újracucc kategória bejegyzései

Részint a borús-taknyos idő, részint a hétfő, részint az új NAT, részint a nemszeretem olvasnivalók, részint a futófélben lévő lakás, részint a…

Mehh, a sok részinttől egészében nem jó nap ez. Próbálom feldobni illatgyertyákkal meg cuki zoknikkal meg fahéjas teával, de attól még nem jó nap. Pedig semmi különlegesen pocsék nincs benne, csak a szokásos.

Na de holnap már más nap lesz.

Még mindig minden alkalommal meglep annak a folyamatnak az egyszerű eleganciája, amikor az ember fog egy tojást meg tíz deka lisztet, és aztán egyszer csak lesz ebből egy kétszemélyes vacsorára elegendő szélesmetélt.

A ruhavarrás bezzeg nem ennyire egyszerű és kiszámítható folyamat, az ember például néha úgy fest az újonnan összerakott izében, mint egy kenu.

Egy kockás kenu.

Sőt, nem csak sima konstrukció, hanem de- és re- és az összes többi is, ha van.* Én továbbra is elszántan darabolom a nyafogóruhákat, a szép természet viszont éppen megpróbálja összerakni magát, ma reggel legalábbis ezzel köszöntött:

Összerakásban én sem ismerek tréfát, tegnap például az eddigi legszebb savanyúkáposztás kenyeremet sikerült megsütnöm. Aztán persze a Repülő Kutató, mielőtt lefotózhattam volna (a kenyeret), szétvágta hirtelen (még mindig a kenyeret), és beleevett, ami igazán skandalum, ilyet nem lehet tenni egy fotózkodós bloggerrel, hah. Úgyhogy ma reggel csak a röhögség és a dokumentáció kedvéért összeraktam a szétvágott kenyeret, mintha legóznék.

Ott hátul hiányzik belőle egy csücsk. Azt már nem kértem vissza a RK-tól.

Ha már ilyen jól belejöttem, magamat is összeraktam házimamszi üzemmódba, nesztek felfrissített nyafogóruha. Meg kávé.

Akkor én most táncos és kockás lábbal el, hogy további izéket vágjak szét és rakjak össze. Folytköv.

* 2003-ban, miután teljesítettem belőle az összesen hatodik tanegységet, egy megkönnyebbült sóhajjal rácsaptam az ajtót az irodalomelméletre, amit egészen addig roppant izgalmasnak tartottam, amíg a hat tanegység segítségével sikeresen el nem érték, hogy elegem legyen belőle egy életre. Eleve úgy futottak neki, hogy nyilván mindenkinek Derridát olvastak estimeseként a szülei, úgyhogy nem kell azzal foglalkozni, ki kivel van és mit akar, hanem zuhé neki. Ott ültem 1995-ben, Dezodorics egymás után köpte a neveket, én meg asse tudtam, hogyan kell leírni őket, és nemcsak én nem, hanem a szeminárium kétharmada se nem, viszont mindenki túl gyáva volt ahhoz, hogy megkérje a tanárurat, firkantsa már le nekünk valahová, hogy is hívják igazándiból azt, hogy Póldimen. És akkor még wiki sem volt. És okostelefon se. És a magán számítógép luxus volt, az internet betárcsázós, a www pedig egy annyira friss valami, hogy archie-t meg gophert használtunk leginkább. Nem csoda, hogy mostanra olyan hülye vagyok az irodalomelmélethez, mint hat pár rendőrcsizma, pedig hát nyilvánvalóan teljesítettem az összes előírt tanegységet, ami különösen nagy truváj, ha az ember már az alapoknál elveszti a fonalat.

Már fenyegetőzöm itt egy ideje a nyafogóruháim szétvágásával meg egyéb merényletekkel, úgyhogy most, hogy végre végeztem a vizsgáimmal, neki is ugrom, neki én.

Három ruháról van szó, ezekről itt ni.

Mi tagadás, becsülettel kiszolgálták már a kapitulációt – ha jól emlékszem, már legalább három éve megvan mindhárom. A piros kockást már restauráltam egyszer, a többi eddig még megúszta. Elhordogathatnám ugyan őket úgy, ahogyan most vannak, ha meg már nagyon meguntam, kidobhatnám a fenébe, és varrhatnék újat (anyag van hozzá, az kétségtelen), viszont most megkutyáltam magam: nekem ezek még kellenek, de nem így ebben a formában, szóval gyerünk fiam Erik, átalakítunk.

A zölddel kezdtem – egyrészt azzal terveztem a legkevesebb átalakintgatást, másrészt viszont (vicces módon) ez volt leginkább rászorulva. Kis bajok voltak ugyan csak vele, de egyre inkább kezdett annak a nyafogóruhai megfelelője lenni, amikor az ember épp csak egy kicsit szakadt melegítőben meg épp csak egy kicsit foltos pólóban mászkál otthon, mert azt úgyse látja senki. (Szabad szemmel is látható összegbe mernék fogadni, hogy a selyemhálóingben és full sminkben pucsító influenszereknek is vannak kinyúlt melegítői meg épp-csak-kicsit-foltos pólói; az már más kérdés, hogy inkább kapatnák rajta magukat meztelenül egy kecske társaságában, mint a nem fotózáshoz felvett házicuccaikban.)

Lássuk csak, mi volt a gond a zöldikével (már azt leszámítva, hogy untam kicsit)? Nos, kibomlott a varrás a nyakán,

kicsit az alján is,

az elején meg, izé.

Igen, az ott két foltnyi körömlakk. A balfékek királynője vagyok, nem vitás.

Szerencsére itt ebben a kuplerájban mindig akadnak olyasmik, mint például maradék anyagdarabok meg bogyós fonalak.

Az alja meg a nyaka varrását ezzel a bogyós fonallal cikcakkoltam újra. Itt most igen szépen hangzana, hogy gondoltam arra is, az olvasóim biztosan kíváncsiak lennének a technikai részletekre, de valójában csak lusta voltam kicserélni az alsó spulnit. Mindenesetre pontosan bemutathatom, miként érdemes bogyós fonalat rácikcakkolni valamire, pláne ha nagy bogyói vannak.

Így:

Ugyanezt megcsináltam a nyakánál is, aztán a körömlakkfoltokra fordítottam a figyelmem. Az alábbi képen szappannal bejelölve találhatók, mert jobban akartam látni, ugyan hol vannak, és mit tudok csinálni velük.

El kell keserítenem a nagyérdeműt, nem jutott eszembe izgalmasabb, mint a szokásos tulipánok.

Az aszimmetrikus szimmetria kedvéért a ruha aljára is felvarrtam három ugyanilyen kis tulipánt. Azon még ugyan töprengek egy kicsikét, hogy varrjak-e gombokat is dekorációként a tulipánokra (szoktam), de holnap úgyis felveszem, majd meglátjátok. Egyelőre örüljünk annak, hogy végre nem kapok majd frászt attól, ha csengetnek az ajtón, én meg ott állok összekörömlakkozva és foszladozva…

Mint azt egy bölcs ismerősöm mondta anno, mindenki jó valamire. Ha másra nem, elrettentő példának.

Mert ugye.

Biztos van Pest megyében máma nálam rosszabbul öltözött nő, de én nem találkoztam vele.

A kutatási beszámolókat megírtam Szentendrén, majd ki fogom nyomtatni holnap Esztergomban, hogy valahogyan-valamikor elvigyem Budára a témavezetőmnek aláíratni. Ezek után ismét el kell vinnem Esztergomba, hogy beszkenneljem, és elküldjem Pécsre. Ez kábé jövő csütörtökig fog összejönni. Keddig én is, a témavezetőm is megjárjuk Pécset, természetesen más-más időpontokban, de nem hagyhatom ott pénteken a kinyomtatott lapokat, hogy aztán ő kedden aláírja, hanem mindenáron a szkennelt dokumenteket kell majd elküldenem csatolmányként e-mailben. Pécsre.

Ha vannak olyasmik a doktoriban, ami miatt az ember tényleg őszintén elgondolkodik, minek neki a hátára ez a plusz púp, na ez épp egy ilyen olyasmi.

A maihoz hasonlatosan posványronda napoknak még az ad különleges bukét, hogy általában ilyenkorra esnek a nemszeretem feladatok is, mint például a kutatási beszámolók megírása. Blöe. Úgyhogy mára meghirdetem a prokrasztinálás, kutatási beszámolók és harmonikázó zoknik programját. Nem vennék rá mérget, hogy esetenként nem szundikálok egyet, mintegy programpontokon túli programpontként.

A ruhát most nézzétek meg jól utoljára, mert szét fogom vágni. Majd. Amikor ráérek.

Ma van annak a csodálatosan bizarr napja, amikor délután négyre megyek vizsgáztatni. Kell-e még mondanom bármi mást?

Az őtözködésre terelve a szót: borús pillanataimban úgy érzem, most már életem végéig, de legalább tavaszig polár cikcakkruhában maradok. Nemtörődöm pillanataimban azt válaszolom erre, naésakkor. A cikcakkruha praktikus, finom, puha, meleg, alá és fölé is öltözhető, és korántsem merítettem még ki velük az összes lehetőséget – a jelenlegi hárommal akár egy évig is ki tudnám húzni úgy, hogy mindennap más izéket veszek alá, fölé meg hozzá. (Na jó, Jakutszkföldön. Itt azért júniusban már kicsikét melegecske van hozzá.) Optimista pillanataimban meg aszondom, ideje lenne gyártani egy (két… hááá…) új cikcakkruhát az eddigiek mellé, hadd ne unatkozzon a nép.

Helló, nép! (Mint ezt Ő királyi felsége 1ső Fülig James mondaná.) Unatkoztok?

Kedvenc élethelyzeteim egyike, amikor szinte közvetlenül indulás előtt derül ki, hogy kilazult a kabáton a gomb, és most kell megvarrni, mert másként nem bírná ki estig.

Öröm az ürömben, hogy legalább tűt nem kellett keresgélnem hozzá, ez nem az a háztartás.

Próbálunk visszakapaszkodni a mókuskerékbe. Kenyérsütés, bevásárlás, pipiros restaurálása, hivatalos levelek, ujjé, a lizsében naccerűűű.

Holnap már vizsgáztatok is, úgyám. Ha van egy kis szerencsénk, a jelenleginél valamivel kulturáltabb ancúgban, mert a mostani úgy állt össze, hogy félig kinti hacuka, félig meg házimaszogós. (Meh, mosni is kéne.)

Beültem a kápolnába, hogy meghallgassam, amint Tosca hegedűn gyakorol. Ehhez állítólag igen masszív botfülek kellenek, de nekem valószínűleg már megtette a magáét a tegnap este óta tartó jelenlét a Káosz és Kurjongatás Birodalmában.

Az “In excentris Deo” természetesen az “In excelsis Deo” helyett hangzott el, szintén Toscától. Az a gyermek még sokra viszi.

Bár, ami a hegedülést illeti, ott még van hová pedáloznia.