újracucc kategória bejegyzései

Tegnap estére minden ok nélkül* olyan morcos lettem, mint a sicc, ott csapkodtam enerváltan összevissza, közben meg időnként siránkoztam egyet-egyet, miként Jeremiás. A Repülő Kutató is kapott belőle, merthogy ráförmedtem, monddsza meg nekem gyorsan, milyen kenyeret süssek, ő meg erre azt mondta, hogy ticinóit vagy scalit, mire én közöltem, hogy SCALIT AZT NEM!, azt még egészségesen is utálom csinálni, csupa ragacs meg boá, és különben is, van itthon szezámmag? na ugye, megrendeled, oszt azt se tudod, van-e hozzávaló.

A Repülő Kutató áldott jó ember, nem vágott hozzám semmit, hanem részvétteljesen megérdeklődte, tényleg ennyire rosszul vagyok-e, tegnap sokkal békésebb voltam. Bocikám, mondtam én dr. dr. Bubónak (plusz igazgató plusz nemzetközi projektvezető plusz még miabokám, háromszázötvenplusz független idézővel**), huszonegy év nem volt elég neked, hogy összerakd abban az okos fejedben, én mindig akkor vagyok rosszabbul, amikor már siránkozni meg zsörtölni sincs bennem enerzsia? Örüjjé annak, hogy már képes vagyok dúlnifúlni. Dr. dr. Bubó erre azt mondta, hogy ööö, és látszott rajta, hogy csörömpölve esik le a fejében egy bazi nagy tantusz, de azért a biztonság kedvéért gyorsan átment a szomszédba meccset nézni, és hagyott engem a tepsivel meg a kelttésztával zsörtölődni. Nem is jött haza addig, amíg nem lett kész a kenyér.

Hát ilyen vagyok én, mint a Knorr, mindennap új varázslat, és még csak nem is én vagyok legjobban meghúzatva a családból, mert a húgomék ma például kápolnaavató ünnepséget tartanak, ráadásul csak azért nem szentelik, mert a kápolnában van a sógoromnak egy ágya. Ez tulajdonképpen úgy indult, hogy a sógoromnak lesz egy saját szobája, amiben lesz egy orgona, és ezt hívjuk viccből kápolnának, ehelyett meg tényleg istókzicsi lett egy kápolnája, amiben van egy ágy. Is. Úgyhogy ezért nem lehet felszentelni, csak felavatni. Vagy mi.

Nem baj, ha nem értitek, ezt igazából asszem én sem.

* Na jó, valószínűleg nem volt mellékes tényező, hogy elvesztettem valahol a Bűnök Barlangjában másfél tucat hungarocellgolyót, de nem ám ujjbegynyi darabokat, hanem olyan nyolc-tíz centi átmérőjűeket. Négy vagy öt, de lehet hogy még annál is több ideje voltak bent, összekötve egy zacskóba, ami be volt dugva egy nagy dobozba. Minden dobozt kinyitottam, belenéztem, golyók meg sehol. Ezúttal még csak nem is a macskák voltak, ez tényleg el volt dugva yol. Hát, úgy tűnik, még magam elől is sikerült eldugnom yol. Rohadás, frász, fene és nyavalyatörés, csákováci rosseb stb.

** Mikor másfél hete lenyomtam a magam hörgős-morgósát a független idézők kapcsán, utólag megkérdezte, honnan vettem én azt, hogy neki van háromszáznegyvenkilenc. Honnan, honnan, mondtam én, hát rácsaptam a hasamra, oszt mondtam egy számot, mér? Hát mert majdnem eltaláltam, de, izé, ennél azért több. Remek.

A mai nap délutánját leginkább úgy tudnám leírni, hogy “kettős támadás a barlangi morcok ellen”, merthogy ma délutánra kettő programom is van. Egyrészt fél órán belül elindul a szomszédban a hepaj, az unokaöcsi születésnapját ünnepli a család. (Igen, tegnapelőtt a húga izénapját ünnepeltük. Nem, nem lehetett egyidőben megtartani a kettőt.) Másrészt pedig, mire a szomszédban a társaság kiissza a kölyökpezsgőt, és kitör az első balhé valami piszlicsáré ügy fölött, én már le is léptem toronyiránt a székesfőfaluba, mert képezdész barátnőimmel színházba megyek. (Asszem, az értelmiséghez sorolt népek közül mindenki, de mindenki gyakrabban jár színházba, mint én. Restellem is magam érte, nem vitás.)

Mivel mindkét programhoz ki kéne nézni valahogy, én meg varrtam ma reggel egy új ruhát magamnak, ez lett a vége. Két szék között, pad alá, be egyenesen a súgólyukba.

A ruha alá azért kellett felvennem egy plusz szoknyát, mert ez a dög anyag azonnal felkap, ha vastag harisnyához hordja a cuccot az ember, márpedig vékony harisnyával csak nem indulhatok világgá egy olyan napon, amikor a Dunántúlon már havazik is. És ha már felvettem a piros szoknyát, akkor miért ne jöttek volna a katicák is meg a téli sapka? Meg tudok én ideologizálni mindent, feleim, még azt is, amikor úgy nézek ki, mint egy középkorú középcsoportos.

Ha én most azt mondom, hogy ennek a párnának tegnap reggel még a meghorgolásához sem kezdtem hozzá, akkor jó eséllyel azt mondjátok, hogy de jó nekem, milyen sok szabadidőm van. A valóságban, hogy őszinte legyek, én se tudom, hogyan sikerült összehozni, végül is tegnap tényleg konferencián voltam szekcióelnök meg előadó, és istenbizony nem horgoltam közben.

Ezzel együtt is ma délelőttre már készen volt ez, ni:

Na mármost ha én rühellek valamit, az a hátlap eldolgozása, de arra persze nem vagyok képes, hogy ne tegyem meg, még ha soha senki nem is fogja látni, mint ezét itt. Ha majd egyszer olyan gazdag leszek, hogy aranytányérból eszem a gyémántszalonnát, felveszek valakit, aki eldolgozza helyettem ezeknek az izéknek a hátoldalát. Addig viszont maradt a kulimunka, és a röhej kedvéért hosszabbnak éreztem a fonalvégek eldugdosását, mint az egész izé meghorgolását.

No de végül csak készen volt, és akkor nekiláthattam annak a mozzanatnak, amely után soha többé senki sem látja a horgolás hátoldalát.

Igen, az egy kiszuperált póló. A Bűnök Barlangjában alig van harminc vagy negyven folyóméterkényi trikotázsanyag, igazán nem várhattátok, hogy abból áldozok fel egy értékes negyven centit, cöcö.

Körülrajzoltam szappannal, aztán nyiszinyiszi, gombostűk, felvarrogat.

Azért mutatom meg a hátulját,

mert a színét hiába is mutatom, azon nem látszik semmi. Ilyen ügyes vagyok én, biza.

Roppant applikációs ügyességemért cserébe senki nem varr nálam balfékebb módon cipzárt, úgyhogy erről most nem mesélek, csak mutatom. Szégyenkezve.

Annyit még megjegyzek, hogy amikor színt színre fordítva elkezdi az ember összevarrni géppel az elejét a hátuljával, akkor még az összevarrás előtt ki kell nyitni a cipzárt. Ezt én tizenhárom évesen a saját káromon tanultam meg, és biztosan ti is tudjátok, de azért mégiscsak megjegyzem, az sose árt.

Ezután kifordítottam, és belepofoztam a párnát. Így nézett ki hátulról,

így meg elölről, a többi eská párna társaságában.

Sajnos csak ez az egyetlen kerek párna volt a lakásban, úgyhogy ha valahol esetleg tudtok egy alkalmatos lakberendezési akármit, ahol kerek párnákat lehet kapni, és nem kell rájuk költenem a gatyámat, kajabáljatok, legyetek szívesek. Én ezt még tudnám folytatni egy darabig.

Mára jelentősen javult a helyzet, már nem vonszolom magam úgy, mint akit agyba-főbe vertek. Tegnap munkába menet valamelyest összeszedődtem, rohadt hideg volt a buszon, az is segített, úgyhogy a táskámban használatlan maradt a preventíve bekészített hányózacskó. Szerencsére. Megtartottam az óráimat (olyan minőségben, ahogyan éppen sikerült), aztán hazavonszoltam magam, és eldőltem. Most már jobban vagyok, viszont sunyin folyni kezdett az orrom, hogy akárhová ne tegye a világ.

Na mindegy, a körülményekhez képest meglehetősen fickós vagyok és tettrekész, bár ezúttal is hosszú időbe telt, amíg összevakartam magam, de ez hálistennek belefért. Ma ugyebár konferencia van kies intézményünkben, és én tegnap bekúsztam a szervezőkhöz jelenteni, hogy romjaimban vagyok, ezért valószínűleg kihagyom a plenáris kutyafüléket (az igazat megvallva nem is venném sok hasznukat, semmi közük ahhoz, amivel én foglalkozom). A szekcióülések kezdetéig viszont akkor is beérek, ha az erdőben találom magam törött lábbal, és két nyílvessző áll ki a hátamból. Többek között azért is, mert nem csak előadok, hanem ezúttal is elnökölnöm kell az egyik szekción, és a tavalyihoz képest semmiccse változott a helyzet. Én még mindig goromba vagyok, mint egy kocsis, ha időkeretekről van szó, és az akadémiai szféra előadói deficitjeiről és sértődékenységéről sincs jobb véleményem.

Az öltözködési szokásaim sem változtak tavaly óta, színes harisnya included. Visszagondolva az elmúlt időszak gombpereceire meg előadásaira meg effélékre, most már valószínűleg ez marad az én stabil és megbízható konferencia-áutfitem: középen egy semleges kisruha, alatta-fölötte meg papagájsegg színű izék. Nekem megfelel, mindenki más pedig továbbra is elmehet Herbart dolmányára vitézkötésnek.

Szombat = piac. Nyugi, ezúttal csak azért vagyok ennyire szűkszavú, mert mára amúgy is tervezek további bejegyzés(eke)t. Ott aztán lesz pofázás csőstül.

Meg aztán minek ide szöveg, ha egyébként ilyen szép vizuális környezetszennyezést hoztam létre a rózsással, pöttyössel és leopárdmintással.

Ó, édes otthon. Többnapos távollétek után általában a muszikák a kanapémon meg más kényelmetes helyeken hevergélve várják, míg hozzájuk járulok, majd megvető és unott tekinteteket vetnek rám, “na, te is hazajöttél”. Ezúttal viszont meglepetésemre mind a kettő odaszaladt hozzám, hogy szimpátiájáról biztosítson, majd rámutasson arra, hogy a tálkája üres, némi rágicsálás után pedig azonnal felültek mellém, amint én kicsit lerogytam a kanapéra, hogy fésülgessem őket. Mindaddig nem is értettem, mitől váltam ilyen szimpatikussá, amíg nem kezdett érdekelni, hogy vajon honnan jönnek azok a tompa zajok, amelyekről én kezdetben azt hittem, hogy valahonnét kívülről származnak, de így fésülgetés közben egyre gyanúsabbá vált, hogy az emeletről érkeznek. Nos, valóban, apósom éppen a vendégszobában állt az ablakban, és fejcsóválva zörömpölt vele, a zsanérok nincsenek egy síkban, a szigeteléshez omega alakú gumiizére lenne szükség, és az ablakot nem lehet rendesen bezárni. Ezt meg is mutatta nekem ötször egymás után, ha első demonstrációra nem hittem volna el neki. Mindez sok mindent megmagyarázott. Például azt is, miért volt a földszinti ablakpárkányokról minden csetresz tök másutt, mint ahol hagytam, miért vannak bezárva mindazok az emeleti ajtók, amelyek nyitva voltak, miért találtak ennyire szimpatikusnak a ciculik, és vajon mit keres az emeleti folyosón egy bazi nagy macskahányás. Járhattunk volna persze rosszabbul is, két héttel ezelőtt még roppant elszántan le akarta szerelni a bejárati ajtót a helyéről, hogy a zárat megjavítsa rajta. Azt akkor igen határozottan leállítottuk, de sajnos nyilvánvaló volt, hogy ha mi elhagyjuk a terepet, valami mindenképpen történni fog a lakással. Én ilyen esetekben mindig megpróbálok koncentráltan kedvesnek és hálásnak tűnni, mert nyilván annak sem könnyű, aki rengeteg fölös idővel rendelkezik, kizárólag mekkmesterkedéssel tudja lefoglalni magát, és van némi többé-kevésbé kezeletlen depressziója. Végül azonban, miután végighallgattam minden ablak történetét, eléggé udvariasan, de hajthatatlanul kidobtam a lakásból apósomat. Gatyába akartam rázni magamat és kicsikét a lakást is, fürdés meg nyafogóruha meg további macskafésülgetés, a csurig telt cicabudikról meg az emeleten száradozó macskahányásról nem is beszélve.

Ma reggelre már megetettem a kovászt és a mosógépet, a macskákat is, többször, emellett meg leveleztem a szakdolgozóimmal (az egyik dolgozatrészlet, amit átküldtek nekem, egészen rettenetes volt – ha nem kapja össze magát a csaj, nem hagyom leadni), kitaláltam a jövő heti előadásom címét és nagyrészt a tartalmát is, összesen kétmaréknyi szőrt fésültem ki négylábú családtagjaimból, és tartottam egy tárlatlátogatást a Bűnök Barlangjában. Van nekem egy olyan, eddig még nem nagyon emlegetett alapelvem, hogy a lakásban összesen annyi anyag lehet, amennyi a Bűnök Barlangja polcain elfér, márpedig a múlt heti esztergomi kirándulásaim egyikén vettem három méternyi igen szép mustársárga polárt, és annak már nincs helye. Arra persze még nincs garancia, hogy pontosan mit fogok varrás által felszámolni a kukutyin több köbméternyi anyagából, de valamit biztosan. Talán több valamit is.

Ó, az a rengeteg választási lehetőség, a lakásnak varrjak valamit vagy magamnak, esetleg valaki teljesen másnak, ujjé, móka és kacagás és kreativitás, és még egy kétkilós Bruegel könyvem is van a Kunsthistorische kiállításáról, tele csámcsognivaló részletekkel az összes olyan festményről, amit már harminc éve ismerek, de most láttam először élőben, csodálatos. Vakációm van, vakációm van, mondogatom magamnak, és ugyan nem hiszem el egészen, de azért dolgozom rajta. Most viszont levonulok a piacra, mert szombaton nem voltunk, és holnap meleg kajával akarom várni a Repülő Kutatót, ahhoz viszont alapanyagokra van szükségem. Rend a lelke mindennek.

Nyilván meg vagyok húzatva, hogy roskadásig tömött szekrényeimmel együtt is az utazás reggelén még gyorsan összecsapok egy új átlapolós szoknyát, de most éppen erre szottyant kedvem, úgyhogy cselekedtem. Hollári-hó, megyek Bécsbe.

Kedden jövök. Addig még meglátjuk, hogy mire lesz érkezésem blogügyben, de megnyugtatásotokra elmondanám, hogy minden bizonnyal fel leszek öltözve Bécsben is. És ezeket viszem magammal.