Minekutána ma este buliba vagyunk hivatalosak, átmenetileg felmerülünk a pakolás és rendrakás bugyraiból, aztán ereszdelahajamat. Adigra talán azt is kitalálom, mit vegyek fel, mert az első kísérlet siralmas kudarc lett, úgy festek a tervezett felsőben, mint egy szoptatósdajka.
Hé, végül is őtözködős blogger vagyok vagy mi a frász. De először is, piac.
Du. Mondanám, hogy szürpríz, de nem. Háromszáz réteg meg tornacipő, erre vagyok hitelesítve.
Szerintem ti nem is akarjátok tudni, konkrétan miben vagyunk éppen. Maradjunk annyiban, hogy a továbbiakban ragaszkodom A Káosz Úrnője megszólításhoz, a címerembe pedig imbuszkulcsot meg portörlőt kérek.
Már augusztusból is eltelt egy hét, ennélfogva rajtam kitört a szokásos pánik, hogy mindjárt vége a vakációnak, csináljuk meg gyorsangyorsan mindazt, amire nem érek majd rá ősszel meg télen meg tavasszal. Természetesen ez nálam nem az “üljünk le, aztán lógassuk ábrándosan a lábunkat egy pocsolyába” programokat jelenti, hanem a “takarítsuk ki, újítsuk fel, rázzuk gatyába” összest, és ezen a nyáron ugyan tényleg kiteszek magamért (hadd emlékeztessek mindenkit a két áthúzott kanapéra), de így is úgy érzem, hogy nem csináltam jóformán semmitse ahhoz képest, amennyi csinálnivaló akad a lakásban. A takonykór különösképpen nem javított a helyzeten, egy egész drága hetet pocsékoltam el miatta, és ezt nem tudom behozni. Ma reggel is fél hat óta a mosókonyhában pucolgatom az összes olyan felületet, amit csak pucolgatni lehetséges, de ez nem ér semmit, mert már ebben az életben soha nem fogom elérni, hogy palotánk mindegyik istenverte terme emberek elé való állapotba kerüljön. Mekkora szerencse, hogy úgysem jön ide senki.
A francba, olyan reménytelennek érzem ezt az egészet. Updike Az eastwicki boszorkányokjában panaszkodik arra Alexandra, amikor nekilát nagyméretű papírmasé-szobrokat készíteni, hogy mindene csupa ragacs, mikor pedig a szobor egyik oldalát végre jónak látja, a másik fele csupa hupli meg zűrzavar. Hát pontosan ez, pontosan így.
Lehet, mégiscsak hagyni kéne inkább a fenébe az egészet, inkább leülni, és ábrándosan belelógatni a lábam egy pocsolyába.
Levonultam a szuterénbe, újrajátszani a muhi csatát. Most, hogy két óra elteltével már szinte megsemmisítették a balszárnyamat a kutyafejű tatárok, úgy érzem, hogy szorongatott helyzetemre nincs más megoldás, csak a múltkori.
Attól tartok, szeptembertől megint nem veszek ruhát meg cipőt magamnak egy egész évig.
“Egy újszülöttnek minden vicc új”, mondta anno a Ludas Matyi mottója. Nekem ugyan már nehéz új viccet mondani, de a tyehnyikával kapcsolatban “minden nap új varázslat”. Ez utóbbit a Knorr mondta, mert “mindent leírtak már, még azt is, amit már leírtak”, ahogyan ezt már Kányádi is megmondta. (QED.)
Ez az idézet-matrjoska azért jutott eszembe, mert tegnap végre vettem magamnak egy új telefont ahelyett, aminek még valamikor május elején betört a képernyője. Talán mondtam már ezt is, hiszen mindent leírtak/leírtam/leírtunk: azt, hogy valakinek az én státuszcsoportomban (szociológiai műszó) egy sokéves butatelefonja van feltöltőkártyával, azt még el lehet adni úgy, hogy sajátos hozzáállásom vagy elveim vagy az átlagostól eltérő agybogaraim vannak, lehet választani. Egy betört képernyőjű feltöltőkártyás butatelefon viszont ebben a helyzetben simán csak igénytelenség, dixit.
Úgyhogy vettem egy újat. Nekem újat, mert mindenki más csak azt tudná mondani rá, ilyennel még a nagyanyja sem jár. Ez pontosan így is van, a 880-as buszon például a nagyanyók okostelefonokon mutogatják egymásnak az unokafotókat Dömöstől Esztergomig, és ez engem mindig felvidít, mert nyilvánvalóan ezt csinálták okostelefonok előtt is, csak a hordozóeszköz változott. Amíg a SIM-kártyát próbáltam beilleszteni a buszpályaudvaron (élmény volt, kábé negyedik próbálkozásra jött össze), végre kristálytisztán láttam azt is, pontosan miért van még mindig bennem ez az atavisztikus és zsigeri ellenkezés az okostelefonokkal szemben. Hát kérem, a titok nyitja abban áll, hogy valahol az agyam mélyebb szintjein még nem sikerült összekötnöm, hogy a mobiltelefon meg az internet összetartozik. Nekem a mobiltelefon még mindig csak egy eszköz, amivel telefonálni lehet, és amin akár a 880-as buszon is utolérnek valami nemszeretem feladattal kapcsolatban, ennélfogva tehát le van tojva, hogy buta meg feltöltőkártyás, telefonálni ugyanis átkozottul rühellek, akár én hívok valakit, akár más engem. Az internetre persze szükségem van, de azt tablettel meg laptoppal érem el wifin keresztül, a telefonnak semmi köze az egészhez, az tök másra jó. Telefonálni. Esemesekre. Meg beállítani rajta az ébresztőt. (Mielőtt megkérdeznétek: nem, zenehallgatásra sem használok telefont. Se jegyzetelni. Se… á, biztos van még kismillió dolog, amit meg lehet csinálni egy telefonnal. És, izé, nekem még számológépem is van. Olyan kicsike napelemes.)
Mondhattam volna, hogy fényképezni sem használok telefont, mármint hogy egyáltalán nem, de ez még egyelőre függőben van, ez az új butatelefon ugyanis az összes elődjével ellentétben már tud fényképezni, legalábbis ha szerzek bele egy microSD kártáyát, ami még nincs, de ez az egyelőre elméleti lehetőség is teljesen elbűvöl. Hja, előbb-utóbb minden tyehnyikai varázslat utolér majd, legfeljebb tíz év késéssel teszi. Addig pedig viduljunk egyet azon, hogy egy újszülöttnek minden vicc új, még az egészen régiek is: nekem például elegendő megvennem az áruházban fellelhető legolcsóbb kedvesbuta Nokiát, és az máris többet tud, mint az összes eddigi elődje.
Á, nekem ma nincs kedvem fotózkodni. Sebaj, Poci mindig kéznél van. Vagy lábnál. Vagy bárhol is, de útban.
A fejedben végtelenítve és kiirthatatlanul futó, általában roppantul bugyuta dalocska, amit az angolok úgy hívnak, hogy earworm, Jókai pedig dudolka néven emlegette, az egyik legrettenetesebb agycsikkanás, ami elképzelhető. És igen, ezek mindig bugyuta és kínos dalocskák, sosem Mahler kilencedikje vagy a Shine On You Crazy Diamond, hanem a “Fenn a falon, fenn a falon van egy kicsi bolha”, vagy “Nyár van és semmi baj, olvadunk, mint a vaj”. Ebből a rémségből mára nekem a “Márminálunk, babám” jutott, és én ezeket rendszerint Rammsteinnal szoktam kihajtani, de ma reggel az se működött, úgyhogy kínomban legalább a szöveggel próbáltam valamit kezdeni. A Repülő Kutató a múlt héten befőzte a mirabellát a ház előtti bokorról, na nézzük azt. (Ha esetleg nem tudnátok, a mirabella a fosókaszilva kultúrneve, ezért ül most a konyhapulton egy csomó bödönke “Kakukkfüves-bazsalikomos mirabella 2019” felirattal, ahelyett, hogy az lenne rájuk stemplizve, hogy “Fosókaszilva mindenféle zöld fűszernövénnyel 2019”. Metélőhagymát legalább nem tett beléjük, örüljünk.)
Úgyhogy most, az Úr irgalmazzon nekünk, az megy végtelenítve a fejemben, hogy “Márminálunk babám, márminálunk babám, az jött beszo kásba, nem szedik a mirabellát, nem szedik a mirabellát fedeles kosárba. Felmegya legénya fára magyarnótát fütyörééészve, megeszi a mirabellát, végigfossa a favellát, rózsás köténykébe’.”
Természetesen elhatárolódom.
Itt ezeken a tájakon már elég sok válogatott módon csináltam hülyét magamból, úgyhogy valószínűleg ez is belefér. Amikor ezt az arcmaszkot ajándékba kaptam, meg kellett ígérnem, hogy majd készítek róla fotót használat közben, mink őtözködős bloggerek pedig rettenthetetlenek vagyunk és bármire képesek.
Szerintem örüljetek, hogy nem arról tettem fel fotót, amit szintén ajándékba kaptam valamikor, és használat közben direkte bugyogni meg habzani kezdett az arcomon.
Az a tippem, ezúttal sincs szükség sok szövegre ahhoz, hogy elmagyarázzam, mit csináltam és hogyan. Ami a miből-t illeti: maradékmentés továbbra is: egy régi táskából kioperált cipzár, maradék kockás pamut, két szabálytalan alakú szövetdarab meg egy árva horgolt micsodácska, aminek eddig nem találtam helyet-célt-lakást. A macska viszont ezúttal csak képviseletileg van jelen. (Huh, mennyi szőrt kellett menet közben lepucolnom erről az izéről.)
Tegnap kihagytam a budai hegyekben tartott legény-leánybúcsút: nem nagyon láttam magam előtt, amint ennek a kedves taknyos hétnek a csúcspontjaként hajnalig alkoholizálok a csepergő esőben. Nem mintha így jelentősen jobban jártam volna, ugyanis mindaddig nem tudtam elaludni, amíg a Repülő Kutató haza nem ért. Ez vala fél három. Valamiféle teljesen abszurd okból azon aggódtam mindvégig, hogy valami baja esik ott a messzi idegenben.* Így retrospektíve viszont akár el is mehettem volna, akkor legalább tudnám, mitől vagyok megint olyan szarul, hogy a fal adja a másikat. Jó, végül is csak fél négykor bírtam elaludni, és válogatott rémzöldségeket álmodtam nyolcig, de azért most már tényleg, tényleg kezdek rohadtul nyűgös lenni ettől a héttől. Ó, és persze a jó anyatermészet is úgy gondolta, megörvendeztet az ő ajándékaival, úgyhogy már most van bennem egy Cataflam, és csak remélni tudom, hogy megállhatok ennyinél.
Jobb híján sünis zoknikkal próbálom javítani kedélyemet, hátha ez segít. És (mondta derűlátást mímelve) a házban van csoki is. Kábé két kiló.
* Veszélyes népek közé ment, no. Az összevont legény-leánybúcsún nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó bölcsész- és társtud-doktorok száma, mint lakásunkban a pormacskáké, pedig ez utóbbi sem piskóta
Mivel az olvasóközönség nem kicsiny része inkább a B jelzetű bagolyot választotta az A jelzetű bagollyal szemben, én meg úgyis ott ültem fülig takonyban és csüdig fonalakban meg foncsikákban, gondoltam, ne érje szó a ház elejét, úgyhogy megcsináltam ezt is.
Bár nálam általában mindenből párna lesz (vagy esszé), ezeket én speciel képként képzeltem el, mármint úgy, hogy majd ott ülnek keretben falon. Azt még nem tudom, melyik falon, és kinek a lakásában, de errefelé ezek a dolgok úgyis ki szokták pörgetni előbb-utóbb a maguk sorsát, szóval egyelőre nem foglalkozom azzal, lesz-e gazdájuk. Hogyha nem kell senkinek, majd az ördög veszi meg, na bumm.
Még most sem vagyok a topon, de már meg mertem reszkírozni egy fotót magamról, hátha nem fut világgá tőle a nézőközönség.
Ha nem úgy ülnék itt, mint egy összecammantott slejmkupac, nagyon szépen és hosszan tudtam volna mesélni nektek arról, mit jelent nekem a no-waste, meg hogy milyen hálás vagyok Hosszú anutájának, aki kabátszabásból lehullott szövetdarabokat szokott küldeni nekem, meg hogy a macskák persze mindig odaülnek, ahol éppen a meló folyik. Meeséltem volna technikákról meg trükkökről meg dilemmákról, és persze arról az ezer okról is, amiért tutira nem fogok én ezekből a munkácskákból megélni még akkor sem, ha esetleg befuccsol a tudomány.
De mivel egy összecammantott slejmkupac vagyok, tessék, itt vannak a képek, rakjátok össze belőle magatoknak a többit.
Ha bárkinek bármi kérdése van, csak kajabáljon nyugodtan, azt még így kupacállapotomban is meghallom.
Nyugaton a helyzet változatlan, a torkomban viszont új történések vannak, végre elkezdett felszakadozni a gurgula. Ettől igen szép recsegős baritonhangom van, és az AE Bizottság dalszövegének szellemében élek, úgymint “köpni kell, phű”. Ez már a kilábalás jele, annak kell lennie, mondogatom bizakodva, minden csoda három napig tart, a takonykórnak is legyen elegendő egy hét, a fenébe bele, megint köpni kell, phű.
A fejem még mindig nem megy élményszámba, miközben a kis zöld idegen létformáktól próbálok megszabadulni, cserébe viszont nesztek újabb remek kép a minizoknijaimról és a foncsikákról.
Poci ezúttal távollétével tüntet, tegnap este ugyanis gonosz és kegyetlen módon viselkedtem vele, amikor egy papírzacskó segítségével óvatosan begyűjtöttem, majd kidobtam az ablakon azt a tökhülye szitakötőt, aki naivan bejött a Bűnök Barlangjába. Onnan vettem észre, hogy bent van, hogy a szőrös leült a futonra, égnek fordította a fejét, és kiguvadt szemekkel, a száját nyalogatva bámulni kezdte a plafont. Bezzeg amikor a szegény szemmelvert rovar végül leesett eléje, ez a gyáva nyúl ugrott egyet, aztán beszaladt a futon mögé. Most persze vérig van sértve, hogy megfosztottam egy remek potenciális játékszertől, de ezúttal én voltam gyorsabb, cicu, hahaha.
Feladom. Tegnap este már olyan tragikomikusra fordult a “taknyom-nyálam egybefolyik, és csak szédelgek, mint pipe a rézsűn” állapota, hogy alázatosan megkértem a Repülő Kutatót, teremtsen nekem ide egy bödönke pho levest, mert ha az nem segít, akkor tényleg az az egyetlen opció, hogy elfekszem az oldalamon, aztán megvárom, amíg elmúlik ez az izé. A Repülő Kutató persze rögtön intézkedett: elkérte a bukszám*, aztán szépen elgyalogolt Bürgüncfalva egyetlen olyan keleti étterméhez, ahol kapni ilyesmit elvihetőre is, de házhoz szállítás csak szerdától vasárnapig. Tegnap speciel kedd volt.
A pho ezúttal azt a fantázianevet is kaphatta volna, hogy “csalfa, vak remény”, mert utána egészen emberien éreztem magam, és nem is számítottam arra, hogy ma reggel megint vauvau meg szédelgek, mint pipe a rézsűn. Még a földszintre lemászni is olyan feladat, ami után ki kell pihegnem magam, és igazán nem örvendek ennek, de nem ám. A jó durva életbe, én ezen a héten bürokracicás dolgokat akartam intézni, péntekre meg pláne leány-legénybúcsúba vagyok hivatalos a budai hegyekbe. Ehelyett mire vagyok képes, na mire, ülni itt Pocival, a környék legtarkább káoszában, rózsás minizoknikban, két marék bagollyal. A kézimunka az egyetlen, ami még ennyire elcsömöszölt fejjel is működik.
Rohadás és rossznyavalya és blöe és slejm. Ez a hét most már szinte biztosan kuka.
* Ne várjunk azért tőle lehetetlent, no. A sváb ősök ki is tagadták volna a… nos, nem igazán tudom, miből.
Ezek a nyári takonykórok még az őszi, téli, tavaszi takonykóroknál is rejtelmesebbek, itt például mára eltűnt a láz, sőt nagyrészt a takny is, viszont maradt a köhögés meg valami megmagyarázhatatlan általános nyamvadtság. Plusz a slejm. (“Mondja, Nyáki úr, ugye ez a neve?” “Ööö, a barátaimnak inkább Slejm vagyok.” Mondtam én nektek, hogy kívülről tudom a komplett Szörny Rt.-t.) Nem érek én rá erre, bakker. Ez az izé most még megkapja ajándékba a mát, aztán holnap már színét sem akarom látni.
Minekutána eszem semmi (beragadt valahol a torokgurgulák meg az orrszmötyők között), viszont mégse heverhetek egész idő alatt a hátamon, mint egy felfordult bogárka, beülök a színes foncsikáim közé, mégse vesszen teljesen kárba a nap.
Én nem megyek most élményszámba, tényleg nem, úgyhogy ezúttal is beküldöm helyettesíteni Pocit. Avec foncsikák.
Ma reggel arra ébredtem, hogy köhögök, ugatok, és általánosságban olyan hangokat adok ki, mint egy bronchitiszes hiéna. Utána jött az orromból bőven ömlő (ezt most inkább nem folytatom, hátha valamelyikőtök éppen tízóraizik vagy mittomén). Emellé, mint ez elragadó kinézetemből is sejthető, igencsak fázom, úgyhogy megkerestem a lázmérőt, és persze 37,5, örömem rendkívüli. Az égbe robbantott haj már tényleg csak ráadás átmeneti nyomorúságaim kicsiny palettáján. És persze most van, hogy mára teljesen más terveim lettek volna, mint itthon möszögni papírzsepik halmai között.
Jaj hogy élvezem én a strandot.
Segítség! Mi a véleményetek: melyik passzol jobban a zöldes-türkizes alapra? A, B vagy C?
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 