Jaj de fárasztó hónap volt ez. Galéria!
blabla kategória bejegyzései
Intermezzó – Párnahuzat-szatyrok dicsérete 2.
Hadd elevenítem fel kalandos életem legutóbbi nagy expedíciójának első részét, eztet itt, ni. (Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy akkora feneket kerítek annak a napnak, amikor elmentem himmihummit meg laptopot venni, mintha Peruba utaztam volna el teherhajón ötven részeg máltai matrózzal, hogy megmásszam a Macsupicsut. Ez, asszem, sok mindent elmond arról, milyen izgalmas életem van.)
A történet fonalát ott vesszük fel, ahol már a vállamon volt a párnahuzat-szatyor, benne pedig a mellékelt ábrán 1-11 közötti számmal ellátott itemek.
Valójában innen már Grisette (16) felé indultam, de persze nem úsztuk meg ilyen-olyan vargabetűk nélkül. Grisette a Teréz körúton várt rám, melyet villamospótló busszal közelítettem meg, az penig a Blahától indult. Szépen eltotyogtam a Blaháig, felültem a pótlóbuszra, eldöcögtem a Király utcáig, majd ráfordultam a célegyenesre.
A célegyenes előtt sajna ott van a megbolondulós méterárubolt-hálózat egyik eleme, melyet én túl jól ismerek. Favoritom ugyan a Vámház körúti üzletük, de ez is gyakrabban “utamba esik”, mint szeretném. (Egy frászt esik utamba. Kerülőbe esik. Viszont nincs olyan kerülő, amit ne tenne meg egy méteráru-hörcsög, akinek békáká bérlete is van.) Ezúttal nem csak érdeklődőbe indultam, hanem nagyon elszánt terveim is vannak, és ehhez kellett az ő segítségük.
Mint ezt nyilván tudjátok, én igen szeretek papagájsegg színekbe öltözni, és mindig erős értetlenséggel nézem, ha valaki elsősorban úgynevezett semleges és feltűnésmentes színű holmikat preferál. Például a húgom, aki amúgy egy pici kis energiabomba, és kettőnk közül valójában neki kéne pipirosra festenie a haját. Ő ezzel szemben a mindkettőnkre jellemző eredeti seszínszőke helyett egy épp-csak-kicsit-más seszínszőke árnyalatot hord, garderobe-jában pedig jelentősen dominálnak a sáros krumpli, tehéntrágya és banáncefrés bébifos meg rothadt meggy színű holmik a korhadt őszi avar elbűvölő árnyalatai. Na most én fejembe vettem, hogy ruhákat fogok varrni neki, és ehhez kerestem anyagot. Találtam is egy olyat, ami neki valószínűleg tetszeni fog (12), merthogy pont olyan színe van, mint Giggü pelenkájának a fosókaszilvás puliszka után kellemes, diszkrét mogyorószín trikotázs, őszre tökéletes lesz. Vettem is belőle hirtelen három méternyit. (3, buksza, pénz, katonatiszt.)
A mirabellás bébifos mogyoró színű trikotázs már épp elég lehetett volna, de akkor azt mondta nekem a polcról valami, hogy “hellóóóó” (13). Belőle sajna összesen csak 1,60 méter volt a tekercsen, és én el is vittem magammal mindet, de mint a szél, mert azt mondtam, hogy nekem ez kell. Nekem. Személyesen. Egy pillanatra ugyan nagylelkűségi rohamomban ara gondoltam, hogy van nekem összesen öt unokahugicám, akik valószínűleg szintén sipákolós-boldog repülőrajtot vennének erre az anyagra, és végül is kettőnek kijönne belőle ruha, na jó, akár háromnak is egy-egy szoknya, sőt, mind az ötnek kijönne egy-egy ujjatlan pólócska, de aztán azt mondtam a nagylelkűségi rohamban szenvedő énemnek, hogy kuss, ez az enyimé. Még nem tudom, persze, mit varrok belőle, egyelőre simogatom néha, és ábrándozom fölötte kicsit.
Aztán berobogtam a számítógép-üzletbe, kicsaptam a pultra az előjegyzési naptáramat (14), amibe bele volt vakarva a komplett kódja annak az izének, amit én épp akartam, és megvettem Grisette-et (16). Ez se ment akadály nélkül, mert Charles Edward David fele súlya aranyban, amit a javítóban fizettem ki, épp elég volt ahhoz, hogy a terminál visszadobja a bankkártyámat fizetéskor, mivelhogy ez így együtt túllépte a beállított vásárlási limitet. Mivel nekem egy rendkívül ostoba telefonom van (15), nuku internet meg ezáltal internetbank meg effélék, ezután következett némi futkosás levágott fejű csirkék módjára két bankfiókig, melyek mindketten zárva valának, és Grisette majdnem ott maradt persille-t árulni a bótban, de aztán szerencsémre eszembe jutott, hogy minden másra ott a Mastercard. Azt a kártyát én utoljára másfél éve használtam, úgyhogy nem volt arra semmi garancia, eszembe jut-e a pinkód, de igen. (3. Megint.) Úgy vonultam el a boltból, mint Montgomery, a tobruki győztes (ez egy idézet a Táncórák idősebbeknek és haladóknakból), Grisette a táskámban, sálálá.
Villamospótló busz, villamos (az Oktogontól már járt), metró, majd a Lehel tértől metrópótló busz. Az hálistennek meglehetősen üres volt, így kiboríthattam a mellettem lévő ülésre az 1 és 16 közötti itemeket, hogy megkeressem a táska (9) alján azt az USB-kábelt (17), ami következő állomásomhoz kellett nekem a dunaplázás nagy kütyüboltban. A képek, amelyekkel megörvendeztetem olvasóimat, egy Panasonic Lumix DMCtökömtudjahányas gépből jönnek, Grisette viszont nem rendelkezik az oldalán olyan lyukkal, amibe be tudnám dugni a fényzőgép memóriakártyáját. (Mi az, hogy nincs lyuk! Hely sincs egy akkora lyuknak. Ez tényleg egy minidög.) Ennélfogva ez az USB-kábel az egyetlen kapcsolatom Grisette és a fotómasina között, és ez tényleg egy tök fura USB-kábel, eddig még nem találtam semmiféle kütyüboltban hozzá hasonlót. Hát bizony most is csak úgy, hogy egy komplett gyűjteményt meg kellett vennem (3, dettó), azon a bigyón (18) hatféle csatlakozó van. A Repülő Kutató azóta el is vitte utazni, merthogy ugye útikütyünek kiváló az ilyesmi. Remélem, működik.
Innentől kezdve már csak egy féllityis üveg vizet vettem (3, 19), mert úgy futottam el reggel, hogy nem volt benne a táskámban az utántöltős kulacsocska, és addigra már száraz volt a szám, mint a Szahara. Amíg a buszomra vártam, le is nyeltem a víz felét.
Hát ez volt az a nap, amikor erős bizonyítékot nyert a párnahuzatból varrt szatyrok létjogosultsága. Nem is hittem volna, ennyi mindent bele tudok gyömöszölni. Asszem, varrok még párat.
(Szerk., másnap) Mivel a hozzászólásokban erős igény mutatkozott arra, hogy az anyagokról nagyobb képet is prezentáljak, tessék. Kéretik figyelembe venni, hogy reggel hat óra van.
Intermezzó – Párnahuzat-szatyrok dicsérete 1.
(Egy ültünkben nem ússzuk meg, no.)
Tegnap kilenckor eldöngettem hazulról, és kettőkor estem be az ajtón ezzel a csomaggal itt ni:
Emlékeztek a párnahuzatból varrott szatyorra, nemdebár, amiről azt mondtam, hogy jól hurcolható meg pakolható. Na hát én ugyan eddig is hurcoltam meg pakoltam őtet, de tegnap tényleg bebizonyította, mire képes.
Merthogy ennyi minden volt benne, ni.
A jobb felső sarokból a bal alsóig haladvást egészen pontosan követhető a székesfőfaluban végigtalpalt napom narratívája, de nemcsak. Pluszban még ott a múlt, a jelen és a jövő baklövéseinek és terveinek összessége is. Álmok és balfékségek, önzés és önzetlenség, emlékek meg ambíciók. Több minden van ezen a kis csergeszőnyegen, mit képzelmetek képzelmegni képes, Horatio, és nyilván nem várhatom el tőletek, hogy kitalálgassátok mindennek az okát meg okozatát, de hát azért vagyok itt, hogy felemeljem pennámat, és elmeséljem, akár akarjátok ti ezt, akár nem.
Kis segítségül itt van nektek egynihány szám is a folyamatábra sikeresebb követéséhez. (Nem kritizál. Fél órámba telt felpakolni. Az Irfanview nekem éppen elég okos meg kézreeső, több nem is kell, kivéve amikor “insert text”. Na az szopás.) Kattintásra amúgy nő egy kicsit, ha az kéne.
Az expedíció azzal kezdődött, hogy felöltöztettem Charles Edward Davidet (not pictured) a bugyijába (1), mellécsaptam a pórázát (2), és eldöngettem vele a zárvaházba. A javítóban egy fiatalember fogadott, aki idén éppen annyi napot láthatott, mint én. Ha csak félig akarom magam ufónak érezni a hóka bőrömmel, számítógépet javíttatni megyek, az mindig megnyugtat. Mindenesetre a gépek tudója némi hitetlenkedéssel hallgatta végig az elvetemült gyermek rémtetteit, de én nem inogtam meg. A számítógép-javítókban rendszerint éppen ezzel az arckifejezéssel szokták végighallgatni, amint én előadom a “madárka, madárka, csácsogó madárka” kezdetű népdal éppen aktuális verzióját (vö. “visszajő tavaszra, ha tavaszra nem jő, akkor sohasem jő”, avagy “háát, van úgy, hogy már akkor lefagy, amikor beindítom, van, amikor még megvárja a bejelentkezést, van, hogy a böngésző megnyitása után, és még olyan is van, hogy vár fél órát vele, de végül így is, úgy is lefagy”.) Hitetlenkedése némileg csökkent, amikor egy olyan vírust talált rajta, amilyet még sosem látott, és ami képes volt átbújni az Avast meg a Malwarebytes védelmén. Én mindeközben megpróbáltam olyan laza arccal ácsorogni, mint aki igazán egzotikus pornót néz, és onnan kap a gépe ilyen szexuális úton terjedő betegségeket. (Charles Edward David, te kis moral insanity. Mi a tököt csinálsz te a hátam mögött?)
Summa summárum, a gépet befogadták lobotómiára és elektrosokk-terápiára, ismételten kiütni az eszét a tokjából. Én érzelmes búcsút vettem tőle (“Fijam, ez az utolsó dobásod, ha ezentúl is zelegórkodsz, beadlak a dologházba vagy Faginhoz zsebmetszést tanulni, de nem vagyok hajlandó a súlyodat rádkölteni aranyban”), aztán elővettem bukszámat (3 – ez még gyakran elő fog fordulni a történet során), és fizettem, mint a katonatiszt. Charles Edward David fele súlyát aranyban, természetesen. A bugyiját meg a pórázát visszaadták, én begyűrtem azokat a táskámba (9, de várjátok ki a végét), majd kicsámpáztam az ajtón.
Ekkor voltam az Astoriánál, ahová a metrópótló busszal jutottam el Újpest-Városkaputól. Az még hagyján, hogy lassan már a pótlóbuszoknak is pótlóbuszai vannak, de a Károly körúton egy komplett kócsagtollas rezesbanda (wtf) vonult végig, mögöttük lengyel zászlócskákat lengető (wtf) díszbe cuccolt nyugdíjasokkal (wtf). Nyilván az úttesten, hol másutt. Gondoltam, azzal teszem magamnak a legjobb jót, ha felfelé menekülök a Rákóczi úton, végül is a következő expedíciós állomásom az Oktogon mellett van, hajrá.
A nap gyönyörűen sütött, bár olyan hideg volt, hogy a Tóték lovának lefagytak a szarvai, viszont mire feltettem volna a napszemüvegemet (10), megpillanték balfelül egy százforintos boltot, amitől enyhe nosztalgia fogott el. Egészen konkrétan Regensburgra gondoltam két évvel ezelőttről, ott is hasonló időjárás vala, és ott is kikötöttem egyszer egy százforintos boltban, a Repülő Kutató ideiglenes lakását csinosítandó. Az elmúlt időszakban erős célul tűztem ki magamnak a terasz csinosítását, ezért bementem a százforintos boltba, és vettem mécsestartókat (4), abból sosincs elég. Reggel vásároltam egy cserép oregánót a piacon, és az még mindig pucéran kuksolt, kaspó is kell (5). Óóó, nosztalgiavasút, a Repülő Kutatónak vettem Regensburgban jégkocka/miniakkukat, azóta is használja, kéne még néhány (6). A teraszcsinosításhoz már a múltkor agnoszkáltam a pincében pár doboz olajfestéket, köztük azokat is, amelyek a fürdőszobafestésből maradtak, úgyhogy vettem hozzájuk ecseteket (7). Mindent összevéve kellő alapossággal kidühöngtem magam olyan holmik vásárlásával, amelyek az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategóriába tartoznak. A fonalakat (8) nem tudom megmagyarázni, az tényleg impulzusvásárlás volt, annyi szép horgolt holmival találkoztam az utóbbi időben az interneteken. A remény hal meg utoljára, nemde.
Buksza (3), fizetés, kifelé. Ekkorra már az összes eddig bemutatott holmi ott ült a táskámban (9), és halványan ugyan felrémlett bennem, hogy akár elő is vehetném a párnahuzat-szatyrot, de úgy gondoltam, ej-ráérünk-arra-még. Vonultam tovább a Rákóczin, és erre egy újabb nosztalgiavonat jött velem szembe, közel-keleti fűszerek és miegymások boltja jóvoltából, ah, Regensburg, úgyhogy oda is bementem. Egy kisüveg gránátalma-sziruppal jöttem ki (11, “Ramadáni akció!”), azt is begyömöszöltem a táskába (9), és táncos léptekkel vonultam tovább a Blaha felé.
És akkor, putty, a táskának leszakadt a szíja.
Annyira amúgy nem lepett meg a dolog. Ezt a táskát én még 1996-ban turkáltam, és egyszer már leszakadt a szíja (2002-3-4-ben talán? mindenre nem emlékezhetem én se). Akkor ugyan gondosan visszavarrtam, de hát semmi se tart örökké. Na de a tartalom! A mécsestartók! (4) És főként a gránátalmaszirup!!! (11) Nyilván nem tudok elegendő szuszpansszal mesélni erről, mert mint fent láthatjátok, minden megúszta, de hát akkor is, gondoljatok bele abba, hogyan festett volna, ha a gránátalmaszirup végigcuppogja az egész mindenséget.
Miután felszedtem a táskát, és semmi sem csörgött meg folyókázott benne, gyorsan hálát adtam Szent Kristófnak, aki az utazók védőszentje, majd előkotortam a párnahuzat-szatyrot, kibontottam, belezuttyantottam az egész miskulanciát, és továbbindultam a Blaha felé azzal, hogy “na, ma sem veszek lottót, egy egész havi szerencsémet elhasználtam az imént”.
Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy.
(Folyt. köv. Most kenyeret kell sütnöm.)
5/296 – Sorrendiség
(Ezt csak azért, hogy ne higgyétek, eltűntem. Kép még mindig nincs.)
A nemzetközi helyzet továbbra is radikálisan romlik. Tegnap már oda jutottunk, hogy a Repülő Kutató is Charles Edward Davidnek nevezte a folyvást lefagyó Dell Inspiront (az én hülyeségeim meglehetősen ragályosak, attól tartok), és megegyeztünk abban, hogy valóban a zárvaházban van a legjobb helyen. Ott majd ismét kiütik az eszét a tokjából, raknak bele egy rendesebb alaplapot(?)*, és így kapunk egy kiske haladékot arra, hogy a komplett gépparkomat le kelljen cserélni. Egyúttal persze Charles Edward David is kap némi haladékot arra, hogy utolérje a fátum. Tegnap már odáig fajultak a dolgok, hogy a sorrendiségen kezdtem tűnődni, miszerint melyik lenne kielégítőbb élmény: szétverni kalapáccsal, majd a romokon eljárni egy rövid, de szenvedélyes tarantellát, avagy előbb ugrálni rajta egyet bakancsban, és csak utána esni neki kalapáccsal. Annyi látszott biztosnak, hogy végül így is, úgy is egy töményes palackkal a kezemben fogok táncolni körülötte, és a múltkor rumot gondoltam, de az elfogyott valami süteménybe, úgyhogy maradt a viszki, abból van a házban vagy hétféle. (Ti most valószínűleg azt hiszitek, hogy viccelek, de nem.) Hát akkor már inkább a zárvaház, és lehetőleg még azelőtt, hogy válogatni kezdenék a kalapácsok között a szerszámkamrában. Abból is van vagy tíz. (Kalapácsból, nem szerszámkamrából, no. Mi ugyan meglehetőst meg vagyunk húzatva, de azért ennyire nem.)
A zárvaházi látogatás szépsége persze főként abban áll, hogy ehhez be kell pendliznem a székesfőfaluba, annak is a központi részébe, ami ezekben a napokban teljesen közlekedhetetlen, úgyhogy leginkább két dolgos lábamra számíthatok. Remélem, legalább egy repülő nem esik a fejemre véletlenül, azok is most verik szíjjel az ottlakók idegeit.
De előbb, mint azt a sorrendiség kívánja, macskaetetés, kávé a teraszon, aztán piac.
* Síkhülye vagyok számítástechnikából, pedig két évig éltem egy progmatossal. Lehet, éppen ezért.
Szerk, egy nappal és sok kalanddal később: végre fotót is tudok mellékelni, juhé.
Eská 5/35 – A macskamászóka-mentés meséje
Az alábbiakban elmesélendő heroikus történések már két hete megtörténültek, de csak mostanra lettem képes beblogolni. Csináltam én már eská marhaságot életemben épp eleget, fogok is, de ez még egy ideig dobogós marad öszves önszabotálásaim között. Hosszú és masszív szopás volt, melynek végén már csak az eredménynek bírtam örülni, és tényleg két hétbe telt, hogy rászánjam magam a folyamat begépelésére.
Merthogy ezt a lehordott bútordarabot kellett megmenteni.
Három és fél éve álldogált a nappalinkban egy olyan helyen, ahol egyszerűen nem lehetett kikerülni az embernek a szömivel, és a mi nappalink ugyan egy meglehetősen káoszos hely, de azért ez még ahhoz képest is tragikusan festett az utóbbi időben. Még Celónak vettük, aki, mint már említettem, igencsak autisztikus viselkedésjegyeket produkál, úgyhogy hiába mutogattuk neki, mit kell csinálni vele, nem értette. (Igen, lehet röhögni. Ott álltunk dorombolva a macskamászókánál, és kapargattuk az oszlopokat. Celofán mindeközben kis gombóclábakkal gubbasztott a tévé tetején, és tágra nyílt szemekkel nézett minket, “Úristn, hová kerültem, hát ezek teljesen meg vannak húzatva”.) Na de aztán megérkezett Poci, aki elüvöltötte magát, hogy “Banzáááj!”, és nekiugrott a mászókának, mint Stevie Wonder a zongorának. Celó egy ideig ezt is csak nézte tágra nyílt szemekkel, aztán beszállt.
A következő pillanatban (következő pillanatban egy frászt, három évvel később) szerencsétlen mászóka már így nézett ki, nü.
A bontást ketten követték el bűnszövetkezetben, a macskaszőr- és szizálmorzsák már az én saram, rossz háziasszony aki vagyok. Az viszont tény, hogy pucolhattam volna én ezt napestig, ugyanolyan tragikus állapotban maradt volna, legfeljebb tisztábban.
A helyzet tényleg tarthatatlan volt (mókás, milyen gyakorisággal mondom én ezt ezen a blogon, főként eská-bejegyzéseknél, neszpá), és még azt az egyszerű eljárást sem alkalmazhattuk, hogy kidobjuk a cuccot a csába, aztán veszünk egy újat. A macskák ugyan kíváncsi és felfedező hajlamú lények, de mindeközben büdös kis konzervatív lelkük is van, úgyhogy erősen tartottam attól, egy új macskamászókára rá sem bagóznak majd, ehelyett végképp ledarálják a kanapéinkat. (Sajnos a macskamászóka mellett azokat is szokták cirmolni, de egyrészt a lakás van értünk, nem mi a lakásért, másrészt meg gondoljatok bele, ha a fenti képeken tanúsított pusztító energiákat is a kanapéinkba feccölik bele!)
Valamit csinálni kellett, no. Úgyhogy (ez sem ritka fordulat errefelé) rászálltam az internetekre, haddlám, mennyi esélyem van megmenteni a mászókát. Az internetek azt mondták, próbáljam meg, engem pedig elég könnyű táncba vinni. Szizálkötél kell hozzá, tűzőgép, kalapács, ragasztó. Well. Tűzőgépet és szizálkötelet kivéve minden volt a házban, a tűzőgép nélkül meg, gondoltam, elleszek valahogy. A barkácsboltban persze csak 0,8 és 1 cm átmérőjű szizálkötelek voltak, ezen a mászókán meg 0,5-ös van. No sebaj. Első nekifutásként amúgy is csak tizenöt méternyit vettem, ami nyilván nem volt elegendő a teljes mászóka újrahuzalozásához, de kiindulásnak megjárta. Amúgy is, mi van, ha a kényes dögök büdös kis konzervatív lelke nem fogja elviselni az új konstrukciót? Jobb apró lépésekben haladni.
Első apró lépésként kihurcoltam a mászókát a teraszra (a fenti képek már ott készültek), és szétboncoltam.
Amennyire lehetséges volt, meg akartam menteni az épen maradt részeket, így csak az abszolúte szétcincolt szakaszokat szedtem le a hengerekről. Mint látható, az egyik teljesen menthetetlen volt, azt komplette ledarálták.
A plüssfelületekről lepucoltam az összes szizálmorzsát meg egy tonna macskaszőrt, aztán nagy optimizmussal nekikezdtem a melónak.
Ezen a ponton persze megjelent a teraszajtónál a meós, és kétségeit fejezte ki.
Kussol, cica.
Az internetek azt mondták nekem, az új kötelet rögzítsem tűzőgéppel a régi maradványaihoz, lehetőleg ne a frontfelületen. Tűzőgép, mint már mondám, nem vala a házban, de minek tűzőgép annak, akinek van tűje és cérnája?
A folyamat amúgy viszonylag egyszerű, ha az ember már belejön: be kell ragasztózni a hengert (ezt sem a frontfelületen)
aztán szép szorosan tekergetni a kötelet körbe-körbe, néhány soronként pedig kalapáccsal tömöríteni még rajta, hogy tényleg szoros és sűrű sorok legyenek.
Második meósom ekkor jelent meg a teraszajtóban,
és ha láttam már macskát, akinek a képére van írva a véleménye, ez volt az.
Akkorra amúgy nekem is a képemre volt írva a véleményem, nagyjából az, hogy elmentek ti mindannyian a (cenzúrázva). Az internetek elfelejtették megemlíteni, hogy a szizálkötél milyen ótvar, kétségbeejtő, rüheteg módon szúr. Megpróbáltam gumikesztyűben, de abba villámgyorsan beleizzadt a kezem, a munkáskesztyűket meg apósom elpakolta valahová, és ha megkérdezem tőle, hol vannak, valószínűleg megáll mellettem nézni és kommentálni, mit csinálok, abból meg semmiképpen nem sül ki semmi jó, pláne amikor nekem a kezemben van egy kalapács. Úgyhogy ültem a teraszon, tekergettem a szizálkötelet, és szenvedtem, mint egy kutya. És még össze is kentem a házigatyámat Pattexszel, mert hogy a nyavalyába fogjon meg az ember egy hengert, miközben kalapálja meg tekergeti? Kérhettem volna ugyan apósomtól egy satupadot, de képzeljétek el, mi lett volna abból, ha ott áll mellettem, és kommentálja szenvedéseimet, nálam meg van egy kalapács és egy satupad.
A legkopaszabb henger összesen tizenkét méter kötelet zabált fel, és nekem még volt három alaposan lehordott hengerem, amit nem hagyhattam csupaszon, mert ha az ember már nekilát valaminek, csinálja végig. Úgyhogy beleálltam a leszedett kötelekbe (lásd negyedik kép), és nekiláttam kigyűjteni a kupacból a még menthető darabokat, aztán egymáshoz varrni őket.
Az egyik hengeren a tekerentyű összesen tizenhét megmentett darabból állt össze, és ezzel mindent elmondtam. Addigra már úgy éreztem magam, mint Bechstein meséjében a sorsüldözött királylány, akinek csalánból kellett pulóvert kötnie a hét bátyjának, hogy visszaváltozzanak hattyúból emberré, és közben még nem is mosolyoghatott, és némának kellett lennie, mert hanem oda az összes igyekezet. Hát, mire mind a tizenhét darabot összevarrtam meg feltekergettem, oda konkludáltam, hogy valószínűleg úgyse volt kedve mosolyogni. Na persze ő meg sem szólalhatott, én viszont roppantul verbális voltam mindeközben, és én tényleg elég sok káromkodást ismerek.
Négy kínkeserves óra után viszont végre itt állt előttem ez.
Nekem akkorra már nem volt más igényem, mint egy Tuborg, úgyhogy összesepertem a menthetetlen szizálmaradékokat, kidobtam, a mászókát visszahurcoltam a nappali főhelyére, aztán leültem a teraszon egy sörrel.
És amikor fél órával később visszamentem a nappaliba, ez fogadott.
Azt hiszem, megérte.
Most szívesen mondanám, hogy soha többé, de az sajnos nyilvánvaló, hogy a tizenhét darabból összevarrt huzalozás (a leghátsó hengeren) csak átmeneti megoldásnak lesz jó, úgyhogy legkésőbb egy éven belül megint neki kell látnom a tekergetésnek ésatöbbi. Addigra viszont veszek magamnak egy csinos kis M-es méretű munkáskesztyűt.
Eská 5/32 – Párnahuzatból szatyor
A kellően bonyolult Buci Bigyó projekt után (amúgy annak még nincs vége, további rettenetes ötleteim is vannak) lássunk valami egyszerűbbet, ami hasznos is, nem csak cuki. Ez itt most tényleg a “kezdők is belefoghatnak” kategóriájú egyszerűséget képviseli, vagy legalábbis így indult, de aztán rálépett ez is a hülyeség és marhaság útjára, eh. Na sebaj, ízlés szerint lehet egyszerűsíteni. A miértek és hogyanok egy hosszabbacska bevezetőt is igényelnek, úgyhogy töltsetek egy csésze teát, és helyezzétek magatokat kényelembe. Köszi. Ja, még annyit, hogy a képek minősége a szokásos felháborító trágya, de a varróasztalom mellett van egy nagyon kedves szép nyírfa, aki nekem árnyékot ad, és ha esetleg ezt a fotók sínylik meg, így jártunk.
Egy csomó mindennel vagyok úgy, hogy csak lebegek két véglet között, mint Mohamed koporsója, és a “védd a fákat, egyél hódot” sem kivétel. Tömegközlekedéssel járok, de van szárítógépem, fast fashion boltok helyett turkálóban vásárolok, de Franciaországból rendelek interneten cipőket, varráskor minden lehetséges ficnit felhasználok, de folyton új anyagokat veszek, holott már most is több van, mint elég, és tényleg ideje lenne kezdenem valamit azzal a két méternyi apró rózsás kék selyemmel, amit még 1996-ban turkáltam.
Nagyjából hasonló módon skizofrén helyzetben vagyok a nájlonzacskókkal is, azkikre szükségem van a macskaalom kidobásához (a kuka higiénés állapotára is gondolnom kell), meg a kenyér kelesztésében is nélkülözhetetlenek nekem (amikor a recept azt mondja, hogy “a tálat fóliával letakarjuk”, én egy nagyobb nájlonzacskóba szoktam belekötni a tálat, hadd dunsztolódjon aztán egy pokróc alatt). A legtöbbször viszont, amikor meg lehet úszni, azt mondom, hogy köszönöm, nem kérek zacskót/szatyrot, van nálam. Például egy ilyen, ni, amilyet most mutatok be alant.
A turkálókban én mindig kellő alapossággal át szoktam vizsgálni az ágyneműket is, sőt, a legtöbbször azokkal kezdem. Egy paplanhuzat néha tényleg csak egy paplanhuzat (igazi boltban szerintem már legalább tíz éve nem vettem ágyneműt), viszont gyakran inkább alapanyag egy ruhához vagy bármi máshoz. Sok alapanyag, ráadásul: egy dupla paplanra való huzat az én praxisomban turkálótól függően 1000-3000 forint közötti összegbe kerül, 4×2 méter anyagot tartalmaz, és esetenként olyan minőségű pamutszaténból vagy másegyébből van, ami sokkal de sokkal drágább lenne méteráruboltban. Csak egy példa: a legutóbbi lila paplanruhám egy olyan turkálós huzatból készült, amit a J. Rosenthal & Son “Dreams & Drapes” sorozatában dobtak eredetileg piacra. Dupla huzat, tehát még megvan az anyag majdhogynem fele, én kétezer forintot csengettem ki érte, új korukban viszont ötven font körüli áron vesztegetik ezeket (nyilván párnahuzatokat is adnak hozzájuk, és végső soron nem a beléjük feccölt anyagot fizeti meg a jótét brit vásárló, hanem a márkát, de akkor is).
A paplanhuzatokon kívül persze a párnahuzatokat is jól meg szoktam nézegetni – mondtam már, tíz éve nem vettem igazi boltban ágyneműt. Egy párnacihából nyilván nem lehet olyan sok mindent kihozni, mint egy paplanhuzatból, de vannak olyan dolgok, amelyek éppen ebből valósíthatók meg a legkönnyebben. Például egy szép, praktikus, hurcibálható szatyor.
Nézzük például ezt itt ni:
Jó tartású piros vászon vicces mintával, az elmosódott címke szerint ikeás darab és 100% pamut, háromszáz forintba került, és eleve alapanyagként vettem meg, nem pedig párnahuzatnak. (A párnaciháimat, bevallom, én jobb szeretem valami kevésbé durva anyagból. Egy bizonyos életkoron felül amúgy is kiapadhatatlan mulatságforrás ébredés után végigszemlézni az ember pofáján, milyen mintákat kreált rá éjjel a párna.) A turkálós párnahuzatok, legalábbis az én tapasztalataim szerint, pár centi pluszmínusz 75×45 vagy 80×80 centis méretekben érkeznek, a kisebbek záródás nélkül, a nagyobbak gyakran cipzárral. Ez itt speciel 75×48 centi, záródása nincs, a nyílásnál az egyik szél 18 centis visszahajtása fogja meg a párnát, hogy ne csusszanjon ki éjjeli forgolódás közben. A szabását (ez sem ritka ezeknél a turkálós huzatoknál) egyetlen folyamatos, hosszanti csíkból oldották meg. Ennélfogva a darab nettó anyagmérete 48×(75+75+18). Az épp elég sok. Tök vidáman ki lehetne hozni belőle egy topot vagy egy gyermekleánynak való pörgőszoknyát is, de most szatyrot varrunk, slussz.
Mindenekelőtt lenyisszantottam azt részét, ahol a nyílás van, 20 centire a szélétől, hogy a nagyobbik darab elszegéséhez is legyen még elegendő matéria.
A “szatyorrészt” duplán visszahajtottam, elszegtem.
Ez a maga majdnem 50×50 centijével már így is épp elég nagy dög, de a pakolhatóságot még lehet fokozni az alábbi trükkel. Amikor mind a két alsó sarkát levarrja ilyenformán az ember, a szatyornak lesz egy helyes kis “öble” az alján, és ettől vicces módon több minden fér bele.
Oké, a szatyorrésszel egyelőre végeztünk, térjünk rá a fogantyúkra. Mindenekelőtt levágtam a megmaradt anyagrészről a 18 centis visszahajtást, úgy, hogy mindeközben ne sértsem meg a többi varrást, majd a megmaradt darabról is lenyírtam az elszegett szélét. (Nyugi, a visszahajtás anyaga sem megy kárba.)
A megmaradt darabot az egyik varrás mentén elvágtam (a másikat békén hagytam), és erről is lenyírtam a szegélyt, hogy egy szép szabályos téglalapot kapjak.
A téglalapot hosszában kettévágtam, amivel két, kábé tíz centi széles csíkot kaptam, jó hosszút. A továbbiakat gyorsabb és egyszerűbb megmutatni, mint elmagyarázni, merthogy felragadtam a vasalót is, íme:
A vége az egésznek két pánt lett, a hosszuk majdnem egy méter (2×48), a szélességük három centi.
Az egyiket rögtön fel is varrtam a helyére. Erre nincs igazi recept azt leszámítva, hogy legyen tükörszimmetrikus a végeredmény; mindenkinek más igényei vannak arra, hol legyenek a szatyorfülek, és mennyire hosszú legyen a fogantyú. A felvarrást sem kell ennyire mívesre bütykölni, az senkinek se legyen irányadó, hogy alulírott kétszer visszahajtott széllel és a táskafüleknél szokásos András-kereszttel oldotta meg.
(Jelzem, ha ti is olyanok vagytok, hogy csak varrtok ábrándosan, és nem gondoltok arra, milyen anyaggal dolgoztatok korábban, legkésőbb ebben a pillanatban nézzétek meg, hányas tű van a gépben. Erik felüvöltött, én elnézést kértem, és kicseréltem a 80-as sztreccsvarrótűt 100-as farmervarróra.)
A pántok után megmaradt vékony anyagcsíkból egy leginkább madzaghoz hasonlatos tárgyat gyártottam, és speciel azt nem fotóztam le, de mindjárt meglátjátok. Most ugyanis visszatérünk a levágott visszahajtásra, 18×47 centi, egyik hosszanti oldalán szegéssel. A másik oldalán is beszegtem, aztán a két végén is.
Remélem, teccikérteni, mert most már inkább mutogatni fogom, mik történülnek, mintsem hogy verbalizáljam. Például színre lép az emlegetett madzag, kettévágódik, majd jobbról-balról belevarródik a tokocskát kialakító varrásvonalakba,
és idelátogat régi barátunk, egy polárcsíkocska. Igen, belőle hurokgombolás lesz.
Gomb felvarrva, juhé.
És akkor, tádám! Felvarrjuk a második szatyorfület is, úgy, hogy előbb az egyik végét rögzítjük, aztán a kis szütyő fülecskéit felhúzzuk a fogantyúra,
és rögzítjük a szatyorfül másik végét is.
Az eredmény (az olló a méretarányok miatt van a képen) egy olyan jó nagy szatyor, aminek használat közben van belül egy kis szabadon fityegő zsebe,
használaton kívül meg ez egy praktikus tokocskává változik, amibe bele lehet hajtogatni őkelmét.
Mivel a szatyorfülre van rögzítve, a tok nem veszíthető el, és nem csúszik le a szatyor aljára sem, a három kiló újkrumpli és két fej kelkáposzta közé.
Soxeretettel ajánlom mindenkinek, akinek van varrógépe, egy óra ideje meg egy kiszuperált tarka párnahuzata. Mosható, pakolható, ajándékozható.
Eská 5/31 – Halacska 3. Buci Bigyó színre lép
Az előző két bejegyzésben bemutattam, hogyan jutottam el az összevarr-kifordít-megtöm-kibelez-visszafordít-kibont-újrakezdi folyamatán át odáig, hogy a kezemben legyen végre egy használható szabásminta. Ez ni:
A képen már látszik, hogy a sablonok varrásráhagyással együtt készültek, és ott van rajtuk az is, melyik alkatrészt melyik másikhoz kell rögzíteni. Innen már viszonylag könnyen ment minden. Eldöntöttem, hogy ez a hal most zöldes anyagokból készül, aztán elővettem néhány polármaradékot, és elkezdtem kiszabni a következő darabokat:
- 1 db has
- 2 db fej/orca (erre csatlakozik majd az oldaluszony)
- 4 db külső uszony
- 4 db belső uszony
- 2 db test (erre kell rögzíteni majd a hátúszót és a farokuszonyt)
- 2 db hátuszony
- 2 db farokuszony
- 2 db szem
Így ni (a szem nincs a képen):
A színharmónia kedvéért csak négyféle színt használtam: a belső uszonyt és a testet sötétebb zöldből, az orcát és a farkat világosabból, a külső uszonyt és a hátuszonyt pedig a legélénkebb zöldből vágtam ki. A hasat teveszőrszínű polárból szabtam ki, és mivel ücsörgőhalnak szántam őkelmét, a has szabásmintája alapján, de varrásráhagyás nélkül, kivágtam 2 db kört egy kis maradék pólóanyagból.
Igen, ebből készült a súlyozópárnácska. Mint látható, ezt is a három éve lejárt szavatosságú lencsével töltöttem meg, mégpedig így:
Mikor már elegendő lencse volt benne, levarrtam azt a nyílást is, amin át betöltöttem a száraz hüvelyeseket.
A halacska darabjaiból mindenekelőtt az uszonyokat varrtam össze: a visszájáról előbb cikcakkal elszegtem, aztán egyenes öltéssel is megerősítettem. Színükre fordítottam a darabokat, helyrehúzkodtam, aztán a szélüktől fél centire letűztem a farok- és a hátuszonyt, az oldaluszonyokat meg így, ni:
Összevarrtam az orca két felét, aztán rárögzítettem az uszonyokat:
A hát- és farokuszonyt a test két darabjára erősítettem fel külön-külön, majd pedig összevarrtam a két oldalt, a varrásba fogva az uszonyok “nyelét”.
Ezután az orcát és a testet varrtam össze, szintén a varrásba fogva bele a dupla oldaluszonyok “nyelét”, majd kifordítottam. Nédda, egészen halformája van.
A farokuszonyt kicsikét aránytalannak ítéltem a testhez képest, úgyhogy visszafordítottam, kibontottam, beljebb vettem egy centivel. (Majd látni fogjátok a kész Buci Bigyó képen, milyen lett.)
Azt sajna elfelejtettem lefotózni a nagy lendületben, hogyan készült a szem, de könnyen el tudjátok képzelni: egy az eddigieknél világosabb zöld polárból kivágtam két köröcskét, cikcakköltéssel rögzítettem a nekem tetsző helyen, aztán varrtam bele pici fekete gombból szembogarat is.
Ezek után már csak az alját kellett rávarrni,
kifordítani, aztán beleügyeskedni a hátul meghagyott nyíláson a súlyozópárnácskát meg az összes tömőanyagot. (Ha visszagörgettek az első képhez, a has sablonon dupla vonalkákkal jelöltem be, hol legyen ez a kifordító-töltőnyílás.) Megtömtem Buci Bigyót, aztán láthatatlan öltésekkel levarrtam a nyílást.
Éééés, kész.
A szemeket eleve kissé kancsalra terveztem, pont olyanok lettek, mint szerettem volna. A hátuszony talán nagy egy kissé, enyhén úgy fest, mint egy punk taréj, de sebaj, így még viccesebb.
Annak meg különösen örülök, hogy már a vége felé döngetve is képes voltam kibontani és újravarrni a farokuszonyát, így éppen akkora, amekkora passzol hozzá.
Azon viszont nem lepődnék meg nagyon, ha a jövőben Bucikának további testvérei is megjelennének a Bűnök Barlangjában – ha már megvan a módszer meg a szabásminta, egy óra alatt simán összeüthető.
Eská 5/30 – Halacska 2. Egy szabásminta peripeteiái
Emlékeztetőül itt az előzmény, most pedig irány a farok meg az uszonyok. Mint látható, itt is a “trial and error” módszerét tartottam célravezetőnek. (És nem szakad rám a plafon, amikor ilyeneket mondok ahelyett, hogy “találomra”.) A folytatás egy részétől megkíméllek titeket, de például ennyiféle uszonyt dobtam össze: kicsit, nagyobbat, letűzöttet meg anélkülit.
Kiválasztottam a két legszimpatikusabbat plusz a legjobban festő hátuszonyt
aztán összevarrtam az egész hóbelevancot.
Anyám. Egy fogantyús kókuszdió, felemás manófülekkel. Hát ezen segíteni kell. Tömőanyag ki, manófüles kókuszdiót kifordítani, fércszedő, kísérlet. Dupla manófüllel.
Hé, ez egészen szimpi. Nekem.
És akkor megpróbálkoztam egy farokuszonnyal.
Nyühh. Az izé elkezdett semmire sem hasonlítani, de halra aztán már végképp. Jó, felülnézetből szo-szo, de hát nem nézegethetem folyton felülről.
Ezen a ponton mindenki, akinek van egy csepp esze, feladta volna, és még én is úgy döntöttem, szünetet tartok. Úgyhogy elmentem megsütni egy adag ticinói kenyeret, meg kimosni két gépnyi akármit. Három órával később (kenyérkék rácson hűlnek, ruhák szárítón) visszatértem a bűn helyszínére, és nekiláttam újólag kiszedegetni a halból a töltőanyagot. (Ez utóbbi ekkor már az előző kísérletek hulláiból állt össze, mert itt semmi sem megy kárba, ha rajtam múlik.)
Na ekkor volt az, hogy rájöttem, valójában én itt Buci Bigyót próbálom újragyártani hal formájában polárból. Ha esetleg nem emlékeznétek, Buci Bigyó a Családom és egyéb állatfajtákban szerepelt, Gerry csónakja volt, amit Leslie ácsolt össze neki sok káromkodás közepette, és egyáltalán nem volt csónakformája. Leginkább úgy nézett ki, mint egy kövér és elégedett farkatlan macska. Így hát hirtelen elszánsággal lenyisszentém a hasikasablont körformájúra, és ahhoz próbáltam hozzáigazítgatni a többit. A farokuszonyt átszabtam, kisebbre vettem, máshová illesztettem, aztán megint összevarrtam az egész miskulánciát.
Íme, Félfülű Jack. (Minek csináljak neki mindkét oldalon uszonyt, ha úgyis tudom, a másikat hová akarom és milyen formájúra?
Innen már csak véglegesíteni kell a szabásmintát, és kiszabni-megvarrni az igazi, duci, tarka halacskát.
Bagatell.
(Folyt. köv.)
Eská 5/29 – Halacska 1. Hogyan gyártsunk sablont
(Muszáj több darabba szednem a bejegyzést, mert hosszú, mint a nyavalya. A komplett folyamatot szeretném bemutatni, nem csak a végeredményt, ez meg sok fecsegéssel jár.)
A legjobb (vagy legalábbis legszórakoztatóbb, még ha nem is feltétlenül leghasznosabb) ötleteim a 880-as buszon támadnak, amikor éppen a munkahelyem felé vagy onnan vissza zötyögök, fülemben zenegépecke, a gondolataim meg vidám vadnyulakhoz hasonlatosan ugrándoznak összevissza. Pénteken például a visszazötyögés közben azon kezdtem törni a fejem, hogyan alakíthatnám át halacskává a mosómaci szabásmintáját. Mikor hazaértem, meg is néztem gyorsan, jó irányba tapogatózom-e. A Menagerie legénységében megtaláltam a bálnát, a bejegyzésben meg egy cápát, egy bluggyhalat (awww) meg egy meglehetősen generikus tarka halat is. Ez utóbbinak csak a pofikája látszik a képen, és a halhoz linkelt bejegyzésben is csak a száj varrására vannak tippek. (Mely száj iránt persze azonnal elvesztettem az érdeklődést, mikor eljutottam oda, hogy “cipzárvarró talp”. Istenbizony asse tudom, van-e Eriknek olyan – valahol ugyan tartok a Bűnök Barlangjában egy dobozkában néhány bizarr varrógéptalpat, de az nem mind Eriké, Minervának és Primerának is vannak ilyen izéi.*) A komplett Menagerie-ben biztos lenne rá recept, de engem nem abból a fából faragtak, hogy ne akarjam inkább magamtól kitalálni, mennyi a merre, esetleg fordítva.**
Summa summárum: jobban érdekel engem az út, mint a végeredmény, ezt pedig meg kell fizetni, általában idővel, melóval meg verítékkel. Úgyhogy elővettem a mosómaci kinyomtatott szabásmintáját, aztán uccuneki. Ezt a múltkor nem mutattam be, mert akkor éppen ugyan minek, de a kinyomtatott mintákat én nem szeretem kivagdosni, ehelyett inkább szépen átmásolom egy pauszra, és abból vágom ki. Nos, ezúttal is ez volt a mosómacival,
úgyhogy még mindig ott volt nekem a három oldalnyi eredeti. Ebből nekem a fej, a test és a hasika szabásmintájára volt szükségem, melyek közül a két utóbbit akartam átfarigcsálni. Ez első megközelítésben így történt:
és tessék nektek a három “most-már-nekikezdhetünk” darab az eredeti szabásminta nélkül:
Nyilván kell majd még egy halnak oldaluszony, hátuszony meg farok, de azon a folyón akkor úszunk át, ha odaértünk. Addig is két kedvenc szabásminta-kitaláló módszeremet alkalmaztam, melyek valának a “trial and error”, valamint a “reverse engeneering”. Magyarán: “csináljuk addig, amíg végre jó lesz, aztán következtessük vissza, mit is csináltunk tulajdonképpen”.
A kísérletezéshez egy fityingekért vett anyaghibás kekibarna poláranyagot használtam, azért nem fájt a szívem. Összevarrtam a provizórikus szabásminta alapján kivágott darabokat, nyitva hagyva a farokrészt, ahol kifordíthatom. Kifordítottam, kitömtem, megnéztem. Kiszedtem a töltőanyagot, visszafordítottam, bevettem a hosszából-szélességéből, levágtam a fölösleget, aztán megintelölről. Kábé ilyenformán tessék elképzelni a bulit:
A vicces az, hogy amikor úgy döntöttem, ez pont jó lesz így, jobban hasonlított a cucc egy avokádóra vagy kókuszdióra, mint halra.
Semmi gond, tessék kivárni a végét. Merthogy ekkor szétcincoltam a kókuszdiót, a darabkáit meg átvezettem a pauszpapírra. (Eddigre kicsikét meguntam már a csikicsukit, úgyhogy az egyszerűség meg a gyorsabb munka kedvéért varrásráhagyással együtt szabtam ki ezeket.)
Mivel menet közben rájöttem, hogy én igenis afféle kókuszdióhoz hasonlatos duci halacskát szeretnék, a sok összevarrás-szétfejtés-ésatöbbi közben száznyolcvan fokkal elfordítottam a has szabásmintáját, tehát elöl van a vastagabb rész, hátul meg a keskenyebb. A fentiek alapján megint varrtam egy kekiszínű próbadarabot, mert az ördög nem alszik. Ezt speciel nem mutatom be, mert kókuszdióból egy is elég, de látám, hogy jó.
Na, akkor rátérhetünk a farokra meg az uszonyokra.
(folyt. köv.)
* Lábjegyzetben ugyan, de emlékeztetném a nagyérdeműt Minervára és Primerára. Igen, ők is varrógépek. Minervát odaadtam pár éve a húgomnak, akinek éppen nem vala varrógépe. Azt nem tudom, használta-e egyáltalán azóta, de nem lepne meg, ha annyi ideje se lenne, hogy belefűzzön egy spulni cérnát. Primera itthon van, de huzat alatt unatkozik az emeleti folyosón. Szegénykémet eleve csak azért vettem, hogy legyen egy backup varrógép annak a vészforgatókönyvnek az esetére, ha Erik beadja a kulcsot. Erik egyelőre köszöni, jól, és ez remélhetőleg így is marad, Primeráról meg néha letörlöm a port. Úgy évente egyszer.
** Szavamat ne felejtsem, de épp a múltkor gondoltam bele, hogy kutatói attitűdömmel is ugyanez a gond. Ahelyett, hogy szépen lemásolnék valami jól beváltat, inkább én akarok új módszert kitalálni. Ez persze önmagában nem lenne baj, de sajnos azzal jár, hogy sokkal többet kell szopnom az egésszel, mint a jól bevált módszerek adaptálóinak. Pluszban még azt se felejtsük el, hogy ilyen módon se utódja, se boldog őse nem vagyok senkinek, nem tartozom iskolákhoz meg kutatócsoportokhoz meg egyáltalán sehová. A kutatás az én esetemben ritkamód nyomorúságos módon magányos munka, száraz kenyércsücskökön rágódom kis cellámban, míg mások együtt iszogatják a habos kakaót, és egymás vállát lapogatják elismerően. Nem is viszem majd sose sokra. Viszont csak így bírom csinálni, és valószínűleg halálra unnám magam, ha nem így csinálnám. Zárójel bezárva.
Eská 5/28 – Mosómaci
Nem én vagyok a legügyesebb hobbivarrónő a világon, a gomblyukazós-cipzárvarrós mizériákról már éppen eleget nyafogtam ehelyt. A legkitartóbb hobbivarrónő sem én vagyok: szeretem a párórás projekteket, amelyek azonnali eredményt adnak. (Kivéve, ha fontos és nemes küldetésről van szó, de akkor is sokat morgok meg nyivácskolok.) A ripsz-ropsz megoldásokhoz vonzódás azt is magával hozza, hogy nagyon szeretek rugalmas anyagokat varrni, főként polárt meg pólóanyagot, azok igen irgalmasan leplezik a szabás-illesztés hanyagságait. Az előírásokat híven követni, hát az sem igazán az én asztalom: itt még nem volt olyan, vajmi egyszerű burda-szabásminta sem, amit ne kisbencéztem volna meg kellő alapossággal, vö. “ránézett a mamája, nem ismert a fiára”. A jól bevált paplan- és nyafogóruha-recept (legújabb példánya itt) eredetileg például, ha jól emlékszem, cipzáras melegítőfelsőnek volt szánva, mielőtt én rátettem mancsikáimat a szabásmintára, és gyökeresen leegyszerűsítettem. Mindehhez meg ráadásul dicstelen módon fösvény is vagyok, mint általában a mindentgyűjtő hörcsögöcskék: azok a projektek melengetik meg leginkább kicsi hideg szívemet, amelyekhez mindenféle maradékot használhatok, ráadásul – képletesen szólva – a lábam sem kell kitennem hozzájuk a Bűnök Barlangjából. (Amúgy, most komolyan: huszonvalahány év gyűjtőmunkája van ott felstószolva, de lehet, hogy több. A hímzőfonalaim között van olyan is, amit még középiskolás koromban vettem. Ami pedig mások hozzám került gyűjtőmunkáját és munkagyűjteményét illeti, bele sem merek gondolni. Az egyik tamperei turkálós gombcsomagban veritábilis hatvanas évekbeli gombok vannak, a fityingekért vaterázott másfél kiló hímzőcérna gyártója már évtizedek óta lehúzta a rolót, és épp a múlt héten esett fejemre alapanyagként a Repülő Kutató nagymamájának egyik elvásott lepedője, igazi háziszőttes darab igazi kézzel horgolt csipkeszegéllyel. Azzal is kéne kezdeni majd valamit, hogy szavamat ne felejtsem.)
Mindezek után talán könnyen érthető, miért ujjongtam annyira, amikor rátaláltam erre itt – még ha nem is vesszük figyelembe a “milyencuki!” felkiáltást, amit szintén nem lehetett megúszni. Először is: nemcsak ingyér volt, de jól értelmezhető fázisfotókkal is. Másodszor: többé-kevésbé minden alapanyag megvolt hozzá a Bűnök Barlangjában. Harmadszor: poláááár! És negyedszer: kiválóan kisbencézhető szabásmintáról van szó, amit vidáman alakítgathatok összevissza, ha arra szottyan kedvem. (A szabásminta kiötlője amúgy csodálatos kisbencéző maga is: itt lehet megvenni a “Menagerie” komplett gyűjteményének receptkönyvét, ami tizennyolcféle állatkát tartalmaz.)
És négy óra nettó munkával (nem volt lehetőségem egyfolytában megcsinálni, de sebaj) ott ült előttem ez ni.
Fázisfotókat nem mellékelek, a fenti linkben gyönyörűen megvan az összes mozzanat. A kisbencézés persze már ezzel a darabbal elkezdődött: a semekét nem fehér anyagból csináltam, hanem a farkával azonos, kosztűrőbb teveszőrszínből, a karmokat meg egyszerűen kihagytam. Ki is voltak pedig már szabva meg minden, de miután bevarrtam meg kicsipkéztem egyet, nem tetszett nekem, úgyhogy nemes egyszerűséggel mellőztem azokat, slussz. Szemnek pedig (mekkora meglepetés) gombokat varrtam fel, abból úgyis annyi van a Bűnök Barlangjában, mint a ragya.
A fenekében a súlyozós párnácska amúgy nem műanyagtörmelékkel van töltve, hanem két maréknyi száraz lencsével, aminek három éve lejárt a szavatossága, szóval töltőanyagnak még oké, de főzeléknek már nemigen. Apropó töltőanyag: barátunkba belement az összes polárficni, amit madarak töltögetésére szoktam használni, szóval muszáj lesz majd gondoskodnom utánpótlásról, meh.
De hát nem megérte?
5/266 – Varnyú
Képzeljétek, ma már mehetek is a fényzőgépet látó laptopért a gépek kórházába, tegnap du. kaptam esemest, hogy “javításra beadott gépe elkészült”. El se hiszem.
Elvileg így holnaptól már nem kell konzerveken tengődnünk, amit, bármi meglepő, sajnálok kicsikét. Egyrészt pazarlásnak érzem (olyan remek áutfiteket raktam össze fényképmentes napokra!), másrészt meg legjobban hajnalban tudok blogírni. Béke, nyugalom, kávé a teraszon, ordító madarak meg loncillat, és lassúcska kopácsolás a gépen.(Legalábbis ha az upici nem dönt éppen úgy, hogy bűnös pazarlás internetet adni a pénzünkért. Ma hajnalban is úgy gondolta egy ideig.) Hajnalban viszont, még ha éppen kegyes is hozzám az upici, a fényképezkedés ütközik akadályokba. Egyrészt nincs elegendő fény fotózkodni, másrészt meg a fénykép helyszínétől másfél méterre ott durmol a Repülő Kutató, és az ember inkább ne húzgálja alvó oroszlánok bajszát.
Apropó alvó oroszlán: ilyentájt Poci őfelsége is a Repülő Kutatót boldogítja. Ideális esetben csak a térdhajlatába vackolja be magát a paplanon, de volt már olyan is, hogy konkrétan a vállán aludt. Amikor először agnoszkáltam ezt a helyzetet, óhatatlanul is eszembe jutott a “na figyelj, királyfi, ha megmondod, hogy mi ez a varnyú a vállamon, jutalmul magadévá tehetsz” vicce. Miután abbahagytam a szordínós röhögést, természetesen lefotóztam őket, mert ez a téma annyira az utcán ágyon hevert, hogy nem lehetett kihagyni. Sajna, ezt csak szűk családi körben lehet mutogatni, bár kattintgatás közben hirtelen eszembe jutott, hogy a múltkor valamilyen interjúhoz fekvő fotó (mármint szélesebb, mint magas, no) kellett volna, és alig találtak olyat. Na, ez minden szempontból fekvő fotó lenne – gondoltam magamban, aztán mikor elképzeltem azt az interjút, melyben a Repülő Kutató tudományos pályafutásának narratíváját magyarázza, illusztrációként meg betesszük, amint szivárványcsíkos paplan alatt alszik, vállán egy macskával, olyan erővel tört rám újólag a röhögés, hogy ki kellett menekülnöm a hálószobából.
Summa summárum alvó oroszlán: felébreszteni a pasast még hagyján, de szembesülni a macska megvető tekintetével, amint éppen enmagam fotózom… Ezeknek a dögöknek általában is roppant elítélő véleményük van az őtözködős blogolásról, és ezt mindig közlik is velem a szemükkel, mikor éppen az ágyon heverésznek, én pedig a szekrény előtt fotózkodom.
Igen, ezúttal is megvetően fixíroztak, amikor ez az alábbi készült.
Ha már idejutánk összetett dilemmáinkkal, kis olvasói körkérdést tartanék. Nektek mi lenne fontosabb itt ebben a blogban (mármint ha egyáltalán fontos valami): mindennap az “éppen-itt-éppen-most”, vagy inkább az “ilyen-is-lehetne” bemutatása? Magyarán: mit szólnátok ahhoz, ha lábbal tapodnám tradícióimat, és fantáziakonzerveket mutatnék be minden nyomós ok nélkül? Én ugyan eredetileg úgy gondoltam, ennek a blognak épp az a lényege, hogy mindennapi látleletet ad éppen aktuális magamról, de egy blog milyensége legalább annyira függ az olvasóitól, mint a szerzőjétől, szóval tényleg kíváncsi vagyok a véleményetekre.
Intermezzó – Gilingalang
(Ezt csak azért, mert miért ne.)
A fél világot tegnap a legújabb királyi esküdözés tartotta lázban, én viszont őtözködős bloggerhez méltatlan módon le se tojtam az egészet. Annyit tájékozódtam az egészről, amennyit egy híroldalon beúszó egyszál fotó adott. Megállapítottam, hogy az ifjú ara nem habcsókban volt, helyes, aztán tovább görgettem a híreken az egérrel.
A királyi esküdözések általában rettenet hidegen hagynak, a Windsor-ház bulijai pláne. A huszonegyedik században élünk, a kiskésit neki, királyi esküdözésből éppen elég nekem annyi, amennyit a Once upon a time produkált három átok meg két igaz szeretet/szerelem csókja között. Ott ráadásul ezek után legalább felgyűrték az ingujjukat, és elmentek szörnyekkel kardozni, nem pedig szalagokat vágtak át a legújabb tűzoltóállomás avatásán Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban. Eleve az egész ügy szinte kínosan anakronisztikus: lófejű királyfiak elveszik a csinoska leányzókat, aztán a csajoknak nem marad semmi, csak reprezentálni, és sorozatban potyogtatni a tündibündi aranyszőke kisgyerekeket, akikből aztán úgyszintén lófejű királyfiak lesznek valamikor. Ennek a legújabb példánynak még ráadásul saját élete meg hozzávetőleges karrierje is volt azt megelőzően, hogy a fél világ megnézte, hogyan rebeg igent, ezentúl meg egy kétszáz oldalas szabálykönyv szerint kell ketyegtetnie napjait, és a szoknyahossza, kabátfazonja, de még a körme színe is meg lesz szabva az utolsó árnyalatig. (Nem, azt nem tartom karriernek, hogy a továbbiakban stílusikonként tartják majd számon, és percek alatt elkapkodják a boltból azt a pöttyös kék zsabós ruhát, amiben átvágta a szalagot Hellhole Magna Derbyshire-Whatnotban.)
Nyilván mindenki azt csinál, ami neki jólesik (kivéve a hercegnéket, akiknek ott a kétszáz oldalas szabálykönyv és a monarchikus szaporodási program), ha valakinek az a pöttyös kék zsabós ruha meg a királyi menyegzők fontosak, én aztán nem szólok bele. Ha pedig azt a kérdést tennétek fel, hogy “és akkor mi van az igaz szerelemmel”, arra csak azt tudom mondani, hogy annak vajmi kevés köze van túlpublicizált esküvőkhöz és csinoska ifjú emberekhez, akár van azoknak lófejük, akár nincs. Az egész nyüves Windsor-ház legigazabb szerelmi története két nem különösebben szimpatikus, középkorú, csúnya emberről szól, akik harminc évig nem házasodhattak össze, és eközben akár akarták, akár nem, tönkretették egy csomó más ember életét. A szerelem nem szép, nem kedves és nem fiatal, nem kellenek hozzá sem menyegzői gilingalangok, sem pedig őtözködős bloggerek által körülrajongott ruhák. A szerelem csak van, és nem mindig úgy, ahogyan az jól festene a szalagcímek alatt.
Na de ha már őtözködős blogot írok, aggyunk neki: speciel éppen ma van a tizennyolcadik házassági évfordulónk a Repülő Kutatóval, úgyhogy, ha már lúd, legyen döglött: nesztek itt van alulírott abban a teljes harci díszben, amiben esküdözött, a hajában huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag, a kezében pedig egy kétkilós csokorbumeráng.
Ez a fotó amúgy már vagy tíz éve nem került a kezembe, és némiképp tartottam is attól, mikor kinyitottam az albumot, hogy mennyire lesz kínos az egész, de csak mérsékelten volt az. Na persze a háttérfüggöny egy röhej, a szkennelés minősége meg hátizé, viszont összességében elég vállalható vagyok, asszem. Néhol viszont, bevallom, visítva röhögtem akkori magunkon. A fotós remek és elcsépelt ötleteinek nagy hányadát ugyan már a helyszínen kiszórtuk, például azt, amelyen a bőlegény a begyasszony harisnyakötőjét fogdossa. (Rajtam amúgy konkrétan harisnyanadrág volt és kényelmes-praktikus pamut alsóneműk, a fene fog még a fehérneműkkel is bohóckodni.) Az albumban azért mégiscsak található néhány röhejes zsánerkép, például az, amelyen a Repülő Kutató a ruhám cipzárját fogja olyan képpel, mint egy tizenkét éves szexmániákus (a jelenből visszatekintve mind a kettőnknek rettentő duci bébifeje van, de neki aztán tényleg), én meg kacéran sandítok hátra a fejemen lévő összes növényzet alól. Ezt viszont, ha megbocsátotok, nem publikálom, mindennek van határa.
Szaporulat a szekrényben 5/9 – A szürke nem unalmas
Mára annyi tartalom lesz itt, hogy csak győzzétek kapkodni a fejetek. Többek között ideje végre bemutatnom, mit turkáltam/vettem az elmúlt időszakban. Talán kicsit meglepő, de túlnyomórészt szürke meg fekete holmik jöttek haza velem a turkálókból (meg a piacról is, ott egyre érdekesebb darabok akadnak). Na de mint tudjuk, a szürkét meg feketét is lehet úgy, hogy a legkevésbé sem irodai délelőttök jutnak róluk az ember eszébe. Igaz, hogy a most beszerzett holmik nagy része vállfán nem fest sehogy, de amúgy is látni fogjátok mindet használat közben, szóval tessék csak várni türelemmel. A képek minőségéért elnézést, örülök annak, hogy bármi is sikerült.
Először is, vettem a piacon egy ilyen szép formátlan izét, én ezeket a formátlan izéket ugyanis roppantul szeretem.
Ez az alábbi sem fest sehogy itt és most, de ez tulajdonképpen egy overall, amilyen nekem még sosevolt, nagy izgalommal várom, mit szóltok majd hozzá felvéve.
A Per Una kardigánok továbbra is üldöznek, én meg nem ugrom félre előlük, muhaha. Ebből speciel valaki kioperálta a címkét, de hát ne viccőjjünk, pont úgy fest, mint az eddigi összes többi.
Az összes beszerzés közül valószínűleg ennek az alábbinak örülök legislegjobban, az ilyen fura ruhákkal engem meg lehet venni kilóra, pláne ha olyan izgalmasan állnak, mint ahogyan ezt itt ezen a vállfán nem látni, de úgyis lesz ez mégígyse. A márka általában igen kevéssé érdekel, de ennek utánanéztem, mert eddigelé ismeretlen volt számomra, és kíváncsi lettem, hol ugrálhatnak még elém ilyen holmik. Nos, a belevarrt címke azt mondja, hogy “Garella”, és ha ez esetleg tényleg a francia J. J. Garella, akkor nemigen várhatom, hogy gyakran a fejemre essen valami efféle. A ruháik erős szezonon túli akcióban is százötven euróba fájnak minimum, ehhez meg én sóher vagyok. Na sebaj, most itt van ez nekem, nyamnyam.
Vettem egy barátságos fekete batikolt szoknyát is a “felrántom-oszt-futok” kategóriából. Az ilyesmiket azért szeretem nagyon, mert tulajdonképpen roppant semleges darabok, és az összhatás mindig attól függ, mit veszek fel éppen hozzájuk.
A fentiek már mind megvoltak, amikor elém tolakodott ez a sál is. Gondolom, értitek, miért nem hagytam ott.
A sok semleges színű holmi között egyetlen kakukktojás van, ez itt ni. (És ráadásul erre rá is vakuztam merő balfékségből, amitől talán ennek lett a legobb képe. Na mindegy, most már nem fotózom újra az összes többit.)
Hát ez bizony kicsikét nagyobb a kelleténél, de majd jól beszűkítem. Majd. Addig meg még persze felveszem, így is van benne potenciál.
Na, egyelőre ennyi. A nyári holmijaim között igen alapos pusztítást tartok éppen, de még van néhány darab, amin vacillálok, kihajintsam-e. Egy biztos, több fog repülni, mint az újonnan beszerzett hét, és ha lesz majd rendes fényképezőgép-laptop kapcsolatom, be is blogolom.
Eská 5/27 – Borsószem királykisasszony
Élek a gyanúperrel, hogy ezt a bejegyzést várjátok leginkább, úgyhogy nem várakoztathatom tovább a nagyérdeműt, ugyebár, már múlt vasárnap megvolt az elsőáldozás. A késés egyik oka az, hogy kellett egy kis nyuginyugi, amikor végre megírhatom, a másik meg, hogy kellett engedély Csőrikétől, hogy fellőhessem a blogra az elsőáldozós bálhercegnő fotóit is. Nyuginyugi éppen van, a húgom is felmerült végre húsz kiló eper befőzéséből (félelmetes csaj ez, semmi kétség), és áldását adta Filoméla publikálására. Ami a fotókat illeti, bónusz kiscsajt is kaptok hozzájuk, mert Tosca folyton beledugta vigyori arcikáját a képekbe. Sebaj, ez így még jobb, semmi beállított fotó, csak természetesen.
Na de térjünk vissza a kezdetek kezdeteihez. Amikor két héttel az esemény előtt a Bazi Nagy Lila Tündérruhát rápróbáltam a gyermekre, “elfelejtettem” mellékelni hozzá a kecskebékafarkas hacacát. Öreg koromra roppantul feledékeny lettem, nem vitás. (Az utolsó pillanatban kaptam le a vállfáról, és a hátam mögött gombócba gyűrve passzoltam át a Repülő Kutatónak, aki hirtelen beledugta az utazótáskámba. Igen jó minőségű bűnszövetkezet vagyunk mi ketten.) Kamaszkoromban mondta egy reménytelen szerelmem (nekem akkortájt főleg olyanok voltak), hogy “amit nem látok, abba nem ütközhetem bele”, és ez filosofice igen mélyértelmű kijelentés volt, a kecskebékafarkas hacacát se hiányolta senki. Mint kiderült, a ruha úgy ment fel a leányzóra, mint borsóra a héja, de a családdal folytatott konzultáció eredményeként arra a döntésre jutottunk, hogy jobban fog festeni, ha a felsőrész négy centivel rövidebb lesz a végső darabon. Lemértem azt is, a szoknyarésznek milyen hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy Filoméla ne essen hasra a templom lépcsein, ámde épp csak a cipője orra látsszon ki a cuccból, aztán hazajöttünk, hogy a félév vége felé döngetve, takonymanókkal hadakozva megvívjam harcaimat a végső produktummal.
Mindent összevéve roppantul büszke vagyok magamra, hogy ez összejött, egyúttal viszont azt is be kell vallanom, hogy megkönnyebbült sóhajjal tettem le végül a kész darabot, hurrá, Tosca elsőáldozásáig van még négy év, addig új erőre kapok egy következő bálhercegnő ruha megvarrásához. Na de lássuk a medvét.
A rendelés az volt, hogy ne legyen az anyag gleccserfehér, de ne legyen nagyon krémszínű se, ne ríjon ki túlságosan Filoméla a többi leányzó közül. Sikerült is vadásznom egy csodálatosan jó tartású matt szatén anyagot éppen a megfelelő színben. Voálá végeredmény.
Én még életemben nem dolgoztam ilyen drága anyaggal, és a macskákat is roppantul érdekelte, úgyhogy a Bűnök Barlangja szokatlan módon folyvást zárva volt ezalatt a két hét alatt. Kivéve persze azt a keddet, amikor megjött Atilláné kiredvázni összes termeinket a Bűnök Barlangja kivételével, ahonnan összeszedtem a ruha darabjait, és helyükre betelepítettem a macskákat, aztán vissza az egész.
A varrás legnagyobb bibéje az volt, hogy controlfreak nagynéni/hobbivarrónőnek lenni szívás, különben is mit szól Mucsa-Külső-Szentkáta népe, ha elbaszarintom a darabot, úgyhogy a “kétszer mérj, egyszer vágj” alapelv nálam “háromszor mérj, jelöld újra, egyszer vágj sopánkodva, aztán cöccögve nézegesd” változat formájában valósult meg. A legelején még azt is megnéztem az anyag egyik csücskén, mivel tudom a szabásminta-vonalakat külsérelmi nyom nélkül bejelölni, úgyhogy, ha esetleg ilyesmit akartok varrni, előre szólok, hogy a lila Prym illanófilc nem illant el róla, a piros és kék szabóceruza nyomát pedig csak maszatolva lehetett kitörölni. Az egyetlen működő megoldás a fehér szabóceruza volt, úgyhogy az még külön bulit jelentett, mikor a fehéren fehér vonalak nyomán próbáltam összevarrni a szűkítőket a mellrészen plusz annak batisztbélésén.
Ahhoz, hogy mégiscsak lehessen látni, én varrtam a cuccot, a nyakkivágást a szokott módon kivirágocskáztam, miután körbekajtattam a fél világot olyan coton perlé után, ami színében pont azonos a ruhaanyagéval.
Mint látható, a mellrészt muszáj volt gondosan letűznöm két milliméterrel az ujjavarrás mellett, mert az anyag épp a jó tartása miatt csak mérsékelten akart engedelmeskedni nekem, pedig asszem idén még összesen nem vasaltam annyit, mint ennek a ruhának a varrása közben.
Mondtam már nektek, hogy a cipzárokkal roppant módon hadilábon állok. Na hát még életemben nem sikerült ilyen szépen bevarrnom cipzárt soha semmibe.
Nyilván kézzel történt, hogyan máshogy. A végeredmény tele van olyan megoldásokkal, amelyeket “kézzel varrt, igényes szalonmunka” néven lehetne illetni, bár tulajdonképpen az őszinte változat úgy fest, hogy “túl balfék voltam géppel megoldani”. A bélés kézzel van belevarrva, az alja is kézzel felhajtva (géppel úgy festett volna, mint az ökörhugyozás), de az alábbi megoldásra tényleg büszke vagyok, hogy én csináltam, egyedül:
Igen, a hurokgombolásra gondolok.
Végre kész volt a ruha, háromszázötvenhetedjére is végigmentem rajta a vasalóval, vállfa, huzat, be Emesébe. Addig viszont még mindig tűkön ültem, amíg szombat este meg nem fürdettük az elsőáldozó bálhercegnőt, és bele nem cuppantottuk a ruhába, mert én ugyan tényleg háromszor mértem meg cöccögtem meg minden, de akkor is, ez nem egy rugalmas anyag, mi van, ha túlkicsi vagy túlnagy vagy túlizé. És nem volt sem túlkicsi sem túlnagy sem túlizé, és én valék boldog.
Másnap újólag belerántottuk az ifjú hölgyet a ruhába, harisnyazokni, kiscipő, hajcsatok, gyerünk. Az elsőáldozás a Tecikében volt (imádom Mucsa-Külső-Szentkáta humorát, a Tecike az a Lisieux-i Kis Szent Teréz templom kollokviális neve), és mire megérkeztünk, már ott álldogáltak további elsőáldozós bálhercegnők is, én meg egészen őszintén megijedtem.
Ha emlékeztek még, a húgom részt vett elsőáldozós szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, nem muszáj kesztyűt venni az ifjú hölgyeknek, és én enyhén reménykedtem abban, hogy ez vicc, de nem, ez a sivár és nyomasztó valóság. A templom előtt fél tucat falusi kismenyasszony álldogált olyan dolgokba öltözve és olyan módon frizírozva, amitől csak azt a kérdést tudtam feltenni, mi a franckarikával tudnak majd ezen felülígérni, amikor tizenöt év múlva az esküvőjükre készülnek? Krinolinok. Magassarkú fehér cipők. Több köbméter gépi csipke, amiről tapasztalatból tudom, hogy úgy szúr, mint a szögesdrót. Kis szaténszütyők. Csipkekesztyűk. Kontyok. Kigyöngyözött kontyok. Kivirágozott kontyok. Kicsillámporozott kontyok. Legalább négy feji konstrukcióról látszott, hogy szegény kiscicák nem úszták meg két-három óra fodrászmunka alatt – istenbizony elaboráltabb frizurák voltak, mint amit én hordtam az esküvőmön, pedig abban is volt huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag. Ja, meg smink. Kilencéveseknek.
Úgy sajnáltam szegény kipintyölt kismenyasszonyokat, hogy arra nincs kifejezés. Mindeközben meg a mi példányunk ott volt a nagynéni varrta ruhájában, elaborált frizurájában pedig (=megfésültük) négy virágos hajtű, melyeket úgyszintén a fentnevezett nagynéni állított elő készenvett röltexes tüllvirágokból meg kínaibótos csatokból, ötven darab százötven forint. Úgyhogy lehajoltam hozzá, azt mondtam neki teljes őszinteséggel, hogy “te vagy itt a legszebb”, aztán utána néztem, amíg bevonul a Tecikébe.
Az elsőáldozást és a hozzá tartozó misét részben fedje a feledés fátyla. Mi két ötévessel, egy négyévessel és két kétévessel vettünk részt rajta, de hálistennek az oldalajtó mellett ültünk, úgyhogy mikor éppen elromlott bennük a hangerőszabályzó, ki lehetett velük rohanni a Tecike udvarára. (Templomi jojó, így tudnám összefoglalni az eseményeket.) Emellett a papot hallgatva azt fogalmazám meg magamban, hogy erre csak két esetben van magyarázat és bocsánat, az egyik a nemmagyar anyanyelv, a másik meg a sztrók. (Mint később kiderült, “agyi infarktusa” volt. Ja, sztrók. Minden megbocsátva. Elnézést, tiszi.) A másik részét nyilván ne fedje a feledés fátyla, az ünnepi alkalom mellett más ínyencségek is voltak. A diakónus vagy kijabokám (vulgó Robi, az én családom erősen be van ágyazva a lokális katolikus közéletbe) prédikált, és én még sose hallottam templomban a “te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja” kezdetű viccet, de most igen. Fényesen mulattam. A Repülő Kutató is. Lehet, hogy csak mi ketten mulattunk fényesen, de mi nagyon. A húgom gyönyörűségesen elénekelte szólóban az Ave verum corpust, amit én szakmaice is igen értékeltem, képezdész koromban egyszer fél éven kínozott vele minket a kamarakórus vezetője. (Arról azért még meg kell emlékezni, hogy előző este a kölykök, sörök, majonézes vinetés kenyerek és más kellemességek közepette rondószerűen vissza-visszatért a “hol a nyavalyában van a Mozart-kotta?” kérdése is. Mint ez kikövetkeztethető, megkerült.) Az orgonánál penig sógorom, alias Kaktusz ült, úgyhogy a miséről való kivonulás a “járjatok békével” után improvizatív futamokba torkollott erős Gershwin-áthallásokkal, én legalábbis azokat hallottam át belőlük.
Odakint a templom előtt a kismenyasszonyok különböző, úgyszintén roppant elaborált családi fotókba álltak be (volt ott egy família, amelynek tagjai mind egy szálig fekete-pirosba öltöztek, úgy néztek ki, mint egy flamenco-társulat), én meg aszondám Filomélának, most már szabad a játék, egy ruha nem azért van, hogy úgy álljunk benne, mint a faszent. És lőn.
A kölyköknek legalább annyi érzéke van az ilyesmihez, mint a nagynénjüknek, a fotók nagy hányada egy vidám narancssárga kuka mellett készült.
És, mint látható, igen jól érezték magukat, én meg ennél többet nem kívánhatok úgyse.
Intermezzó – Münchhausen bárónő kalandjai
Megáldott éngemet a tyehnyika, semmi kétség. Kettő darab laptopom van – mind a kettő piros, egy őtözködős blogger adjon magára -, és mindkettő betegeskedik. A tizenegyésvalamennyi colos Dell (az, amibe augusztus végén beleöntöttem fél deci vizet) lassú, mint egy csigusz, és teljesen kiszámíthatatlan időközökben/okokból lefagyik. A kettőazegyben táblagép törpe Asus (ő már túlesett egy akkucserén) valamiféle csatlakozási bibében szenved, szintén teljesen kiszámíthatatlan időközönként közli, hogy a legutóbb csatlakoztatott minekhíjákot nem ismeri fel, tegyek valamit. A legutóbb csatlakoztatott minekhíják persze maga a billentyűzet. Ürömben öröm, hogy a gép csak pofázik, de a figyelmeztető csipogások közepette a billentyűzet köszöni szépen, jól. Ámdeám a billentyűzetbe épített egyetlen USB-lik tényleg beteg, a gép nem lát semmit, amit abba dugok, legyen az pendrájv vagy fényképezőmasina. Mindehhez persze az Asus összes fantomfájdalma ellenére is fürge, mint a zerge.
Asszem, most már kezd körvonalazódni nektek is, hogyan állunk. Igen, mint abban a régi rendőrviccben, amelyben az egyik tud írni, a másik meg tud olvasni. A Dell látja a fényképezőgépet, de mire feltölteném a képeket, ötven százalék eséllyel lefagy, az Asus pedig bármit fel tudna tölteni bárhová, mint a villám, de nem csatlakoztatható hozzá semmise. Ez így természetesen nem maradhat, javítóba kell nekik menni, mielőtt megütne engem a guta. Ha viszont mindkettőt egyszerre küldöm orvoshoz, leesem a térkép széléről, és elérhetetlenné válok a világ számára.
Meghányván-vetvén a dolgokat arra jutottam, hogy valószínűleg gyorsabban kapok gutaütést a váratlan kékhaláloktól, mint attól, hogy időnként hülye csipogás emlékeztet arra, javíttatni kéne a gépet. Ennélfogva a Dell megy hamarabb a gépeknek kórházába, és viszi magával annak lehetőségét is, hogy napi áutfitjeimet lefotózhassam, feltölthessem és bemutathassam. Hurrá. Megtehetném persze, hogy most lehúzom egy időre a rolót, de ehelyett inkább ma délután felgyűrtem a képletes ingem ujját, és legyártottam egyheti konzervfotót, aztán a kellő mennyiségű káromkodás közepette megvágtam, majd felbűvöltem őket a Dellel a blog médiatárába.
Szóval a továbbiakban lesznek ugyan szép folyamatos bejegyzések arról, hogy éppen mi történik, és én fel is leszek öltözve minden nap, de arra semmi garanciát nem tudok adni, hogy pontosan abba, amit az aznapi képen láttok. Tekintsétek a következő hetet kirándulásnak egy őtözködős fikcióba, ahol alulírott mindenféle holmikat mutat be, miközben esetleg nyafogóruhában és zokniban ül otthon, száraz kenyércsücsköt majszolgatva.
Aztán persze egy kis szerencsével visszatérünk a realitásba.
Eská 5/26 – Kipa öt lépésben
(Háromnegyed négykor ébredtem arra, hogy nem jut levegő az eldugult fejembe, úgyhogy azóta fentkukurikú. Eszemsemmi, blogoljunk.)
A szombati bejegyzésben már belengettem, hogy micsoda harci feladatot kellett nekem teljesítenem, ojvej. Az internet persze egy kincsesbánya, annyiféle kiparecept van ott, hogy hajaj. Horgolva, kötve, hímezve, varrva, csak bírj választani. Na most, minekutána nyilván nem volt se kedvem, se türelmem, se időm több heti míves munkát belefeccölni a feladatba, valami nagyon-nagyon egyszerűcskét kerestem, és aki keres, az talál. Olyan egyszerű recept lett, mint egy pof.
Kipa hét lépésben, WikiHow. Na én ezt a hét lépést lecsökkentettem ötre, azóta is büszke vagyok magamra. Lássuk, hogyan néztek ki nálam ezek a lépések. (A képek minőségéért előre is elnézést, a varróasztalomon fenemód tűzött a nap, úgyhogy a nyugati fekvésű előszobába hurcoltam ki fotózni a cuccot, ott meg zöld a fal. Meh, ez van.)
1. Mindenekelőtt rárivalltam a Repülő Kutatóra, mutasd-sza a fejed, mekkora sábeszdekli kell rá. Az én fejemen is megmérhettem volna, persze, de nekem akkora fejem van, mint egy hombár, plusz még a piros kóc. A Repülő Kutató egy 50 centi körkerületű kipával lett volna el yol. (Neki is akkora feje van, mint egy hombár.)
2. “Olyan anyagot választasz, ami jólesik.” Muhaha, nem tudjátok ti, mit cselekedtetek ezzel. Nyilván poláranyag lesz, mi lenne más.
3. “Vágj ki egy kört az anyagból.” Ehhez én egy tángyért használtam, mint a mellékelt ábra mutatja.
Amit a WikiHow nem mond, de a 4. lépés ismeretében nélkülözhetetlen feladat: a lemért körkerületnél 5 centivel nagyobbat vágj ki. Ez itt most esetünkben úgy festett, hogy 50+5 centi körkerületű polárpalacsinták álltak előttem.
4. “Vágj ki a palacsintádból egy 5 centis körcikkelyt.” Na, most már teccik érteni megjegyzésemet a 3. lépésnél? Ha nem adjuk előre hozzá a ráhagyást, öt centivel kisebb körkerületű lesz a végeredmény. (Most amúgy kicsit úgy érzem magam, mint Indiana Jones a frigyláda után kajtatva, ha emlékeztek arra a részre, amikor rá kellett biggyeszteni egy botra a helymeghatározó kristályt. A bot hosszával volt ott a suskus, Jahve nagyobb dicsőségére.)
A kör sugarának meghatározásához, mint alább látható, a legegyszerűbb módszer négybe hajtani az anyagot, és megjelölni a csücskét.
5. “Varrd össze a körcikkely után maradt lyukat.” Ezt én varrógéppel, széles cikcakkal oldottam meg úgy, hogy a széleket egymásra csúsztattam. Az elején gombvarró öltés, a végén gombvarró öltés (ez megakadályozza a kibomlást), középen széles cikcakk.
Éééés, kész. A 6. lépést (“Szegd be a kipát”) kihagytam, mert a polár nem foszlik, a 7. lépést (“Dekorálj kedvedre”) szintúgy.
Aztán mi lett a vége, na mi? A kórusbeli férfiak összetanakodának, mint Kőmíves Kelemen kollégái, aztán arra jutottak, hogy a húgomat talán befalazhatnák nem teszik fel a kipákat, mert mi van, ha Mucsa-Külső-Szentkáta műértő közönsége kiröhögi őket miatta. (Kivéve a basszust. A basszus egy igen bátor ember, és olyan pálinkát főz, hogy ihaj.) Mindezt három órával a fellépés előtt.
Azt pedig, hogy a húgom mit szóla ehhez a döntéshez, s tüzet okádott-é vagy sem, tessék megkeresni majd a “Zsidó és majdnem zsidó mesék a 21. századi Káeurópából” gyűjteményben.
Eská 5/24 – A Bazi Nagy Lila Tündérruha akció
Nem szeretném tovább csigázni a nagyérdemű idegeit, egyébként is essünk túl rajta, így talán kevésbé fog fájni.
Mint erről már mesélgetek egy ideje, Filoméla unokahúgomnak elsőáldozása lesz, nekem meg az a feladatom, hogy erre gyártsak neki ruhát. Előkotortam az összes elsőáldozóruhás Burdát, aztán fotókat küldtem a ruhákokról, hogy melyikre óhajtja leadni a rendelést.
Nos, erre. (2006/2, 141. modell)
Na most Filoméla igen okos kislány, de attól még kilencéves ennek minden hozadékával egyetemben. Ergo a választásban minden bizonnyal nem csak azok a dolgok befolyásolták, amelyek például az én esetemben felmerülnének, hogyúgymondjam. Azt például már a kezdetben fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy a ruhával nem jár hátközépig érő ondolált haj és smink sem. (Az a szempillaspirál büntet, nem vitás.) Voltak gyanúim az átlapolós hacacával kapcsolatban is, az mindig kétkedéssel tölt el, amikor ilyen kecsesen markolva kitartják kétfelé, de egye fene, lássuk.
A választásban továbbá valószínűleg nagy szerepet játszott az is, amit a szabásminta nemes egyszerűséggel úgy ír le, hogy “35 db organzavirág”, na meg ez is, ni:
Igen, a lapockáig érő ondolált haj alatti rohadék kis gyöngyházgombokra gondolok.
Azt hiszem, lelőhetem a bús poént: mindezekből a kívánatos elemekből nem lesz semmi, vagy ha igen, nem énáltalam. Gombok helyett végigcipzárt fogok alkalmazni (azt is dérreldúrral, rettentően utálok cipzárt varrni, minden bizonnyal kézzel lesz beapplikálva), az átlapolós hacaca meg mindjárt meglátjátok, hogyan néz ki az én interpretációmban, szóval az is felejtős.
Mielőtt belevágtam volna a drága fehér anyagba, egy próbadarabot szerettem volna összeállítani, amin át lehet vezetni a javítgatásokat. Összekotortam itthonról néhány régóta őrizgetett taftot meg effélét, aztán erisszed. Sok morgás árán és két nap munkájával, de sikerült is legyártani ezt itt ni. Hadd mutatom be a Bazi Nagy Lila Tündérruhát.
Ebbe persze tessék még beleképzelni egy gyereket (A jelzet) meg egy alsószoknyát (B jelzet). Az alábbi ábrán a B jelzet található.
Belül puha trikotázs, kívül egy régen használatlan (és már eredetileg is turkálós) függöny anyaga, gumit bele, kalap.
Eddig elég jól sikerült megúszni a feladatot, bélése persze nincs még az izének, cserébe vannak illesztési problémái csőstül, de hát egyelőre nem tökéletességre törekedtünk, hanem a szabásminta megfejtésére. (Az elején a hajtás előállítási módja pl. a Burda legszebb kriptikus szövegeibe volt belerejtve, ott forgattam összevissza vagy fél órát, mire rájöttem, hogyan műxik.)
A problémák ezután jöttek, mégpedig egészen pontosan az áthajtós hacacával. Én azt megcsináltam. Még sokáig sajnálni fogom a beleölt anyagot.
Jó, nyilván jön bele még egy gyerek (A jelzet) meg egy alsószoknya (B jelzet, illusztrálva ott fent), de akkor sem várhatom el A jelzettől, hogy egész idő alatt kecsesen markolva kitartsa a hacacát, mely most egyelőre úgy fest, hogy Kanga jutott eszembe, aki Bagoly lakásának takarításakor megkérdezte, ugye kidobhatja azokat a kecskebékafarkakat, mire Bagoly felháborodottan közölte, hogy azok az ő spongyái.
35 darab organzavirágot sem valószínű, hogy elő fogok állítani, ez a kettő is fél órát zabált fel,
úgyhogy most kemény tratatívákra készülök az elsőáldozós bálhercegnő ruha szabásmintájával és dekorációival kapcsolatban, drukkoljatok nekem.
Szaporulat a szekrényben 5/8 – Imelda akcióban
Igen, jól sejtitek, cipők. Nagyon sok cipő. Konkrétan hét pár. De meg tudom magyarázni. Bármit meg tudok magyarázni.
Először is, ezeket én jutifalatnak szántam magamnak, ha végre kint van a kötetem, meg végeztem a szakdolgozatokkal. Kötet kint, a szakdolgozatokból meg eddig hatot adtak le, és technikailag a hetedik is készen van, mármint ezt még nyomtatni meg köttetni kell, de nekem már nincs vele több dolgom. Mindehhez viszont roppant lendülettel kitört tájainkon a nyár (egen, megint az van, hogy a télből szinte átmenet nélkül a nyárba ugrottunk), és itt az új készletben van néhány igencsak kedves, nyárias darab, úgyhogy ideje nekilátnom hordani is őket, ha már megvettem. Amúgy nem egyszerre vettem meg őket, hogyisne (ez a “másodszor is”), hanem volt a télvégi akció meg volt a tavaszi akció meg volt a törzsvásárlói különakció – summa summárum, három részletben veszegettem cipőket azzal, hogy majd be is blogolom, amikor szezonjuk lesz, most pedig már az van.
Na mindegy, nem a pofázásért jöttetek ti ide, hanem cipőket nézni, úgyhogy lássuk a macikákat.
Mindenekelőtt: vettem ugyan hét pár cipőt, de ki is hajintok hetet, konkrétan ezeket.
A csizmák a hordatlanság és lehordottság előrehaladott állapotaiban vannak, a szürkét egész télen nem vettem fel, a barnát meg már asse tudom, mikor. A további három konkrétan a kukába megy helyrehozhatatlan kopásokból és repedt talpból meg effélékből kifolyólag. Az utolsó kettő valószínűleg Hosszunál fog kikötni, az ilyesmik nála szoktak. A fekete szandálcipő szinte új, de összesen talán háromszor volt rajtam kilenc év alatt, és ennyiért nem érdemes spájzolnom a szekrényben. A szép kis szürke tépőzáras izékét sajnálom legjobban, azt anutámtól kaptam, de mindig is kicsi volt egy pöppet, úgyhogy búsan ugyan, de leépítem.
És akkor, tadá, az újak.
Piros cipő, a sokadik a szekrényben. Nincs olyan, hogy túl sok piros cipő.
Olyan sincs, hogy túl sok tornacipő.
A tavaszi-nyári kiscsizmákat is nagyon szeretem.
Nyári papucsot ritkán hordok, de ezúttal megreszkírozom, ezüst cipőm még úgyse volt.
Kicsi hülye farmercipőre szükségem van, slussz.
Egyik tépőzáras-sportos szürke izéke ki, másik be.
Ez mondhatni kakukktojás, mert ez még nem is valamilyen brutális leárazásban volt, hanem egészpézér. Viszont már két éve vágyom rá. Tényleg.
Na, ennyi. Mostantól pedig szeptemberig ráülök a kezemre, és nem költök többet cipőkre, hacsak nem járok úgy, hogy egy gonoszabb darab lyukat vágjon a lábamra, és kénytelen legyek besántikálni egy kínaibótba valamilyen olcsó-puha vászontutyiért…
Minden nap más - mindennap más 