Mivel térdig járok a polárhuladékban, és ez itt még csak az a kosár, amiben a nagyobbacska darabok vannak – ahhoz már túl kicsik, hogy dekoráción túl szerepük legyen a ruhakészítésben, de ahhoz túl nagyok, hogy pusztán csak bábok tömőanyagaként lássam hasznukat -,

úgy gondoltam, ideje végre új tányéralátéteket gyártani az étkezőasztalunkra. Mivel csak ketten vagyunk, értelemszerűen kettőt akartam csinálni, és nyilván úgy lett volna szép, ha elkészül karácsonyra, de hát nem ezt dobta a gép, úgyhogy akkor legalább szilveszterre legyen meg, azangyalát.

Az egész különböző szélességű csíkokkal meg egy kiszuperált párnahuzattal kezdődött,

Erik pedig széles cikcakkal felvarrta nekem a csíkokat egymás alá a huzatból kivágott megfelelő méretű alapra.

A csíkos izé széleit elegyengettem,

aztán középen szépen kettévágtam a cuccot.

Ezeknek a lapoknak a magassága 30 centi volt, a szélessége meg kábé húsz, és a jövendő tányéralátétek hozzávetőeleges közepére szántam őket, majd meglátjátok, miért.

Mindenesetre a folytatáshoz kivágtam még néhány 30 centi magas csíkot úgy, hogy összesen kábé negyvenöt centi széles téglalapra legyen majd elég, és szépen egymásra pakoltam a két alátéthez szánt anyagdarabokat, nédda.

(A rozsdanarancs csík végül nem került rá, de sebaj, annak is találok helyet valamiben.)

Egy jótartású ikeás vászonból (abból, amit annak idején meghackeltem díványpárnákhoz) kivágtam az alátét szándékolt méretének megfelelő, 30×45 centis téglalapot, aztán felvarrtam rá az alátét darabjait. Eleve csak merevítőnek szántam a vásznat, nem hátlapnak, a hátlap ugyanis egy 34×49 méretű polár-téglalap lett, amit úgy varrtam fel a majdnem-kész alátét hátuljára, hogy visszáját visszájára fordítva, a széleken mindenhol két centis ráhagyással. Ez nem tudom, mennyire érthető, de mutatom, ni.

Na ezt a hátulsó lapot szántam arra, hogy egyúttal az alátét szegélyét is kiadja. Ehhez előbb levágtam a sarkokat,

aztán nekiláttam rávarrni a felső részre az alsó rész szélét így:

A cél afféle borítéksarkok kialakítása lett volna, amikben én még mindig igen csapnivaló vagyok géppel, de ezért van nekem kettő kezem, hogy ezt Erik nélkül megcsináljam.

A hátsó laphoz a két alátétnél két különböző anyagot használtam, részint a “hadd legyen érdekes”, részint meg amiatt, hogy egyikből sem volt már elegendő a készletekben.

Egy ideális világban itt már véget is ért volna a munka, két szép alátét, hurrá.

Az én világom azonban sajna nem ideális. Az én világomban csak későn jön rá az ember arra, hogy a szegély felvarrása előtt ki kellett volna cserélni a varrógéptüvet, mert a cikcakkot bizony időnként kihagyta.

Hát ilyenkor jön az effektfonal, elfedni kisebb csiszlikségeinket és bűneinket.

Az egyik megoldás, amit ilyenkor alkalmazni szoktam, hogy a fonalat (a bogyósak kivételével, azok nem férnek át) szépen átbújtatom a varrógéptalp lyukacskáján,

és így nem kell arra is koncentrálnom, hol vezetem, vezetődik magától.

Úgyhogy ez lett a vége az effektfonalazásnak:

Bevallom, az effektfonal előtti stádiumban jobban tetszett, így nekem már épp a határán van a túlcsicsázásnak, de ha én ezeket az izéket használni és mosni akarom, nem hagyhatom ott lifegni a szegélyt a kihagyott öltésekkel.

Úgyhogy a végére ilyen lett az asztal az alátétekkel:

A tányért mintegy illusztrációnak tettem rá az egyikre, hogy láthassátok: a tarkaság nagyját éppen takarja, úgyhogy nem kell amiatt aggódni, nem tud az ember arra koncentrálni, ami a tányérjában van. És azért került a bal oldalára a legnagyobb egyszínű darab, hogy továbbra is lehessen használni mintás szalvétákat anélkül, hogy mintamérgezést kapna az ember.

Elnézve a polárhulladékaim kimeríthetetlen készletét, valószínűleg húsvétra is gyártok majd új alátéteket. Például zöldet. Most viszont még próbáljunk kihozni egyet-mást a pirosokból, narancsokból és lilákból…