Köszönöm a sok kedves vigasztalást, ami a brünnyögésemre érkezett, azóta már összevakargattam magam romjaimból, bár ez persze azért véleményes: most is nyafogóruhában vagyok, és nem is igen szándékozom egyebet felvenni az év végéig.

De hát, legyünk őszinték, ugyan miért is kéne mást hordani itthonra, mint nyafogóruhát felemás zoknival.

Tegnap este átlátogattunk a szomszédba a rokonsághoz ajándékokat osztani a gyerekeknek. Valahogy úgy alakult az elmúlt időkben, hogy a felnőttek már kimaradnak a szórásból, mindenki vegye meg magának, amit akar. A kislányok frissen ácsolt tomtékat kaptak, a legíny meg fenyegetéseimnek megfelelően a csokicsók receptjét meg a kimért hozzávalókat. Ez kérem aranyvaluta lesz a kezében, és mielőtt azon sopánkodnátok, hogy micsoda egy keményszívű asszonyállat vagyok, gyorsan megjegyezném, hogy a recipiens tizenöt éves, szokott és szeret is sütni, a csokicsókért meg különösképpen odavan.

Anyósom valamiért úgy döntött, hogy öszves ráncainkkal és ősz hajszálainkkal és doktori fokozatainkkal meg köteteinkkel egyetemben mi még mindig gyereknek számítunk, úgyhogy mi is kaptunk ajándék, én például ezeket, ni:

Az őrült macskás nőknek szóló társasjáték és az amarettós kávé különösen odavág, a csipketerítőcskéken meg (“majd csak felhasználod valamire, neked annyi projekted van”) már csak röhögni tudok, mert a Bűnök Barlangja odajutott, hogy kilószámra van benne csipke, én meg még semmit nem tudtam kitalálni velük.

No sebaj, időm továbbra is annyi, mint a tenger. Ebbéli nekipezderkedésemben kiborítottam a polármaradékos kosarat, és most így állunk, térdig ficniben.

Lássuk, mire megyünk vele.