Ezt most egészen készakarva rontottam el, és mind a hármat ugyanúgy, aminél a szándékosságnak nincs is jobb bizonyítéka. Gondolom én.
újracucc kategória bejegyzései
6/326 – Babasál
Filomélát tegnap nagy svunggal és kevés felhajtással hazavitték, tán még búcsúpuszit sem igazán kaptam tőle, bár persze kiintegetett az autóból, miközben bevették a kanyart a mellékutcában. Akárcsak tavaly, ezúttal sem volt a leghalványabb fogalmam sem arról, jól érezte-e magát nálunk vagy sem. Tavalyhoz képest ráadásul még az is nehezítette ennek megállapítását, hogy az ittléte kellős közepébe beékelődött a horgászkirándulás, előtte várakozás, utána leeresztés, szóval tényleg ott voltam, ahol a part szakad. Tegnap délután viszont, először ebben a nálunk-vakációban, Filoméla úgy gondolta, hogy nem a szobájába bújva fog dolgozni egy titkos rajzprojekten, az ágyán fekve olvasni, vagy további fotókat készíteni Limara összes de összes receptjéről. Ehelyett megjelent nálam a Bűnök Barlangjában, hogy horgolni szeretne, babasálat. Figyelembe véve, hogy most kellett megtanítani arra, hogyan fordulunk meg a rövidpálcás sor végén, a nagynénjének meg igazi fogcsikorgató kétségbeeséssel kellett dolgoznia azon, hogy barátságos legyen és kevéssé mufurc, ez tényleg merész és hősi projektnek tűnt, de azért vettük az akadályokat.
Az akadályok között amúgy nem utolsó sorban a szőrös is ott volt nekünk, aki persze úgy gondolta, hogy horgolni szeretne.
A kép már akkor készült, amikor a babasálat átmenetileg félretettük a Szörny Rt. kedvéért, ami azért volt különösen bizarr élmény, mert mind a ketten kívülről tudtuk a szövegét. Mármint Filoméla meg én. Poci inkább a horgolásban volt érdekelt.
A zuniverzum apró áldásai közül az sem volt utolsó, hogy előre kaptam értesítést, kábé mikorra esik be a gyerek apja, úgyhogy össze tudtam csomagolni a kishölgy holmijait, sutba vágván összes nevelési elveimet, őt ugyanis ezen a ponton csak ordítozással lehetett volna lerobbantani a rajzfilmről, és én igencsak tartottam attól, hogy ha elkezdek ordítozni, nem tudom abbahagyni. Úgyhogy inkább bepakoltam neki én, fő a békesség.
És aztán, éppen amikor a vége főcím ment, becsengetett sógorom, én meg ezt szintén a zuniverzum apró áldásának könyveltem el, mert tényleg nem lehetett volna lerobbantani róla, az apját is afféle hűvös tudomásulvétellel köszöntötte, mert akkor még énekeltek arról, hogy nem kell senki, csak egy barát kell. Adtam nekik szendvicseket, aztán behajigáltuk a kocsiba a csomagokat meg a gyereket, integetés, kanyar a mellékutcában, és én továbbra sem tudtam, ez most jó nyaralás volt-e neki vagy sem. Aztán este a húgom jelezte, hogy a népek megérkeztek, majd arról referált, hogy a gyermek lebarnult, megnőtt, csupa mosoly, megérkezése óta folyton mesél, és remekül érezte magát nálunk.
Totál paff vagyok.
6/324 – Lakmusz
Népeim ma térnek vissza a horgászkirándulásból, amiről a leghalványabb lila gőzöm sincs, hogyan zajlott/zajlik, valamint arról se, konkrétan mikor és milyen állapotban várhatom vissza őket. Valójában nem is nagyon próbáltam elérni őket, amíg ők a halakkal vesződtek. Általában végigaggódom az ilyen expedíciókat, de most azt mondtam magamnak, a nincs-hír az jó hír, mert ha valami bajuk lenne, biztosan jelentkeznének.Ma reggel is csak annyira telt várakozólag, hogy elmosogattam, megetettem a mosógépet, nemsokára felmosom a konyhát meg sütök egy kenyeret, slussz.
Épp elég ideje élek magammal együtt ahhoz, hogy felismerhessek ilyen-olyan jeleket, de, úgy tűnik, ehhez még mindig nem nőtt be eléggé a fejem lágya. Vannak olyan időszakok, amikor minden átmenet nélkül mizantróp leszek meg kibírhatatlan, és valójában már előre tudnom kéne, mikor köszönt be ez az állapot, az ilyesmi ugyanis nem úgy történik, hogy egyszer csak ott van, bumm, hanem készülődik egy ideig. Hiába. Mindig csak akkor jövök rá, hogy éppen ez van, amikor már elviselhetetlenül viselkedtem olyanokkal, akikkel igazán nem akartam, és utólag magam sem értem, miért nem állítottam le a gonosz emberformájú kalaptűt, akivé válok ilyenkor. Az ugyan nem mentség, hogy “bocsika, éppen meg vagyok hülyülve”, de speciel nem ártana, ha nem csak egy-két nappal később esik le, hogy “ó mamám, már megint ez van/volt”. Kéne valami olyan egyszerű eljárás, mint valami mizantrópiai lakmuszpapír, hogy csak rá kell köpni reggel, aztán amikor véraláfutás-lilára vált, már tudod, hogy a következő napokban inkább ne menj emberek közé.
Azon persze ez sem segítene, amikor házhoz jönnek az emberek, az én népeim például feltartózhatatlanul megjelennek valamikor a mai nap folyamán, és előre félek attól, melyiknek fogom leordítani a haját valamilyen semmiségért. Ó, jaj. Rémes pofa vagyok, magányosan fogok kimúlni, és farkaskutyák fognak felfalni a nappalim közepén, bár mégis inkább macskák lesznek azok.
Megyek kenyeret sütni.
Eská 6/39 – Filoméla szobája, megint
Ha már egy évvel ezelőtt is olvastátok a blogot, ebből már volt egy felvonás tavaly nyáron, de hát a zuniverzum nem úgy működik ám, hogy összerakunk egy csinos kis vendégszobát, aztán nem történik vele a továbbiakban semmi. Ebbe például szép lassan beszivárgott minden olyan holmi, amit éppen nem tudtam/akartam átmenetileg máshová tenni, aztán mi lett belőle, lomtár.
Nyilván ezt nem lehetett így hagyni, úgyhogy nekiestem.
Na attól lett ám szép minden.
Kábé a rendezések ezen pontján érzi úgy az ember, hogy ebből itt soha semmi nem fog kijönni, aztán alig két órával később már ez van, ni:
Ezen az oldalon nem történtek nagy változások, a lámpát vittem be csak az asztal mögé, hogy legyen esti rajzoláshoz is fény, meg az ablakba akasztottam fel egy lenge függönyt a szokásos eljárással (szemescsavarok, vékony farúd, függönyanyagba korc, erisszük).
Az igazán kemény parti a túloldalon zajlott le, nédda.
Igen, jól látjátok, bevittem a szobába egy fél nyírfát.
Még tavasszal mentettem meg az apósom által levágott szép nagy ágat,
aztán most gondosan levágtam róla a kiske gallyakat,
az ágat pedig beállítottam az éjjeliszekrény mögé.
Poci persze úgy gondolta, hogy én meg vagyok húzatva, és nem is igen tudtam mit mondani ez ellen.
Na de attól még beraktam oda, mint a huzat, aztán felbiggyesztgettem rá a madárkáimat.
Amire még felhívnám a figyelmet, az a kis képeslapgaléria a polc alatt, ami egyetlen szál szög vagy bármimás végleges rögzítés nélkül készült, és tíz perc alatt szétbontható, ha esetleg úgy adódik.
A polc alján lévő horgokra kötöttem rá szalagokkal azt a keskeny szegőlécet, amire kétoldalas ragasztószalggal rögzítettem kis színes dekor-facsipeszeket, és azokkal csíptettem fel az Inge Löök-képeslapgyűjteményem, ami már öt éve kérdezgette, hogy ugyan mikor kerül már végre valami megtisztelő helyre. Nos, most már ez is megvan.
(Inge Löök egy finnországi svéd művész, 2014-ben fedeztem fel magamnak Turkuban, vettem is tőle gyorsan egy péktucat képeslapot. Elragadó képeslapjai vannak két nagynéniről, akik nem és nem és nem akarnak felnőtt módjára viselkedni.)
6/319 – Szemescsavar
Én ugyan most is úgy festek, mint egy bohóc, és alig az imént vettem ki a zsebemből két szemescsavart meg egy mérőszalagot, de a vendégszoba végre készen áll.
És továbbra is nagyon-nagyon szívesen lennék magunknál vendégkislány. Nyilván írok majd bejegyzést a komplett hóbelevancról, de tessék, még egy ilyet is elkövettem máma:
6/318 – Duracellnyuszi
Új hét, új nekifenekedések. Gyanítom, ez most már kezd enyhén nyomasztóvá válni onnan a másik végről nézve: tulajdonképpen július eleje óta más sincs itt, mint hogy folyton körbekörbe pörgök a lakásban, mint egy beekizett duracellnyuszi, és azt lesem, mi mindent lehetne széjjelverni meg újra összerakni. Bocsi, de nem tehetek mást. Ebben a vircsaftban általában is a nyár az egyetlen olyan időszak, amikor időt tudok szakítani ilyesmikre, és ezúttal különösen durva a helyzet. A tavaszi félévben még a szokásosnál is többet kellett használnom az agyam azon részét, ahol a tanár-diák-kutató entitások laknak, ennélfogva a kreatív kukacok száraz kenyéren és nagyinégyzeteken tengődtek, mert más ennivaló nem nagyon jutott nekik. Ezt nem viselték túl jól. Most, hogy végre van lehetőségük aktivizálódni, úgy nyüzsögnek, mint a bolondóra, a két kanapéhuzat meg a macskamászóka csak a fél fogukra volt elég, és tényleg elképesztő ötletekkel képesek előrukkolni, ráadásul az ötleteik legnagyobb része eszement mennyiségű munkát követel. Például át akarják festetni velem kiskacsasárgára a Repülő Kutató fürdőszobáját meg effélék.
A kreatív kukacoknak persze toll a fülébe, nem lehet minden hülye ötletükre azonnal ugrani, de az jelentősen növeli az újabb merényletek esélyét, hogy a festékáruház, ahol a mogorvák klánja anno kikeverte nekem a festékeket az én saját fürdőszobámhoz, csak háromszáz méter gyalogláb, és a szükséges mennyiségű festéket még akár a hátamon is haza tudom cipelni onnan. Nemnemnemnem. Nem. Mondom, NEM. Most legalábbis nem. Talán augusztusban. Talán.
Különben is más dolgom van máma. Holnap érkezik Filoméla, a szobája jelenleg egy disznóól, azt muszáj gatyába ráznom a kishölgynek, és hát nyilván ez nem csak annyit jelent mifelénk, hogy átszáguldok rajta egy portörlő ronggyal. A kreatív kukacok már előre csámcsognak a gyönyörűségtől, milyen hülyeségekre vehetnek rá engem, Béla és Erik büszke tulajdonosát, akinek anyaga vagyon légió, csomagolópapírja és öntapadós tapettája úgyszintén, cipősdoboza és hímzőfonala dögivel, sőt még némi ántik festéket is spájzol a pincében. Próbálom ugyan visszafogni a dögöket, de amíg Filoméla itt lesz nálunk, valószínűleg úgysem jut majd sok idő a kreatív kukacokra. Mármint az enyéimre, ofkorsz. Bár végülis, néhány új ruhácska, hmmmm…
Eská 6/38 – Már megint a macskamászóka
Tavaly már egyszer gatyába ráztam a macskamászókát roppant sok nyávogás és kínszenvedés árán, de persze az ilyesmik nem maradnak csak úgy, de nem ám. Egy évnyi karomélezés, aztán nédda. (nem tudom, mitől lett ilyen homályos a kép, hiába próbáltam élesíteni. A lényeg, hogy látható, miről beszélek, amikor azt mondom, hogy “egy év karomélezés”.)
Úgyhogy ismételten nekiestem. Ha már beszereztem a barkácsboltban a hozzávalókat, miért ne estem volna neki? Na ugye. Holnapután megérkezik Filoméla, a szobája pedig még egy nagy lomtár, a holnapi napot azzal fogom tölteni, úgyhogy most uccuneki, amíg lehet.
Tavalyhoz képest sok minden változott. Egyrészt nekem már lenni tapasztalat. Másrészt egy macskamászóka újrahúrozása harmatos pipefingnak tűnik két kanapé huzata után. Végül pedig, most már a tapasztalatból kifolyólag új és hasznos segédeszközökkel láttam neki a melónak. Tavaly ugyanis nem volt a) munkáskesztyűm b) kétoldalas ragasztószalagom (a ragasztózás keserveit megkönnyítendő) c) egy Béla névre hallgató tűzőgépem.
Ment is a meló, mint a karikacsapás. Régi szizálkötél végéhez odaBélázni az új szizálkötelet, majd a kétoldalas ragasztószalag fedőcsíkját szép folyamatosan hántani lefelé, miközben tekergetek meg tömörítgetek a kalapáccsal.
Kábé felére faragtam le tavalyhoz képest a szintidőmet, juhé.
És Poci is elégedettnek látszik.
Jövőre amúgy valószínűleg újra ugyanez lesz a program, azt már tán be sem blogolom.
Eská 6/36 – Egy másik “új” kanapé 3. – Inasommal a finisbe
Ott tartottunk, hogy amikor megpróbáltam végiggondolni, hogyan tudnám egyetlen tokba belehúzni a kanapé összes júnói domborulatát, kénytelen voltam arra konkludálni, hogy nem lehet ezt másként, mint rajta szabni ki a darabokat, hogy pontosan passzoljon minden. Ó mamám. Úgyhogy ezt másnapra hagytam, egye meg a fene.
És lőn második nap, csütörtök. A támlával kezdtem, mert ilyenkor mindig a legnagyobb darabbal szoktam kezdeni, aztán ahhoz kacsmargatom hozzá a többit. Ezúttal még a legnagyobb megmaradt anyagdarab sem volt elég széles, hogy a kanapé komplett támláját befogja, muszáj volt a két szélén egy-egy plusz anyagsávot betoldani. Ez persze szintén nem ment nehézség nélkül, mindenáron szerettem volna úgy összehozni, hogy minél kevésbé látsszanak az illesztések. (Türelmetlenek alágörgethetnek a bejegyzés végére, vajon mennyire sikerült.
A kanapéról leszedtem a jajdeszép kész ülőpárnákat, aztán az összesen három darabból összetoldott csíkos izét a visszájával felfelé szépen ráfektettem a támlára, majd nekiláttam odagombostűzni a kanapéhoz a reménybeli varrásvonalon.
Mint látható, muszáj volt hajtásokat is beiktatni, hogy pontosan kövesse a támla domborulatát. És mindezt mind a kettő oldalon, lehetőség szerint tükörszimmetrikusan, hogy ha majd kifordítom a huzatot, pontosan feküdjék Tomelillán. (Kábé a hajtásoknál kezdődött, hogy elkezdtem különböző verbális népi motívumokat alkalmazni. Ez később fokozódott.)
Ó, és persze megjelent a segéd is. Előbb az élükre beállított párnákról figyelte, mit csinálok,
aztán beleült a káosz közepébe, onnan dirigálni. Eközben én odagombostűztem a támlához a lapot, aztán a karfához a lapot,
aztán a karfa elejéhez, aztán a karfa oldalához,
végül pedig nekiláttam mindent bejelölgetni szappannal, hogy mettől meddig melyik izé. És közben folyton figyeltek.
Na ezután jött az, hogy kiszedtem összes bejelölgetett anyagaimból a gombostűket, kiszabtam a darabokat a szappanjelölések mentén, majd felcipeltem az összest az emeletre, és elaludtam. Akkor volt este hét, én meg úgy éreztem, mintha egész nap kapáltam volna, nem csak gombostűzgetek meg káromkodom. Hajnali egykor viszont felébredtem, lepakoltam magamról a macskát, és nekiláttam összeállítani a huzatot. Ez persze nem ment akadályok nélkül, naná hogy nem.
Az ott amúgy a karfa elejének huzatrésze. Ott a szőrös alatt, la.
Én, feleim, hajnali egytől fél hétig csak varrtam. Egy adott ponton például ennyi minden volt egyidejűleg szegény Erikre halmozva.
Varrtam, bontottam, varrtam, vasaltam, varrtam, káromkodtam, időnként meg letotyogtam Tomelillához, karomban ezzel az egyre nagyobb szörnyeteggel, hogy rápróbáljam.
Fél hétre viszont világ csodájára kész volt ez itt:
Ezen a ponton már kábé másfél tucat kisebb-nagyobb hibát agnoszkáltam a munkámban, melyek közül a legnagyobb persze a rendezői jobboldalon látható váratlan hopszassza, ahol az addig párhuzamos csíkok valami egészen bizarr kanyart vettek, de egyrészt fogalmam sem volt, mit izéltem el benne, másrészt meg akkorra kisebb dolgom is nagyobb volt annál, hogy megpróbáljam kijavítani. Inkább eldőltem, meg aludtam még egy kicsit.
És lőn harmadik nap, péntek. Letűztem fél centi szélességben a varrásvonalakat, aztán érzelmes búcsút vettem Eriktől, aki megkönnyebbülten intett pápát utánunk, és lecölönkéltem a tíz kiló anyaggal meg Bélával, hogy felcibáljam a huzatot, aztán fejre állítsam Tomelillát, és hozzászögezzem a sátrat.
Na az volt az igazi szopás. Ez egy elég nagy lakás, de azért mégsem igazán bálterem, ez a dög meg egy tonnát nyom, plusz még van egy kinyitható ágyrész is benne, ami persze nem marad csak ott a helyén, neeem, hanem folyton ide-oda lendül attól függően, hogy hátára, lábára vagy fejére állítja-e az ember Tomelillát. No de én konok vagyok, mint egy öszvér, úgyhogy mégiscsak haladtam, ha lassan és káromkodva is.
Ezúttal is odagombostűztem mindent, hogy ne mocorogjon el nekem az anyjába, mielőtt nekifekszem Bélával, sőt, a biztonság kedvéért előbb kétoldalas ragasztószalaggal rögzítettem a kanapé alján a szögeznivalókat, visszafordítottam a fejéről a lábára, meglapogattam, feszesre húzogattam, korrigáltam, és csak utána láttam neki odatűzőgépelni, így ni:
Na persze ezen a ponton valaki bedugta a fejét,
aztán a feje után a többit is,
én meg azt mondtam, na most kimész innen, cicu, én a macskáimat gömbölyűen szeretem, itt meg annyi mozgó és mozdulatlan vas van nagy kiszerelésben, hogy a végén még matricica lesz belőled, azt meg nem szeressük.
A macskamentesítés után már beálltam egyfajta monotóniára, ragaszt, egyenget, lábrafordít, lapogat, fejrefordít, szögel, aztán megintelölről, körbekörbe.
Az eleje aljára a csíkot persze nem tudtam Erik segítségével rávarrni, mert akkor nem bírtam volna ráhúzni a kanapéra az egész miskulanciát (az eredeti, levehető huzaton például egy csomó cipzár is volt), így azt muszáj volt úgy megcsinálnom, hogy ragaszt, egyenget, tűzőgépel, aztán a végén kézzel összevarrja a huzat többi részével.
Egy adott ponton persze enyhén hisztérikusan röhögni kezdtem azon, hogy meg vagyok én húzatva, ennek a kanapénak senki nem fogja látni a hátulját a pormacskákon kívül, minek strapálom magam azzal, hogy ez is olyan pofás legyen, mintha mutogatni akarnám.
Mindenesetre azt megígértem magamnak, hogy péntek estére kész lesz, és péntek délutánra készen is lett, mert én nagy vagyok és dicső, és ugyan tudom, hogy hol van itt ezen a másfél tucat hiba, de most szót fogadok Bruno Bettelheimnek, aki azt mondja, hogy elég jó szülőnek kell lenni, nem pedig a tökéletes szülőségre törekedni, mert akkor az ember sose lesz boldog.
Én most ugyanis egy boldog elég jó kárpitos vagyok itthoni célra, és van egy új kanapém.
Akkor most már csak néhány új párnát kéne csinálni rá, nemde.
6/316 – Kakukk, de szép a nyár
Az a gyanúm, dátum hiányában igen nehéz lenne kitalálni pusztán csak a ruházatomból, vajon milyen évszakot írunk most.
Eská 6/35 – Egy másik “új” kanapé 2. – A reciklálás örömei
Ott hagytam abba múltkoriban a történetet, hogy szét kellett bontanom a már kész ülőpárnákat, mert másként nem lett volna elegendő anyagom a kanapé huzatához.
Szét is bontottam szépen mind a kettőt, lett nekem belőlük 4 db 78×68 méretű panel plusz a cipzáras körberész, csodálatos.
Azt már ekkor pontosan tudtam, hogy a cipzáras körberész marad, én azzal már szenvedtem anno épp eleget, reciklálom. Az éppen szétbontott párnahuzatok kicsikét nagyobbak voltak a kelleténél, úgyhogy gondoltam, ezúttal pontosan a párna méretére készítem a huzatot. Következő állomásként viszont azt is ki kellett találnom, miből mennyi meg milyen irányba forgatva, úgyhogy ismét gyártottam magamnak egy ilyet:
(Ha esetleg nem lenne felismerhető, ezek a kartonok, amikre én ilyenfajta terveket készítek, eredetileg sokdenes harisnyák csomagolásában laknak, és természetesen elteszem a kartonokat, mert ha már rápazéroltak egy harisnyára ennyi csomagolóanyagot, juszt sem mehet nálam kárba. Legfeljebb veszendőbe.)
Úgyhogy szépen elővettem az anyagokat, és elkezdtem forgatni körbe-körbe, különösen a csíkost. Az egyszínű (amiből most gyártottam hirtelen négy reciklálható panelt) volt ugyan a legégetőbb probléma, de a csíkosból is igenigen szűk volt a keresztmetszet. Abból egyrészt meg kellett hagynom a legislegnagyobb, még nem szétfoncsikázott darabot a kanapé támlájára. Másrészt pedig ahol azt látjátok az ábrán, hogy “alj”, ahhoz is kellett nekem egy 156×150-es darab. Pluszban még persze az ülőpárnán sem volt mindegy, milyen irányba futnak a csíkok meg hogyan viszonyulnak egymáshoz a mintaegységek, mert két különbözően festő párna ugyan roppant bohém, ha az egyik csíkos meg pöttyös, a másik pedig kockás és virágos, de én most nem voltam ehhez elég bohém, és az “ugyanaz az anyag, csak másként csíkozódik a két párna” pusztán csak balfékságnak látszik, amire még azt se lehet mondani, hogy “kuss, én így szállok le a bicikliről”.
A következő egy órát azzal töltöttem, hogy a padlón ültem motyogva, anyagdarabokat forgattam ide-oda, és ahhoz képest, hogy az elején még azzal indultam, “ó de jó lenne még mindkét anyagból egy-egy méternyi!”, eljutottam odáig, hogy “ó, bár legalább a csíkosból lenne még húsz centi!”. Merthogy, legnagyobb elkeseredésemre, nem sikerült kiforgatnom belőle két 77×67-es panelt. Csak két 74×65-öst sikerült. Ehhez egyrészt túl hosszú volt a körberész, amit persze nem lehet ám hátul bevenni, mert ott a cipzár, és az nem engedi, úgyhogy muszáj elöl megoldani, és az lehet, hogy ronda lesz, mint a bűn. Másrészt viszont ez nagyon durva gyömöszölődést fog jelenteni, mert az ülőpárnát (ha a varrásráhagyással is számolok) egy nála két-három centivel kevésbé széles-hosszú huzatba kell majd belegyömöszölnöm.
Mégse lehetett mást tenni, mint nekiesni a munkának. Gyömöszölés közben ugyan erősen tartottam attól, hogy valamelyik varrás megadja magát az enyészetnek, és ez a veszély továbbra is fennáll, de végül benne volt a huzatában mindkét ülőpárna.
Ilyenek lettek ni:
Így fest a cipzáros oldal:
így az eleje felülről:
így meg hátulról:
Felpakoltam a párnákat, aztán a megmaradt legnagyobb csíkos darabot is felterítettem a kanapéra, haddlám, hová haladjunk tovább.
Na ez volt az a pillanat, amikor realizáltam, hogy én szórakázhatok ugyan bármiféle ábrákkal, ezen a kanapén annyi ív meg ficak van, hogy a huzat további részét csak Tomelilla gömbölyű testén tudom kiszabni sok gombostűvel és káromkodással.
Hát ezért nincs a harisnyapapír-ábrámon több diagram, mert ezt mind élőben kellett megoldanom, mint amikor Valentino megfogta az anyagot, és rátekerte Imanra, aztán csinált belőle valami egészen különlegeset. Höhh, próbálta volna azt, amikor nincs körülötte varrónők hada meg több ezer dollárnyi drága szövet, csak Erik meg Béla és a foncsikák.
(Folytköv.)
6/314 – Morzsák
Ma reggel arra ébredtem, hogy Poci a fejem fölött áll az ágytámlán, és elragadtatottan csámcsog. Inkább nem néztem meg, min csámcsog, ehelyett kigurultam az ágyból, és elindultam a bútorszövet-morzsák szőnyegén a fürdőszobába.
A mostanihoz hasonlatos projektek (ha nem figyeltetek volna ide az elmúlt napokban, már a második kanapénkra gyártok éppen huzatot) egyik sajátos következménye, hogy nekem ugyan tele a szekrényem mindenfélével, de épp csak az őtözködős bloggerség programja nem műxik igazán jól, ami persze érthető is, ki a fene akar báli belépőben habuckálni a morzsálódós bútorszövetek között? Mindenesetre ma, némiképp elszégyellvén magamat, tettem egy kis erőfeszítést, hogy ne úgy fessek, mint egy elszalasztott. Remélem, értékelitek.
Most pedig visszadödörgünk a ficnik és foncsikák közé, mert ehhez a melóhoz holnap estére adtam magamnak leadási határidőt, és még csak ott vagyunk, ahol a part szakad.
A hajammal, hogy elébe menjek az esetleges kérdéseknek, nem történt semmi, csak megmostam, most pedig hagyom száradni. Mielőtt felrobbanna, így néz ki.
Eská 6/34 – Egy másik “új” kanapé 1. – Bevezetés
(Muszáj darabokra bontani – na nem a kanapét, a bejegyzést – mert másként egyrészt marha hosszú lesz, másrészt ha nem kezdek beszámolni róla, még szégyenszemre abbahagyom félúton. Bátorításokat kérek a kiadóba, mert már belenyomtam egy hatórás munkanapot, de még mindig farigcsálok és foncsikázom.)
Ha már lendületben van az ember, ki kell használni, az angyalát. Az anyagokat még nem raktam el, Béla kamaszos lelkesedéssel biztosított arról, hogy ő aztán bármit, különben is még nyolcszáz tűzőkapocs áll rendelkezésre (a csomagban, amit vettem hozzá, ezer darab volt, szédítő szám). Erik ugyan megérdeklődte tőlem, hogy meg vagyok-e én veszve teljesen, de azért azt mondta, egye fene. Egy igazi érett férfi (Erik jó negyvenes, megette a géptűi javát) már tudja, hogy ne vitatkozzon hülyeségeken, meg hogy ha egy bolond nő valamit a fejébe vesz, akkor úgysincs megállás.
Gond ezúttal leginkább az anyagokkal volt, ők ugyanis széttárták a karjukat, és borúsan megjegyezték, hogy nem biztos, összejön a parti, belőlük most ennyi van, ezt kell szeretni. Igen, ilyenkor ütköznek ki annak komplex hátrányai, ha az ember nem frissen vásárolt drága bútorszövettel operál, hanem olyanokkal, amelyekből az egyiket öt éve vette a megbolondulós boltban, a másikat két éve ugyanott, a harmadikat pedig három évvel ezelőtt akciósan egy olyan üzletben, ami azóta többé-kevésbé profilt váltott és odébb költözött, meg egyébként is Esztergomban van.
A móka kedvéért ezúttal viszont arról is pontos adataim voltak, hogyan, hol és mennyiért csinálnának új huzatot a jelen kanapéra. Ez ugyanis kivételesen nem afféle uraságoktól levetett holmi, ezt mi saját pénzünkön vettük meg anno az IKEÁban, úgyhogy tudjuk róla, az a neve, hogy Tomelilla. Eleve levehető és mosható huzattal forgalmazták, ami persze azóta durván kiszolgálta a kapitulációt, és már nem mosásra, hanem cserére érett állapotban volt. Természetesen már több mint egy évtizede nem gyártják a kanapét se, a huzatot se. (Ebben marha jók vagyunk, olyan dolgokat venni, amiket két éven belül kicurukkoltatnak a forgalomból. Cseresznyeszín Billy polcaink vannak, fehér Aspelund szekrényeink és komódjaink, valamint egy olyan fenyőágyunk, amit húsz éve vettünk, és már régen elfelejtettem, hogy hívják. Az IKEA nagyrészt skandináv településekről nevezi vagy nevezte el a cuccait – nos, ez az ágy speciel egy olyan városról kapta a nevét, ahol a skandináv neonácik szoktak gyűléseket tartani, és én ezt onnan tudom, mert Harry Holét egyszer oda küldték nyomozni. Na, hogy hívják azt a várost, a rossebbe. Narvik, ezaz!)
A maga korában a Tomelilla elég népszerű dög volt, ha annyira nem is, mint például a (most már, asszem, szintén nem forgalmazott) Klippan, amit jóformán minden újlipóciai hipszterlakásban fel lehetett lelni egy évtizeddel ezelőtt. A Tomelillát mindehhez jó masszívra is tervezték, úgyhogy még mindig van belőle itt-ott, még a vaterán is találtam egyet negyvenötezerért, miközben piacot kutattam, hogy vajon csinálnak-e rá valahol huzatot és mennyiért. Nem mintha igazából komolyan elgondolkodtam volna azon, hogy ezt most mással csináltassam meg, de az előző projektnél szép lassan fúrni kezdte az oldalam, vajon mennyi pénzt spóroltam meg a Repülő Kutatónak, aki igen büszke sváb őseire, ennélfogva budipapírt is nagy kiszerelésben vesz abból a fajtából, ami éppen akciós. Egyszer emiatt volt hosszú hetekig átható műbarack-illat a fürdőszobáinkban, brr.
Na de vissza a cserépkályha sarkához, piackutatás, huzat Tomelillára. Kiderült, hogy van egy cég, akik még mindig hajlandóak megcsinálni, hát megnéztem, mennyiért tennék, aztán majdnem lefordultam szegény Tomelilláról. (Ami egyébként elég nagy teljesítmény, ez tényleg egy masszív-széles dög.) Kilencvenezret kértek volna érte, gondolom anyagköltséggel együtt, de hát akkor is, kilencvenezer. Az százötven gombolyag Catania horgolófonal vagy száznyolcvan méter anyag a megbolondulós szövetboltban. Vagy tizennyolc darab Béla. Vagy két vaterás Tomelilla huzattal együtt, bár ugye minek nekem még két Tomelilla? Nem hinném, hogy jobban néznének ki, mint ez.
(Tomelilla itt teljes pucérságában látható, nem egy nagy élmény.)
Azt hiszem, ezt nem lehet igazából arra fogni, hogy túl hosszú ideje élek együtt a Repülő Kutatóval, és átragadtak rám a sváb ősei, de egyszerűen nem tudtam volna rávenni magam, hogy ennyi pénzt költsek valamire, amit magam is meg tudok csinálni. Úgyhogy inkább nekiláttam.
Van az úgy néha, hogy éppen az előrelátás meg a korábban elvégzett munka az, ami akadályoz jelen terveimben, és sajna ez is éppen ez az eset volt. Én ugyanis két évvel ezelőtt, amikor beszereztem az (akkor még rengetegnek látszó) egyszínű bútorszövetet a megbolondulós boltból, varrtam két ülőpárna-huzatot a Tomelillára, haddlám, megy-e nekem az ilyesmi. Menni ment, nem is sikerültek teljesen reménytelenre, no de most éppen ebből az anyagból volt igenigen kevés, és az előző kanapénál tényleg be kellett látnom, hogy a csíkos szöveteket ívesen, de nem csámpásan illeszteni olyan feladat, ami meghaladja az én képességeimet. Úgyhogy a varrás rögtön bontással kezdődött, még pontosabban előbb a szőrös akadállyal kellett megküzdeni, mert a macskák egyik szuperereje abban áll, hogy mindig oda ülnek, ahol az embernek tennivalója lenne.
Mint látható, az ülőpárnákon végzett meló azért nem volt teljesen minőségi munka, alul a macska alatt az a buggy például azt mutatja, hogy minden gondos méretezés ellenére is voltak gikszerek. De például a záródást ilyen rettentő elegánsan képes voltam megoldani, ni:
Szerit sem tudom, hányszor mondtam már, hogy itt ebben a kuplerájban semmi sem megy kárba, legfeljebb veszendőbe: a két egyforma, kilencven centi hosszúra levágott cipzárt például azokból a paplanokból operáltam ki, azki paplanok ruhaként születtek újjá dolgos kezem alatt.
Dolgos kezem ezen a ponton a fércbontót fogta meg, és úgy éljek, több időbe került szétbontani ezeket a nyüves párnahuzatokat, mint emennyi alatt megvarrtam, de végül lett nekem mind a kettőből egy csomó anyag, ni:
És akkor nekiláttam foncsikázni meg méretezni a nagyon-nagyon maradék anyagokkal, és nagyon sokat káromkodtam.
Viszont (beetetééés!) máma ezt sikerült összehoznom, és ha minden jól megy, holnap mesélek is róluk.
(Folytköv.)
Eská 6/33 – Az “új” kanapé
A lakásunk bútorzatának és textilzetének összetétele nagyjából a következő listával írható le: 1. IKEA, 2. uraságoktól levetett holmik, 3. dolgok, amiket én csináltam, 4. némi ántik, 5. dzsuva. A móka kedvéért persze olyan elemek is vannak benne, amelyek a lista több pontja alá is besorolhatók, pl, ez a szerencsétlen itt:
Ez eredetileg ikeás kanapé volt (asszem), de már jóformán ántiknak számít, hahaha. Anyósoméknál szolgálta ki az ideje kezdetét, de ők már úgy nagyjából hat évvel ezelőtt kidobásra ítélték, mert csúnyán hámlani kezdett rajta az elvénült műbőr. Apósom, aki végtelenül alapos ezekben a dolgokban, gondosan utánajárt, mennyiért kárpitoznák újra, aztán azt jelentette a piackutatás eredményeként, hogy jobban járnak, ha vesznek egy újat. Ők vettek egy újat, én meg azt mondtam a Repülő Kutatónak, hogy tee, ez pont jó lesz hozzánk. A Repülő Kutató kissé tamáskodott, hogy hová tesszük, nem biztos ám, hogy elfér, de én azt mondtam, bízd rám, jóleszaz.
Hát annyira jó lett, hogy a pasas azóta is ezen a kanapén tölti az ideje nagyját, a macskák dettó, Poci körmöt is élezett rajta öt éven át, és így jutottunk abba az állapotba, hogy a kanapé már ikeás is volt, ántik is, uraságoktól levetett holmi is, a dzsuváról nem is beszélve, mert a hat év alatt, mint látható, csak hámlott és hámlott, ami átlagban két hetente egy kis maréknyi fekete möszmőt termelt a lakásunknak, ahol már enélkül is túl sok a dzsuva, hát kösz. Én nyilván tettem rá néhány kétségbeesett kísérletet, hogy a kanapét a civilizált világ részévé tegyem, amihez Grisifisenka Patyomkin generális eljárását hívtam segítségül. Ha minden oroszok cárnéjának imponált az ilyesmi, a félévente két látogatónknak is jó lesz. Úgyhogy ilyesmikkel próbáltam álcázni az általános rémségeket, ni:
Egy pfenomén vagyok, nem vitás.
A helyzet viszont lassan már tarthatatlan volt, no, én pedig egyszerűen nem tudtam rávenni magam, hogy kidobjam a dögöt. A szerkezete még teljesen oké, azonkívül rettenetesen megszoktuk, és amikor azt mondtam a Repülő Kutatónak, hogy jóleszaz, még nem is sejtettem, mennyire. Épp olyan magas meg széles, amilyen ott arra a helyre passzol, nem is tudom már elképzelni, hogyan festett nélküle a nappali, azt meg pláne nem tudom elképzelni, hogyan festene nélküle. Állandó használatban is van, folyton ott lógnak rajta az öszves két- és négylábú családtagjaim. Még akkor is vad lelkesedés fogadta, amikor leszedtem róla a patyomkini díszletet,
kinyitva pedig egészen böcsületes fekvőfelülete van esetleges ittalvó vendégek számára. Á, nem lehet ezt kidobni.
Egyetlen út volt: varrni rá egy új huzatot. Ami persze nem volt egyszerű feladat, ha az lett volna, már régen megcsinálom. És mintegy törvényszerűen akkor akadt rá időm meg lehetőségem, amikor hirtelen én lettem Félkezű Jack, a kalóz. Úgyhogy az első napot, amikor elkezdtem vele foglalkozni (csütörtök), A Tervezés Napjának nyilvánítottam, és ilyesmiket csináltam, ni:
Egyrészt mindent jól meg kell organyizálni ahhoz, hogy bármi is működni tudjon a továbbiakban, másrészt meg fel kellett mérnem a szükséges anyag mennyiségét. Jobb helyeken ilyenkor persze a népek elmennek egy méteráru-boltba, de ez nem egy olyan hely, a Bűnök Barlangjában minden, de tényleg minden akad, én meg ráadásul falun vagyok eltemetve, és sóher is vagyok. Úgyhogy kupacba hordtam a felhasználható szöveteket, és végignéztem a készleten. Háromféle anyagot találtam alkalmasnak, de persze egyikből sem volt elegendő ahhoz, hogy a teljes kanapét bevonjam vele, úgyhogy kombinálnom kellett őket. A csíkosból talán még kijött volna nagy nehezen, de amikor arra gondoltam, mennyit kéne szopni azzal, hogy a támlán megfelelő irányba fussanak a csíkok, és minél kevésbé gány legyen a végeredmény, lemondtam róla. Valamikor menet közben arra is rájöttem, hogy a hátülső oldalára, úgyszintén a kevesebb szopás érdekében, muszáj lesz a harmadikat, egy kordbársonyt használnom, ez meg további újratervezéseket igényelt. Úgyhogy ezzel múlattam a csütörtököt, ehhez legalább nem kellett olló meg varrógép meg minden olyan izé, amihez hundertprocent használnom kellene a kezemet. Az pénteken kezdődött el Az Előkészítés Napjával, amikor is nekiláttam kivágni és körbeszegni az összes izét, ami a fenti ábrán látható.
Jóó nagy ráhagyásokkal, mert kivágni valamiből még mindig könnyebb, mint beletoldani.
Úgyszintén a péntek volt az, amikor elmentünk a szokásos heti nagybevásárlásra, és én bementem a Lidli melletti kisgép-boltba és kölcsönzőbe megérdeklődni, hogy amiről ők azt állítják az intenetekbe, hogy kölcsönözhető tűzőgép, az vajon mit tud. Mint kiderült, az ipari bulikhoz való. Mit ne mondjak, elképzeltem magam a Halálos fegyver nemtomhányadik részében, ahol szögbelövőkkel meg egyebekkel verekednek egy építkezésen (rég láttam, no, tán igaz se volt), de hát ez nem volt igazán perspektivikus, úgyhogy megkérdeztem, van-e olyan tűzőgépük, amit munkavédelmi sisak nélkül is lehet használni. Volt.
Ismerkedjetek meg Bélával*.
Béla persze csak vasárnap került elő, a szombat ugyanis A Varrás És Káromkodás Napja volt, amikor például olyan dolgokkal szórakáztam, hogy az ülőfelületet képező anyagdarabokat béleljem alá, mert arra ott tényleg ráfért egy kis plusz törődés. Poci persze úgy gondolta, hogy rá is.
Ami a padlón látható a macska alatt, na az a bélés. Kiszuperált lepedő a Repülő Kutató nagymamájának kiszuperált pokrócával, amit amúgy Celofán használt egy időben. Ebbe a kanapéba bele van építve a történelem, hejh.
A bélést persze kellő alapossággal össze kellett állítani, steppelés meg egyéb anyámkínja, úgyhogy természetesen igen sokat káromkodtam.
És persze folyvást meg kellett küzdeni a szőrös hátramozdítóval.
A vasárnapot fedje a feledés kegyes fátyla, az lett ugyanis Az Összeállítás és Aprófa-Pisilés Napja, melynek keretein belül én egy teljesen korrekt tízórás munkanapot hoztam össze Erikkel meg Bélával, és kisebb dolgom is nagyobb volt annál, mint hogy fotózzak is közben. Egy adott pillanatban a kanapé három részre bontva állt tótágast az elképzelhető legnagyobb dzsuva közepén, én a padlón ültem fekete möszmővel lepve, egyik kezemben Béla, a másikban egy mérőszalag, és amikor a Repülő Kutató elment mellettem, tüntetőleg elfordította a fejét, mert annyit mondtam már neki korábban, hogy “ne nézzél, ne nézzél”.
A végeredmény viszont ez lett, ni:
Az tény, hogy rohadt sok melót feccöltem bele, és nyilván sokkal szebben meg tudta volna csinálni egy szakember, de ha azt is belekalkuláljuk, hogy újabb dologról bizonyítottam be magamnak, én igenis meg tudom csinálni, ráadásul összesen 5620 HUF befektetéssel (=Béla meg egy csomag tűzőkapocs), hát igen elégedett vagyok. Gyorsan lőttem is róla az előbb néhány további képet, még mielőtt családtagjaim nekilátnak tönkretenni a szép új kanapéjukat, de persze épp akkor merült le a fotómasina, mert mikor máskor.
Mondanám, hogy ilyet soha többé, de a lakásban még van két további olyan dögölészőfelület is, akikre ráfér egy alapos felújítás, és nekem van egy Bélám, akihez megmaradt még vagy nyolcszáz tűzkapocs. Nyamnyam.
* Béla onnan kapta a nevét, hogy mikor már vasárnap meló közben lezuhantam egy kávéval a Repülő Kutató mellé, és azt rebegtem elhalóan, hogy “Gondolkodjunk, Béláim”, ő megérdeklődte, hogy Bélának hívom a tűzőgépet? Mire én, he? Mire ő, hogy ha már van Erik, akkor miért ne lehetne Béla is? Mire én, hogy hm, nem is rossz név egy tűzőgépnek a Béla.
6/310 – Fanafét
“Fanafét, fanafét fedem a kanapét” – ugrott ma elém egy Tandori-versrészlet, és tényleg az van itt, hogy a ragya vinné el. A ma estével bezárólag adtam magamnak határidőt arra, hogy új huzatot kapjon a kanapé – ha addig nem jön össze, búsan visszarakom rá az eddigi patyomkinfalvi díszletet, ott egye meg a fene az egészet. Nyilván túl nagy fába vágtam a fejszémet (csak tudnám, hányszor mondtam ezt már eddig életem folyamán), ez egy moduláris dög, amit viszont nem lehet úgy szétszedni, ahogy én szeretném. Vannak benne mozgó alkatrészek, amelyeknek huzattal is mozogniuk kell, stabil alkatrészek, amelyeknél viszont nem tudom, hogy a nyavalyába fogom megoldani a huzat rögzítését, különböző dőlésszögek meg varrásvonalak meg fotelpárnába belelógó karfák meg anyámkínja. Az egyik sarkot Poci bélésig tépte, ahhoz is ki kell találnom, hogyan foltozzam be. Az ülőfelület már csontig vásott, úgyhogy az arra szánt huzatrészt muszáj megerősítenem, szendvicsszerű steppelés három rétegből, kiszuperált pokrócok és lepedők, gyertek szépen a mamához. Mindehhez ráadásul háromféle anyagot használok, mert a Bűnök Barlangjában nem volt egyikből sem annyi, hogy kijöjjön belőle a komplett huzat, úgyhogy ehhez még ott vannak a szálirányok meg a mintaegységek meg ááááá.
Gondolom, most ti is éppolyan arcot vágtok, mint a Repülő Kutató, akinek ezt megpróbáltam elmagyarázni, de úgy tíz perc után világossá vált a nemes arcvonásaira kiülő semmit elnézve, hogy akár arról is magyarázhatnék neki éppen, hogy sanzsántaftból, derékban svejfolva, peplummal, kétoldalt elöl két szimmetrikus szűkítő, a szoknyarészben godet, hátul meg egy szembehól.
Azt hiszem, épp úgy festek, mint ahogyan ez most elvárható, robbantott hajjal és ’96-ban vett papucskámmal bezárólag.
6/309 – Elszántság
Ha szombat, akkor piac. Ezen tényleg csak óriás vis maiorok tudnak bármit is változtatni, az például egyáltalán nem, hogy a nappalink még mindig ugyanabban az állapotban van, mint szerdán, amikor kimostam belőle mindent, és a rühösen hámló műbőr sarokkanapé láttán azzal a gondolattal kezdtem kacérkodni, hogy varrok rá egy új huzatot. Az, hogy a gondolat megszületése után fél órával elnyiszáltam a kezem, csak mérsékelten rontott az elszántságomon, mert kellő mennyiségű ragtapasszal meg fáslival tulajdonképpen így is tudok dolgozni, csak ne olyan precíziós munkák legyenek, mint pl. a horgolás, hímzés vagy a ruhavarrás. A kellően kipárnázott kezemből kifolyólag ugyan mindent olyan lassan csinálok, mint a csiga, és kétszer olyan ügyetlenül, de engem úgyse lehet megállítani, ha már beledühödtem valami lehetetlen feladatba, úgyhogy a huzat készülget-készülget, Luca széke ugyan, de mégiscsak készülget. Mostanra mindent lemértem, a huzathoz szükséges részeket úgy kétharmadrészt ki is szabtam, és tegnap a heti nagybevásárlás alkalmából beténferegtem a lidli melletti kisgépboltba is, és szereztem tűzőgépet, ami eddig nem volt nekem, juhé. Majd meglátjuk, mire jutunk vele.
Mindenesetre az elszántságomon tényleg nem múlik most semmi: ha visszajöttünk a piacról, beizzítom Eriket, aztán kő kövön nem marad.
6/306 – Ígéret
Nem akarom elkiabálni, de a mai nap eddigelé úgy indult, hogy még arra is van remény, nem fövünk meg estére. Jó, persze, nyugtával kell dicsérni, meg különben sincs még reggel hét sem. Történhet itt még bármi, sőt, az ellenkezője is.
Mielőtt viszont megtörténne a bármi (vagy annak az ellenkezője), gyorsan elmegyek a piacra. Nem, nincs ma szombat. Szerda van. Szerdán is van piac. Estére meg hazajön a Repülő Kutató, és én vacsorát ígértem neki. Panzanellát.
Nektek is ígértem valamit, mégpedig egy szerencsés nyertesnek kaftánt, ha akarja. Ma estig még lehet jelentkezni itt.
6/304 – Kutyagol
A nyár (igen, ez most a szokásos nyafogás lesz) másnak azt jelenti, hogy végre itt az ideje cuppanatnyi bikinikben heverni a strandon. Én ezzel szemben ilyentájt leginkább úgy vagyok leírható, hogy magam vagyok a sötétben bujkáló ellenforradalom, aki árnyéktól árnyékig lopózkodik, és csak konspirációs okokból hagyja el a lakást.
Mai konspirációs okom leginkább amúgy a saját jól-létemmel van összefüggésben, kávéért meg péksütiért kutyagolok el a legközelebbi nagybótig, ami egy kilométerre lakik tőlem. (Fene se fog kenyeret sütni ebben az időjárásban, ha nem muszáj.) A kisbót is jó lenne erre a célra, de azt speciel bezárták. Végleg. Nem ott bonyolítottam a nagybevásárlásaimat, de ha hirtelen szükség lett egy kocka élesztőre, egy csomag kávéra vagy egy liter tejre, csak átrontottam az úton, és tíz perc alatt otthon is voltam. Na hát most nincs többé kisbót, állítólag kínai bugyikat fognak árulni a helyén, és én ugyan kedvelem a kínai bugyikat, de még jobban kedvelem azt, ha át tudok rontani az úton egy kis péksütiért. A kedvenc pékségemet, ami szintén itt volt egy köpésnyire, durván átalakították, többé már nem pékség, hanem valami bizarr mix a cukrászda, fagylaltozó, zöldséges és nemtommi között, ahol ugyan kenyeret is lehet kapni, de nyilván nem annyifélét és nem olyan minőségben, mint eddig, cserébe viszont jóval drágábban. Mindezt akkora területen művelik, mint a Bűnök Barlangja, szóval képzelhetitek.
Nekem még minden megoldható, mert van két ép lábam, amin elmászhatok a legközelebbi értelmesebb-forma üzletig, de a környéken nem mindenki képes erre – ugyan elég sok kisgyermekes fiatal család költözött a közelbe mostanság, de azért a régi lakók nagyrészt már nyugdíjas korúak, akiknek nem olyan könnyű mocorogni, pláne ebben a hőségben. Nem mintha a kisgyermekes fiatalok olyan könnyen mocoroghatnának, de nekik van kocsijuk, esetenként kettő is. A város természetesen tele van szupermarkettel meg hipermarkettel meg anyámkínjával, de ezekhez a környékemen lakóknak mind kocsiba kellene ülni, és egyrészt nincs mindenkinek kocsi a segge alatt, másrészt meg mit vagyunk úgy meglepődve a 11-es út forgalmán, ha jóformán nincsen gyalog elérhető üzlet?
Most erre könnyű azt mondani, hogy pofám lapos, én végül is tényleg bárhová el tudok jutni, ha muszáj, bezzeg valahol tanyán még ennyi sincs – de hát éppen ez az. Egy több mint harmincezer lakosú városban élek, könyörgöm, a röhej kedvéért ráadásul olyan városban, ahová még mindig presztízs kiköltözni, hogy aztán az ember a napi ötvenezres áthaladó forgalmat szaporítsa, lehetőleg “egy ember – egy kocsi” felállásban, mert hogyan másként. Talán nem egészen vagyok ufó, ha azt gondolom, én igenis helyi üzletekbe szeretnék járni, helyi termelőket támogatni, és amikor legyalogolok kosárkámmal a piacra, nem a nagy batár városi terepjárókat kerülgetni a másfél kocsi széles macskaköves utcákon. Ehhez képest amióta ideköltöztünk lassan húsz éve, folyamatosan romlik a helyzet.
Oké, most már kimorogtam magam mára (bár még tudnám folytatni), vonuljunk, amíg ránk nem zuhan a mára jövendölt harmincnégy fok.
Intermezzó – A nagy dilemma
A mérleg egyik cserpenyőjében ez található.
A másikban Ljubljana.
6/302 – Ficnik
A tegnap este nagyjából az elvárható menetrendet követte: több-kevesebb késéssel bepotyogtunk a találkozónk helyszínére, menet közben konstatálva, hogy egyetlen szabad asztal sincs négy személyre* (ez később megoldódott). Megegyeztünk abban, hogy mindannyian dögfáradtak vagyunk, aztán alkoholizáltunk és kiborogattuk lelkeinket, amitől természetesen még fáradtabbak lettünk. Végre sikerült átadnom Kátyának a még hónapokkal ezelőtt ajándékba vett unikornisos világító tollat**, Hosszú meg elhozta az anutája által nekem küldött szövetficniket, egy egész nagy zacskóval. Én rögtön beledugtam a fejem a zacskóba, és elragadtatottan tipegni kezdtem a ficniken ujjaimmal, óóó, türkiz is van meg az a rozsdaszínű, amiből a múltkor csak egy icipici volt, de ez itt óóóóriási. (Négy tenyérnyi. Az a ficnik világában óóóóriási.) Kedves barátaim szerint épp úgy néztem ki mindeközben, mint Simon macskája.***
Hazafelé jövet az utolsó buszt kaptam el, és mikor felkepesztettem rá, megláttam egy pasast “Pálgium” feliratú pólóban, hümm, ezt mintha ismerném valahonnan. Istenbizony kellett vagy két másodperc ahhoz, hogy realizáljam, a Repülő Kutatót látom, aki tegnap úgyszintén társasági életet élt, akadémiai barátaival ivott és evett és siratták keserves sorsukat, szóval ugyanazt csinálta pepitában, mint én.
Ma persze azzal keltem, hogy a hajam fel van robbanva, és köhögök, és folyik az orrom, és nem akarok menni Ljubljanába. Ez nyilván némi magyarázatot igényel, úgyhogy nesztek.
A Repülő Kutató meg az ő utazó cirkusza (=a kutatócsoportja) vasárnap újabb turnéra indul (=konferenciázni), ezúttal Zágráb helyett Ljubljanába, de továbbra is Emesében.**** Na most amikor még a komplex vizsgára készülés hisztérikus állapotában voltam, megbeszéltem a Repülő Kutatóval, hogy ha ezt túlélem, én is felugrom a Kóbor Grimbuszra (=Emese) velük együtt, és elmegyek Ljubljanába professzorfeleségnek (=ott leszek, de nem csinálok semmit, és kizárólag turistáskodni fogok). Húsz éve voltam utoljára Ljubljanában, akkor is csak pár órára, és igazán én vagyok a környéken a legelvetemültebb kanapékrumpli, úgyhogy most már tényleg ki kéne mozdulnom valahová, ami nem Strigonium vagy Pex – nem hegyet mászni vagy triatlonozni vagy effélék, csak ülni valahol egy szép helyen, és nem csinálni semmi kötelezőt. Turistáskodni, no. Egyetlen dolgot nem kalkuláltunk bele dicső terveinkbe: azt, hogy mire eljön az indulás ideje, én leszek a környéken a legjobban ledarált barlangi morc, aki most tényleg csak feküdni akar az oldalán, mindehhez pedig maximum Pocit fésülgetni meg ficnik között ábrándozni. Különben is, már hónapok óta át kéne adnom egy hosszúlábú pipivel kipitykézett pólót, és elfogyott a mangó színű fonalam (Catania 0411), és már három órámban döglött meg az elem, a telefonomnak meg másfél hónapja törött a képernyője.***** Summa summárum, már tegnapelőtt óta azon nyafogok, hogy nem akarok menni sehová, mindenki más meg azon győzköd, hogy menjek.
Attól tartok, ezt hívják úgy, hogy first world problem.
* “Asztalt foglalni, csak az ment ki a fejünkből, persze.” “Meg hogy ma péntek van.” “Péntek van?” “Asszem, péntek van, nem? Vaszilisza, neked olyan igazi munkahelyed van, neked tudnod kéne.” “Dehogy tudom!” “Péntek kell hogy legyen, mert úgy emlékszem, Sanyiabagoly ma kiírta, hogy PrRRRééÉÉnntTTTeeeek.” “Aha. Akkor biztosan péntek van.”
** Ha van valami, amire büszke vagyok magamban, az a kiváló ízlés, amellyel drága és nélkülözhetetlen ajándékokat tudok válogatni a kínaibótban. Ez pl. 150 kemény forintokba fájt, és így fest.
*** Ő itt Simon macskája. (Miközben leellenőriztem a videót, Poci begaloppozott a Bűnök Barlangjába, és bőszen keresni kezdte A Másik Macskát, Akinek Ki Fogom Fakasztani A Bélit. Nagyon röhögtem.)
**** Emese szegénykém egyre varacskosabb és disznóólabb állapotban van, előbb-utóbb kénytelen leszek venni neki ajiba egy alapos takarítást valamelyik kocsimosóban.
***** Nyomógombos picike butatelefonnal mászkálni ebben a nagyképernyős okos világban még eladható azzal, hogy elvi okokból használok ilyet, de egy törött képernyős butatelefon már más. Az már igénytelenség.
6/301 – Through the violets
Amikor Tori Amos nekilát énekelni a fejemben ezt, akkor köszönt be istenigazából a vakáció.
Ma reggel rá is zendített, ahogyan azt ilyenkor kell, úgyhogy én még megírtam egy utolsó munkahelyi levelet, aztán szélnek eresztettem a 2018/19-es tanévet diákként is, tanárként is. A disszertációs agyrágó bogarak persze így is aktivizálni fogják majd magukat, de az a majdban van, és a “majd” az nem “most”. Debts are off this year, dammit.
Akkor ezzel el is megyek szépen könyvtárba, mert a szakkönyveket tényleg vissza akarom vinni, színüket se lássam.
Délután amúgy a barátnőimmel lesz találkozóm, így valószínűleg arról is kaptok majd fotót, miben lejtek be zülleni a nagy székesfőfaluba. Ha jól érzem, milyen irányból rágicsálnak éppen a kreatív kukacaim, valami olyan lesz, ami még nincs is megvarrva, szóval várjatok türelemmel, talán lesz itt még folytköv is.
Du.
Höhh, lószart se varrtam máma, ehelyett kiszabtam egy fél kaftánt, aztán lendületes tevékenykedés helyett alukálás volt Pocival. Én, az a gyanúm, tényleg kellő alapossággal kivagyok.
No de azért elmegyek mulatni a csajokkal, abban nincs hiba. Igaz, maximum ennyit tudtam kihozni magamból.
