újracucc kategória bejegyzései

Alkalmassági vizsga napja. Ilyenkor szoktam elharsogni, hogy nem árulunk zsákbamacskát, szent kötelezettségem a jövendő hallgatóknak bemutatni jóelőre, mitől fog majd három/négy éven át kisülni a szömik, úgyhogy ilyenkor különös csínnal válogatom össze a háromszáz réteget, amiben majd az asztal túloldalán ülök, míg a folyamatos szembántalmak jövendő áldozatai Gombóc Artúrt meg más efféléket olvasnak fel nekünk. Nos, nem tapodhattam lábbal a tradíciókat, bár hozzá kell tennem, nálam már beütött a majomketrec-effektus, úgyhogy ezt most afféle “csak-könnyed-hétköznap-erőfeszítések-nélkül” áutfitnek látom.

A tradíciókhoz való ragaszkodás nem csak az én asztalom (meg szőnyegem meg kanapém meg macskamászókám), Poci a jelek szerint úgy gondolta, hogy ebben a házban kötelező elem egy rezidens hányómacska, Celofán hiányában pedig rá hárul ez a nemes feladat. Úgyhogy hajnalban elhelyezett egy csinoska boát azon a kisszekrényen, amin Celofán kuporogni szokott anno. Más baja láthatólag nincs, és ne is legyen, mert az elmúlt hónapok után azonnal bedobozoljuk és orvoshoz hurcoljuk, ha csak egyet is köhent. Amúgy amióta egyedül maradt, éppoly virgonc és ugribugri, mint korábban, de mindehhez ráadásul roppantul bújós lett, még önmagához képest is. Nem könnyű dolog ez, feleim, mi ugyanis ellennénk egyetlen macskával, de lehet, hogy neki meg szüksége lenne egy másik macskára, akit abajgathat. Amikor Celofán beteg lett, Poci továbbra is játszani akart vele, és nem értette, miért nincs többé pofozkodás meg gurrogva kergetőzés, amikor pedig ő ezt annyira szeretné. Nagyseggű Maruszja azonban nemcsak erősen szociábilis, hanem legalább annyira territoriális is, én lakásom, én szőnyegem, én rabszolgáim, és ha hozunk neki egy másik macskát, fene tudja, hajlandó lesz-e meghaverkodni vele. Az első néhány hét nyilvánvalóan a macskák zsilipeléséről szólna, ehhez pedig szükségünk lenne néhány hétre, amikor éppen egyikünk sem rohangál valahová, és ki tudjuk logisztikázni, mit-merre-hogyan. A mit-merre-hogyant egyébként egészen részletesen le tudnám most vezetni nektek minden elemével, ha ráérnék. De nem érek rá.

Amiben ugyanis szintén nem vagyok képes lábbal tapodni a tradíciókat, az a határidőkhöz való ambivalens viszonyom, a rohadt lényegében-tézisfüzet még mindig nincs készen, márpedig ma el kell küldenem a témavezetőmnek. Azt, gondolom, mondanom sem kell, hogy el is fogom küldeni, ezek a dógok már csak így műkszenek, hogy valahol Gombóc Artúr mellett-fölött-között megtáltosodom, és rettenetesmód befejezem, amit be kell.

Különösen, hogy holnap már megint más feladatok várnak, verné szájba a zuniverzum.

Új hét, új nekigyürkőzések. Én mindenesetre legalább öltözködésileg kivágtam a hatalmas tiritarka-kék cét a város (és feltehetőleg az őtözködős bloggerek nemzetközi közössége) legfehérebb és leginkább össze-vissza potyolt lábaihoz.

Ez, ha ti esetleg más regionális köznyelven beszéltek, azt jelenti, hogy klopfolt. A hejesírásellenőrző mindenesetre aláhúzza, pedig. *insert részletes fejtegetés a nyelvjárások és regionális köznyelvek jelentőségéről*

Most tényleg ott tartunk, hogy már az is a különleges kegy kategóriájába tartozik, ha tudom: hová megyek éppen és miért. Mondanám persze, hogy ez a hét még nehéz, de a következő is az lesz, az azutánival pedig még nem volt eddig időm foglalkozni.

Közben a Repülő Kutató hazaugrott tiszta gatyáért, de ezt tényleg így tessék érteni, este kilenckor érkezett, reggel hatkor már ő is indul, ezt pedig Celofán nem viselte jól, mert Celofán általában sem viseli jól a változásokat, hát még most, hogy beteg. Úgyhogy öt harmincötkor macskahányás törölgetése volt a program, öt negyvenkor simisimi, öt negyvenötkor újabb ételkínálgatás, most pedig már tényleg futnom kell, és Isten csudája lesz, ha valahol menet közben nem döntök úgy, hogy zárótevékenységek vizionálása, tancsitancsi meg kutatási beszámolók és tanulmányok helyett én most leszállok a buszról, aztán elmegyek remetének valahová a Pilis szívcsakrája mellé.

Attól a néhány apróságtól eltekintve, hogy úgy érzem, sose fogok már ebben a életben megmelegedni, kipihenni magam, napfényben hagyni el a lakást, nyári (vagy akár tavaszi) holmikban lenni, nem reszketni határidők miatt, nem aggódni teljesítendő feladatok miatt, rendesen étkezni és lekiismeretfurdalás nélkül kikapcsolódni, nem küzdeni kicsinyhitűséggel, önsajnálattal és a “jaj-vajon-megfelelő-e-a-teljesítményem” szorításával meg azzal az egyre erősebb gyanúval, hogy rohanás közben fogok felfordulni valahol cikcakkruhában – minden szuper, sőt csúcsszuper.

Tutatiszra, ha ezt a hetet megúszom jelentősebb kül- és belsérelmi nyomok nélkül, az a zuniverzum csodája lesz.

Közben meg a Repülő Kutató Varsóban bulizik Professor Krtekkel. Inzultálni fogom. (Nem a vakondot.)

Barátságos borús-szeles-napos-esős, és mindenestől összevissza időnk van, ami tulajdonképpen nem olyan nagy meglepi, merthogy most vannak nyakunkon a fagyosszentek, viszont eddig sem volt valami extra dögmeleg, és az előjelzésből kiindulva ezután sem lesz. Cserébe van meló csőstül, félévzárás meg minden anyámkínja. Ezt az egész káoszt ezúttal azon sajátos módon élem meg, hogy kábé negyedóránként váltják egymást az “eh, mindent megoldok… nyugivan…” meg a “jézusmária és össssszes szentek, sose oldom meg!!!!”.

Ne tessék aggódni, végül mindig minden megoldódik, vagy így, vagy úgy.

Az viszont, gondolom, nem egészen az évszázad meglepetése, hogy most éppen igen kevéssé megyek élményszámba.

Ah, te rohanó világ. Tájainkon most éppen a Repülő Kutató az, aki a fentnevezett rohanást produkálja, nekem csak az agyam száguldozik összevissza, legalábbis keddig, mert akkor persze megint kivágtázom az ajtón a buszomhoz, miként az meg vagyon írva. A pali viszont nem aprózza el: ma egészen Varsóig futamodik, aztán a jövő héten épp csak tiszta gatyát vételezni jön haza, és máris rohan tovább Bukarestbe. (Tegnap betekintést kaptam a júniusába is, az aztán tényleg káeurópai körút lesz, Karánsebes, Zágráb, Ljubljana, a többit ezúttal is elfelejtettem.) Mondám is neki a múlt héten, bmeg, Muci (igen, ezeken a tájakon így szoktak beszélni akadémiai doktor projektvezető urakkal, akiknek olyan hosszú a publikációs listája, mint a két karom), minek neked éppen most futni összevissza, amikor szükségem lenne rád? Mire ő, hogy de hát télen éppen az volt a bajod, hogy folyton itthon ülök, pedig olyan jól hozzászoktál, hogy hónapokra elmászok ösztöndíjjal. (Nos, mi tagadás. Roppant jól hozzá lehet szokni, hogy csak az van a mosogatóban, amit én belehajigáltam, és senki más jegyzetei nem tűnnek fel a lakás minden elképzelhető és elképzelhetetlen pontján.) Mire én, hogy de hát akkor nem volt rád szükségem, most meg lenne. Ki fog így néha egy kis meleg ételt lökni elém este, meg ki gardírozza a macskákat, amíg én a komplex vizsgára készüléssel meg effélékkel küzdök?… Úgyhogy jobb híján csinált nekem egy kakaót, mert a kakaófőzés ezeken a tájakon egy bevett szimpátiagesztus, az ember akkor kap kakaót, ha el van kornyadva.

További szimpátiagesztusaink közé tartozik az is, hogy színes zoknikat veszünk egymásnak minden apropó nélkül, a mai darabot például Bécsben vette nekem csak úgy cukiságból. Miután tegnap “megmentettem” a turkálós kötényruhát, az volt a minimum, hogy felvegyem, a megmentés módja pedig igen erőteljesen implikálta, hogy középcsoportos papagájnak öltözzek hozzá, mint a mellékelt ábra mutatja. Na és akkor magyarázzuk egy kicsit a bizonyítványt, mert engem általában ezért tartanak, hogy magyarázzak. Nem, nem fogjátok megúszni ti sem.

Mint ez sejthető volt, egy ilyen kötényruhából az ember akkor se képes elegáns-csinos darabot gyártani, ha fejreáll, tehát az volt az egyetlen opció, mókás legyen és megmosolyogtató a végeredmény. Egy fekete holmiból mókás darabot gyártani, úgy vélem, egyetlen módon lehet: megszórni tarkabarkával. Úgyhogy ezúttal eccerű voltam, mint egy pof, még Erik segítségét sem vettem igénybe, hanem csak kicseréltem a búbarna dekorációs gombokat színeskékre. Konkrétan csupán dísznek voltak ott az elején (dísznek? ezek? a világ egy hülye hely), funkciójuk egy szál se – nem volt hát kérdéses, hogy ebben az esetben akármekkora és akárhány gombot használhatok, például az eredeti hét helyett tizenkettőt. A zseb alatti kiégetett likat bestoppoltam, és azt is gombokkal takartam el, ami persze hozta magával az összes többi gombot is, hollári-hó. Ha egyszer lesz rá több időm, még melózhatok rajta: a középső sávon a színátmenetes gombkollekció minden bizonnyal megmarad, de a liktakaró gomb és annak testvérkéi helyett lehet, hogy egyszer majd valami teljesen más dolog jelenik meg, rátét vagy hímzés vagy horgolás vagy mittomén. Egyszer majd.

Most viszont inkább dolgozni kéne, mert ha az ember már blogbejegyzésban is olyan szavakat használ, hogy “implikál”, az az agyrágó bogarak tevékenységének pregnáns jele (már megint miket mondok), ergo ilyenkor kell nekiesni a következő leadandó tanulmánynak, hogy verné ki a ragya. Azt sem bánom, ha szivárványszínűre.

Mielőtt rákérdeznétek: igen, pontosan tudom, hogy hány éves vagyok, de nem zavar.

Koffein, kötelességtudat és kétségbeesés, ezek az én motorjaim, bébi. Tegnap ugyebár négykor kellett kivágtáznom az ajtón, hát azt speciel még el sem mertem árulni nektek, hogy mindehhez, bajnnng, fél kettőkor ébredtem fel, pedig csak (csak!!) háromra volt beállítva az ébresztő. És este, bár a sors különleges kegyének köszönhetően már fél tízre itthon voltam (ha még öt perccel többet késik a Zengő IC, és nem érkeznek pöccre a metrók, csak az egy órával későbbi buszt értem volna el), de így sem tudtam elaludni tizenegyig.

A konferencia a szokásos mennyiségű abszurditást és mókakacagást hozta, amire számítani lehetett, a szervezőknek már reggel a fülén jött ki a kávé, a plenáris előadást pedig egy lengyel nő tartotta németül azzal a címmel, hogy “Das deutsch-polnische Forum als Instrument der bilateralen Verständigung (1976-1997)”. Tippjeim szerint arról szólt, hogy a német-lengyel Fórum-sorozat, amiből volt ebben a húsz tárgyalt évben vagy tíz darab, hogyan vált a kétoldalú megértés eszközévé, de a cím lehetséges értelmét is csak a negyvenöt percen át potyogó diákból raktam össze úgy-ahogy, én ugyanis nem értek németül. Naivitásomban azt feltételeztem, lesz valami felirat vagy efféle, de nem volt semmi. Úgy báloztam ülve abban a röhejesen festő teremben, mint kolleganőm Prücsök, mielőtt elcsavarta volna a futár fejét, még a horgolásom is elővettem kínomban, ott gyártottam a marokkói szíveket kazalba, és közben néha megpróbáltam inteligencsen nézni. Na most, ha ezt eddig esetleg nem említettem volna, ez egy pedagógiai konferencia volt, szóval hogy miafrancot kerestek benne a német-lengyel tárgyalások, fel nem foghatom. Miként azt sem, hogy ha egy konferencián (mint a megnyitóban elhangzott) van 167 előadó, hol a nyimnyámban van az a százharminc, aki be se dugta a képit a plenáris előadásra, és akiknek talán még csak nem is négykor kellett volna kivágtatnia az ajtón. És akik közül kábé száz biztosan jobban ért nálam németül, na nem mintha az olyan nagy teljesítmény lenne.

A szekcióm amúgy igen kollegiális volt – mindig az, amikor óvodákról esik szó. Hacsak nem módszertani kérdéseket tárgyalnak éppeg (arra lényegesen nagyobb a kereslet), általában jobb híján egyszerűen csak összecsapkodják mindazokat a népeket egy és ugyanazon szekcióba, akiknek az absztraktjában ott van az, hogy óvoda, aztán agyő. Ezúttal is két történeti meg egy attitűdvizsgálat volt összecsapkodva. Meg én. Arról, hogy milyen képet képeznek magukban mások az én nagy pofámról, valószínűleg igen szépen árulkodik az, hogy az egyik előadó, akivel még csak két és fél hónapja tengünk együtt a doktorin, örömét fejezte ki, amiért előttem van, mert utánam aztán nehéz. Hm. Na mindenesetre ott ültünk keveskén, én voltam az utolsó előadó, és úgy nyúlt az egész elfele, mint a rétes. Egy adott ponton az egyik kollegina hátrafordult, és aszondá az órájára mutatva, hogy “te már biztos lelőtted volna”, ami igen szép képet ad arról is, milyen emlékezetesen sárkány néni vagyok én akkor, amikor rám osztja a végzet a szekció levezető elnökének feladatát. Ezúttal viszont nem én voltam az, úgyhogy csak üldögéltem tovább angyali derűvel, mert abban, hogy csupán tíz perc jut nekem elhadarni a mondókámat, akkora praxisom van, mint a Bazilika. És valóban, ezúttal is csak tizenkét perc jutott, úgy mentem végig az egészen, mint fos a libán, a közönség pedig megpendült módon kérdéseket akart felém irányozni (addig nemigen volt nekik erre nagy affinitásuk), de hát már ott toporgott a következő szekció, úgyhogy a kérdések egy részére csak úgy tudtam válaszolni, hogy közben bezúdult az ajtón a nőnevelés, és elkezdtek pendrájvokat installálni. Egy kósza pillanatban felrémlett előttem, hogy a komplex vizsgán valószínűleg a teljes bizottság le fog fordulni a székről, amikor én berobogok, és lelkesen aszondom, “jaj de jó, végre ezegyszer végig elmondhatom, mit akarok csinálni, hoztak hideg ételt meg hálózsákot?”.

Hát ez volt tegnap, ma pedig végre lett volna nekem arra lehetőség, hogy kialudjam magam, de egy nagy bides frászt, ötkor már megint bajnng. Legalább nem kettőkor volt, no, ne legyünk telhetetlenek.Tápláltam a macskákat, akik már aggódtak, hol a kaja, behajintottam egy mosást, aztán magamat is behajintottam hajmosóba, és ha már úgyis ott voltam a felpuhult körmeimmel, manikűröztem, majd kipingáltam a körmöm agyrohasztó ciklámenszínűre, hadd legyen, ami majd du. ébren tartja a diákokat. Engem még egyelőre ébren tart a pörgés meg a koffein, és nagyon remélem, hogy ezek kitartanak holnap estig, mert holnap is hatkor kell indulnom, és előbb-utóbb elfogy az a hisztérikus enerzsia, amivel az életemen döngetek végig éppen.

Mindeközben persze továbbra is marha hideg van, ami igen kevéssé tölt el lelkesedéssel, és én már csak röhögni tudok azon, amint a cikcakkruhákat elpakolom, visszaveszem, megint elpakolom majd megint visszaveszem. De hát fázom, no.

És igen, kétségtelenül látszik rajtam némi mániás elszántság.

Ebből, ha egy kicsit is kegyes hozzám a zuniverzum, nem csinálunk trendet. Ma speciel négykor(!) megyek ki az ajtón, és késő este lesz, mire hazaérek. Hatkor indul a vonatom Kelenföldről Pécsre, ötkor indul vissza, közte meg konferencia, és mire háromkor eljutok oda, hogy megtartsam az előadásom, élőhúsnak kimérve sem leszek jó a lómészárszékben.

Természetesen nem volt más megoldás. Tegnap későig tanítottam Esztergomban, holnap megint tanítok ugyanott (hálistennek csak déltől), úgyhogy esélyem sem volt Pécsett éjszakázni, és hozzávetőleges-fitten jelenni meg a tudomány főlegvárában. Valószínűleg rekordot fogok beállítani “a legrosszabb előadás, amit valaha tartottam” kategóriában, pláne hogy még a ppt-m sincs kész, a Pécs felé döcögő vonaton fogom összedobni. Ilyenre sem volt még példa. Tényleg.

A mai konzervem viszont kész van. Mondanám, hogy én is kész vagyok, de még péntek estig hajtania kell valaminek (koffein meg kötelességtudat, az lesz). Amúgy természetesen pénteken is hatkor indulok, hogy aztán estig tancsikázzak, de a péntek az még olyan messze van, mint Makótól Jeruzsálem, és előbb a mai napot kell túlélni valahogy.

Ma reggel négykor ébresztett fel a bűntudat, hogy még mindig nem vagyok kész a nyüves elküldendő/beadandó dolgozattal, ami eredetileg egy tanulmányocska akart lenni, de aztán, mint nyárigumis kocsi a jeges úton, srévizavi elcsúszott, sihúúúú, és végül a jövendő disszertációm 2.1.5.4. alfejezetének eleje lett belőle. Hozzávetőleg. Nekiláthattam volna, hogy teljesen különálló tanulmányt pofozzak belőle, de aztán úgyis vissza kellett volna pofoznom fejezetkezdetnek, hát akkor meg minek dolgozzak rajta potyára. A jegyet a témavezetőmnek kell adnia, neki pedig írtam egy captatio benevolentiae-t a levélbe, melyben magyarázom a bizonyítványomat. (Azt nem írtam meg neki, hogy amúgy leszarom, hányast kapok rá, csak görbüljön. Azt csak gondoltam magamban.)  Úgyhogy nyolckor az Úr (és témavezetőm) kegyelmébe ajánlottam szegény irományt, majd rácsaptam a “küldés” gombra. A Repülő Kutató, aki éppen a cipőjét pucolta, lévén éppen komplex doktori vizsgára hivatalos (naná, hogy az asztal túlsó oldalán ahhoz képest, ahol nekem kell majd pocolnom valamikor júniusban), azt a megjegyzést tette, hogy hmmm, 2.1.5.4., mintha, hmmm, nem lenne túl szisztematikus a munkafolyamatom. Erre én azzal paríroztam, hogy szisztematikus vagy sem, én bizony már megírtam ugyanilyen bakugrásokkal egy disszertációt, oszt még most is hivatkozzák, úgyhogy nem lehetett teljesen reménytelen alkotás.

Mint látható, továbbra is az önszétforgácsolás nagymestere vagyok, és ezt már valószínűleg ki se fogom nőni. Úgyhogy most ennek megfelelően elmegyek levelezősöket oktatni.

Szent György napja van, esik az eső, és én fázom. Ez így összességében a gyermekkoromat juttatja eszembe. Gyermekkoromban viszont én még nem ismertem a finom meleg poláranyag csodáját, igaz, a human capital elméletét sem ismertem, márpedig úgy fest, a mai napomnak mindkettő igen szerves részét fogja képezni. Úúúgy van, ma tanulmányt írok. Jól bebónyálva.

Mivel már megegyeztünk arról, hogy én a fölös és haszontalan tudás két lábon járó kincsestára vagyok, most azt mesélném el netek, hogy a mai napon fogott békáknak állítólag csodás ereje van, aszú állapotukban porítva rendkívül hatásos összetevői a szerelmi bájitaloknak. Úgyhogy ezúton hívnám fel a figyelmeteket arra is, Szent Iván napján ne igyatok bele csak úgy bármibe, amivel kedvesen megkínálnak, mert lehet, hogy áprilisban még brekegett.

A ma reggeli öltözködés azzal kezdődött, hogy “na lássuk, mit kéne mosóba küldeni, annak nem árt a pacsulizás”. Előrelátásom korán meghozta gyümölcsét, már most is büdös vagyok, pedig még csak egyvalaki öntözött meg, de az legalább Krasznaja Moszkvával. Ezek után jöhet a Repülő Kutató meg a többi családtag akármivel, a helyzet csak eszkalálódni fog.

A vízbevető hétfőről vallott igen magvas véleményem nem változott semmit azóta, hogy ezt a blogot írom. Ha kíváncsiak vagytok rá, keressétek vissza, morgok róla minden évben épp eleget.

Ma speciel háromkor ébredtem (futon, zip-fájl, tangóharmonika), kis rásegítéssel (Poci is ott volt a lábamnál mázsás seggével és minden megátalkodottságával, tehát én tényleg 120 centi hosszúra voltam összenyomva). Ha ez így megy tovább, kinyitom hevergélő verzióra azt a nyüves futont. Három változata van, üldögélő, hevergélő meg alukáló változat, a hevergélő már egészen jól szuperálna akkor is, ha megint elalszom rajta, és valahol fel akar kepeszteni rám egy mázsás seggű macska.

Mivel nem volt jobb ötletem, és írjuk ezt a korai óra rovására, felkeltem, és elkezdtem mélán élesztőt dögöleszteni meg más szabadprogramok. Úgyhogy hétre kész volt a sáfrányos kalács, a (vajon hogyan hívják ezt magyarul) hot cross buns, de még egy kisadag eperbefőtt-féleség is. Nem tudom, ti mennyire vagytok bevállalósak, de én ezt csináltam meg, és rendkívül nyamnyam. (Retrospektíve viszont lehet, hogy megálltam volna a portói és a balzsamecet hozzáadása előtt, akkor nekem még sokkal inkább nyamnyam volt, de hát tulajdonképpen a Repülő Kutatónak csináltam, ő meg így elégedettebb volt vele. De gustibus, a többit tudjátok.)

Mindenesetre összes küzdelmeinkkel és gondjainkkal (tegnap a keménytojás-főzés sikerült igen kalandosra, zengett tőle a ház is, a macskák meg úgy nézegettek minket, amint éppen lila fejjel visítunk, mintha Wimbledonban lettek volna, szerva itt, szerva ott), ezt sikerült összerakni a mai villásreggelire:

Voltunk már jobbak is, no.

Én is voltam már jobb, bár ma megpróbáltam tavasziasra venni a figurát, új cakkruha (igen, az, ami nem cik meg cakk, hanem csak cakk), zöldek meg kékek meg még mi nem, de hát három óta fent búgócsigázom, és egyáltalán nem lennék meglepve, ha egyszer csak hirtelen elnyomna az álom.

De előbb még kinyitom hevergélős fokozatra a futont.

Asszem ez mintaszerűen rossz kép lett, lábak természetes állásban, és a szemikám se látszik, de már itt hagyom. Éppen Celofánra mosolygok ugyanis, aki átmenetileg felébredt a Repülő Kutató ágyán, és a fotó pillantában lényegében azt kérdezi tőlem, mikor húzol már innen a sunyiba, hogy tovább alhassak.

Tudom, részletes beszámolót vártok (vagy nem) a hétfőkedd történéseiről, de én innentű tanulmányt írok, mert most már tényleg holnap van a leadási határidő, és roppantul lelkesítő adatokat találtam arról, többek között mit fordított le Kossuth a dutyiban. Úgyhogy most meló van.

Még mindig a napot lopom és istentelenkedem, mert a tegnapi alatt sem fejeztem be egészen a párnahuzatokat, ehelyett szakdolgozókkal mókáztam, majd egy ábrándos pillanatban újraterveztem Filoméla takaróját. Ez az újratervezés további újratervezéseket és további merényleteket fog igényelni, de a végén majd három(!) takaró lesz az egész irgumburgum eredménye, Csicsóné mindhárom lányának egy. Remélhetőleg még azelőtt, hogy leérettségizne mindegyikük. (A legkisebb királylány épp betöltötte a hármat, csak mondom.)

No de legalább így további jogcímet szereztem magamnak arra, hogy a Bűnök Barlangjában héderezzek ma is. Előbb viszont piac.

Ilyen napom olyan régen volt, hogy már szeri-számát sem tudom, és most is csak lopott idővel gazdálkodom, amit tanulmányok írásától és más hasonló feladatoktól csentem el, de hát tényleg besokalltam, nincs mese.

Ma vakációm van. Pont. És addig ki nem jövök a Bűnök Barlangjából, amíg be nem fejeztem legalább három díszpárna-huzatot a félkész-negyedkész állapotban kallódó projektekből. Tessék várni türelemmel.

Délelőtt szöszmöte és szövegbirkózás, délután szakdolgozók, tudok én élni, hejj. (Nem.)

Ah, azok a régi szép idők, midőn az Úr napját azzal szentelték meg, hogy felvették a legjobb ruhájukat és nem dolgoztak, nem pedig háromféle mintában és égig robbantott kóctömeggel mentek hetibevásárolni két szakdolgozat között.

(Azokban a régi szép időkben én már tragikusan öregasszonynak számítottam volna a magam negyvenpluszával, hacsak el nem visz még korábban valami gyógyíthatatlan, például egy tüdőgyuszi, és a legjobb ruhám egyben az egyetlen tiszta ruhám is lett volna, az is csak akkor, ha valamelyik hajnalban levonulok a patakra kimosni és eközben a tüdőgyuszival kokettálni, és egész héten csak szombat este fürödtem volna, és akkor is csak lavoárban. Elhihetitek.)