újracucc kategória bejegyzései

Mivel két passzív félév után megint belecsapok a lecsóba doktori tanulmányaimmal, ma reggel nagy dérrel-dúrral nekiláttam befizetni a tavaszi félév tandíját. Egészben, hogy csak egyszer fájjon. Elvileg három részletben kell bepengetni, de akkor három határidőt kéne fejben tartani, nem csak egyet, ráadásul ezek az átutalások mindig akkora macerával járnak, hát gondoltam, essünk túl rajtuk egyetlen kupacban, egye meg a fene.

Mint tudjuk, én olyan optimista vagyok, hogy a fal adja a másikat, ezért felkészültem, hogy órákon át fogok szórakozni a procedúrával, miközben a Neptun folyvást kivág a csába. (Nem tudom, a hallgatói Neptun mindenütt kidobja-e az embert tíz perc után, a PTE Neptunja speciel ezt teszi. Jó, nyilván csak akkor dob ki, ha nem nyúlsz hozzá tíz percig, de már jó néhányszor megesett, hogy türelmetlen ember nézi körbeforgó karika, aztán egyszer csak a rendszer derűsen közli, hogy lejárt az idő, vissza az első rajtkockára.) Na hát ezúttal igen kedves meglepetés ért, a két passzív félévem alatt valamikor a befizetés módszere is nekilátott lépést tartani az infotechnológiai robbanással, megjelent a bankkártyás befizetés opciója. Tíz perc, két esemes, és máris kevesebb lettem százezer forinttal meg egy plusz nyűggel.

Azt az időt, amit nyertem a réven, nyilván bölcsen kellene elvernem a vámon, de juszt se fogom azt csinálni, erre a hétre elég volt a nagy és okos és komoly dolgokkal foglalkozásból. Na nem mintha eddig túlzásba vittem volna, aprócska és morgolódós lépésekben haladok mostanság mindennel, és általánosan nyűgös vagyok a feladataimtól. Mondhatni, a jól ismert januári menetrend érvényesül most is a szokásos huzavonákkal meg siránkozásokkal, de azért valamiképpen eddig mindent sikerült teljesítenem határidőre, és ez a továbbiakban is sikerülni fog, mert hajh, a kötelességtudat meg hajh, a lelkiismeret.

Most viszont, mint látható, felvettem a farmervarró jelmezemet, úgyhogy sejthetitek, hol és mivel fogom elpazérolni a mai napot. Desőt, mindaddig abba sem hagyom, amíg nincs valaminő felmutatható végeredmény.

Borzasztó nagyok ám a természet csodái, bizony mondom én néktek, kedveskéim. Jelenleg például egészen váratlan módon másnaposnak érzem magam, ami azért borzasztó nagy csoda, mert utoljára múlt csütörtökön ittam meg egy sört, azóta pedig csak alkoholtól mentes folyadékokat fogyasztottam. Ezzel együtt is enyhén szédelgek, folyik az orrom, és tompán fáj a fejem. Jelzem, ez mintegy törvényszerűnek látszik: végre emberek elé vihető állapottya van kívülről a fejemnek, hát akkor uccuneki, hadd romoljon el bévülről.

Nagyon remélem, hogy ez az izé most nem egy takonykór betörését jelzi, mert ahhoz marhára nincsen semmi kedvem, a jövő héttől pedig időm se. Jó, időm elvileg most sincs, de ezen a héten legalább nem kötelező talpig díszben állnom a vártán intézményi nyílt napokon (kettőn is, mint ez a jövő héten várható). Mindenesetre most sincs jobb ötletem, mint bevonulni egy pokróccal, egy kupac szakirodalommal meg egy bögre teával a futonomra, és várni, amíg ez elmúlik. Az agyam jelenlegi állapotát tekintve nem jósolok ugyan nagy jövőt a szakirodalom tanulmányozásának, de hát a remény hal meg utoljára, neszpá.

Ha nem vigyázok a pofámra, valószínűleg még nyáron is a pulcsikat és farmereket fogom farigcsálni, mert itt ebben a vircsaftban nincs olyan, hogy túl kis darab maradék, minden apró ficlinek funkciót kell adni, és addig nincs megnyugvás, amíg az utolsó körömnyi anyagcafat nem talál helyet magának valamiben valahol. Olyan vagyok, mint egy fogyókúrázó nő, aki csak hetente egyszer enged meg magának egy szelet sütit, de a legapróbb morzsákat is felcsipegeti, sőt, ha nem néz oda senki, még az odakenődött krémet is lenyalja a tányérról. Mindez persze különösen annak a tükrében vicces, hogy mennyi de mennyi anyagom van.

Mindezt azért mondom el, mert a rózsaszín pulóverből én megcsináltam a rózsaszín sapkát, és ezzel akár hátra is dőlhettem volna, de hát ne viccőjünk már, itt most rólam van szó. Mert például, ugye, ha levágjuk a pulcsi egyik ujját, aztán arról le az alsó passzét is, és a maradékot fellaskázzuk…

És aztán elővesszük azt anyagdarabot, amit az ősöreg nyafogóruha aljáról vágtunk le átalakításkor…

Aztán utána ííígy teszünk…

aztán meg ííííígy…

hát kérem, onnan marha gyorsan eljutunk oda, hogy erre jöhet akár néhány polártallérka is, úgyszintén a maradékos szütyőből,

akkor pedig, uccu neki, miért ne virágocskázunk rá orrvérzésig.

És akkor virágocskáztam. Nagyjából orrvérzésig. Amikor meguntam, varrtam (nyilván szintén maradékokból) hátlapot neki,

és tessék, már megint van egy új párnánk a házban.

A nyafogóruha aljáról levágott csíkból már csak egy kevés tömőanyagra való maradt, de a rózsaszín pulcsinak még megvan a fele eleje, fele háta, fele ujja, és nyilván az sem mehet kárba.

Nem is fog.

Miután két napig csak az alsó végemet mutogattam felemás zoknikban meg a ficliket és recikliket, amikkel éppen szórakoztattam magam, valószínűleg ideje demonstrálnom, hogy fejem is van, tessék.

Az, hogy mire használom azt a fejet, és hogyan fest az a fej, már más kérdés. Ezen a héten nem kell vizsgáztatnom, ehelyett összeszorított foggal kéne fejest ugranom a tudományba meg önmagam tataroztatásába (igen, ehhez már én nem vagyok elegendő, ki kell szerveznem a munkálatokat), amíg még van rá időm, és nem szív fel a következő vizsgahullám meg a jövő heti nyílt nap-kupac. Önmagam tataroztatása ez utóbbihoz lenne nélkülözhetetlen: viszonylag kulturáltan kéne festeni ahhoz, hogy eléggé meggyőző legyen, amikor éppen jövendő hallgatókat próbálok becsalogatni kis mézeskalács házikónkba. Ehhez képest ma reggel, amikor belepillantottam a tükörbe, a nyolcvanas évek eleje nézett szembe velem, sőt, konkrétan Nina Hagen.

Smink nélkül, nyilván. És húsz évvel öregebben. Eh, legyünk őszinték, úgy néztem ki, mint Jancsi és Juliska boszorkánya.

Azóta már megfésülködtem, bár ez vajmi keveset segített a helyzeten, és ruhákat hajigáltam magamra, ami úgyszintén. Én ugyan azzal indítottam, hogy a remény színe a zöld, az energiáé a piros, de egy magára valamit is adó punkhercegnő biztosan nem vett volna fel olyan cuccokat, mint máma én. Sőt, egy magára valamit is adó tanár, kutató, de akár mérlegképes könyvelő sem, maximum egy erdei boszorkány. Vagy egy bohóc.

A bulivonaton ma sincsen fék, mert ez egy ilyen bulivonat. Kotkodáááács.

Mielőtt viszont kollektíve elküldenétek a francba amiatt,hogy milyen jó dolgom van nekem – az egésznek ad egy halvány vajszínű árnyalatot, hogy a) olyan sötét van, muszáj villanyfénynél ficliznem, tehát az eredmény is többé-kevésbé kiszámíthatatlan lesz, b) a medencémet már megint tompa fűrésszel akarja leszedni az anyatermészet.

Tegnap megírattam, kijavítottam, beírtam, lekönyveltem, összekupacoltam az összes dolgozatot, úgyhogy ma hétvégét tartok, begubózom a Bűnök Barlangjába, és fittyet hányok a világra.

Pofámon pacsmagok, hajamon pakolás, szívemben derű, fejemben kreatív kukacok, kezemben kézimunka, nesztek fotó.

Programváltozások hete ez, kéremszépen, de egyelőre olyan irányba, hogy ma sem kell kikúsznom a házból, amit speciel nem is bánok annyira, van itt bent végzendő feladat is éppen elég. Kedvem azokhoz a feladatokhoz, na az már nincs annyira.

Az a gyanúm, ma inkább varrni fogok, egye fene a tudományt. Meg persze egye fene a lelkifucit is. Ó, könyörgöm, miért vagyok én úgy beoltva, hogy minden, ami instant örömet eredményez, másodlagos jelentőségű a nagy, nemes, hosszú távú célokhoz képest? Egye meg a fene a nagy, nemes és hosszú távú célokat is.

Vízkereszt napja vagyon máma, nálunk leginkább “vagy amit akartok”-nap, merthogy ugyebár nincs karácsonyfa, amit le kéne pucolni (a vízszintes darab a szemöldökfán még elvan magának egy ideig), és nincs főünnepi zsolozsmarend sem a magánkápolnánkban, amihez elő kellene kurkászni a Quem vidistis, pastores kottáját. (Ez utóbbi a húgoméknál van, és minden szó igaz belőle a zsolozsmától a magánkápolnáig és a vidistisig. Mint néha mondani szoktam, nincs az a fikció a világon, ami esetenként felérne a valósággal.)

Hogy mégse érje szó a ház elejét, nálunk a vízkereszt ezúttal egy háromkirályok-napi kalács formájában teszi tiszteletét, azmely kalácsot úgy híjnak, hogy roscón de Reyes, és kéne sütni bele egy kósza szem babot meg (opcionálisan) egy pici Krisztust is porcolányból, de ezt a részt most hanyagoljuk. Ma van egyúttal a “nem csinálok semmi kötelező feladatot, sálálá” korszak utolsó napja is, úgyhogy még utoljára beleugrom két lábbal a nagybőgőbe a Bűnök Barlangjában, aztán holnaptól meló.

Mindennek megvan az ideje, fijam, mint a szalmakalapnak, mondogatta nagyanyám, és ebben teljesen igaza is volt. Mindenesetre én a ficlikben gázolás idejére felvettem újra a “farmert varrok, héjja hó” jelmezt, mert ez már úgyis kellő módon szöszös, valamint egy új pár felemás zoknit, ezúttal pitypangokkal. Voálá.

Van egy közkeletű babona, ami szerint azzal fogod tölteni az egész évet, amivel a január elsejét. Mázlim, hogy nem hiszek az ilyesmikben, mert amúgy meglehetősen borúsan néznék egy olyan év elébe, amelyben minden hajnalban kettőkor arra kell ébrednem, hogy a) valaki olyan robajjal horkol mellettem, mint a Niagara vízesés, és ezt semmiféle olyan jellegű noszogatásra nem hajlandó abbahagyni, ami még belefér a Hágai Egyezmény által megszabott humánus bánásmód kereteibe, b) nem tudok megfordulni sem az ágyban, mert egy másik valaki meg ott tehénkedik a lábamon mind az öt kilójával. Azt persze mondanom sem kell, hogy mikor végre kiszabadultam Poci alól és hagytam magának horkolni a Repülő Kutatót, a konyhában már azzal vártak, hogy nyüeeee, a hajnali jutifalatomat ide, mert nyilván Celó sem akart kimaradni a buliból. És aztán hajnali hatig kuvik, utána meg visszaszundika, a végső ébredés pedig egy e-gé-szen dicstelenül kései időpontban. Eh. A lényeg, hogy a következő 364 napban nem ez lesz, és punktum. Na jó, legfeljebb egyszer-kétszer.

Tegnap egészen elviselhető módon megúsztuk a durrogást (én a nagyját természetesen átaludtam), még a macskák sem ugrottak fejest a futon mögé – az is igaz viszont, hogy Celofán egy adott ponton szétnézett a kanapé alatt, és mind a ketten atipikusan sokat tartózkodtak a fotel mögött, de legalább a nappaliban maradtak. Helyes választás, kicsikéim, az emeleten sokkal nagyobb ilyenkor a zaj. Be kell vallanom, hogy a tűzijátékkal járó rittyegés-durrogásért nem vagyok oda, de az égen a színes pacnikat igenis kedvelem, úgyhogy kicsit tátottam a pofámat a tetőablakon át a produkciókra. Aztán természetesen elaludtam, és a következő felvonás már hajnali kettőkor volt a horkoló meg tehénkedő családtagokkal, plusz nyüee.

Az elmúlt években én azzal kezdtem a január elsejét, hogy siránkoztam egy kicsit, mennyi és mennyiféle dolgom van vagy lesz mingyást, és nem szeretném lábbal tapodni az ilyen értelmetlen önostorzó tradíciókat, úgyhogy lássuk. A jövő héttől vizsgáim lesznek quantum satis Esztergomba vándorlással (a meteorológiai előrejelzések nyikorgó mínuszokat jövendölnek a jövő hétre, és a Volánbusz továbbra is nagy bájjal dob be fűtetlen buszokat, csak mondom). A tavaszi félévre két újabb, sosem oktatott tantárgy esett a fejemre. Gazdasági okokból (hosszú és tőlem független történet, nekem csak a szopás jut belőle) át kell vennem részlegesen olyan feladatokat is, amelyek eddig másvalakihez tartoztak, és piszok sok papírmunka jár velük. Egy monstre rendezvény megszervezésébe is be vagyok fogva – természetesen ez a befogás még azelőtt történt, hogy kiderült volna a jövő félévi két plusz tantárgy meg a dög sok kiegészítő papírmunka. Egy másik monstre rendezvény is ott fityeg a levegőben, és azzal is főként engem fognak megtalálni a feladatok, ha leesik a fityegésből. Van nyolc szakdolgozóm, akiket szuttyongatni kéne, hogy ne utolsó percen kezdjenek ámokfutásba. Ezenfelül már megint nem csak tanár leszek, hanem diák is, úgyhogy neki kell veselkednem annak is, hogy megszervezzem a doktori tanulmányaim utolsó félévét. Ez olyasmikkel jár, mint hogy például végig kell lődöznöm levelekkel egy csomó embert azután érdeklődve, kihez tudnék fordulni bármiféle információkért, mert most egy másik évfolyamnak leszek a része a két félév halasztás miatt, és annak az évfolyam-felelőse kell nekem, aztán őt bombázni le azokkal a kérdésekkel, hogy miként fest a félév órabeosztása meg miegymása, miként tudnám pótolni egy (részben önhibámból) teljesítetlen tárgyamat, és mi új tudható a komplex vizsgáról, ami mikor lesz. A komplex vizsga is egy Damoklész kardja, kilenc oldalnyi olvasmánylista meg a disszertáció egy fejezetének prezentálása. Ó, a disszertáció, meg kell keresnem a témavezetőmet, akinek tavaly februárban gondosan eltűntem a horizontjáról, és valószínűleg le fog szúrni, mint egy pengős malacot. Ja, meg nyilván írni kéne azt a rühes disszertációt is. És meg kell keresnem a parodontológust, hogy megint szétverje a pofámat, és ezt nem csak képletesen, mint a többi eddig felsorolt feladat.

Ennyi? Hmm, asszem, egyelőre ennyi. Prognózis? Nos, nyilván össze fog csapni egy adott ponton a fejem fölött a fostenger, erre akár mérget is vehetnék. Mindezt viszont (és talán én vagyok meglepődve ezen a leginkább) azzal a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal mondom, ami egyáltalán nem jellemző rám. Nem fog sokáig tartani ez a vállvonogatós béke, az biztos, de amíg igen, ki fogom élvezni. Úgyhogy, hacsak meg nem bolondulok menet közben, jövő hétfőig az égegyadta világon semmit, de még egy körömpiszoknyit sem fogok foglalkozni semmivel, ami az előző bekezdésben található.

Higgyétek el, így sem fogok unatkozni. Sőt, talán ti se.

Még akkor se, ha ugyanaz a kötényruha van rajtam, mint tegnap. Ez tényleg nyamnyam.

Mint már jövendöltem, mára nem várhattok tőlem semmi újat, mármint vadonás-friss, baltával ácsolt kötényruhámon kívül, azki alá vígan fel tudok venni akár kettő pulóvert is, ha muszáj. No sebaj, sodorjuk le a szokásos december 31-i megaszondomokat.

Blablabla, nekem nem ma van az év vége, blablabla, de persze ünnepeljen mindenki kedvére, viszont itt ebben a házban kilenckor már fel fogják lőni a pizsit, és ez már három órával azután lesz, hogy a macskák fejest ugrottak a futon mögé, mert kint a szoborparkban pedig a rakettákat lőtték fel. Ez utóbbiakról és a csatolt szilveszteri süstörgős istennyilákról sem változott magvas véleményem, dugja fel a petárdáit a seggébe mindenki, akinek annyi esze van, hogy valahol egy lakott terület kellős közepén durrogtassa el egyheti kajabevásárlásának összegét, megrémítve és veszélyeztetve egy csomó kétlábú meg négylábú élőlényt a közelben.

Ti, kedveskéim, legyetek jók, ha akartok, de ne legyetek nagyon rosszak, csak módjával durrogtassatok, és vigyázzatok az állatkákra, akik még nálam is jobban rühellik a süstörgős istennyilákat. Ne rúgjatok be nagyon, vagy ha mégis, ne legyen kérdés, hogy “részegen ki visz majd haza”, és igyatok sok-sok vizet, a hidratálás fontos. Ne vesszetek össze senkivel, mert ha a karácsonyt sikerült megúsznotok, ez az utolsó erőpróba idénre. Menni fog. Biztos menni fog. Ja, és ha vadidegenekkel entyempentyem, azt csak gumival.

Hát kábé ennyit akartam elmondani, na meg hogy jövőre mindenkinek minden jót, egészséget meg térerőt, mert mint tudjuk, “csak egészség legyen meg térerő, tíraríra térerőőő”. Ma még gyorsan kaptok egy decemberi összefoglalót galériával, aztán ha van egy kis szerencsétek, semmi többet. Holnap viszont istenbizony egy olyan búék-poszttal jövök, hogy a fal adja a másikat, tervek meg minden izé.