újracucc kategória bejegyzései

Ahhoz képest, hogy hajnali háromnegyed háromkor fejeztem be a Repülő Kutató hencserének huzatát (beszámoló nemsokára várható), valamint már megjártam a piacot, leszüreteltem a paradicsomot, és meglocsoltam anyósom mindösszes növényét, kiknek száma légió (a szomszédból mind egy szálig elmentek a horvát tengerpartra unokástul, ezért enyém most ez a feladat), egészen civilizáltan festek. A hajam persze kritikán aluli, de szeptember másodikára már van időpontom a fodrásznál, juppijájé.

Épp nemrégiben írtam a telefonokhoz fűződő utállak/utállak kapcsolatomról, meg már hat éve informálom a nagyközönséget mindenféle blogbejegyzésekben különleges elmeállapotaimról, úgyhogy valószínűleg nem fogok nagy meglepetéseket okozni a következő történetkével.

Ma reggel hat óra negyvenhét perckor (6:47), megszólalt a telefon, és a Repülő Kutató azt mondá bele a sorsüldözte házas férfiak csüggedt és feszült hangján, hogy “Ne haragudj, kicsim, nem zavartalak volna ilyenkor, ha nincs vészhelyzet”.

A következő kábé másfél másodpercben a következők cikkantak át az agyamon (a teljesség igénye nélkül, mindent én sem tudok felidézni): “Úristen KÓRHÁZ RENDŐRSÉG karambol Emesével, kocsi tropa, RK tropa, törött kéz, nem, láb, nem, utasai voltak, azok fekszenek az intenzíven, ő meg a dutyiból hív előzetesből, á, ne legyünk olyan drámaiak, csak elveszett Emese kulcsa MIND A KETTŐ, nemnem, elütöttek egy MEDVÉT, nem, a medve ütötte el őket, nem, kirabolták, aztán megkergette egy medve, nem, ott ül egy fán, alatta egy tropa Emese meg egy medve, de hol vannak a többiek és mi van a bocsokkal???” Mindebből csak annyit tudtam kommunikálni, hogy “mhm”, ő meg folytatta, hogy “egy kis segítség kéne, az Office 365 előfizetésről kapsz nemsokára egy levelet a Microsofttól”, én meg az agyamban pingpongozó izék hurrikánjában nem tudtam mondani erre semmit, ami jó is, mert valószínűleg azt mondtam volna, hogy “A NÉNIKÉDDEL SZÓRAKOZZÁL VÉSZHELYZETEKRŐL, TE MARHA!”

A szent pék izélje meg az én cihémet, azt.

Vannak napok, amikor akár órákig elácsoroghatnál a szekrény előtt, akkor is minden kicsi lenne, nagy, kényelmetlen ésatöbbi. Na, az ilyen napokon köt ki az ember végül valami olyasféle áutfiteknél, mintha vidéki gárden pártira lenne hivatalos özvegy bárónő nagynénjénél, úgyhogy tornacipőt vesz, el tudjon futni, ha megkergetik a vén satrafa kutyái, viszont a gárden pártin ott lesz az exe is, úgyhogy mindehhez csöcskidobós ruhát választ, hadd lássa az a szemétláda, mit veszített.

Valójában macskakajáért megyek a város túlsó végére, de hát úgyis sejthettétek, hogy sem özvegy bárónő, se ex, se gárden párti.

.

Új kenyér ünnepe, hápersze, nálunk ez most az új kovász ünnepe lett. Tegnap ünnepélyesen nekiláttam egy új példány etetgetésének és szaporítgatásának, és most azt várom, hogy az üvegbe beleköltözzön a Bubor család. A kovász akkor ered meg, amikor már tele van Buborékkal, tehát ilyenkor ki kell várni, amíg úgy döntenek, jó kis lakás lesz ez nekik, és megjelennek a kisteherrel, amire fel van zsúfolva az összes holmijuk a dédi tizenkét személyes porcelán étkészletétől kezdve a gyerekek plüsseiig. Most egyelőre még csak nézelődnek, a falak hosszát méricskélik, és valamelyik Bubor bevitt egy összecsukható tábori ágyat, hogy kipróbálja, milyen itt aludni.

Ott van, ni, látjátok?

Ha eddig nem jöttetek volna rá, mára nekem az új kovász meg Szent István meg az új kenyér meg a tűzijáték meg a többi ünnepe mellé A Gondolatcsapongás Ünnepe is kijutott. Mindenki fedezékbe!

Édös kincseim, az elmúlt napokban nekem semmi érkezésem nem vala fotózkodni, de a Repülő Kutató jóvoltából mégiscsak van egy dokumentumom arról, hogyan néztem ki és mit csináltam ezalatt.

Nédda.

Azt hiszem, ebből egész pontos képet alkothattok az én péntekemről és szombatomról. Ma, hogy már hazaértünk, mindenekelőtt megpihenek. Ennek keretein belül leginkább egy kád vizet fogok rittyenteni magamnak hopfüzsgővel, mert már három napja gumipapucsban zuhanyzok, és csütörtök reggel óta nem láttam tükröt.

Fél négykor ébredtem arra, hogy valaki ráugrik a vállamra az ágytámláról a ménkű nagy seggével. Mit ne mondjak, kábé úgy éreztem magam, mint Alice B. Toklas, amikor a Vámos Rousseau tiszteletére rendezett banketten a részeg André Salmon megette a kedvenc kalapjáról a díszítést. Rosseb, nyavalya és rohadás, a végén még tényleg bundakesztyűt csinálok belőled, cicu.

A másik kellemetlen meglepetés a macskasegg mellé az volt, hogy esik, sőt zuhog. Igen, tudom, nekem semmi se jó, eddig a fülledt meleg miatt ríttam, most a hideg eső miatt nyígok, de hát akkor is, én éppen most fogok elindulni fesztiválzani, sátorral.  Ott a Zemplén mélyén éjszakánként amúgy is hajlamos megvenni az embert az Isten hidege, bármilyen meleg lenne egész nap, és nekünk már volt szerencsénk anno ahhoz, milyen mértékű móka és kacagás, amikor olyan svunggal jön az égből az áldás, hogy a kétszáz méterre lévő templom tornyát se látni. Meg aztán, súlyosbítván azt, ami egyébként is, én már összeraktam, miket csomagolok magamnak erre a pár napra, és olyasmik voltak benne, mint szalmakalap. Eh, egye fene, legfeljebb bevágom a csomagtartóba a gumicsizmát is.

Mindeközben, úgy fest, sikerült ismét megölnöm a kovászt, legalábbis nem hinném, hogy az a szag, ami leginkább a napon felejtett juhtúróéra emlékeztet, bármi mással kecsegtetne. Bakker, ha ez már a második kovászhulla, ami az én baljós utamat szegélyezi, igen szépen állunk. Egyelőre megetettem, és bevágtam sztázisba a hűtőbe, a kivett részből meg sütöttem egy kenyeret, aminek a Repülő Kutató szerint semmi baja, de én akkor is érzek rajta valami Szagot.

Úgyhogy mindezek örömére kicsit letettem a fejem kilenckor, aztán majdnem három órával később dúltan riadtam fel egy komplex rémálomból, amiben az elkésés szerepelt mint Leitmotiv. A kelleténél hamarabb induló vonat, amin már fent ülök, de még nem tudtam venni jegyet; pontos időre elhagyandó hotelszoba, ahol hirtelen eltörik a hűtőszekrényben a kávéadagoló, és patyolatfehér törölközőkkel kell felitatni a padlóra csorgó löttyöt; zárba beletörő kulcsok; resti, ahol éppen kiszolgálóváltás van, pedig sietnem kéne, és el kell szaladnom felváltani a nálam lévő nagy címletet, mert visszaadni persze nem tudnak. Áááááá. És mindebben mindvégig ott volt a doktori, mert a hotelszoba meg a vonat meg a resti nem lett volna, ha nem kell konferenciára mennem, olyan konferenciára ráadásul, ahol pontokat kapsz még azért is, hogy hányan lájkolják a fb-re feltett konferenciafotóidat, és azokból mennyi van. Ááááááá. Totál pánikban ébredtem, és két kávéval tértem csak magamhoz, a Repülő Kutató pedig derűsen megnyugtatott, hogy nem késtem le semmiről.

Marhára remélem, hogy tényleg így van.

Mára afféle csücsül-matat napot terveztem, mert holnap úgy elmegyünk fesztiválozni a Zemplénbe, csak úgy füstöl. Tavaly mindenféle programtorlódások miatt kihagytuk a Bor, mámor, Bényét, idén viszont akkor is elmegyünk, ha mind a két lábunk törött, a hátunkból meg nyílvessző áll ki, dixit.

Az időjárás ma (egyelőre) a szebbik orcáját mutatja, és nyilván ettől lett matatókedvem a “minnyámegdöglök” helyett. Üdítő változatosság a tegnaphoz képest, amikor háromszor zuhanyoztam, és a vacsorám két jégkrém volt. Biza. A felnőttlét előnyei.

Szerintem ti nem is akarjátok tudni, konkrétan miben vagyunk éppen. Maradjunk annyiban, hogy a továbbiakban ragaszkodom A Káosz Úrnője megszólításhoz, a címerembe pedig imbuszkulcsot meg portörlőt kérek.

Már augusztusból is eltelt egy hét, ennélfogva rajtam kitört a szokásos pánik, hogy mindjárt vége a vakációnak, csináljuk meg gyorsangyorsan mindazt, amire nem érek majd rá ősszel meg télen meg tavasszal. Természetesen ez nálam nem az “üljünk le, aztán lógassuk ábrándosan a lábunkat egy pocsolyába” programokat jelenti, hanem a “takarítsuk ki, újítsuk fel, rázzuk gatyába” összest, és ezen a nyáron ugyan tényleg kiteszek magamért (hadd emlékeztessek mindenkit a két áthúzott kanapéra), de így is úgy érzem, hogy nem csináltam jóformán semmitse ahhoz képest, amennyi csinálnivaló akad a lakásban. A takonykór különösképpen nem javított a helyzeten, egy egész drága hetet pocsékoltam el miatta, és ezt nem tudom behozni. Ma reggel is fél hat óta a mosókonyhában pucolgatom az összes olyan felületet, amit csak pucolgatni lehetséges, de ez nem ér semmit, mert már ebben az életben soha nem fogom elérni, hogy palotánk mindegyik istenverte terme emberek elé való állapotba kerüljön. Mekkora szerencse, hogy úgysem jön ide senki.

A francba, olyan reménytelennek érzem ezt az egészet. Updike Az eastwicki boszorkányokjában panaszkodik arra Alexandra, amikor nekilát nagyméretű papírmasé-szobrokat készíteni, hogy mindene csupa ragacs, mikor pedig a szobor egyik oldalát végre jónak látja, a másik fele csupa hupli meg zűrzavar. Hát pontosan ez, pontosan így.

Lehet, mégiscsak hagyni kéne inkább a fenébe az egészet, inkább leülni, és ábrándosan belelógatni a lábam egy pocsolyába.

Tegnap kihagytam a budai hegyekben tartott legény-leánybúcsút: nem nagyon láttam magam előtt, amint ennek a kedves taknyos hétnek a csúcspontjaként hajnalig alkoholizálok a csepergő esőben. Nem mintha így jelentősen jobban jártam volna, ugyanis mindaddig nem tudtam elaludni, amíg a Repülő Kutató haza nem ért. Ez vala fél három. Valamiféle teljesen abszurd okból azon aggódtam mindvégig, hogy valami baja esik ott a messzi idegenben.* Így retrospektíve viszont akár el is mehettem volna, akkor legalább tudnám, mitől vagyok megint olyan szarul, hogy a fal adja a másikat. Jó, végül is csak fél négykor bírtam elaludni, és válogatott rémzöldségeket álmodtam nyolcig, de azért most már tényleg, tényleg kezdek rohadtul nyűgös lenni ettől a héttől. Ó, és persze a jó anyatermészet is úgy gondolta, megörvendeztet az ő ajándékaival, úgyhogy már most van bennem egy Cataflam, és csak remélni tudom, hogy megállhatok ennyinél.

Jobb híján sünis zoknikkal próbálom javítani kedélyemet, hátha ez segít. És (mondta derűlátást mímelve) a házban van csoki is. Kábé két kiló.

* Veszélyes népek közé ment, no. Az összevont legény-leánybúcsún nagyobb volt az egy négyzetméterre jutó bölcsész- és társtud-doktorok száma, mint lakásunkban a pormacskáké, pedig ez utóbbi sem piskóta

Még most sem vagyok a topon, de már meg mertem reszkírozni egy fotót magamról, hátha nem fut világgá tőle a nézőközönség.