Tegnap miután hazakúsztam a dolgozóból (már megint berekedtem a hatszor negyvenöt percem végére, és most olyan dallamos hangom van, mint egy ír szetternek), átvedlettem nyafogóruhába és zseníliazokniba, majd kicsit elhevertem a kanapén. A következő pillanatban már hajnali háromnegyed egy volt, és nekem hiányzott a jobb lábam.
A továbbiakban rövid, ámde heves pánikroham következett (hé, még csak ébredőben voltam), majd valaki halk puffanással távozott a nemlétező végtagom környékéről, ezután pedig az is kiderült, hogy a lábam még megvan, épp csak annyira elzsibbadt, hogy nem érzem. Well. Anyósom néhány napja küldött át nekem egy ilyet,
úgyhogy most megállapíthattam, hogy a) nem vagyok elég erős, b) hajnali öt, muhaha, próbáljátok ki háromnegyed egykor, c) éngemet ki fognak tagadni a katkóktól, mert miközben a zsibbadást próbáltam kimasszírozni nyomorult csülkömből, az járt a fejemben, hogy “Ó, bmeg, nesze nekem Vizitáció”.
Ha már úgyis hajnal volt (hajnal akkor van, amikor felébred az ember – a húgom egyik nagy mondása volt anno, hogy a nap első étkezése az a reggeli, és tökmindegy, éppen reggel van-e, amikor eszi az ember), főztem magamnak egy kávét, aztán nekiveselkedtem, és írtam levelet a levelezős hallgatóimnak a jövő heti megbeszélős paláverről. Tíz perccel később már választ is kaptam. Ez a világ teljesen meg van húzatva, és igen csekély vigasz, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki a pre-indusztriális korok alvásciklusaiban él (=idióta időpontokban ébred és szunnyad).
Nagyon szép és logikus húzás lett volna ebben a stádiumban, ha követem a pre-indusztriális korok embereinek mélyen spirituális megoldásait (=rövid ima és elmélkedés után visszafekszem aludni), de nekem nyilván ennél sokkal több hülyeség van a fejemben benne, úgyhogy inkább előkerestem az adventi sütik receptjeit. Anutám a hét végén kérte, hogy küldjem át neki a csokicsók receptjét, ez ugyanis irgalmatlanul nagy családi favorit. Na hát itt van, tessék kattintani. Természetesen a házban éppen nincs csokidara. Instant kávé és porcukor viszont van, úgyhogy első felvonásként ezúttal a kávés szívekkel indítottam. Persze ez sem ment akadályok nélkül, a margarin éppen hajszálnyira volt a “hm, ez már talán avas” állapotától, a porcukor meg úgy összekeményedett a zacskóban, hogy le kellett reszelnem. Csak tudnám, mit csinálok én az életemmel meg a kamrámmal. És mikor sütöttem bármi mást kenyéren kívül. És mi lenne akkor, ha napi nyolc órát kapálnék futószalag mellett, három gyerekem ordítana kajáért meg tiszta ruháért, a férjem pedig nem mosna magára meg nem vasalná enkezével az ingeit. Valami nagyon nincs rendben, feleim. Hogy a redvába jutottam el ide, hogy minden szét van forgácsolódva körülöttem, és úgy tengek, mint Toldi Miklós lova, pedig másként is lehetne, hát ezt fel nem foghatom.
A kávés szívek végül azért mégis csak készen lettek.
De csak miután átmásztam az újabb akadályon, ami a tepsiben összeszervesült szezámmag, olívaolaj meg csirkezsír volt, mert persze a hétvégén sütött édesburgonyás csirke után nem mosogatott el senki, csak lazán behajintotta a sütőbe a tepsit as it is. Ekkorra már tényleg úgy éreztem, hogy összefogott ellenem a világ (nyilván inkább vissza kellett volna feküdni ima meg elmélkedés után), és heves vágyam lett felmenni az emeletre, aztán felkölteni a világot, és kukliprédikációt tartani neki arról, hogy öntisztuló tepsi, öntisztuló teatojás és öntisztuló mosogató sem létezik, a fermentált tejtermékek műanyag flakonjának reciklálásáben pedig csak az első, nem pedig az utolsó lépés, hogy beletöltünk egy deci vizet, aztán bebasszuk a mosogatóba. A világ viszont éppen köhög (konkrétan végigugatta az éjszakát), és az isiászát fájlalja, úgyhogy inkább hagytam, hadd aludjon, legalább addig sem csinál további rendetlenséget. Annak amúgy, megjegyzem, megvan az előnye, hogy a világ olvassa a blogomat, mert legalább úgy tud szembesülni lesújtó véleményemmel, hogy nem visítok közben, mint egy felháborodott halaskofa.
Nagy naivitásomban egyébként úgy gondoltam eredetileg, hogy amíg a sütitészta a hűtőben pihen, én megmosom a hajam, mert az embernek a saját korpuszára is figyelmet kell fordítania, neszpá. Ezzel szemben egy egész órán át pucoltam a konyhát meg a mosogatóba hajigált random tárgyakat, és még mindig lenne mit melózni vele. Grrr, aúú, irgumburgum meg társaik.
Ez után a remek kezdet után persze nem nézek nagy optimizmussal a mai nap elébe, pedig ez egy egészen könnyed és vidám és rövidke nap, csak egy órám van, utána pedig fellátogatok az oskola negyedik emeletére, és bábszínházi paravánt fogok renoválni. Én. Ezzel a két csecsebecse kezemmel.
Remélem, addig nem ájulok el vagy valami efféle. Semmilyen értelemben nem érzem magam a topon. Na sebaj, majd a hideg életben tart odakint. És legalább a hajam is megmostam.
Erre itt még persze jön egy kabát meg egy táska, de az összképen nem fognak javítani semmit.
