Gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, aki néha azt a kérdést teszi fel magának reggel, hogy “mossunk inkább hajat, vagy elég lesz rá egy kendő is?”.
Ezúttal inkább a kendő.
Mikor ma reggel bementem a Bűnök Barlangjába szemrevételezni az általános helyzetet, szemrehányó torokköszörülést hallottam a sarokból. Erik volt az. Ennek valószínűleg mindenféle érdekes következményei lesznek, khm.
A zélet továbbra is zajlik, nagyrészt ugyan távollétemben, de ennél rosszabb sose legyen. A húgom tegnap iccaka fél tizenkettőkor esett be alvóvendégnek útban egy hamburgi himnológiai anyámkínja felé, ma reggel hatkor pedig már el is hagyta a lakást a Repülő Kutatóval egyetemben, aki elfuvarozá a reptérre. Ha nem lenne ilyen meleg, sütnék neki érte hálából valamit, de valószínűleg ő siránkozna leghangosabban, ha begyújtanám a sütőt. Igaz, ma egyelőre kellemesen szellősnek tűnik az időjárás, de azért ne kísértsük jószerencsénket akkor, amikor még csak 23,5 fok van a lakásban, mert lesz ez még így se. Eh, majd csak keresünk valami megoldást, no. Például zsetonokat adok neki jócselekedetekre, ezeket meg később tetszőleges időpontban beválthatja egy tepsi frissen sült zsemlére. Vagy valahogy ilyenformán. (Ezt ugyan roppant helytelennek érzem pedagógiailag, de hát, rosseb, nem nevelni adták ide nekem a pasast. Vagy legalábbis remélem, hogy nem. Ha esetleg mégis, akkor meg ráfaragtak, na bumm, de különben is nekem kell együtt élnem vele, nem nekik.)
Mivel ma szombat van, és a reptéri fuvarozást leszámítva mindketten itthon, nyilvánvalóan piacra is le kell menni.
Minden bizonnyal a nyár a ludas a dologban meg az itthoni papucsban-csámborgások, de a helyzet kezd nevetségessé válni cipőfronton, merthogy minden de minden cipőt kényelmetlennek érzek, még az ilyen kis tornacsukákat is. Nagyon remélem, tényleg csak a papucsok a ludasak ebben, mert ha netán sunyin nőtt a lábam egy fél számot, megüt a guta. Gondoljatok csak a gondosan összeválogatott cipőparkom méretére.
Mint talán még emlékeztek erre, a vakációm elején több horgolókönyvet is kivettem a könyvtárból. Úgyhogy most ezt nyitottam ki, ni:
Találtam benne egy olyan nagyinégyzetet, ami “Patchwork négyzet” névre hallgat, én valamikor szívesen csináltam patchworkot, aztán abbahagytam, és most kicsikét megint viszket, hogy kipróbáljam, de előbb nézzük ezt a horgolós változatot, mit tud. Azt tudta, hogy van belőle kicsi meg nagyobb meg legnagyobb, és ezt összekombinálva nagyon szép cuccokat lehet kihozni. Hát lássuk. Nekiláttam végigpróbálgatni mindet, mint Aranyhaj a három medve tányérkáját-ágyacskáját, épp csak fordított sorrendben, mert én azért mégse mesehős vagyok.
Azt hiszem, nem nagyon kell bizonygatnom, hogy a legkisebbe kifejezetten beleszerettem, mert rögtön csináltam is belőle egy tucattal, csak úgy.
A sorrendben következőhöz kellett ugyan némi távsegítség a blogolvasóktól, mert életemben először hallottam olyat, hogy reliefpálca, de azért azt leszámítva szintén elboldogultam a dologgal.
És aztán jött a harmadik. Annak a mintarajza így festett, ni:
Két órán át küszködtem vele. El is jutottam a kilencedik sorig. Ott viszont szépen abbahagytam, egye meg a fene. Horgolni élvezetből akarok, nem frusztrációból. és amikor többet bontok, mint amennyit haladok, közben meg a fogam csikorgatom, az nem élvezet.
Úgyhogy most így állunk, és még egyelőre ugyan nagyon homályos elképzeléseim vannak, hogy ebből mit-hogyan-mihez, de majd csak kiderül. Nézzétek, milyen nyamnyam.
U. i.: a harmadik, legnagyobb patchwork-négyzetnek a könyv szerint így kellett volna kinéznie, la:
Mint láthatjátok, a közepe majdnem ugyanaz, mint a közepes patchwork-négyzeté, és addig el is boldogultam vele, de a folytatásban olyan tragikusan összekutyulódott minden, hogy öröm volt nézni.
A mai csak egy “még megvagyok” típusú bejegyzés lesz. Nincs különösebben nagy részleteznivaló azon, hogy kedvenc vasalatlan paplanruhámban a Bűnök Barlangjában pocolok, Poirot-filmeket nézek, és új nagyinégyzeteket tanulok horgolni.
Ezt most egészen készakarva rontottam el, és mind a hármat ugyanúgy, aminél a szándékosságnak nincs is jobb bizonyítéka. Gondolom én.
Azt hiszem, lassan kezdek kifelé mászni a “haggyábékénvilág” állapotából, de az ilyen lassú haladásokat erősen veszélyezteti a tény, hogy valamiért mindig ilyenkor próbálnak kommunikálni velem olyasmikről, amik natúr körülmények között is igen hidegen hagynának. Csak hogy az elmúlt két nap termését nézzük: felhívtak a bankomtól egy új hitelkonstrukcióval*. Aztán felhívott anyósom is, hogy a horgászás remekül megy, kár, hogy Filoméla már nem volt ott, amikor kifogták az öt és fél kilós pontyot, meg aztán a háromkilósat, meg a. Én jobb híján helyeslő hangocskákat hallattam, jaja, dorozsmai ponty, jaja, gomba, értem. A beszélgetés egy adott ponton viszont igazi abszurdba fordult, anyósom ugyanis elkezdte részletezni, hogy a keszegek nagyon jönnek a bojlira, és ez is kábé olyan volt, mint a pilátus-a-krédóban szemináriumi kilencven perc Zemplényi papa provanszálosaival, azt az egyetlen apróságot leszámítva, hogy ezt meg sem akartam érteni. És aztán jött apósom.
Apósom általában is olyan dolgokról beszél, amikre csak udvarias helyeslő hangocskákat tudok kiadni, miközben a menekülő utat keresem, és ezeket többször is megismétli, de ezúttal még saját magát is sikerült túlteljesítenie. Úgyhogy, válogatás nélkül, tessék, ezeket a dolgokat sikerült megtudnom tőle az elmúlt napok alatt: a gazdaboltban azt mondták, hogy puszpángmolyra nem lehet permetezni 25 fok fölött, a gumikesztyűt megette a grill pucolásához használt zsíroldó, pedig ötszáz forint volt (a gumikesztyű), és ráadásul a használati utasításán (a gumikesztyűnek) az van, hogy nem érintkezhet zsírral, hát milyen gumikesztyű ez, és ráadásul a kiskertben valaki súlyosan elizélte a dolgokat, mert a zöldbab valójában fejtőbab, és nincsenek árkok a növények között és dombra vannak ültetve a babok, amik nem zöldbabok, hanem fejtőbabok, már megint harminc fok van a teraszon, és ezért nem lehet permetezni a puszpángmolyt, a lidliben az új gumikesztyű félre volt csomagolva, egy számmal kisebb a kelleténél, és ezt most vissza kell vinni kicserélni, és még mindig nem lehet érteni, miért nem érintkezhet zsírral, nesze itt van egy marék bab, remélem, tudtok vele kezdeni valamit, még akkor is, ha fejtőbab, nem zöldbab. Volt még a képben némi összeesküvés-elmélet is multikkal meg hidegháborúval, valamint a köznevelési törvény módosításai, de azért a társalgásaink nagyja a puszpángmoly-gumikesztyű-zöld/fejtőbab szentháromságban forgott.
Mától viszont jövő hétig tényleg csak legfeljebb annyit akarok mondani élőbeszédben, hogy “hová viszed a fonalamat, büdös kis mókusnyuszi” (Pocinak), meg hogy “tíz deka rukolát kérek” (a piacon) meg hogy “finomat főztél, drágaságom” (a Repülő Kutatónak, ofkorsz). Ha ezt a részleges csendkirálykodást sikerül megvalósítanom, remélhetőleg újra emberek közé való állapotba kerülök.
Úgy legyen.
* Ilyenkor mindig nagy élmény, amikor a telefonos kisasszony ledarálja nekem, hogy ez az új hitel más hitelek kiváltására is jó, mire én rendszerint szelíden közlöm, hogy nincs hitelem. Ezt általában döbbent, rövidke csend fogadja, de hát tényleg nincs. Nincs hitelem, nincs adósságom. És igenigen törekszem rá, hogy ne is legyen.
Félelmetesen sokatalvós és semmittevős nap a mai. Az ilyen napokon van, hogy csak délután háromkor bírom rászánni magam a hajmosásra, és összvissz annyit tervezek a továbbiakban, hogy megpróbálom utolérni magam a Hőmérséklet Takaróval, mert azzal csúfos lemaradásban vagyok.
Már legalábbis ha ezt megengedi nekem Poci, ugyebár.
Filomélát tegnap nagy svunggal és kevés felhajtással hazavitték, tán még búcsúpuszit sem igazán kaptam tőle, bár persze kiintegetett az autóból, miközben bevették a kanyart a mellékutcában. Akárcsak tavaly, ezúttal sem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, jól érezte-e magát nálunk vagy sem. Tavalyhoz képest ráadásul még az is nehezítette ennek megállapítását, hogy az ittléte kellős közepébe beékelődött a horgászkirándulás, előtte várakozás, utána leeresztés, szóval tényleg ott voltam, ahol a part szakad. Tegnap délután viszont, először ebben a nálunk-vakációban, Filoméla úgy gondolta, hogy nem a szobájába bújva fog dolgozni egy titkos rajzprojekten, az ágyán fekve olvasni, vagy további fotókat készíteni Limara összes de összes receptjéről. Ehelyett megjelent nálam a Bűnök Barlangjában, hogy horgolni szeretne, babasálat. Figyelembe véve, hogy most kellett megtanítani arra, hogyan fordulunk meg a rövidpálcás sor végén, a nagynénjének meg igazi fogcsikorgató kétségbeeséssel kellett dolgoznia azon, hogy barátságos legyen és kevéssé mufurc, ez tényleg merész és hősi projektnek tűnt, de azért vettük az akadályokat.
Az akadályok között amúgy nem utolsó sorban a szőrös is ott volt nekünk, aki persze úgy gondolta, hogy horgolni szeretne.
A kép már akkor készült, amikor a babasálat átmenetileg félretettük a Szörny Rt. kedvéért, ami azért volt különösen bizarr élmény, mert mind a ketten kívülről tudtuk a szövegét. Mármint Filoméla meg én. Poci inkább a horgolásban volt érdekelt.
A zuniverzum apró áldásai közül az sem volt utolsó, hogy előre kaptam értesítést, kábé mikorra esik be a gyerek apja, úgyhogy össze tudtam csomagolni a kishölgy holmijait, sutba vágván összes nevelési elveimet, őt ugyanis ezen a ponton csak ordítozással lehetett volna lerobbantani a rajzfilmről, és én igencsak tartottam attól, hogy ha elkezdek ordítozni, nem tudom abbahagyni. Úgyhogy inkább bepakoltam neki én, fő a békesség.
És aztán, éppen amikor a vége főcím ment, becsengetett sógorom, én meg ezt szintén a zuniverzum apró áldásának könyveltem el, mert tényleg nem lehetett volna lerobbantani róla, az apját is afféle hűvös tudomásulvétellel köszöntötte, mert akkor még énekeltek arról, hogy nem kell senki, csak egy barát kell. Adtam nekik szendvicseket, aztán behajigáltuk a kocsiba a csomagokat meg a gyereket, integetés, kanyar a mellékutcában, és én továbbra sem tudtam, ez most jó nyaralás volt-e neki vagy sem. Aztán este a húgom jelezte, hogy a népek megérkeztek, majd arról referált, hogy a gyermek lebarnult, megnőtt, csupa mosoly, megérkezése óta folyton mesél, és remekül érezte magát nálunk.
Totál paff vagyok.
Újabb bizonyíték arra, hogy most éppen leginkább az emberekkel bírok nehezen. (Bár lassan Poci is nyitogatja a pofonfát, harminckét fokban nem akkora élvezet, amikor egy ötkilós macska tipeg rajtad, majd még rád is fekszik dorombolva, forrón és szőrösen.)
A tárgyakkal viszont, mint látható, minden oké. Vagy legalábbis nagyjából az, szerintem ebben is elpacsáltam valamit.
Mint ez valószínűleg csudálatos kinézetemből is látszik, itt még mindig tart a “ne, könyörgöm, ne, ne legyen szükség arra, hogy én élő emberekkel legyek együtt” állapota. Népeim persze mindeközben hazajöttek, és muszáj velük foglalkozni, ami különösen azért problémás, mert a horgászkirándulás alatt Filoméla meglehetősen összehaverkodott a Repülő Kutatóval, az utóbbinak viszont el kell vinnie szervizeltetni a kocsit, aztán valami munkatalálkozója is lesz, és a gyereknek így ma egész napra csak a mufurc nagynénje marad. A helyzetet súlyosbítandó (nem, nem könnyítendőt akartam írni) ma megérkezik a gyerek apja is, hogy hazavigye – azt ugyan nem tudjuk, hogyan és mikor, csak hogy valamikor megérkezik. Előtte még valami dolga van a székesfőfaluban, és a sógoromat nulla időérzékkel, valamint a felnőtt élet realitásai iránti kamaszos könnyelműséggel áldotta meg a sors, ergo tényleg nem tudjuk, mikor jön, mikor megy, azt meg pláne nem, nem fogom-e leordítani a haját, ha ábrándosan begaloppozik este hétkor.
Mindehhez Filoméla olyan dolgokkal szórakoztat, amiket nem tudok hová és mihez kötni. Tavalyhoz képest nem sokat változott a helyzet (sőt, valójában hároméves korához képest sem): a sztorik, amik kijönnek belőle, nem az itt-és-mosttal vannak kapcsolatban, hanem mindenféle rózsaszín gomolyfelhőkön át érkeznek a fikció világából, és leginkább levegőben szálldosó idézetekből állnak. A kufli-idézeteket még felismerem, Benedek Elekkel és Móra Ferenccel is tudok mit kezdeni, de a többi teljes homály. A horgászatról annyit tudtam meg, hogy “Volt egy kapásom!”, aztán azonnal elkezdett valami gyermekfilmről beszélni, amit nem tudom, hol, mikor és kivel látott, de semmit nem értettem belőle. Tavaly még megvolt az a könnyítés, hogy a Rózsaszín Párducról beszélt állandóan, és azt én ismerem, de most kábé úgy ülök itt, mint amikor Zemplényi papa az egyetemen az egyik héten hirtelen ötletből összecsapta az összehasonlító irodalom proszeminárium vagy mi az anyámkínja népét a doktoris hallgatóival, akikkel a provanszál költészet kevéssé ismert gyöngyszemeit elemezgették éppen, én meg úgy ültem ott, mint a kuka.
Ha véletlenül valamelyikőtök ismer egy gyermekfilmet, amiben volt egy Nyiszi nevű kisfiú, a kölykök pedig aranyat akartak ásni, de csak sárga ércet sikerült, az egyik kislány meg ló alakú medencét és ló alakú ajtót akart volna magának az ásott aranyból, hát tényleg ne fosszon meg az információktól, mert úgy állok itt, mint Bálám szamara. Normális helyzetben persze napszúrásra gyanakodnék, és azt is belekalkulálnám a diagnózisba, hogy a gyerek tegnap reggel gombás rántottát evett, és ők szedték hozzá a gombát, de itt Filoméláról van szó, neki meg ez az alapállapota. Jáj.
Népeim ma térnek vissza a horgászkirándulásból, amiről a leghalványabb lila gőzöm sincs, hogyan zajlott/zajlik, valamint arról se, konkrétan mikor és milyen állapotban várhatom vissza őket. Valójában nem is nagyon próbáltam elérni őket, amíg ők a halakkal vesződtek. Általában végigaggódom az ilyen expedíciókat, de most azt mondtam magamnak, a nincs-hír az jó hír, mert ha valami bajuk lenne, biztosan jelentkeznének.Ma reggel is csak annyira telt várakozólag, hogy elmosogattam, megetettem a mosógépet, nemsokára felmosom a konyhát meg sütök egy kenyeret, slussz.
Épp elég ideje élek magammal együtt ahhoz, hogy felismerhessek ilyen-olyan jeleket, de, úgy tűnik, ehhez még mindig nem nőtt be eléggé a fejem lágya. Vannak olyan időszakok, amikor minden átmenet nélkül mizantróp leszek meg kibírhatatlan, és valójában már előre tudnom kéne, mikor köszönt be ez az állapot, az ilyesmi ugyanis nem úgy történik, hogy egyszer csak ott van, bumm, hanem készülődik egy ideig. Hiába. Mindig csak akkor jövök rá, hogy éppen ez van, amikor már elviselhetetlenül viselkedtem olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, és utólag magam sem értem, miért nem állítottam le a gonosz emberformájú kalaptűt, akivé válok ilyenkor. Az ugyan nem mentség, hogy “bocsika, éppen meg vagyok hülyülve”, de speciel nem ártana, ha nem csak egy-két nappal később esik le, hogy “ó mamám, már megint ez van/volt”. Kéne valami olyan egyszerű eljárás, mint valami mizantrópiai lakmuszpapír, hogy csak rá kell köpni reggel, aztán amikor véraláfutás-lilára vált, már tudod, hogy a következő napokban inkább ne menj emberek közé.
Azon persze ez sem segítene, amikor házhoz jönnek az emberek, az én népeim például feltartózhatatlanul megjelennek valamikor a mai nap folyamán, és előre félek attól, melyiknek fogom leordítani a haját valamilyen semmiségért. Ó, jaj. Rémes pofa vagyok, magányosan fogok kimúlni, és farkaskutyák fognak felfalni a nappalim közepén, bár mégis inkább macskák lesznek azok.
Megyek kenyeret sütni.
A “Szent Heverde Napja” negyvenórás munkahét ahhoz a csámcsogós és dögledezős szibaritanaphoz képest, amit ma tartok.
Úgy fest, hogy én már sose fogok unatkozni, bár az is igaz, valószínűleg nem ismerném fel az unatkozást akkor sem, ha megkopogtatná a vállamat, és bemutatkozna. Miután feltarisznyáltam népeimet a tegnap sütött strombolival meg a ma reggel sütött focacciával, és elküldtem őket horgászkirándulásra, épp csak renováltam a fejemen a pipirost, és huss, máris délután volt, nekem meg mennem kell a székesfőfaluba, mert csekély két találkozót beszéltem meg mára.
Tudok élni? Tudok élni, hejj.
Ha már egy évvel ezelőtt is olvastátok a blogot, ebből már volt egy felvonás tavaly nyáron, de hát a zuniverzum nem úgy működik ám, hogy összerakunk egy csinos kis vendégszobát, aztán nem történik vele a továbbiakban semmi. Ebbe például szép lassan beszivárgott minden olyan holmi, amit éppen nem tudtam/akartam átmenetileg máshová tenni, aztán mi lett belőle, lomtár.
Nyilván ezt nem lehetett így hagyni, úgyhogy nekiestem.
Na attól lett ám szép minden.
Kábé a rendezések ezen pontján érzi úgy az ember, hogy ebből itt soha semmi nem fog kijönni, aztán alig két órával később már ez van, ni:
Ezen az oldalon nem történtek nagy változások, a lámpát vittem be csak az asztal mögé, hogy legyen esti rajzoláshoz is fény, meg az ablakba akasztottam fel egy lenge függönyt a szokásos eljárással (szemescsavarok, vékony farúd, függönyanyagba korc, erisszük).
Az igazán kemény parti a túloldalon zajlott le, nédda.
Igen, jól látjátok, bevittem a szobába egy fél nyírfát.
Még tavasszal mentettem meg az apósom által levágott szép nagy ágat,
aztán most gondosan levágtam róla a kiske gallyakat,
az ágat pedig beállítottam az éjjeliszekrény mögé.
Poci persze úgy gondolta, hogy én meg vagyok húzatva, és nem is igen tudtam mit mondani ez ellen.
Na de attól még beraktam oda, mint a huzat, aztán felbiggyesztgettem rá a madárkáimat.
Amire még felhívnám a figyelmet, az a kis képeslapgaléria a polc alatt, ami egyetlen szál szög vagy bármimás végleges rögzítés nélkül készült, és tíz perc alatt szétbontható, ha esetleg úgy adódik.
A polc alján lévő horgokra kötöttem rá szalagokkal azt a keskeny szegőlécet, amire kétoldalas ragasztószalggal rögzítettem kis színes dekor-facsipeszeket, és azokkal csíptettem fel az Inge Löök-képeslapgyűjteményem, ami már öt éve kérdezgette, hogy ugyan mikor kerül már végre valami megtisztelő helyre. Nos, most már ez is megvan.
(Inge Löök egy finnországi svéd művész, 2014-ben fedeztem fel magamnak Turkuban, vettem is tőle gyorsan egy péktucat képeslapot. Elragadó képeslapjai vannak két nagynéniről, akik nem és nem és nem akarnak felnőtt módjára viselkedni.)
Ha bármi kétségünk lett volna efelől, megnyugodhatunk: a gyermektartás továbbra sem egyszerű és gondtalan feladat, különösen a “flúgos nagynéni + flúgos unokahúg + a család se teljesen normális” kombinációban. Filoméla például ebben a pillanatban éppen az eddigi itt-tartózkodása kedvenc könyvét tanulmányozza, a “Limara a világ körül”-t, és gondos-alapos jegyzeteket készít különböző színű filcekkel arról, hogy miként készül a Germknödel. A sólámpa nyalogatását hálistennek abbahagyta még tegnap reggel, de szerintem abból is lesz még néhány felvonás. (Még érkezéskor figyelt fel a sólámpára, akárcsak a Limara-könyvre is – az egyiket azóta is tanulmányozza, a másikról pedig, miután kiderült, hogy sóból van, mindenképpen meg akart bizonyosodni, úgyhogy egész este vissza-visszatért hozzá, nem változott-e át a lámpa kandiscukorrá vagy mittomén.)
Miután tegnap reggel a strandra úgy küldtem el kettő darab felelős felnőttel, hogy csatoltam mellé egy flakon 50-es faktorszámú naptejet is, este fürdéskor enyhe gutaütés kerülgetett, mikor szembesültem azzal, erre a kölyökre nem kent senki semmit, másként nem festene úgy, mint egy ribizli. Neki ugyan nem volt ezzel semmi baja (bezzeg engem ilyen állapotban már lepedőben kellett volna borogatni), de azért bekentem egy adag 100% aloé zselével, amit Kátya barátnőm hozott Dél-Koreából, eső után köpönyeg, aztán lementem a teraszra kukliprédikációt tartani a családnak, akik szintén ott ültek kellemes ribizliszínben, és ők sem értették, mi a probléma. Filoméla öt órán át habuckált boldogan a vízben, mint egy sellő, most vacsorára pedig megevett két tányér grillezett virslit-sajtot-zöldséget, még salátát is evett mellé, utána pedig egy nagy tál fagyit tejszínhabbal és még két minijégkrémet (tény, hogy ezt mind megette), nincs ennek a gyermeknek semmi baja. Hát ja. Csak éppen úgy festett, mint egy ribizli.
Mint látható, én továbbra is a túlaggódás állapotában vagyok, és már előre ver a víz attól, hogy ugyanezen felelős felnőttekkel elküldöm a kölköt három napra horgászni(!) sátorral(!) Lentiben(!). A horgászás iránt amúgy ő tanúsított érdeklődést, ezt nem felülről oktrojáltuk rá, és persze ez a hozzáállás még jelentősen megváltozhat, amikor ott találja magát könyékig a halbelekben, de most egyelőre ez kell neki, hát ezt kapja.
Most viszont megpróbálom összevakarni népeimet, akik közül az egyik a Germknödelnél van leragadva, a másik pedig még pizsiben tanulmányozza az internét, beléjük nyomkodok valami reggelifélét, aztán elhajtom a bandát múzeumba, mert azt nem lehet, hogy itt üljünk a művészetek és turitnyák városában, aztán mégse csináljunk vele semmit.
Népeim tegnap este nagy csinnadrattával bevonultak, azóta már részben ki is vonultak. A húgom ma reggel hazament a többi porontyhoz, visszaállni a rettenetesbe. (A hírek szerint amúgy Tosca tegnap érzelmességi rohamot kapott, hogy egy egész hétig a nővére nélkül kell tengetnie életét, azmely olyan keserves lesz majd, mint Toldi Miklós lováé. Úgyszintén a hírek szerint ez az érzelmességi roham kettő darab bőgésben kulminálódott, és elhihetitek nekem, ha az a csaj bőgni kezd, azt nem lehet figyelmen kívül hagyni.)
Anyósom, áldja meg az Úr mind a két kezével, reggel feltarisznyálta Filomélát meg a Repülő Kutatót, behajintotta őket a kocsijába, aztán elmentek a leányfalusi strandra. Csak én meg Poci maradtunk itthon, és ez mind a kettőnkre ráfér, mert ő tegnap dokinál volt (már megint a szájgombák – lövésünk sincs, honnan szedi össze), ami nem töltötte el nagy örömmel, aztán meg vendégek jöttek, ami szintén nem szokta nagy örömmel eltölteni. Én nem voltam dokinál, de én meg mostanra robbantam le, soha jobbkor. Nincsen bajom semmi, csak öreg vagyok, rozzant, álmoska, és nagyon határozott igényem van a két heti szinte folyamatos pörgés után arra, hogy lustálkodjam egy kicsit. Úgyhogy ma Szent Heverde napját fogom megtartani, mert anyósom, akit tényleg áldjon meg az Úr mind a két kezével, vacsorára grillpartit szervez Filoméla tiszteletére, és így még főznöm se kell.
Ah, semmittevésnek kicsiny örömei, gyertek ide szépen a mamához, de régen láttalak.
Még az is lehet, hogy bekutyorodom Poci mellé, mert az a macska aztán tudja, mire való a zélet.
Én ugyan most is úgy festek, mint egy bohóc, és alig az imént vettem ki a zsebemből két szemescsavart meg egy mérőszalagot, de a vendégszoba végre készen áll.
És továbbra is nagyon-nagyon szívesen lennék magunknál vendégkislány. Nyilván írok majd bejegyzést a komplett hóbelevancról, de tessék, még egy ilyet is elkövettem máma:
Új hét, új nekifenekedések. Gyanítom, ez most már kezd enyhén nyomasztóvá válni onnan a másik végről nézve: tulajdonképpen július eleje óta más sincs itt, mint hogy folyton körbekörbe pörgök a lakásban, mint egy beekizett duracellnyuszi, és azt lesem, mi mindent lehetne széjjelverni meg újra összerakni. Bocsi, de nem tehetek mást. Ebben a vircsaftban általában is a nyár az egyetlen olyan időszak, amikor időt tudok szakítani ilyesmikre, és ezúttal különösen durva a helyzet. A tavaszi félévben még a szokásosnál is többet kellett használnom az agyam azon részét, ahol a tanár-diák-kutató entitások laknak, ennélfogva a kreatív kukacok száraz kenyéren és nagyinégyzeteken tengődtek, mert más ennivaló nem nagyon jutott nekik. Ezt nem viselték túl jól. Most, hogy végre van lehetőségük aktivizálódni, úgy nyüzsögnek, mint a bolondóra, a két kanapéhuzat meg a macskamászóka csak a fél fogukra volt elég, és tényleg elképesztő ötletekkel képesek előrukkolni, ráadásul az ötleteik legnagyobb része eszement mennyiségű munkát követel. Például át akarják festetni velem kiskacsasárgára a Repülő Kutató fürdőszobáját meg effélék.
A kreatív kukacoknak persze toll a fülébe, nem lehet minden hülye ötletükre azonnal ugrani, de az jelentősen növeli az újabb merényletek esélyét, hogy a festékáruház, ahol a mogorvák klánja anno kikeverte nekem a festékeket az én saját fürdőszobámhoz, csak háromszáz méter gyalogláb, és a szükséges mennyiségű festéket még akár a hátamon is haza tudom cipelni onnan. Nemnemnemnem. Nem. Mondom, NEM. Most legalábbis nem. Talán augusztusban. Talán.
Különben is más dolgom van máma. Holnap érkezik Filoméla, a szobája jelenleg egy disznóól, azt muszáj gatyába ráznom a kishölgynek, és hát nyilván ez nem csak annyit jelent mifelénk, hogy átszáguldok rajta egy portörlő ronggyal. A kreatív kukacok már előre csámcsognak a gyönyörűségtől, milyen hülyeségekre vehetnek rá engem, Béla és Erik büszke tulajdonosát, akinek anyaga vagyon légió, csomagolópapírja és öntapadós tapettája úgyszintén, cipősdoboza és hímzőfonala dögivel, sőt még némi ántik festéket is spájzol a pincében. Próbálom ugyan visszafogni a dögöket, de amíg Filoméla itt lesz nálunk, valószínűleg úgysem jut majd sok idő a kreatív kukacokra. Mármint az enyéimre, ofkorsz. Bár végülis, néhány új ruhácska, hmmmm…
Tavaly már egyszer gatyába ráztam a macskamászókát roppant sok nyávogás és kínszenvedés árán, de persze az ilyesmik nem maradnak csak úgy, de nem ám. Egy évnyi karomélezés, aztán nédda. (nem tudom, mitől lett ilyen homályos a kép, hiába próbáltam élesíteni. A lényeg, hogy látható, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy “egy év karomélezés”.)
Úgyhogy ismételten nekiestem. Ha már beszereztem a barkácsboltban a hozzávalókat, miért ne estem volna neki? Na ugye. Holnapután megérkezik Filoméla, a szobája pedig még egy nagy lomtár, a holnapi napot azzal fogom tölteni, úgyhogy most uccuneki, amíg lehet.
Tavalyhoz képest sok minden változott. Egyrészt nekem már lenni tapasztalat. Másrészt egy macskamászóka újrahúrozása harmatos pipefingnak tűnik két kanapé huzata után. Végül pedig, most már a tapasztalatból kifolyólag új és hasznos segédeszközökkel láttam neki a melónak. Tavaly ugyanis nem volt a) munkáskesztyűm b) kétoldalas ragasztószalagom (a ragasztózás keserveit megkönnyítendő) c) egy Béla névre hallgató tűzőgépem.
Ment is a meló, mint a karikacsapás. Régi szizálkötél végéhez odaBélázni az új szizálkötelet, majd a kétoldalas ragasztószalag fedőcsíkját szép folyamatosan hántani lefelé, miközben tekergetek meg tömörítgetek a kalapáccsal.
Kábé felére faragtam le tavalyhoz képest a szintidőmet, juhé.
És Poci is elégedettnek látszik.
Jövőre amúgy valószínűleg újra ugyanez lesz a program, azt már tán be sem blogolom.
 | mák - 13/238 – Bökdös |
 | magyaroramegminden - 13/238 – Bökdös |
| mák - Szaporulat a szekrényben… |
 | Vég Anett - Szaporulat a szekrényben… |
| mák - 13/148 – Ovi |
Minden nap más - mindennap más 