RSS

Eská 5/35 – A macskamászóka-mentés meséje

17 jún

Az alábbiakban elmesélendő heroikus történések már két hete megtörténültek, de csak mostanra lettem képes beblogolni. Csináltam én már eská marhaságot életemben épp eleget, fogok is, de ez még egy ideig dobogós marad öszves önszabotálásaim között. Hosszú és masszív szopás volt, melynek végén már csak az eredménynek bírtam örülni, és tényleg két hétbe telt, hogy rászánjam magam a folyamat begépelésére.

Merthogy ezt a lehordott bútordarabot kellett megmenteni.

Három és fél éve álldogált a nappalinkban egy olyan helyen, ahol egyszerűen nem lehetett kikerülni az embernek a szömivel, és a mi nappalink ugyan egy meglehetősen káoszos hely, de azért ez még ahhoz képest is tragikusan festett az utóbbi időben. Még Celónak vettük, aki, mint már említettem, igencsak autisztikus viselkedésjegyeket produkál, úgyhogy hiába mutogattuk neki, mit kell csinálni vele, nem értette. (Igen, lehet röhögni. Ott álltunk dorombolva a macskamászókánál, és kapargattuk az oszlopokat. Celofán mindeközben kis gombóclábakkal gubbasztott a tévé tetején, és tágra nyílt szemekkel nézett minket, “Úristn, hová kerültem, hát ezek teljesen meg vannak húzatva”.) Na de aztán megérkezett Poci, aki elüvöltötte magát, hogy “Banzáááj!”, és nekiugrott a mászókának, mint Stevie Wonder a zongorának. Celó egy ideig ezt is csak nézte tágra nyílt szemekkel, aztán beszállt.

A következő pillanatban (következő pillanatban egy frászt, három évvel később) szerencsétlen mászóka már így nézett ki, nü.

   

A bontást ketten követték el bűnszövetkezetben, a macskaszőr- és szizálmorzsák már az én saram, rossz háziasszony aki vagyok. Az viszont tény, hogy pucolhattam volna én ezt napestig, ugyanolyan tragikus állapotban maradt volna, legfeljebb tisztábban.

A helyzet tényleg tarthatatlan volt (mókás, milyen gyakorisággal mondom én ezt ezen a blogon, főként eská-bejegyzéseknél, neszpá), és még azt az egyszerű eljárást sem alkalmazhattuk, hogy kidobjuk a cuccot a csába, aztán veszünk egy újat. A macskák ugyan kíváncsi és felfedező hajlamú lények, de mindeközben büdös kis konzervatív lelkük is van, úgyhogy erősen tartottam attól, egy új macskamászókára rá sem bagóznak majd, ehelyett végképp ledarálják a kanapéinkat. (Sajnos a macskamászóka mellett azokat is szokták cirmolni, de egyrészt a lakás van értünk, nem mi a lakásért, másrészt meg gondoljatok bele, ha a fenti képeken tanúsított pusztító energiákat is a kanapéinkba feccölik bele!)

Valamit csinálni kellett, no. Úgyhogy (ez sem ritka fordulat errefelé) rászálltam az internetekre, haddlám, mennyi esélyem van megmenteni a mászókát. Az internetek azt mondták, próbáljam meg, engem pedig elég könnyű táncba vinni. Szizálkötél kell hozzá, tűzőgép, kalapács, ragasztó. Well. Tűzőgépet és szizálkötelet kivéve minden volt a házban, a tűzőgép nélkül meg, gondoltam, elleszek valahogy. A barkácsboltban persze csak 0,8 és 1 cm átmérőjű szizálkötelek voltak, ezen a mászókán meg 0,5-ös van. No sebaj. Első nekifutásként amúgy is csak tizenöt méternyit vettem, ami nyilván nem volt elegendő a teljes mászóka újrahuzalozásához, de kiindulásnak megjárta. Amúgy is, mi van, ha a kényes dögök büdös kis konzervatív lelke nem fogja elviselni az új konstrukciót? Jobb apró lépésekben haladni.

Első apró lépésként kihurcoltam a mászókát a teraszra (a fenti képek már ott készültek), és szétboncoltam.

Amennyire lehetséges volt, meg akartam menteni az épen maradt részeket, így csak az abszolúte szétcincolt szakaszokat szedtem le a hengerekről. Mint látható, az egyik teljesen menthetetlen volt, azt komplette ledarálták.

A plüssfelületekről lepucoltam az összes szizálmorzsát meg egy tonna macskaszőrt, aztán nagy optimizmussal nekikezdtem a melónak.

Ezen a ponton persze megjelent a teraszajtónál a meós, és kétségeit fejezte ki.

Kussol, cica.

Az internetek azt mondták nekem, az új kötelet rögzítsem tűzőgéppel a régi maradványaihoz, lehetőleg ne a frontfelületen. Tűzőgép, mint már mondám, nem vala a házban, de minek tűzőgép annak, akinek van tűje és cérnája?

A folyamat amúgy viszonylag egyszerű, ha az ember már belejön: be kell ragasztózni a hengert (ezt sem a frontfelületen)

aztán szép szorosan tekergetni a kötelet körbe-körbe, néhány soronként pedig kalapáccsal tömöríteni még rajta, hogy tényleg szoros és sűrű sorok legyenek.

Második meósom ekkor jelent meg a teraszajtóban,

és ha láttam már macskát, akinek a képére van írva a véleménye, ez volt az.

Akkorra amúgy nekem is a képemre volt írva a véleményem, nagyjából az, hogy elmentek ti mindannyian a (cenzúrázva). Az internetek elfelejtették megemlíteni, hogy a szizálkötél milyen ótvar, kétségbeejtő, rüheteg módon szúr. Megpróbáltam gumikesztyűben, de abba villámgyorsan beleizzadt a kezem, a munkáskesztyűket meg apósom elpakolta valahová, és ha megkérdezem tőle, hol vannak, valószínűleg megáll mellettem nézni és kommentálni, mit csinálok, abból meg semmiképpen nem sül ki semmi jó, pláne amikor nekem a kezemben van egy kalapács. Úgyhogy ültem a teraszon, tekergettem a szizálkötelet, és szenvedtem, mint egy kutya. És még össze is kentem a házigatyámat Pattexszel, mert hogy a nyavalyába fogjon meg az ember egy hengert, miközben kalapálja meg tekergeti? Kérhettem volna ugyan apósomtól egy satupadot, de képzeljétek el, mi lett volna abból, ha ott áll mellettem, és kommentálja szenvedéseimet, nálam meg van egy kalapács és egy satupad.

A legkopaszabb henger összesen tizenkét méter kötelet zabált fel, és nekem még volt három alaposan lehordott hengerem, amit nem hagyhattam csupaszon, mert ha az ember már nekilát valaminek, csinálja végig. Úgyhogy beleálltam a leszedett kötelekbe (lásd negyedik kép), és nekiláttam kigyűjteni a kupacból a még menthető darabokat, aztán egymáshoz varrni őket.

Az egyik hengeren a tekerentyű összesen tizenhét megmentett darabból állt össze, és ezzel mindent elmondtam. Addigra már úgy éreztem magam, mint Bechstein meséjében a sorsüldözött királylány, akinek csalánból kellett pulóvert kötnie a hét bátyjának, hogy visszaváltozzanak hattyúból emberré, és közben még nem is mosolyoghatott, és némának kellett lennie, mert hanem oda az összes igyekezet. Hát, mire mind a tizenhét darabot összevarrtam meg feltekergettem, oda konkludáltam, hogy valószínűleg úgyse volt kedve mosolyogni. Na persze ő meg sem szólalhatott, én viszont roppantul verbális voltam mindeközben, és én tényleg elég sok káromkodást ismerek.

Négy kínkeserves óra után viszont végre itt állt előttem ez.

Nekem akkorra már nem volt más igényem, mint egy Tuborg, úgyhogy összesepertem a menthetetlen szizálmaradékokat, kidobtam, a mászókát visszahurcoltam a nappali főhelyére, aztán leültem a teraszon egy sörrel.

És amikor fél órával később visszamentem a nappaliba, ez fogadott.

Azt hiszem, megérte.

Most szívesen mondanám, hogy soha többé, de az sajnos nyilvánvaló, hogy a tizenhét darabból összevarrt huzalozás (a leghátsó hengeren) csak átmeneti megoldásnak lesz jó, úgyhogy legkésőbb egy éven belül megint neki kell látnom a tekergetésnek ésatöbbi. Addigra viszont veszek magamnak egy csinos kis M-es méretű munkáskesztyűt.

 
Hozzászólás

Szerző: be 2018/06/17 hüvelyk újracucc, blabla, eská, macs

 

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt kedveli: