reggel még ilyen tiptop voltam, hejj.
Amúgy ez az a cipő, ami akkor kedden volt rajtam, amikor végigfutottam Esztergomot, és azóta fáj a talpam. Nos, a mai nap után egyre erősebb bennem a gyanú, hogy a cipő a hibás, mivelhogy ma meg Budapeftet futottam végig, és most kicsike csillagokat látok, valamint igencsak szégyellem magam. Merthogy, izé, voltam kozmetikumboltban. Meg, khm, anyagboltban. Meg (ezt már be se nagyon merem vallani) turkálóban is.
Fogjuk a fejemet eltömítő takonyra és az ebből származó beszámíthatatlanul kiszámíthatatlan állapotra, az elég jó védekezés. Vagy legalábbis remélem, hogy az.
7/178 – Légutak
Amikor hajnali háromkor arra ébredsz, hogy nem kapsz levegőt, mert a légutaid teljesen elcsömöszölődtek, mire pedig sikerül kifújnod az orrod, siralmasan fel is ébredtél, de teljesen, viszont semmihez nincs ebben az időpontban eszed, leszámítva olyan jól bevált aprószarokat, mint a horgolás meg a Midsomer Murders valamelyik korai évada.
No de legalább valaki kifejezetten kedvel engem ilyenkor, mert nagy vagyok, langyos, és nehezen mozdulok.
7/177 – Gyakszi
Csendben reménykedtem ugyan, hogy a tegnapi “igyunk-egy-Coldrexet-mielőtt-felfordulunk-hirtelen” csak sunyi kis hipochondriás roham volt, de nem. Tényleg kaparatorkom szezon van, legalábbis nálam itt. Egyelőre ez ugyan pusztán annyit jelent, hogy időnként ordas nagy köhögések szakadnak ki belőlem, és szokatlanul halk a hangom, szinte suttogós (ha felhangosodom, na akkor jön az ordas nagy köhögés). Viszont ha nem állom útját, lesz ez még ennél cifrább is.
Nyilván az ilyesmi mindig gondos mérlegelés után dönti el, mikor szakadjon a fejedre, és ezúttal is igen magas pontszámot tudnék adni neki “tudod kivel szórakozzál” kategóriában, ugyanis mától kezdődik a gyakszihét. Ez azt jelenti, hogy csak pénteken kell tanítani mennem, addig mindenki elvonul egyéni gyakorlatra, ki ide, ki oda, nekem meg nem kell hosszú-hosszú órákon át pofáznom. Cserébe viszont egy efféle félszabad hét éppen arra lenne jó, hogy tudományos tevékenységet folytassak, mert másként megeszi a fene a disszertációmat. Úgyhogy amit a kaparatorkommal megnyertem a vámon (“úgyse kell beszélnem, hurrá”), azt elvesztem a réven. Én, mi tagadás, még legjobb állapotomban is rettentő sok hörgés-morgással művelek bármiféle tudományt, nemhogy akkor, amikor nyűgösen iszom kannaszámra a teákat.
Úgyhogy, tessék, ez a leginkább kifejező kép, amit a mai naphoz és jelen állapothoz társítani tudok.
7/176 – Zoom
Ma a hajnalt zsemlesütéssel kezdtem, visszaalvással folytattam, most meg a pokrócom alatt üldögélek bágyadtan, és az imént ittam meg egy Coldrexet, mert az az érzésem, bujkál bennem valami. Na jó, lehet, hogy csak a lustaság az.
A közönség mulattatására a fentiek miatt inkább azt mutatom meg, vajon mi lehetett az oka annak, hogy a héten több alkalommal is hiába kerestük távozáskor-érkezéskor Pocit. Nem tudtuk megtalálni, pedig végigjártuk az egész lakást. Nos, a kis büdös talált magának egy új kuckót, és erre csak akkor jöttem rá, amikor a Bűnök Barlangjában üldögélve egyszer csak meghallottam, hogy valaki horkol.
Nézzétek csak!
Hm, menjünk közelebb.
És még közelebb…
Most persze nem tehetem vissza a kék anyagok polcára a türkiz polárokat, mert akkor mi lesz a cicmic kiskuckójával. Shit.
7/175 – Alsó, felső, király, ász
Ím, itt vagyok, jól láthatóan, ámde darabokra vágva. Alul tikokkal meg macskákkal,
fent pedig tikok nélkül, de méginkább macskával.
Békés szombatot vajmi.
Eská 7/19 – Bélésjavítás, megint
(Ha már ilyen szépen belejöttem az újracuccolt újracuccok újracuccolásába, ugye. Figyelmeztetnék mindenkit, hogy a képek még a szokásosnál is rondábbak lesznek, a varrógép melletti lámpa ugyanis azt mondta bekapcsoláskor, hogy pukk, és nem volt itthon más villanykörte, csak valami jéghideg fényű undormány, aminek a sugára folyton hasraesett még a matt felületeken is.)
Szerintem ti már nem is emlékeztek erre a táskára (négy és fél év után nem meglepő, hehe), arra meg pláne nem, hogy én ennek mit csináltam a bélésével. Leginkább azért nem emlékezhettek, mert őfelsége elkezdett foszladozni itt-ott, én meg egyre kevesebbet használtam, aztán egyszer csak teljesen szétfeslett belül, én pedig félretettem azzal, hogy “na majd”. Ennek a “na majd”-nak most jött el a “na most”-ja, és én persze tudom, miért tologattam eddig, de ha “na most”, akkor nem cicózunk tovább, hanem nekifekszünk, még akkor is, ha előreláthatólag sok szopással jár majd a meló, és az meglesz, nekem elhihetitek.
Ennek a nyomorultnak ugyanis megdöglött a bélése, de nagyon.
Természetesen nem az a része, amit én eszkábáltam rá a múltkoriban. Az állt még, mint katiban a gyerek. Viszont körülötte minden szétfeslett, amit gyárilag sikerintettek bele. Hát akkor béleljük újra (sóhaj).
Mindenekelőtt kibontottam a táskából a komplett bélést, leszedtem fércszedővel az általam kreált zsebeket (kár lett volna értük, nagyon jó kis praktikus zsebek voltak), és a szétbontott bélés alapján kiszabtam egy alkalmatos vastagságú vászondarabból egy új bélést.
Visszavarrtam rá a zsebeket. Az egyikbe gyártottam egy osztóvarrást középre, hogy jobban kihasználható legyen,
a másikra meg varrtam egy újabb anyagdarabka felhasználásával még egy további kis alsó zsebet, a sarkára pedig vissza a már jól bevált kulcstartó karabineremet.
(Megjegyzem, ez a leginkább színazonos kép az összesbül. Sajna, csak úgy sikerült összehozni, hogy felálltam a székre, elég messze a gleccserfehér villanykörtétől, zoom. Nem mászhatok minden alkalommal a székre, amikor valamit le akarok fotózni, nemdebár.)
Erik összevarrta az új bélés oldalait, az aljára is kialakítottam a kiöblösödést a szokásos eljárás szerint. A kész miskulanciát viszont nem lehetett másként belevarrni a táskába, csak kézzel. Hát nem állítanám, hogy egy kéjhömpöly volt, de végigküzdöttem magam rajta, és most van egy újrabélelt táskám, amit megint tudok használni, hurrá.
Sajna a fogantyúja is csúnyán foszlásnak indult, és azzal is kezdenem kell valamit az igen közeli jövőben…
7/174 – Keret
Elolvastam a ma megjelent 1-4. osztályos kerettantervet Magyar nyelv és irodalomból, majd leültem, és cipőket rendeltem magamnak a Sarenzáról. Cipőket.
Ennél többet, azt hiszem, nem kell mondanom.
Eská 7/18 – Az újracucc újracuccolása
Emlékeztek ti még erre?
És arra is, hogy eredetileg hogyan nézett ki szegénykém?* Hát kérem, azóta lefolyt az idő vizén másfél év, a tallérokból kreált rátétek megöregedtek kicsikét, a leszedésük után pedig nem lehetett teljes mértékben eltávolítani a ragasztót. Mivel a táska továbbra is nagy, könnyű és pakolós darab, kapott egy újabb esélyt.
Egy igen tarka esélyt.
* Mintegy mellesleg: az eredeti bejegyzésben szerepel egy kitérőcske mindenféle macskákról, különös tekintettel egy olyan képzeletbeli példányra, aki óbégatva és befogadásért könyörögve megjelenik a teraszon. Mindez majdnem tizenöt hónappal Lóci antréja előtt. Ó, én próféta lelkem, mondhatnánk.
7/173 – Öreganyátok
Múlt kedd óta (akkor száguldottam végig Esztergomon a kérdőíveimet összegyűjtögetni) teljesen röhejes módon fáj a lábam, még pontosabban a talpam-sarkam. Legeslegpontosabban fogalmazva a talajtól számított két centis magasságban fájnak a lábamban az alkatrészek, ha ráállok ennen lábaimra, na. Én ezt nem értem. Aznap is kényelmes-futkorászós cipő volt rajtam, azóta is minden nap kényelmes-futkorászós cipőket vettem fel. Ráadásul nem este fáj leginkább az egész napos strapa után, hanem reggel, mikor felébredek, és letotyogok a konyhába kávéért. Úgy sántikálok ilyenkor, mint egy rőzsegyűjtő anyó a mesékben, szerencsétek, hogy öreganyátoknak szólítottatok, hehh.
Azt csak mellékesen jegyzem meg, hogy az “öreganyád” általában zavart szokott okozni a fejekben, hogy ugyan miért olyan nagy szerencse levénasszonyozni valakit, és ez a zavar addig tart, amíg meg nem adjuk a magyarázatot, hogy az “öreg” régen “nagy” jelentésben is használatos volt, vö. öregbetűs könyvek meg a lábam öregujja, úgyhogy a királyfi/szegénylegény a nagyanyjának szólította a boszit, és ezért nem harapták kettőbe, vagy ezért nem változtatták gőtévé ott helyben. Szívesen, máskor is, a tavaszi félévben magyar nyelvtörténetet is tanítok, és őszinte élvezettel teszem.
A fentihez hasonló őszinte élvezetet sajnos nem tudok felmutatni abban az akcióban, amit tegnap este műveltem el, miután majdnem-négykézláb hazajutottam egész napos pofázásomból, aztán a Rend és Rendszeresség szellemében nekiláttam végre kenyeret sütni. Majdnem elkoppantam menet közben, olyan ólomsúllyal tört rám az álmosság, és a művelet végét, amikor a kenyér már ott ült a sütőben, rá is bíztam a Repülő Kutatóra. Ő már kívülről fújja amúgy az instrukciókat (“tíz perc után csipog a sütő, akkor le kell húzni 200-ra, negyedóra múlva kivenni az aljából a tálkát a forró vízzel, újabb negyedóra után kivenni a kenyeret”), és ezúttal is megcselekedte, amit megkövetelt a haza. Meg a kenyér. Kenyerek.
Ezek itt.
Ezeket ticinói kenyérkéknek hívják, és még saját wiki-oldaluk is van, bizony.
Mostanra már, remélem, hozzászoktatok elmém bakugrásaihoz, úgyhogy nem fog zavart okozni, ha ezek után a lábfájás-öreganyátok-ticinóikenyér vonalon a következő ugrás a “mi a nyavalyát vegyek fel máma” állomáshoz visz, melyben ugyan ma reggel is megpróbáltam én balga ellenállni a cikcakkruháknak, de hát jó vicc, épp a hétvégén varrtam két újat, és még csak az egyik volt rajtam, ez így nem maradhat.
Úgyhogy tessék, ma ezzel ütöm ki a diákok szömit.
Némi büszkeséggel jegyzem meg, hogy még így is finom vagyok és visszafogott, mert tudnék én ennél rutyutyubbat is, ha nekiveselkedem. Ez a két sapkalap például még sose volt eddig bevetésen, és a felsőt nem is láttátok még, mert azt a mai cikcakkruha után maradt nyeszelékből ütöttem össze, de ami késik, nem múlik. Látjátok ti még ezeket az én fejemen!
Úgyhogy akkor most táncos (és félsánta) lábbal el, tanítani.
7/172 – Élesztő
Már megint kezd kicsúszni seggünk alól a Rend és Rendszeresség (tudjátok, amiben előre tervezünk és főzünk és egyéb anyámkínja), ehhez pedig bőven elég volt, hogy egyesek, akikre nem akarok ujjal mutogatni, elvonuljanak egy komplett hétvégére kéjutazni a családi síelésükre. Mi ugyanis, tisztesség ne essék szólván, lassan odajutunk, hogy ennyi erővel egy zsákfaluban is lakhatnánk, nem pedig a Dunakanyar Ékszerdobozának közepiben. Nem elég, hogy tavaly hosszú, türelemmel viselt szenvedés után meghótt az úton túli kisbót, ahová át lehetett futkászni egy joghurtért vagy egy élesztőért, ha éppen arra volt szükség, de nemrégiben bezárt a tőlünk egy kilométerre lévő nagybót is. Állítólag renoválják, és nagyon ajánlom nekik, hogy ez legyen, mert ha ebből is kinai mindenárulunkot nyitnak, engem definitíve megüt a guta. Az ugyan nyilván nem volt eddig sem kéjhömpöly, amikor este hétkor vagy valami más ehhez hasonlatosan kellemetes időpontban leszálltam a hazafelé tartó buszomról, hogy bekússzak valami éppen nélkülözhetetlen izéért, majd hazacölönkéljek a retyerutyámmal, de ha még ez a lehetőség sem lesz adott, az a szégyen fog érni, hogy az ebédszünetemben fogok kimászni Esztergomba olyan cuccokért, mint egy joghurt vagy egy élesztő, és negyvenöt kilométerről döcögtetem haza a busszal.
Summa summárum, ha nincs heti nagybevásárlás Emesével, meg vagyunk lüve, de teljesen. Tegnap este, mikor fél kilenckor derült ki kovászetetés közben, hogy a hűtőben spájzolt élesztő már zöld és szőrös, majdnem elbőgtem magam. (Nem a kovászba kellett, hanem az öregtésztába, amit az etetéshez kivett kovászból csináltam. Bonyolult dolgok ezek, hajh.) Na persze a hétvégén, amíg egyesek síeltek, el tudtam volna mászni az ellenkező irányban lévő nagybótig (csak másfél kilométer, bagatell), de egyrészt azzal voltam elfoglalva, hogy megpróbáljam kienni a hűtőből az összes maradékot, amit a RK a nyakamon hagyott, mielőtt ábrándosan elvonult volna a kéjutazására, másrészt meg ha itthon lett volna, akkor kenyeret is sütök, és az élesztőnek nem lett volna ideje gajramenni. Magamnak amúgy éppenséggel azért nem sütöttem kenyeret, mert a nyakamon hagyott holmik között volt hat zsemle is, amit a RK egy elmeháborodott pillanatában vett meg a saját munkázó helyéről hazafelé jövet, és én addig nem is realizáltam a létezésüket, amíg a bűncselekmény elkövetője el nem ment síelni.
Teljesen megértem, ha erre azt válaszoljátok, hogy “irigylem a problémáidat”. Ja, én is. Meséljek nektek arról, hogy minden rohadt reggelemet a Magyar Közlönnyel kezdem, mert az új NAT bevezetése hatályon kívül helyezte a 17/2013-as EMMI rendeletet a nemzetiségi óvodai nevelésről és iskolai nevelés-oktatásról, ergo ennek a területnek február 8. óta nincs érvényes törvényi-rendeleti szabályozása, én meg csütörtökönként éppen erről tanítok? Mert mesélhetek róla éppenséggel.
Egen, továbbra is olyan izgalmas és változatos vagyok magamhoz képest, hogy a fal adja a másikat.
7/171 – Szobainas
Úgy döntöttem, civilizációs szintet lépek. Ezzel a csudálatos keddel, amikor hétkor (reggel) vágtatok ki az ajtón, és hétkor (este) csámpázok vissza rajta, csak úgy tudok megbirkózni, ha mindent előkészítek. Így hát felvonszoltam a fürdőszobámba a pincéből azt a szobainast, amit ugyan nem tudom, ki vitt le oda, de a pince amúgy is afféle raktár és kincsesbánya, ahonnan néha felhozok ezt-azt. Eddig még senki sem reklamált miatta, és ha ezúttal sem fog, mindenekelőtt lefestem a dögöt.
Szerintetek milyenre lenne érdemes? Zöldre, narancssárgára vagy pirosra?
Intermezzó – Lóci révbe ér
Amikor legutóbb bármi érdemi információt közöltem veletek Lóciról, az még a tanácstalanság és a “hátha, hátha” időszakában volt, amikor megfeszített erővel törtük a fejünket azon, mi legyen vele. Hiába cuki és simogatásra éhes és szeretetteljes és gyönyörű darab, lövésünk sem volt, hogy a nyimnyámba találunk gazdit egy FIV-pozitív macskának, aki ugyan most még egészséges, mint a makk, de csak további FIV-pozitív macskák mellé lehetne befogadni. Mivel viszont mi roppant okosak vagyunk, addig törtük a fejünket, amíg a Repülő Kutatóéból kipattant az isteni szikra: adjuk oda dajkaságba a szomszédba, anyósomékhoz. A macska gazdája továbbra is ő lesz papíron meg egyéb ilyen ügyekben, de Lóci majd a szomszédban lakik. Ahogyan fogalmazott: “Outsource-oljuk a macskát”.
Outsourcing. Remekül hangzott, neki is láttunk. Nyilván egy ilyen projekt alapos tervezést és bevezetést igényel, stratégiával meg mindennel ami ilyenkor köll. Gondos megfontolás után a direkt marketing és az élő termékbemutató módszere mellett döntöttünk, célcsoportként pedig az állatszerető nyugdíjas nőket és kiskorú humánerőforrásokat határoztuk meg. (Remélem, röhögtök. Keményen dolgoztam az előző mondaton, az árgyélusát neki.) Mivel éppen téli vakáció volt, és itt pocolt a szomszédban anyósom összes unokája, addigra pedig mi már kitapasztaltuk Lóci legfontosabb szkilljeit (=szép, bújós, barátságos, és imádja, ha simogatják), nem bonyolítottuk tönkre a dolgokat, csak megmutattuk a direktmarketing-kampány célcsoportjának, melyik ajtó mögött van a macska.
Lóci természetesen az elvárható módon viselkedett. Hanyatt vágta magát anyósomnak. Hanyatt vágta magát az unokaizékéknek. Boldog kis sikkantásokkal fogadta, ahányszor valaki bement, hogy megsimogassa. Aki simogatás után ki akart menni a szobából, annak ráfeküdt a cipőjére, és dorombolt. Minden úgy zajlott, ahogyan a mesékben, leszámítva apósomat.
Apósom nem kedveli a macskákat. Nem rúg utánuk vagy ilyesmi, csak nem igényli macskák (vagy más háziállatok) jelenlétét az életében. Addigra viszont már a reklámkampány célcsoportja keményen be volt zsongva, úgyhogy Logikus Ellenvetésekre volt szüksége. Sajna, majdnem mindegyikre fel voltunk készülve. “Lóci szét fogja karmolni a bőrkanapét.” Szereztünk macska-távoltartó szprét. (Asszem azóta sem használták, Lócit a kanapé csak annyiban érdekli, ül-e rajta valaki, akire rá lehet tehénkedni.) “Én nem fogom a macskavécét pucolni.” Sebaj, vagyunk erre elegen. “Sok pénzbe kerül.” Átvállaltuk az alom meg a kaja meg az orvos költségeit.
Summa summárum, apósom végül belenyugodott, hogy Lóci ott fog kikötni a nyakukon, úgyhogy január 12-én egy sokszemélyes processzió átszállította a szomszédba Lócit, a vécéjét, az almot, a kajáját, a Béres-cseppjét, a fülcseppjét meg az edénykéit. Mindezt beraktuk egy (Lóci eddigi lakhelyénél kétszer nagyobb) szobába, majd a Casablanca szellemében azt mondtuk a macskának, “Rajtad a világ szeme, kölyök”, és reméltük a legjobbakat.
Azóta eltelt már több mint egy hónap. Lóci az első meglepetéstől ugyan fél napig rózsaszínűt pisilt, de mire eljutottunk volna vele az állatorvoshoz, abbahagyta, és azóta sem csinált ilyet. Egy hét szobafogság után megmutatták neki, hogy övé az egész lakás, és ezt ugyan néhány napig nem hitte el, de azóta már tényleg övé az egész lakás, különösen annak simogatásra alkalmas részei (magyarán a csillárokat leszámítva szinte minden). Mivel a szomszédban törékeny tárgyak és növények is vannak quantum satis (nálunk, amióta macskát tartunk, jelentős átalakítások lettek ezeken a frontokon), erősen tartottam attól, garmadával teszi majd tönkre ezeket, de egyelőre még sem kertészkedni, se kristályvázákkal dobálózni nem volt szándékában. Kopogjuk le, ezután se lesz.
Apósom ugyan továbbra sem kedveli a macskákat, de ez Lócit (mint általában a macskákat) átkozottul nem érdekli, és a négydekás agyában az is összeállt, hogy ha valaki egy Poang fotelben ül éppen hátradőlve, a kezében borospohárral, az teljesen védtelen. Úgyhogy, bizony, már arra is volt példa, hogy beült apósom ölébe, és addig nem tágított, amíg meg nem simogatták. Győőőőzelem.
Legyünk realisták: mindez sokkal-sokkal nehezebb lett volna egy barátságtalan, félős, csúnyuska kis vakarccsal, de hát Lóci ő Lóci, úgyhogy talán most már tényleg nem kiabálom el, ha azt mondom, végül a lehető legjobb megoldást sikerült összehozni.
Ezt a képet szombaton lőttem, amikor átmentem kialmozni Őfelsége alatt, ő pedig az elvárható módon reagált. Igen, hanyatt vágta magát, hogy simogassam.
7/169 – Archíva
Mielőtt bármiféle illúziótok lenne, én épp a Bűnök Barlangjában ülök nyafogóruhában meg felemás zokniban, és arra próbálom rávenni magam, hogy behanyigáljak még egy adag mosnivalót a gépbe. Azt a képet, amit most kaptok, még pénteken lőttem indulás előtt.
A diákok, talán mondanom sem kell, mindvégig ébren maradtak.
Eská 7/17 – Csak egy kis készletfrissítés
Azt hiszem, most már úgy március végéig elleszek.
Na persze ha nem kalkulálom bele, hogy mennyi maradék anyagocskával kéne még kezdenem valamit…
Eská 7/16 – Szenvedéseim egy lódenkabáttal
Nézzétek, kedveskéim, én itt nem fogom leírni, mi mindent mőköltem vele, ehelyett rátok zúdítok egy csomó fotót, és nyomatékosan felhívom a figyelmeteket: ti ne csináljatok ilyet. Tényleg.
Innen indultunk:
Aztán ezek történtek:
Kérdésekre ugyan szívesen válaszolok, de nincs az az univerzum, amiben én magamtól nekiállnék részletezni az egész nyavalyás folyamatot…
Minden nap más - mindennap más 