újracucc kategória bejegyzései

“Fanafét, fanafét fedem a kanapét” – ugrott ma elém egy Tandori-versrészlet, és tényleg az van itt, hogy a ragya vinné el. A ma estével bezárólag adtam magamnak határidőt arra, hogy új huzatot kapjon a kanapé – ha addig nem jön össze, búsan visszarakom rá az eddigi patyomkinfalvi díszletet, ott egye meg a fene az egészet. Nyilván túl nagy fába vágtam a fejszémet (csak tudnám, hányszor mondtam ezt már eddig életem folyamán), ez egy moduláris dög, amit viszont nem lehet úgy szétszedni, ahogy én szeretném. Vannak benne mozgó alkatrészek, amelyeknek huzattal is mozogniuk kell, stabil alkatrészek, amelyeknél viszont nem tudom, hogy a nyavalyába fogom megoldani a huzat rögzítését, különböző dőlésszögek meg varrásvonalak meg fotelpárnába belelógó karfák meg anyámkínja. Az egyik sarkot Poci bélésig tépte, ahhoz is ki kell találnom, hogyan foltozzam be. Az ülőfelület már csontig vásott, úgyhogy az arra szánt huzatrészt muszáj megerősítenem, szendvicsszerű steppelés három rétegből, kiszuperált pokrócok és lepedők, gyertek szépen a mamához. Mindehhez ráadásul háromféle anyagot használok, mert a Bűnök Barlangjában nem volt egyikből sem annyi, hogy kijöjjön belőle a komplett huzat, úgyhogy ehhez még ott vannak a szálirányok meg a mintaegységek meg ááááá.

Gondolom, most ti is éppolyan arcot vágtok, mint a Repülő Kutató, akinek ezt megpróbáltam elmagyarázni, de úgy tíz perc után világossá vált a nemes arcvonásaira kiülő semmit elnézve, hogy akár arról is magyarázhatnék neki éppen, hogy sanzsántaftból, derékban svejfolva, peplummal, kétoldalt elöl két szimmetrikus szűkítő, a szoknyarészben godet, hátul meg egy szembehól.

Azt hiszem, épp úgy festek, mint ahogyan ez most elvárható, robbantott hajjal és ’96-ban vett papucskámmal bezárólag.

Ha szombat, akkor piac. Ezen tényleg csak óriás vis maiorok tudnak bármit is változtatni, az például egyáltalán nem, hogy a nappalink még mindig ugyanabban az állapotban van, mint szerdán, amikor kimostam belőle mindent, és a rühösen hámló műbőr sarokkanapé láttán azzal a gondolattal kezdtem kacérkodni, hogy varrok rá egy új huzatot. Az, hogy a gondolat megszületése után fél órával elnyiszáltam a kezem, csak mérsékelten rontott az elszántságomon, mert kellő mennyiségű ragtapasszal meg fáslival tulajdonképpen így is tudok dolgozni, csak ne olyan precíziós munkák legyenek, mint pl. a horgolás, hímzés vagy a ruhavarrás. A kellően kipárnázott kezemből kifolyólag ugyan mindent olyan lassan csinálok, mint a csiga, és kétszer olyan ügyetlenül, de engem úgyse lehet megállítani, ha már beledühödtem valami lehetetlen feladatba, úgyhogy a huzat készülget-készülget, Luca széke ugyan, de mégiscsak készülget. Mostanra mindent lemértem, a huzathoz szükséges részeket úgy kétharmadrészt ki is szabtam, és tegnap a heti nagybevásárlás alkalmából beténferegtem a lidli melletti kisgépboltba is, és szereztem tűzőgépet, ami eddig nem volt nekem, juhé. Majd meglátjuk, mire jutunk vele.

Mindenesetre az elszántságomon tényleg nem múlik most semmi: ha visszajöttünk a piacról, beizzítom Eriket, aztán kő kövön nem marad.

Nem akarom elkiabálni, de a mai nap eddigelé úgy indult, hogy még arra is van remény, nem fövünk meg estére. Jó, persze, nyugtával kell dicsérni, meg különben sincs még reggel hét sem. Történhet itt még bármi, sőt, az ellenkezője is.

Mielőtt viszont megtörténne a bármi (vagy annak az ellenkezője), gyorsan elmegyek a piacra. Nem, nincs ma szombat. Szerda van. Szerdán is van piac. Estére meg hazajön a Repülő Kutató, és én vacsorát ígértem neki. Panzanellát.

Nektek is ígértem valamit, mégpedig egy szerencsés nyertesnek kaftánt, ha akarja. Ma estig még lehet jelentkezni itt.

A nyár (igen, ez most a szokásos nyafogás lesz) másnak azt jelenti, hogy végre itt az ideje cuppanatnyi bikinikben heverni a strandon. Én ezzel szemben ilyentájt leginkább úgy vagyok leírható, hogy magam vagyok a sötétben bujkáló ellenforradalom, aki árnyéktól árnyékig lopózkodik, és csak konspirációs okokból hagyja el a lakást.

Mai konspirációs okom leginkább amúgy a saját jól-létemmel van összefüggésben, kávéért meg péksütiért kutyagolok el a legközelebbi nagybótig, ami egy kilométerre lakik tőlem. (Fene se fog kenyeret sütni ebben az időjárásban, ha nem muszáj.) A kisbót is jó lenne erre a célra, de azt speciel bezárták. Végleg. Nem ott bonyolítottam a nagybevásárlásaimat, de ha hirtelen szükség lett egy kocka élesztőre, egy csomag kávéra vagy egy liter tejre, csak átrontottam az úton, és tíz perc alatt otthon is voltam. Na hát most nincs többé kisbót, állítólag kínai bugyikat fognak árulni a helyén, és én ugyan kedvelem a kínai bugyikat, de még jobban kedvelem azt, ha át tudok rontani az úton egy kis péksütiért. A kedvenc pékségemet, ami szintén itt volt egy köpésnyire, durván átalakították, többé már nem pékség, hanem valami bizarr mix a cukrászda, fagylaltozó, zöldséges és nemtommi között, ahol ugyan kenyeret is lehet kapni, de nyilván nem annyifélét és nem olyan minőségben, mint eddig, cserébe viszont jóval drágábban. Mindezt akkora területen művelik, mint a Bűnök Barlangja, szóval képzelhetitek.

Nekem még minden megoldható, mert van két ép lábam, amin elmászhatok a legközelebbi értelmesebb-forma üzletig, de a környéken nem mindenki képes erre – ugyan elég sok kisgyermekes fiatal család költözött a közelbe mostanság, de azért a régi lakók nagyrészt már nyugdíjas korúak, akiknek nem olyan könnyű mocorogni, pláne ebben a hőségben. Nem mintha a kisgyermekes fiatalok olyan könnyen mocoroghatnának, de nekik van kocsijuk, esetenként kettő is. A város természetesen tele van szupermarkettel meg hipermarkettel meg anyámkínjával, de ezekhez a környékemen lakóknak mind kocsiba kellene ülni, és egyrészt nincs mindenkinek kocsi a segge alatt, másrészt meg mit vagyunk úgy meglepődve a 11-es út forgalmán, ha jóformán nincsen gyalog elérhető üzlet?

Most erre könnyű azt mondani, hogy pofám lapos, én végül is tényleg bárhová el tudok jutni, ha muszáj, bezzeg valahol tanyán még ennyi sincs – de hát éppen ez az. Egy több mint harmincezer lakosú városban élek, könyörgöm, a röhej kedvéért ráadásul olyan városban, ahová még mindig presztízs kiköltözni, hogy aztán az ember a napi ötvenezres áthaladó forgalmat szaporítsa, lehetőleg “egy ember – egy kocsi” felállásban, mert hogyan másként. Talán nem egészen vagyok ufó, ha azt gondolom, én igenis helyi üzletekbe szeretnék járni, helyi termelőket támogatni, és amikor legyalogolok kosárkámmal a piacra, nem a nagy batár városi terepjárókat kerülgetni a másfél kocsi széles macskaköves utcákon. Ehhez képest amióta ideköltöztünk lassan húsz éve, folyamatosan romlik a helyzet.

Oké, most már kimorogtam magam mára (bár még tudnám folytatni), vonuljunk, amíg ránk nem zuhan a mára jövendölt harmincnégy fok.

Amikor Tori Amos nekilát énekelni a fejemben ezt, akkor köszönt be istenigazából a vakáció.

Ma reggel rá is zendített, ahogyan azt ilyenkor kell, úgyhogy én még megírtam egy utolsó munkahelyi levelet, aztán szélnek eresztettem a 2018/19-es tanévet diákként is, tanárként is. A disszertációs agyrágó bogarak persze így is aktivizálni fogják majd magukat, de az a majdban van, és a “majd” az nem “most”. Debts are off this year, dammit.

Akkor ezzel el is megyek szépen könyvtárba, mert a szakkönyveket tényleg vissza akarom vinni, színüket se lássam.

Délután amúgy a barátnőimmel lesz találkozóm, így valószínűleg arról is kaptok majd fotót, miben lejtek be zülleni a nagy székesfőfaluba. Ha jól érzem, milyen irányból rágicsálnak éppen a kreatív kukacaim, valami olyan lesz, ami még nincs is megvarrva, szóval várjatok türelemmel, talán lesz itt még folytköv is.

Du.

Höhh, lószart se varrtam máma, ehelyett kiszabtam egy fél kaftánt, aztán lendületes tevékenykedés helyett alukálás volt Pocival. Én, az a gyanúm, tényleg kellő alapossággal kivagyok.

No de azért elmegyek mulatni a csajokkal, abban nincs hiba. Igaz, maximum ennyit tudtam kihozni magamból.

Már csak öt könyvet kell elolvasnom hétfőre, bagatell. Nem nagy meglepi amúgy, hogy épp ez az öt maradt így a végére, átkozottul nem látom semmi hasznukat nekijek, már legalábbis a komplex vizsgán túl, ahol majd a kurta farkú malac túr, és kéken kékell az óperenciás tenger.

Amíg viszont ez a nyavalyás komplex vizsga határozza meg a jövőmet túl az Óperencián, nincs mit tenni: jövel még egy utolsó futamodás a könyvtárba, mert az öt könyvből kettő a kölcsönözhetetlen kézikönyvtári szekcióban csücsül, és addig nyilván nem nyughatok, amíg legalább nem lapozom át őket.

Tegnap délután is könyvtárba mentem. (Nem, nem strandra, még ha megtévesztően úgy is festek – az a szatyor nem törülközővel meg naptejjel van tele, hanem könyvvel. Nem vicc.)

És ma délelőtt is oda megyek.

A szakirodalom-listám pár darabja nem kölcsönözhető, a könyvtárban meg van légkondi. Én onnan addig haza nem jövök, amíg ki nem rúgnak záráskor.

Éjjel álmomban komplex vizsgáztam. Ez, azt hiszem, magáért beszél.

Egy hetvenes vagy nyolcvanas évekből ittfelejtett hotel zegzugos épületében tartották, ott bolyongtam fel-le, hogy megtaláljam valahogyan a termet, ahol a vizsga zajlik. A földszinten az étteremben éppen valamilyen bankettre készültek, az asztalokat tologatták, és az ablakokat pucolták, addig meg a terem dekorációját, csálé papírgirlandokat meg poros krepprózsákat, kihajították a folyosókra és lépcsőkre, szét volt pakolva a teljes díszlet, és valaki folyton rászólt az emberre, hogy ne lépjen rá a dekorációra. Mászkáltam fel-alá a lépcsőkön, mint egy Escher-figurácska, a termemet kerestem, és végül a földszinten, a hotel hátuljában találtam meg. Egy vadnyugati stílben berendezett kocsmából nyílt, gumi kaktuszok meg szanszevériák között kellett átnyomakodni az ajtóhoz, a kocsmaasztalok mellett pedig más, általam eddig még sose látott vizsgázók ültek holtsápadtan, bazi nagy mappákat szorongattak a kezükben, némelyikük többet is, az egyik vizsgázó meg pláne egy teljes városmakettet rakosgatott éppen a világító tequilareklámok alatt, és káromkodott, hogy leesett a templom tornya, most hogyan fogja pótolni. Nálam meg persze nem volt semmi, csak egy pendrájv.

Mikor bejutottam a vizsgára, természetesen dögmeleg volt odabent és levegőtlenség, a vizsgabizottság olyan jegesen ült ott, mint egy kupac sztalagmit, na és persze olyan dolgokat kérdeztek tőlem, amikre nem tudtam válaszolni. Komplett népszámlálási statisztikákra kérdeztek rá, a romani összes nyelvjárását kellett elsorolnom meg az 1870-es évek kultuszminisztereit, nekem pedig folyt a hátamon az izzadság, és azt se tudtam, mit csináljak. Végül azt mondták, hogy jó, köszönjük, elmehet, én pedig úgyis-mindegy alapon rákérdeztem, hogy átmentem-e, erre a bizottság összenézett, és az egyik szürke kosztümös nőszemély meglehetősen kelletlenül kegyeskedett megszólalni, hogy hát, igen, úgy látják, hogy eléggé felkészült vagyok a következő lépéshez, bár túl arrogáns vagyok, és ezen változtatnom kéne. Mire én, he? arrogáns? Mire ő, hogy amikor odakint szóba elegyedtem a többiekkel a tequilareklámok alatt, mindenkit letegeztem, pedig egyikük nem vizsgázó volt, hanem már igazából is doktor. Na ekkor volt, hogy elvesztettem a türelmem, és közöltem Szürke Kosztümmel, hogy én magam is doktor vagyok, és nem érzem úgy, mintha ettől én szoptam volna hegyesre a piramisokat, és igazán elegem van abból, hogy folyton azért büntetnek, mert nem ülök a babérjaimon, hanem mindig jobb akarok lenni abban, amit csinálok. Szürke Kosztümnek erre akkora lett a szeme, mint egy-egy kistányér, és vett egy mély lélegzetet, és elkezdte mondani, hogy “Ide figyeljen”, de én már nem tudom, mire kellett volna figyelni, mert felébredtem.

Óédesjóistenem, óédesjóistenem.

Most pedig muszáj lesz kimennem a harmincizé fokba, mert elfogyott a cigim, és mint az Airplane! című klasszikusban elhangzott, nem most fogok leszokni arról sem.

Ma reggel körülnéztem az én kicsiny világomban, és látám, hogy ez nem jó. Még pontosabban: olyan rossz, hogy az már szinte szívvidámító. Ocsmány dögmeleg van, már több tonna szakirodalmon rágtam át magam, és még legalább kétharmada hátra van. Másfél hét múlva diáki kariőröm egyik legnehezebb vizsgáját kell abszolválnom, és a témavezetőm tegnap azt írta levélben, hogy drukkol nekem. (Jellemző módon addig nem voltam beszarva. Utána már igen.) A Repülő Kutató délben beül Emesébe, aztán elpályázik Zágrábba, és jövő hétig ott héderezik. Ő ugyan azt mondja, hogy konferencián lesz, de tudom én, amit tudok. Inni fognak Professor Krtekkel, és banana splitet zabálnak. Rövidgatyában és szalmakalapban, természetesen. (Most elképzeltem Professor Krteket rövidgatyában és szalmakalapban. Ez, bevallom, jólesett.) Ja, és mindehhez vérzem, mint a leszúrt disznó, mert persze mikor, ha nem most.

Úgyhogy, miután körülnéztem ebben a kicsiny és recsegős világban, elgondolkodtam egy pillanatra, mivel tudnám még fokozni a nemzetközi helyzetet, majd sütöttem a RK-nak egy tepsi jalapenós kukoricakenyér-muffint, és bevonultam a fürdőszobámba, hogy restauráljam a fejemen a pipirost. Tudok én, hejj.

Nektek viszont boldog csütörtököt, mint Micimackó és Malacka mondaná. (Nem, nem ezzel fogom tölteni a napomat. Csak gondoltam, hadd legyen valami tarka nézegetnivaló is sirámaim listájához.)

Az “évtizedek óta nem volt ilyen hideg” május után, amit én igen nagy mértékben polár cikcakkruhákban abszolváltam, természetesen itt a “mind megfövünk” június, az ilyenkor szinte kötelező mértékű nyávogással. Ez utóbbit, meglepetésemre, ezúttal nem én produkálom, nekem van épp elég bajom ahhoz, hogy szinte fel se tűnjön, miként kúsznak le oldalamon az izzadságnak cseppjei, mint lassú bogarak. Nem, ezúttal a Repülő Kutató vette széles vállára a dögmeleg fölötti siránkozás nemes feladatát, és úgy éljek, nem aprózza el.

Mivel én szerencsére (ahem) már hajnalban felkukurikú, ma azzal töltöttem a hűvösebb órákat, hogy a lakást szellőztessem. Ennek csak egyetlen akadálya van mifelénk: nagyseggű, szőrös, és nem szereti, ha ki van zárva valahonnan. Úgyhogy ott logisztikáztam orrbaszájba, miközben Poci ajtókon dörömbölt, amikor pedig végre beengedtem a szellőztetés után, csak bámult rám, hogy ugyan mit képzelek, ő aztán be nem jön, fujj. Itt mindenki meg van húzatva, nem vitás.

Mindeközben alulírott egyre piszkosabb módon szenved az olvasnivaló szakirodalmakkal. Egyik gyakori panaszom, hogy ugyanbizony még hányszor lehet feltalálni a szeletelt kenyeret? Vannak itt olyan munkák, amik iszonyú fontos tudományos eredményként tálalnak olyan ráismeréseket, amelyekhez bőven elegendő fél óra szabad idő meg egy kis józan paraszti ész. A másik meg, hogy vannak témák, amelyekről egészen megbízható tudásom volt, amíg nem olvastam el hozzájuk három újabb tanulmányt, de most már asse tudom, micsinál a hogyishívják, és melyik tőkeelméletet ki tojta.

Leülepszik majd, leülepszik, mondogatom magamnak optimistán, de azért ez elég keserves beismerése annak, hogy ilyenkor az ember agya éppen úgy működik, mint egy szennyvíz-ülepítő. Blöe.

Ja, a paplanruha- meg kaftánszezon definitíve itt van, és ahogy festenek a dolgok, nem is távozik egy ideig.

Azt hiszem, mondtam már ilyet, de továbbra is roppantul érvényesnek tartom, hogy a lustikázás olyan, mint a csokoládé: ha belekezdtél, igen nehéz abbahagyni. Ettől a nagy kijelentéstől ugyan úgy érzem magam, mint Forrest Gump és Gombóc Artúr szerelemgyereke (ne gondoljatok bele), de hát ami jár, az jár.

Nekem például egy hétvége. Igazi. Kétnapos. Paplanruhában.

Oké, pontosítsuk: gyűrött paplanruhában. Nagyon gyűrött paplanruhában. Eh, több is veszett Mohácsnál, engem sem ártana kissé kivasalni, meg aztán úgyse látja senki, csak a családom meg a komplett internet.

A dolgok ott csesződtek el, amikor fitten, frissen, fürgén ész capkodószan felébredtem egykor. Ja, hajnalban. Mit volt mit tenni, még próbáltam visszaaludni, de nem ment, úgyhogy inkább felkeltem, főztem kávét, aztán nekiugrottam, hogy hősi elszántsággal kivégezzem a feltöltendő tételt, amivel már négy napja tökölök, és ha nem kellett volna feltölteni, megúsztam volna maximum eggyel, mert akkor nem készítek 30000 leütésnyi összefoglalót, hanem csak elolvasom a szakirodalmakat, legfeljebb levakarok pár jegyzetet egy sajtpapírra, oszt kalap. Ötre, mikor már hangosan ordítottak a madarak és egészen világos volt, be is fejeztem. Hurrá. Most már tanulhatok magamnak is, nem csak másoknak. (Blöe.)

Kábé négykor, a programokat színesítendő, Nagyseggű Maruszja is aktivizálta magát, és nekilátott esztrádműsort tartani palotánk öszves termeiben, dörömbölésekkel és miegymással. Adtam neki enni, hogy kussoljon, de ő kussolás helyett zrummogva végigrohangálta a lakást, ugrált egy ideig a Repülő Kutatón, leverte az éjjeliszekrényről a lámpát, aztán levonult a pincébe orgonálni. Valahol az állhatott össze az elmúlt két hétben abban a négydekás agyában, hogy most neki kell ellátni minden olyan macskafeladatot, ami eddig kettőjük reszortja volt, és ennek megfelelően ordenáré módon viselkedik. A pincébe eddig sose járt vonyítani, például. És azt se csinálta, hogy mindenkinek lefeküdjék az útjába, elomlón, mint Manet Olympiája, csak éppen sokkal szőrösebben. Lefeküdt anyósomnak. Lefeküdt anyámnak. (Ja, ő is volt itt a héten, ezt is elfelejtettem mondani.) Lefeküdt, horribile dictu, még apósomnak is, aki deklaráltan nem szereti a macskákat, de ez Pocit egyáltalán nem érdekelte, úgyhogy még belőle is sikerült kicsikarnia néhány simogatást. Persze ezt nem most hajnalban, hanem a héten. Most hajnalban csak bugizott, és nem akarta abbahagyni.

És akkor, elküldvén a kidolgozott tételt, hogy rogyna rám a plafon, lehevertem kicsit a futonra, hogy behunyjam a szemem, három órával később pedig arra ébredtem nyöszörögve, hogy Nagyseggű Maruszja megpróbál leszorítani a futonról, de nem azért nyöszörgök, hanem mert olyan színes-szagos rémálmaim vannak, hogy a fal adja a másikat. Étterembe akartam menni a Repülő Kutatóval, de egy feldúlt turkálón keresztül kellett átevickélnünk, és a túloldalon nem étterem volt, hanem egy manikűrszalon, én meg úgy összevesztem a RK-val, hogy zengett tőle az agyam, azt ordibáltam neki, hogy hagyjon békén egy kicsit, ő meg ehelyett beleszuszogott az arcomba, és azt magyarázta, hogy nem hagyhat el. De nem azt kértem, hogy hagyj el, visítottam, hanem hogy hagyj lélegzethez jutni, ő viszont továbbra is szuszogott az arcomba, és azt magyarázta, hogy a házasság szent dolog. Ilyen faszságokat nyilván nem mond ébren, úgyhogy őszintén nem tudom, mit akar ezzel mondani a tudatalattim, és igazából nem is érdekel. (Annyit tudni, hogy Nagyseggű Maruszja biztosan nem szuszogott az arcomba, ő ilyenkor a bokám körüli területeket célozza meg a mázsás valagával.) Mindenesetre úgy ébredtem, mint akit apró lyukú tárcsán daráltak le, kétszer, még mindig szédelgek, és ma nem és nem és nem fogok tanulni, izélje hegyesre a zuniverzum.

Mielőtt teljesen belegárgyulnék a tanukálásba, muszáj tennem egy expedíszijót a városba, menet közben kinyomtatván a LTF-et, aztán behajítván a postára, legyen már vége ennek a felvonásnak. (Egy hete kellett elküldeni a témavezetőnek, de egy hét múlvára oda kell érnie a tudomány főlegvárába is, nyomtatva. Ebből kifolyólag persze még ma reggel is megnéztem, elég pofás-e a pofája ahhoz, hogy kinyomtassam.) Miután megszabadultam a LTF-től, nem egy balraát következik, melynek utána hazajövök, hanem folytatom utam ahajt le a HÉVig, mert Pocinak elfogyott a száraz kajája, nekem pedig a hajfestékem. A két bót természetesen húsz méterre van egymástól, de ugyanolyan természetesen másfél kilométerre tőlem. Itt ebben a vircsaftban tömegével vannak ilyen árukapcsolások, nagyjából minden másfél kilométerre van tőlem és egymás mellett, például a macskák és a varrógépek kórháza is. Ez utóbbiakba ezúttal nem óhajtok menni, és nagyon remélem, hogy közelebbről nem is kell. Pocinak augusztusban lesz esedékes az éves oltása, Erik pedig (ő a varrógép) maximum a használatlanságtól tudna elromlani szegénykém. A port néha letörlöm róla.

A port néha rólam is letörölhetné valaki, mert kezdek teljesen meghülyülni itt a nagy komplex vizsga közeledtére, pedig az még két és fél hét távolban van. Azt már szinte látom, hogy a vizsgaszoba ajtaja előtt, mikor mindenki űzött arccal próbálja még utoljára átvenni a tételeket, én apatikusan ülök majd a folyosón, és horgolok. A folyosón horgolásig  viszont még van két és fél hét, és nekem addig teljesen össze fog keveredni a fejemben minden. Egyetlen tétel sincs, amit a nulláról kezdtem volna megtanulni, értsd mindenhez konyítottam már előtte egy kicsit, és természetesen más szakirodalmak alapján konyítottam, és természetesen nem tételekhez kapcsoltan tettem ezt, úgyhogy már most nem tételek vannak a fejemben, hanem összefüggések, és ez nekem így jó, arról viszont fogalmam sincs, hogy ez a bizottságnak majd jó lesz-e. Nem vizsgára tanultam én ezeket a dolgokat, hanem a munkámnak, és az másként vizsgáztatja az embert, mint a tekintetes bizottság.

Sok beszédnek sok az alja, cihelődjünk.

Mivel november után rögtön június következett, nekem meg ugyebár szürke pépet fújtak a fejembe, még nem tartunk ott, hogy  a nyári ruhatáramat rendesen hadba állíthattam volna, jelenleg egy dobozból szedek ki néha szezonális holmikat. Jó gyűrötten, mint ezt a mellékelt ábra is mutatja.