újracucc kategória bejegyzései

Nyugaton a helyzet változatlan, a torkomban viszont új történések vannak, végre elkezdett felszakadozni a gurgula. Ettől igen szép recsegős baritonhangom van, és az AE Bizottság dalszövegének szellemében élek, úgymint “köpni kell, phű”. Ez már a kilábalás jele, annak kell lennie, mondogatom bizakodva, minden csoda három napig tart, a takonykórnak is legyen elegendő egy hét, a fenébe bele, megint köpni kell, phű.

A fejem még mindig nem megy élményszámba, miközben a kis zöld idegen létformáktól próbálok megszabadulni, cserébe viszont nesztek újabb remek kép a minizoknijaimról és a foncsikákról.

Poci ezúttal távollétével tüntet, tegnap este ugyanis gonosz és kegyetlen módon viselkedtem vele, amikor egy papírzacskó segítségével óvatosan begyűjtöttem, majd kidobtam az ablakon azt a tökhülye szitakötőt, aki naivan bejött a Bűnök Barlangjába. Onnan vettem észre, hogy bent van, hogy a szőrös leült a futonra, égnek fordította a fejét, és kiguvadt szemekkel, a száját nyalogatva bámulni kezdte a plafont. Bezzeg amikor a szegény szemmelvert rovar végül leesett eléje, ez a gyáva nyúl ugrott egyet, aztán beszaladt a futon mögé. Most persze vérig van sértve, hogy megfosztottam egy remek potenciális játékszertől, de ezúttal én voltam gyorsabb, cicu, hahaha.

Ma reggel arra ébredtem, hogy köhögök, ugatok, és általánosságban olyan hangokat adok ki, mint egy bronchitiszes hiéna. Utána jött az orromból bőven ömlő (ezt most inkább nem folytatom, hátha valamelyikőtök éppen tízóraizik vagy mittomén). Emellé, mint ez elragadó kinézetemből is sejthető, igencsak fázom, úgyhogy megkerestem a lázmérőt, és persze 37,5, örömem rendkívüli. Az égbe robbantott haj már tényleg csak ráadás átmeneti nyomorúságaim kicsiny palettáján. És persze most van, hogy mára teljesen más terveim lettek volna, mint itthon möszögni papírzsepik halmai között.

Jaj hogy élvezem én a strandot.

Gondolom, nem én vagyok az egyetlen a világon, aki néha azt a kérdést teszi fel magának reggel, hogy “mossunk inkább hajat, vagy elég lesz rá egy kendő is?”.

Ezúttal inkább a kendő.

Mikor ma reggel bementem a Bűnök Barlangjába szemrevételezni az általános helyzetet, szemrehányó torokköszörülést hallottam a sarokból. Erik volt az. Ennek valószínűleg mindenféle érdekes következményei lesznek, khm.

A zélet továbbra is zajlik, nagyrészt ugyan távollétemben, de ennél rosszabb sose legyen. A húgom tegnap iccaka fél tizenkettőkor esett be alvóvendégnek útban egy hamburgi himnológiai anyámkínja felé, ma reggel hatkor pedig már el is hagyta a lakást a Repülő Kutatóval egyetemben, aki elfuvarozá a reptérre. Ha nem lenne ilyen meleg, sütnék neki érte hálából valamit, de valószínűleg ő siránkozna leghangosabban, ha begyújtanám a sütőt. Igaz, ma egyelőre kellemesen szellősnek tűnik az időjárás, de azért ne kísértsük jószerencsénket akkor, amikor még csak 23,5 fok van a lakásban, mert lesz ez még így se. Eh, majd csak keresünk valami megoldást, no. Például zsetonokat adok neki jócselekedetekre, ezeket meg később tetszőleges időpontban beválthatja egy tepsi frissen sült zsemlére. Vagy valahogy ilyenformán. (Ezt ugyan roppant helytelennek érzem pedagógiailag, de hát, rosseb, nem nevelni adták ide nekem a pasast. Vagy legalábbis remélem, hogy nem. Ha esetleg mégis, akkor meg ráfaragtak, na bumm, de különben is nekem kell együtt élnem vele, nem nekik.)

Mivel ma szombat van, és a reptéri fuvarozást leszámítva mindketten itthon, nyilvánvalóan piacra is le kell menni.

Minden bizonnyal a nyár a ludas a dologban meg az itthoni papucsban-csámborgások, de a helyzet kezd nevetségessé válni cipőfronton, merthogy minden de minden cipőt kényelmetlennek érzek, még az ilyen kis tornacsukákat is. Nagyon remélem, tényleg csak a papucsok a ludasak ebben, mert ha netán sunyin nőtt a lábam egy fél számot, megüt a guta. Gondoljatok csak a gondosan összeválogatott cipőparkom méretére.

A mai csak egy “még megvagyok” típusú bejegyzés lesz. Nincs különösebben nagy részleteznivaló azon, hogy kedvenc vasalatlan paplanruhámban a Bűnök Barlangjában pocolok, Poirot-filmeket nézek, és új nagyinégyzeteket tanulok horgolni.

Népeim ma térnek vissza a horgászkirándulásból, amiről a leghalványabb lila gőzöm sincs, hogyan zajlott/zajlik, valamint arról se, konkrétan mikor és milyen állapotban várhatom vissza őket. Valójában nem is nagyon próbáltam elérni őket, amíg ők a halakkal vesződtek. Általában végigaggódom az ilyen expedíciókat, de most azt mondtam magamnak, a nincs-hír az jó hír, mert ha valami bajuk lenne, biztosan jelentkeznének.Ma reggel is csak annyira telt várakozólag, hogy elmosogattam, megetettem a mosógépet, nemsokára felmosom a konyhát meg sütök egy kenyeret, slussz.

Épp elég ideje élek magammal együtt ahhoz, hogy felismerhessek ilyen-olyan jeleket, de, úgy tűnik, ehhez még mindig nem nőtt be eléggé a fejem lágya. Vannak olyan időszakok, amikor minden átmenet nélkül mizantróp leszek meg kibírhatatlan, és valójában már előre tudnom kéne, mikor köszönt be ez az állapot, az ilyesmi ugyanis nem úgy történik, hogy egyszer csak ott van, bumm, hanem készülődik egy ideig. Hiába. Mindig csak akkor jövök rá, hogy éppen ez van, amikor már elviselhetetlenül viselkedtem olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, és utólag magam sem értem, miért nem állítottam le a gonosz emberformájú kalaptűt, akivé válok ilyenkor. Az ugyan nem mentség, hogy “bocsika, éppen meg vagyok hülyülve”, de speciel nem ártana, ha nem csak egy-két nappal később esik le, hogy “ó mamám, már megint ez van/volt”. Kéne valami olyan egyszerű eljárás, mint valami mizantrópiai lakmuszpapír, hogy csak rá kell köpni reggel, aztán amikor véraláfutás-lilára vált, már tudod, hogy a következő napokban inkább ne menj emberek közé.

Azon persze ez sem segítene, amikor házhoz jönnek az emberek, az én népeim például feltartózhatatlanul megjelennek valamikor a mai nap folyamán, és előre félek attól, melyiknek fogom leordítani a haját valamilyen semmiségért. Ó, jaj. Rémes pofa vagyok, magányosan fogok kimúlni, és farkaskutyák fognak felfalni a nappalim közepén, bár mégis inkább macskák lesznek azok.

Megyek kenyeret sütni.

Új hét, új nekifenekedések. Gyanítom, ez most már kezd enyhén nyomasztóvá válni onnan a másik végről nézve: tulajdonképpen július eleje óta más sincs itt, mint hogy folyton körbekörbe pörgök a lakásban, mint egy beekizett duracellnyuszi, és azt lesem, mi mindent lehetne széjjelverni meg újra összerakni. Bocsi, de nem tehetek mást. Ebben a vircsaftban általában is a nyár az egyetlen olyan időszak, amikor időt tudok szakítani ilyesmikre, és ezúttal különösen durva a helyzet. A tavaszi félévben még a szokásosnál is többet kellett használnom az agyam azon részét, ahol a tanár-diák-kutató entitások laknak, ennélfogva a kreatív kukacok száraz kenyéren és nagyinégyzeteken tengődtek, mert más ennivaló nem nagyon jutott nekik. Ezt nem viselték túl jól. Most, hogy végre van lehetőségük aktivizálódni, úgy nyüzsögnek, mint a bolondóra, a két kanapéhuzat meg a macskamászóka csak a fél fogukra volt elég, és tényleg elképesztő ötletekkel képesek előrukkolni, ráadásul az ötleteik legnagyobb része eszement mennyiségű munkát követel. Például át akarják festetni velem kiskacsasárgára a Repülő Kutató fürdőszobáját meg effélék.

A kreatív kukacoknak persze toll a fülébe, nem lehet minden hülye ötletükre azonnal ugrani, de az jelentősen növeli az újabb merényletek esélyét, hogy a festékáruház, ahol a mogorvák klánja anno kikeverte nekem a festékeket az én saját fürdőszobámhoz, csak háromszáz méter gyalogláb, és a szükséges mennyiségű festéket még akár a hátamon is haza tudom cipelni onnan. Nemnemnemnem. Nem. Mondom, NEM. Most legalábbis nem. Talán augusztusban. Talán.

Különben is más dolgom van máma. Holnap érkezik Filoméla, a szobája jelenleg egy disznóól, azt muszáj gatyába ráznom a kishölgynek, és hát nyilván ez nem csak annyit jelent mifelénk, hogy átszáguldok rajta egy portörlő ronggyal. A kreatív kukacok már előre csámcsognak a gyönyörűségtől, milyen hülyeségekre vehetnek rá engem, Béla és Erik büszke tulajdonosát, akinek anyaga vagyon légió, csomagolópapírja és öntapadós tapettája úgyszintén, cipősdoboza és hímzőfonala dögivel, sőt még némi ántik festéket is spájzol a pincében. Próbálom ugyan visszafogni a dögöket, de amíg Filoméla itt lesz nálunk, valószínűleg úgysem jut majd sok idő a kreatív kukacokra. Mármint az enyéimre, ofkorsz. Bár végülis, néhány új ruhácska, hmmmm…

Az a gyanúm, dátum hiányában igen nehéz lenne kitalálni pusztán csak a ruházatomból, vajon milyen évszakot írunk most.

Ma reggel arra ébredtem, hogy Poci a fejem fölött áll az ágytámlán, és elragadtatottan csámcsog. Inkább nem néztem meg, min csámcsog, ehelyett kigurultam az ágyból, és elindultam a bútorszövet-morzsák szőnyegén a fürdőszobába.

A mostanihoz hasonlatos projektek (ha nem figyeltetek volna ide az elmúlt napokban, már a második kanapénkra gyártok éppen huzatot) egyik sajátos következménye, hogy nekem ugyan tele a szekrényem mindenfélével, de épp csak az őtözködős bloggerség programja nem műxik igazán jól, ami persze érthető is, ki a fene akar báli belépőben habuckálni a morzsálódós bútorszövetek között? Mindenesetre ma, némiképp elszégyellvén magamat, tettem egy kis erőfeszítést, hogy ne úgy fessek, mint egy elszalasztott. Remélem, értékelitek.

Most pedig visszadödörgünk a ficnik és foncsikák közé, mert ehhez a melóhoz holnap estére adtam magamnak leadási határidőt, és még csak ott vagyunk, ahol a part szakad.

A hajammal, hogy elébe menjek az esetleges kérdéseknek, nem történt semmi, csak megmostam, most pedig hagyom száradni. Mielőtt felrobbanna, így néz ki.