Száriszoknya-idő van meg éljük-túl-a-meleget idő, a vakáció szép lassan csorog ki az ujjaim közül, és a szakdolgozók máris elkezdtek leveleket írogatni.
Kérjük, ne lőjenek a zongoristára.
ajándék kategória bejegyzései
5/332 – Kávé és pisztácia
Tegnap este tényleg elmentem bulizni. A nagyja azzal telt, hogy csendesen báloztam ülve sok okos ember, többnyelvű társalgások meg egy Manci nevű macska között, akik közül az utóbbi több ízben majdnem szívszélhűdést hozott rám, mikor nekilátott a negyedik emeleti erkély korlátján balettozni. Minden nagyon szép volt és nagyon jó, de az árgyélusát ezeknek az agyrágó bogaraknak, ottlétem nagyrésze alatt is párbeszédek mentek a fejemben, és akkor ő, és akkor én, és akkor ő, és akkor én, és akkor durr, egy pofon. A könnyítés kedvéért ő is én vagyok és én is ő vagyok, és ez már akkora gebasz, amekkorát válogatott próféták is csak alaposan begombázva tudtak létrehozni, pedig én nem ittam mást, csak egy sört, de ez mind nem segít azon, hogy már megint fent vagyok a szeren, válogatott idióták verekednek a fejemben, és még akkor sem tudják abbahagyni, amikor valódi emberek valódi történeteket osztanak meg körülöttem. Merde.
Éjfél után értünk haza kis falunkba a Repülő Kutatóval, pedig nyilván ezúttal is mi voltunk az elsők, akik leléptünk, mily szép a rurális élet bája meg az utolsó előtti HÉVek. A buliban egy kávé-és-pisztácia torta is volt, de én nem mertem a sör után küldeni, mert vén koromra már ennyitől gyomorfájást kapok, úgyhogy roppant aranyos módon becsomagolták nekem, és nemsokára megeszem reggelire egy tejeskávé mellé. Mintegy mellesleg amúgy már fél hat óta fent vagyok kukurikú, és továbbra is akkor ő, és akkor én, aztán durr, egy pofon, hogy vinné el mindenestül a szopornyica ezeket az írói rohamokat.
És holnap meg holnapután parodontológushoz kell mennem, hogy izélné hegyesre az esthajnalcsillag.
A Repülő Kutató megcsodálta azt a selyemrutyutyut, amiben a mai kánikulát óhajtom átvészelni, mire én, na ne hülyéskedj, ezt te vetted nekem Ámerikában, amikor Palo Altoban ültél a Fulbrightoddal, egyből kettő darabot, hát nem emlékszel? Ööö, nem. Bazz.
Eská 5/43 – Párnabagly
Amikor valamiért sehogy se jön össze az, amit csinálni szeretnék – mert rossz a koncepció, mert rossz a megvalósítás, mert rosszak a használt eszközök, vagy egyszerűen csak rossz az egész úgy, ahogy van -, mindig elő szoktam venni valamit, ami bezzeg úgy sikerült, mint a karikacsapás. Tegnap is ilyen napom volt, úgyhogy bementem a vendégszobába, megsimogatni kicsit a baglyos párnát, erről meg eszembe jutott, hogy hejhó, hát ezt én még be sem blogoltam.
Miután ugyebár a hó elején megtanultam horgolni*, teljesen belelkesedtem attól, hogy ezt most én milyen jól fel tudom használni mindenféle vegyes technikával készült tárgyakhoz. Ez a projekt mégse horgolással kezdődött, hanem, mint általában, egy firkával. (Egyszer majd talán megmutatom a firkagyűjteményem is, tanulságos lesz.)
A kezdeti kicsike golyóstollas firkabagolyból már pauszpapírra és grafitceruzával vezettem át a következő, valamivel nagyobb, de még mindig csak tenyérnyi változatot, aztán áthúztam a körvonalakat alkoholos filccel, és véglegesítettem azt, hogy körülbelül milyen módon fogom majd kihímezni.
Ezután elővettem a szövetficliket, amiket Hosszú anyukájától szoktam kapni, és amikből a tallérokat** is készítem. (Köszi még egyszer, Ica!)
Mint látható, ezt a párnát is már eleve a vendégszobába szántam, direkt annak a színeihez válogattam az éppen használt kékzöld ficliket. Kivágtam a bagly darabjait, aztán megnéztem, és látám, hogy jó.
Ami ezután következett, az hosszú, de problémátlan kulimunka volt sokféle hímzőcérnával és sűrű pelenkaöltésekkel, valamint két nagyobbfajta kásagyönggyel.
Az elkészült baglyot ki is hímeztem a lehető legegyszerűbb módon.
Kérdezhetnétek, hát a horgolás hol maradt. Itt ni. Keret a bagolyhoz, háromféle kékzöld színből.
Azt persze ne kérjétek, hogy pontosan írjam le, hogyan készült, mert horgolásrecepteket még nem tudok elmagyarázni. Csináltam gerincvelőből, aztán meglett, ezt tudom csak elmondani, bármilyen röhejesen is hangzik ez az egész. Gondolom, horgolni tudók képesek a képből is megfejteni, mit csináltam. A sarokban amúgy azért van a piros fonáldarab, mert a kezdő sornak néggyel oszthatónak kellett lennie, négyzet alakú keretet horgoltam ugyanis, és mert tisztában voltam azzal: én bizony nem leszek annyira kompetens, hogy még számolgassam is, hol kell majd szaporítanom, hogy a sarkok kialakulhassanak.
A kész keretet a szokásos eljárással varrtam fel egy zöld polárdarabra,
majd láthatatlan öltésekkel (a pelenkaöltés szálai közé rejtve a varrást) a baglyot is rögzítettem a keret közepére.
Ezek után már csak a szokásos hátlapot neki, gombok, hurokgombolás, összevarr, kifordít, párnát belepofoz.
Nagyon-nagyon büszke vagyok rá. Annyira, hogy szerintem más elpacsált projektek után is visszamegyek majd megsimogatni.
* Oké, valójában nem megtanultam, hanem újrakezdtem, de olyan technikákkal, amilyeneket én még soha sehol semmikor, úgyhogy valójában tényleg megtanultam. Kicsit. Még van hová fejlődni, hajaj.
** Például ezek. Meg ezek. Meg ezek is.
Vendégszerzői búcsú – A “málnás-édességes”
Filoméla nagyjából ideérkezése óta mondogatott nekünk egy receptet, amit úgy hívott, hogy “málnás-édességes”. Összetört babapiskóta, tejszín, tejföl, méz, málna, pohár, “majd hűtőbe tesszük, hogy íze még krémesebb legyen”.
Persze nem árulta el, honnan van a recept, de mivel nekünk lenni tapasztalat, éltünk a gyanúperrel, hogy ő maga találta ki az egészet a még krémesebb ízzel bezárólag. A Repülő Kutató úgy gondolta, hogy ez végül is egy teljesen korrekt recept, bárhonnan is van, úgyhogy tegnap meg is csinálta, “a tejszínt habbá verjük, majd óvatosan összeforgatjuk a mézzel és tejföllel”, beadagolták poharakba az összetört babapiskótára, majd Filoméla nagy műgonddal rárakosgatta a málnaszemeket.
Én most ettem meg az én adagomat.
Nagyon finom volt.
Filoméla fotói – Skanzen
A képek válogatása során nem volt semmi morci, és én ennek piszkosul örültem. Sőt, mint kiderült, még olyan élmények is voltak ott, amelyeket én elfelejtettem felsorolni.
1. Egy kocsiszín, amibe csak egy egészen kicsi lyukon lehetett bekukucskálni, és nem is látott az ember semmit, de a fényképezőgépnek vakuja van, és az látott. Kocsit. 
2. Krtek a sótartóban. 
3. A kékfalú ház. 
4. A cinnia-ágyás. 
5. Még egyszer a cinnia-ágyás. 
6. Ezek a virágok is nagyon szépek voltak. 
7. Ott pedig felmentünk, és nagyon sütött a nap, de azért felmentünk. És ez volt az iskola.
8. Valakinek volt egy egészen kicsi tulipános ládája, majdnem olyan, mint otthon, csak kicsi. 
9. Az egyik fán volt egy eeeekkora taplógomba. 
10. Ilyen egy zsúptető belülről. 
Eská 5/42 – Kötényruha gyereknek, gyerekkel
Ezúttal nem kérek engedélyt az anyjától a fotók publikálására, a mai szép napon úgy lefárasztott Filoméla (a Repülő Kutatóval egyetemben, úgyhogy ő is meg fogja ám kapni a magáét), hogy merő bosszúból minden engedély nélkül közzéteszem a képeit. Erre ti szívecskéket fogtok szórni, és kedves hozzászólásokat hozzászólni (ugye? ugyeee?), mert az égedelmes kölke tényleg cuki, és még akkor is annak látnám, ha nem lenne az unokahúgom meg még az én kilencéves kori magamnál is jobban meghúzatva. Na de beszéljünk a ruháról.
Ezt a szabásmintát én már hozzávetőleg háromszáznegyvenkét verzióban megcsináltam mindenféle anyagból mindenféle unokahugiknak, bár asszem Perpétának még nincs belőle, de ami késik, nem múlik. Filomélának kilencvenkét centis korában csináltam az elsőt, most meg száznegyven, úgyhogy ez tényleg egy jól bevált szabásminta. A Burda (nem fogom most előkeresni azt a muzeális példányt, amiből kisbencéztem) 122 centis méretig találta csak ki, de hahh, vagyok én hős és dicső, és tudok nagyobbítani szabásmintákon is, éalá. (Ez utóbbi óangolul van. Hogy modern angolul kommentáljam, don’t ask.)
Naszóval. Anyag ismerős, szabásminta ismerős, tegnap készült egy újabb-nagyobbított példány, ma használatba is lett véve. Úgyhogy most már tudjuk, ez a ruha kiválóan megfelel mindarra, mikor az ember lánya a Skanzenben
játszik a bejárat melletti játszótéren 
scone*-t zabál a felföldi mezővárosban 
a hozzá hasonlatosan dilinyós, mindehhez pedig impozánsan kopaszodó nagybátyjával együtt bekukucskál egy erdőbényei házba 
kék falat fotóz Észak-Magyarországon 
egy újabb scone-t zabál meg a kisvonaton 
fát mászik a Kisalföldön 
aztán még csacsit is simogat az alföldi mezőváros szélén. 
A táskát valahogy vissza kell konfiskálnom tőle, mert az az enyimé. A ruhát viszont nem fogom, és nagy örömmel üdvözlöm majd azt a pillanatot, amikor értesítenek, hogy szétszakadt valami szabadprogramon, mert akkor varrhatok újabbat, evoé. (Ez ógörögül van, de nem tudom, hogyan van újgörögül a “ne is kérdezd”. Bocsi.)
* Ma reggelre neki ez volt a kívánsága. A Repülő Kutatónak a polentás kenyér. Én akkora hős és dicső vagyok, hogy mindkettőt megsütöttem, bmeg.
Filoméla fotói – Visegrád
Sok-sok kép készült, ti most egy újabb exkluzívan összeválogatott tízet kaptok.
1. Játékkatonák a szuvenírboltban. 
2. Királyi palota, udvar. 
3. Az egyik kút a sokból, amibe bele lehetett inni, többször is. (A háttérben egy egy egészen icipici Repülő Kutatóval.) 
4. Még egy kép a királyi palota udvaráról. 
5. Itt lehetett felmenni a kiállításokhoz. 
6. Ott meg ilyen patkók is vannak, ni. 
7. Minden, ami jó: királyi palota, kút meg Krtek. 
8. A várban még mindig ott zabálnak Róbert Károlyék, 
9. valamint táncolnak a morcosképűek, 
10. és vadászok is vannak, bizony. 
Filoméla fotói, 2. nap
Vendégszerzőnk folytatja a tegnapi nap termésével.
1. Lépesméz. “Olyan, mint az arany.”
2. Virágcserepek a teraszon.
3. Paradicsom a kiskertben.
4. Icipici paradicsom a kiskertben.
5. “Azokból a sárga virágokból uborka lesz.”
6. Ezek nagyon szép mályvák.
7. Ezek is nagyon szép mályvák.
8. Ez is nagyon szép.
9. Délelőtt hímzés…
10. … délután strand.
Filoméla fotói, 1. nap
Vendégszerző eddig még nem volt ezeken a tájakon, de ezen a héten lesz, vateráztam ugyanis az ifjú hölgynek az ittvakációzás megörökítésére egy kattints-és-fuss fényképezőgépet. Ezzel ő mindennap annyit kattogtat, amennyihez csak éppen kedve szottyan, másnap reggel viszont kiválogat belőle tízet, és azt én posztolom. Nyilván nem mind azokat tartja bemutatni valónak, amelyeket én, de éppen ez az érdekes, ugyebár…
1. Celofán, mielőtt felmenekülne az emeletre, belebámul a vakuba.
2. Rajzeszközök a Saját Szobában.
3. A “nagyon érdekes” reggeli. (Pirítós zöldfűszeres kecskesajtkrémmel, barackkal, dióval, mézzel és citromos kakukkfűvel).
4. A Sááárkááány.
5. Hölgy a tükörben.
6. Krtek a paplanon.
7. Hölgy a másik tükörben, a nagynénje kozmetikumaival, oldalkáosszal és háttérbilivel.
8. Ez tulajdonképpen nem a sárkány, hanem egy zöld rét, és éppen most kel fel mögötte a nap.
9. A szoborpark egyik végén gömbölyű szobrok vannak, mint egy lámpaoszlop…
10. … a másik vége felé pedig egyre szélesebbek és szögletesebbek.
Holnap folytatjuk.
Eská 5/41 – Vendégszoba újratöltve
Már egy ideje igen alapos terveim voltak a vendégszobával, és most, hogy Filoméla idejött egy hétre, rá is vetettem magam szépen a feladatra.
Majd valószínűleg egyenként is írok “hogyan készült” bejegyzést az érdekesebbjéről, de addig is, ilyen volt:
Nem rossz, de csak egy vázlat.
Most meg ilyen lett:
Bizonyos előnyei annak is akadnak, ha az ember a hörcsögöcskék és bütykészek családjába tartozik: új és célzott beszerzés, amit direkt ebbe a szobába szántam, mindösszesen csak néhány kartondoboz volt meg a zöld-kék csíkos csomagolópapír (a lámpaernyőn meg az első fotó dobozának tetején). Minden más a lakásban és pincében itt-ott csellengő holmikból meg kézműves tevékenységem különböző eredményeiből állt össze. Az ágy fölötti sokrekeszes polc például a Repülő Kutató fiúszobájában volt még középiskolás korában, szóval képzelhetitek.
A szobát a vendég már birtokba vette: használta a filceket meg az akvarellfestéket, most meg már ott alszik benne egy másfél méter hosszú sárkányt ölelgetve, szóval egyelőre minden szép és jó.
A többit meg majd meglássuk.
Eská 5/40 – BuciJégimaci
Miután a rókával megesett az a baleset, hogy jegesmedvének nézték, nyilvánvalóan meg kellett próbálnom azt is, vajon tudok-e csinálni jégimacit ugyanazzal a sablonnal.
Nos, azt hiszem, ez eléggé jegesmedvének néz ki.
A róka sablonjához képest annyi különbség van, hogy a füleket meg lábakat szélesebbre szabtam, mint a rókánál, a fejre meg nem szabtam ki külön pofarészt. A lábakat tappanccsal láttam el, az első kettőre hímzőcérnával karmokat is varrtam (már az összeállítás és kitömés után),
a füleket pedig összehúztam így, ni.
Az orrot ezúttal háromszög formájúra és nagyobbra formáltam – ne kérdezzétek meg, hogyan, mert nem tudom elmondani. Kézbe vettem egy kétujjnyi formátlan fekete polárdarabot, aztán addig hajtogattam-varrogattam, amíg ilyen lett.
A szemeket kék hímzőcérnával varrtam fel, a lábakat pedig úgy, hogy az elsőket a tappancsokkal lefelé rögzítettem, a hátsókat meg tappanccsal felfelé (ehhez az utóbbihoz görgessetek le az utolsó képhez).
A róka nagy lombos farka helyett kicsi gombócfarkat csináltam ugyanazzal a módszerrel, mint a róka orrát,
aztán az összeállítás-tömögetés-levarrogatás után rögzítettem a test hátsó varrásvonalán.
Na vajon mi lesz a következő…
Eská 5/39 – BuciRóka
(Édesjóistenem, ez nem lesz könnyű.)
Soha a büdös életben nem csináltam még ennyire bonyolult dolognak receptet, olyan is lesz. Menet közben alig fotóztam valamit, szóval egy csomó mindent csak szóban tudok prezentálni. Mielőtt viszont teljesen kétségbe esnénk, tessék visszaolvasni ezt, ezt, ezt meg ezt, ebben a sorrendben. Az sokat segít. (A szófosásokat tessék nyugodtan kikerülni, és csak a lényegre koncentrálni, főként a képekre.)
Buci Bigyó, a hal után vérszemet kaptam, hogy lássuk, hová kisbencézhetem tovább a cuccot. Nyilván nekem csökkent értelműnek egyből valami piszok nehezet kellett beválasztanom, próbáljuk meg, hogyan csinálhatnánk rókát. Nos, a végeredmény ugyan olyan lett, mint ami egy pokélabdából jött ki, hogy aztán lenyelje az inkriminált pokélabdát, de a Repülő Kutató azonnal rókaként azonosította be, úgyhogy mégiscsak tudhatok valamit. Ha mást nem, férjet választani.
Mindenekelőtt: itt vannak a darabok, amelyekből csináltam, varrásráhagyással együtt ábrázolva. (A kép kattintásra megnő, a lehető legnagyobbra, amit csinálni tudtam.)
A Menagerie eredeti készletéből megmaradt elemek: a fej, valamint a külső és a belső fül. Az összes többit én csapkodtam össze.
Ami szükséges hozzá:
- fehér, rozsdaszínű és fekete maradék poláranyag
- tömőanyag (nálam ez általában semmiresejó polárficniket jelent, de ha profin akartok dolgozni, lehet kapni méter- és rövidáruboltokban tömővattát)
- két kis fekete gomb (vagy készen kapható beilleszthető állatszem)
- a súlyozópárnácskához maradék trikotázsanyag + valami súlyosabb töltelék (nálam lencse, de ha olyan gyereknek csinálnátok, aki kiviszi az udvarra, aztán ottfelejti az esőben, inkább valami olyat kéne választani, ami nem csírázik ki végül)
- kevés barna osztott hímzőcérna, és kevés zöld coton perlé hímzőcérna (ez utóbbi nem kell, ha beilleszthető állatszemet használtok)
- varrógép és varrótű
- olló
- fehér, rozsdaszínű és fekete varrócérna
A fenti ábrán látható elemek alapján a következőket szabtam ki:
- fej, rozsdaszínű polár, 2×
- pofa, fehér polár, 2×
- külső fül, rozsdaszínű polár, 2×
- belső fül, fekete polár, 2×
- láb, fekete polár, 8×
- test, rozsdaszínű polár, 2×
- has, fehér polár, 1×
- farok felső része, rozsdaszínű polár, 2×
- farok alsó része, fehér polár, 2×
Ne feledkezzetek meg a súlyozópárnácskáról sem: a has szabásmintája varrásráhagyás nélkül, vékonyabb trikotázsból 2×. Megtöltve, levarrva, félretéve.
A rókához előbb a fehér pofarészeket varrtam fel fehér cérnával, cikcakkal a rozsdaszínű fejrészekre, majd a fehér alól kivágtam a varrásvonal mellett a rozsdaszínű anyagot, így:
Rozsdaszínű cérnával összevarrtam a fej két darabját, összevarrtam a test két darabját is, aztán elkészítettem a mosómaci receptje alapján a füleket, és szintén annak a receptje alapján beillesztettem a test meg a fej darabja közé, és színt színre fordítva összevarrtam az egészet. A számomra szimpatikus helyre felvarrtam zöld hímzőcérnával a kis fekete gombszemeket, majd szintén a mosómaci receptjének megfelelően elkészítettem kis fekete polárköröcskéből az orrot, és felvarrtam arra a pontra, ahol a fej rozsdaszínű része csúcsba fut össze.
A továbbiakban szintén a mosómaci receptje alapján felhímeztem a szájat, majd összevarrtam-kitömtem a lábakat, és az első kettőt rávarrtam a fejrészre, így:
Ezután varrtam fel a hasat, hátul nyitva hagyva a tömőnyílást.
Azon a nyíláson keresztül fordítottam ki a bucit, aztán szintén azon a nyíláson a két hátsó lábat rávarrtam a hasrészre. Erre most jó lenne egy fotó, de nincs. Olyasformán tessék elképzelni, mint az első lábak felvarrását, de nem a róka felső, hanem alsó részére kell hogy kerüljön. Felülre ugyanis a farok kerül. Ez:
Kifordít, megtöm, nyitott végét levarrja. Ezután kell felvarrni a testre a tömőanyagnak szánt nyílásnál.
Ezen az egyetlen nyíláson át kell beügyeskedni a súlyozópárnácskát, aztán a tömőanyagot is. Sajna még nem találtam olyan módszert, amivel géppel is be lehetne fejezni a melót; ezen a ponton kézzel, láthatatlan öltéssel zártam le a róka végét.
Elölről meg így néz ki. Bucika, tessék szépen mosolyogni.
Na még egyet, másik szögből:
Ha bármi kérdésetek van, ne fogjátok vissza magatokat.
Eská 5/38 – Hosszú lábú pipik jótékonykodni indulnak
Varrtam egy ilyen párnát.
Ha madárkás párnát + napi jócselekedetet szeretnétek, itt a lehetőség…
5/302 – Debts are off this year
Ez nyilván nem egészen így igaz, lesz itt még ezen nyáron a szőlőn meg lágy kenyéren kívül papírokkal vacakolás is épp elég, de ami a 2017/18-as tanévet illeti, az bizony le lett zárva, mint a parancsolat, még a kulcsát is eldobtam.
A vakációm első napja általában azzal a tanácstalan téblábolással telik, hogy hát-akkor-meg-most-mit-csináljunk, és ezúttal sincs igazán másként. Figyelemelterelésül viszont a fejemnek most más dolgokkal is meg kell küzdenie: a robbantott hajam vonaláig (tegnap csúful bedauerolt az eső) fáj, mint a fene, azon alul meg elcsömöszölte a takny. Ennyi év után már meggyőződésemmé vált, hogy ez is a tanárság része: nyomod az ipart összecsuklásig, és a szervezeted hűségesen asszisztál hozzá, de aztán az első vakáció-forma napon körülnéz, és elkurjantja magát, hogy “hejhó, most már szabad a pálya!”, te meg ott maradsz elcsömöszölt fejjel, és műsoros papírzsepik szegélyezik utadat.
Közben az eső is meglehetősen vigasztalanul esik, de nem baj, jól van ez így. Ilyen nap is kell néha. Fejfájónap, feltöltőnap, loncsos kardigánok, bögre teák, papírzsepik meg harmonikázó zoknik napja. Ma itthon maradok, adjusztálgatom magamat meg a lakást, várom a postást (a húgomnak rendeltem nagy és vastag és okos zenetörténet-könyveket), fésülgetem a cicákat, és listákat gyártok. Ó, mennyi csodálatos tervem van, és milyen vidáman fogom belevetni magam ezekbe!
De még nem ma.
Intermezzó – Párnahuzat-szatyrok dicsérete 2.
Hadd elevenítem fel kalandos életem legutóbbi nagy expedíciójának első részét, eztet itt, ni. (Szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy akkora feneket kerítek annak a napnak, amikor elmentem himmihummit meg laptopot venni, mintha Peruba utaztam volna el teherhajón ötven részeg máltai matrózzal, hogy megmásszam a Macsupicsut. Ez, asszem, sok mindent elmond arról, milyen izgalmas életem van.)
A történet fonalát ott vesszük fel, ahol már a vállamon volt a párnahuzat-szatyor, benne pedig a mellékelt ábrán 1-11 közötti számmal ellátott itemek.
Valójában innen már Grisette (16) felé indultam, de persze nem úsztuk meg ilyen-olyan vargabetűk nélkül. Grisette a Teréz körúton várt rám, melyet villamospótló busszal közelítettem meg, az penig a Blahától indult. Szépen eltotyogtam a Blaháig, felültem a pótlóbuszra, eldöcögtem a Király utcáig, majd ráfordultam a célegyenesre.
A célegyenes előtt sajna ott van a megbolondulós méterárubolt-hálózat egyik eleme, melyet én túl jól ismerek. Favoritom ugyan a Vámház körúti üzletük, de ez is gyakrabban “utamba esik”, mint szeretném. (Egy frászt esik utamba. Kerülőbe esik. Viszont nincs olyan kerülő, amit ne tenne meg egy méteráru-hörcsög, akinek békáká bérlete is van.) Ezúttal nem csak érdeklődőbe indultam, hanem nagyon elszánt terveim is vannak, és ehhez kellett az ő segítségük.
Mint ezt nyilván tudjátok, én igen szeretek papagájsegg színekbe öltözni, és mindig erős értetlenséggel nézem, ha valaki elsősorban úgynevezett semleges és feltűnésmentes színű holmikat preferál. Például a húgom, aki amúgy egy pici kis energiabomba, és kettőnk közül valójában neki kéne pipirosra festenie a haját. Ő ezzel szemben a mindkettőnkre jellemző eredeti seszínszőke helyett egy épp-csak-kicsit-más seszínszőke árnyalatot hord, garderobe-jában pedig jelentősen dominálnak a sáros krumpli, tehéntrágya és banáncefrés bébifos meg rothadt meggy színű holmik a korhadt őszi avar elbűvölő árnyalatai. Na most én fejembe vettem, hogy ruhákat fogok varrni neki, és ehhez kerestem anyagot. Találtam is egy olyat, ami neki valószínűleg tetszeni fog (12), merthogy pont olyan színe van, mint Giggü pelenkájának a fosókaszilvás puliszka után kellemes, diszkrét mogyorószín trikotázs, őszre tökéletes lesz. Vettem is belőle hirtelen három méternyit. (3, buksza, pénz, katonatiszt.)
A mirabellás bébifos mogyoró színű trikotázs már épp elég lehetett volna, de akkor azt mondta nekem a polcról valami, hogy “hellóóóó” (13). Belőle sajna összesen csak 1,60 méter volt a tekercsen, és én el is vittem magammal mindet, de mint a szél, mert azt mondtam, hogy nekem ez kell. Nekem. Személyesen. Egy pillanatra ugyan nagylelkűségi rohamomban ara gondoltam, hogy van nekem összesen öt unokahugicám, akik valószínűleg szintén sipákolós-boldog repülőrajtot vennének erre az anyagra, és végül is kettőnek kijönne belőle ruha, na jó, akár háromnak is egy-egy szoknya, sőt, mind az ötnek kijönne egy-egy ujjatlan pólócska, de aztán azt mondtam a nagylelkűségi rohamban szenvedő énemnek, hogy kuss, ez az enyimé. Még nem tudom, persze, mit varrok belőle, egyelőre simogatom néha, és ábrándozom fölötte kicsit.
Aztán berobogtam a számítógép-üzletbe, kicsaptam a pultra az előjegyzési naptáramat (14), amibe bele volt vakarva a komplett kódja annak az izének, amit én épp akartam, és megvettem Grisette-et (16). Ez se ment akadály nélkül, mert Charles Edward David fele súlya aranyban, amit a javítóban fizettem ki, épp elég volt ahhoz, hogy a terminál visszadobja a bankkártyámat fizetéskor, mivelhogy ez így együtt túllépte a beállított vásárlási limitet. Mivel nekem egy rendkívül ostoba telefonom van (15), nuku internet meg ezáltal internetbank meg effélék, ezután következett némi futkosás levágott fejű csirkék módjára két bankfiókig, melyek mindketten zárva valának, és Grisette majdnem ott maradt persille-t árulni a bótban, de aztán szerencsémre eszembe jutott, hogy minden másra ott a Mastercard. Azt a kártyát én utoljára másfél éve használtam, úgyhogy nem volt arra semmi garancia, eszembe jut-e a pinkód, de igen. (3. Megint.) Úgy vonultam el a boltból, mint Montgomery, a tobruki győztes (ez egy idézet a Táncórák idősebbeknek és haladóknakból), Grisette a táskámban, sálálá.
Villamospótló busz, villamos (az Oktogontól már járt), metró, majd a Lehel tértől metrópótló busz. Az hálistennek meglehetősen üres volt, így kiboríthattam a mellettem lévő ülésre az 1 és 16 közötti itemeket, hogy megkeressem a táska (9) alján azt az USB-kábelt (17), ami következő állomásomhoz kellett nekem a dunaplázás nagy kütyüboltban. A képek, amelyekkel megörvendeztetem olvasóimat, egy Panasonic Lumix DMCtökömtudjahányas gépből jönnek, Grisette viszont nem rendelkezik az oldalán olyan lyukkal, amibe be tudnám dugni a fényzőgép memóriakártyáját. (Mi az, hogy nincs lyuk! Hely sincs egy akkora lyuknak. Ez tényleg egy minidög.) Ennélfogva ez az USB-kábel az egyetlen kapcsolatom Grisette és a fotómasina között, és ez tényleg egy tök fura USB-kábel, eddig még nem találtam semmiféle kütyüboltban hozzá hasonlót. Hát bizony most is csak úgy, hogy egy komplett gyűjteményt meg kellett vennem (3, dettó), azon a bigyón (18) hatféle csatlakozó van. A Repülő Kutató azóta el is vitte utazni, merthogy ugye útikütyünek kiváló az ilyesmi. Remélem, működik.
Innentől kezdve már csak egy féllityis üveg vizet vettem (3, 19), mert úgy futottam el reggel, hogy nem volt benne a táskámban az utántöltős kulacsocska, és addigra már száraz volt a szám, mint a Szahara. Amíg a buszomra vártam, le is nyeltem a víz felét.
Hát ez volt az a nap, amikor erős bizonyítékot nyert a párnahuzatból varrt szatyrok létjogosultsága. Nem is hittem volna, ennyi mindent bele tudok gyömöszölni. Asszem, varrok még párat.
(Szerk., másnap) Mivel a hozzászólásokban erős igény mutatkozott arra, hogy az anyagokról nagyobb képet is prezentáljak, tessék. Kéretik figyelembe venni, hogy reggel hat óra van.
5/297 – Grisette
Nem én, ő:
Az új családtag. Igen, ő volt abban a dobozban (16). A neve pedig azért lett Grisette, mert szürke, ráadásul kicsi és csinos. Mér, minek hívjam, Jenőnek?… Na ugye.
Persze ha fellapoztok valamilyen lexikont (tételezzük fel, hogy lustaságból éppen ezt), a grisette-hez az alábbi magyarázat valamelyik verzióját találjátok meg: “keze munkájából élő, független, kissé könnyűvérű (elsősorban párizsi) lány, pl. varrólány, divatárus lány, gyári rnunkásnő stb. (a. m. szürkécske)”. Majdnem ugyanezzel a magyarázattal találkoztam annó az egyik Balzac-novella lábjegyzetében, és már akkor is voltam olyan szemétláda, hogy elképzeljem, hogyan szülte meg a fordító. Eltartott kisujjal beleivott a tilleulbe, letette a porceláncsészécskét a csipketerítőcskére, aztán megpróbált kitojni egy olyan mondatot, ami azt fogja jelenteni az olvasó számára, hogy “hááát, nem egészen főállásban kurva a kis parizer ribizli, de azért teccikérteni”.
Grisette nem egészen főállásban fog az én szórakoztatásomra létezni, és esetenként igen keményen kell melóznia, de azért minden bizonnyal többet nézek majd vele YouTube-videókat, mint amilyen mértékben disszertációt gyártok rajta. (Erre azért ne vegyünk mérget, én már írtam komplett regényt egy ugyanekkora, 10.1 colos kisizén.) A függetlenségét viszont feladhatja szegénykém, igen sokat fogom hurcolni magammal mindenfelé, ráadásul az én gépparkomat rendszerint porral és macskaszőrrel és még mivel nem lepi be a velem töltött idő.
Megyek is, megmutatom Grisette-nek a Bűnök Barlangját, amíg felbugyog az öregtészta, aztán végignézheti azt is, hogyan kell ticinói kenyérkéket sütni.
Én természetesen nem vagyok szürke, csak nyomokban. Viszont piszkosul fázom. Arra például egyáltalán nem számítottam, hogy nyafogóruhában és sálkendőben fogom ünnepelni Szent Iván napját.
Intermezzó – Párnahuzat-szatyrok dicsérete 1.
(Egy ültünkben nem ússzuk meg, no.)
Tegnap kilenckor eldöngettem hazulról, és kettőkor estem be az ajtón ezzel a csomaggal itt ni:
Emlékeztek a párnahuzatból varrott szatyorra, nemdebár, amiről azt mondtam, hogy jól hurcolható meg pakolható. Na hát én ugyan eddig is hurcoltam meg pakoltam őtet, de tegnap tényleg bebizonyította, mire képes.
Merthogy ennyi minden volt benne, ni.
A jobb felső sarokból a bal alsóig haladvást egészen pontosan követhető a székesfőfaluban végigtalpalt napom narratívája, de nemcsak. Pluszban még ott a múlt, a jelen és a jövő baklövéseinek és terveinek összessége is. Álmok és balfékségek, önzés és önzetlenség, emlékek meg ambíciók. Több minden van ezen a kis csergeszőnyegen, mit képzelmetek képzelmegni képes, Horatio, és nyilván nem várhatom el tőletek, hogy kitalálgassátok mindennek az okát meg okozatát, de hát azért vagyok itt, hogy felemeljem pennámat, és elmeséljem, akár akarjátok ti ezt, akár nem.
Kis segítségül itt van nektek egynihány szám is a folyamatábra sikeresebb követéséhez. (Nem kritizál. Fél órámba telt felpakolni. Az Irfanview nekem éppen elég okos meg kézreeső, több nem is kell, kivéve amikor “insert text”. Na az szopás.) Kattintásra amúgy nő egy kicsit, ha az kéne.
Az expedíció azzal kezdődött, hogy felöltöztettem Charles Edward Davidet (not pictured) a bugyijába (1), mellécsaptam a pórázát (2), és eldöngettem vele a zárvaházba. A javítóban egy fiatalember fogadott, aki idén éppen annyi napot láthatott, mint én. Ha csak félig akarom magam ufónak érezni a hóka bőrömmel, számítógépet javíttatni megyek, az mindig megnyugtat. Mindenesetre a gépek tudója némi hitetlenkedéssel hallgatta végig az elvetemült gyermek rémtetteit, de én nem inogtam meg. A számítógép-javítókban rendszerint éppen ezzel az arckifejezéssel szokták végighallgatni, amint én előadom a “madárka, madárka, csácsogó madárka” kezdetű népdal éppen aktuális verzióját (vö. “visszajő tavaszra, ha tavaszra nem jő, akkor sohasem jő”, avagy “háát, van úgy, hogy már akkor lefagy, amikor beindítom, van, amikor még megvárja a bejelentkezést, van, hogy a böngésző megnyitása után, és még olyan is van, hogy vár fél órát vele, de végül így is, úgy is lefagy”.) Hitetlenkedése némileg csökkent, amikor egy olyan vírust talált rajta, amilyet még sosem látott, és ami képes volt átbújni az Avast meg a Malwarebytes védelmén. Én mindeközben megpróbáltam olyan laza arccal ácsorogni, mint aki igazán egzotikus pornót néz, és onnan kap a gépe ilyen szexuális úton terjedő betegségeket. (Charles Edward David, te kis moral insanity. Mi a tököt csinálsz te a hátam mögött?)
Summa summárum, a gépet befogadták lobotómiára és elektrosokk-terápiára, ismételten kiütni az eszét a tokjából. Én érzelmes búcsút vettem tőle (“Fijam, ez az utolsó dobásod, ha ezentúl is zelegórkodsz, beadlak a dologházba vagy Faginhoz zsebmetszést tanulni, de nem vagyok hajlandó a súlyodat rádkölteni aranyban”), aztán elővettem bukszámat (3 – ez még gyakran elő fog fordulni a történet során), és fizettem, mint a katonatiszt. Charles Edward David fele súlyát aranyban, természetesen. A bugyiját meg a pórázát visszaadták, én begyűrtem azokat a táskámba (9, de várjátok ki a végét), majd kicsámpáztam az ajtón.
Ekkor voltam az Astoriánál, ahová a metrópótló busszal jutottam el Újpest-Városkaputól. Az még hagyján, hogy lassan már a pótlóbuszoknak is pótlóbuszai vannak, de a Károly körúton egy komplett kócsagtollas rezesbanda (wtf) vonult végig, mögöttük lengyel zászlócskákat lengető (wtf) díszbe cuccolt nyugdíjasokkal (wtf). Nyilván az úttesten, hol másutt. Gondoltam, azzal teszem magamnak a legjobb jót, ha felfelé menekülök a Rákóczi úton, végül is a következő expedíciós állomásom az Oktogon mellett van, hajrá.
A nap gyönyörűen sütött, bár olyan hideg volt, hogy a Tóték lovának lefagytak a szarvai, viszont mire feltettem volna a napszemüvegemet (10), megpillanték balfelül egy százforintos boltot, amitől enyhe nosztalgia fogott el. Egészen konkrétan Regensburgra gondoltam két évvel ezelőttről, ott is hasonló időjárás vala, és ott is kikötöttem egyszer egy százforintos boltban, a Repülő Kutató ideiglenes lakását csinosítandó. Az elmúlt időszakban erős célul tűztem ki magamnak a terasz csinosítását, ezért bementem a százforintos boltba, és vettem mécsestartókat (4), abból sosincs elég. Reggel vásároltam egy cserép oregánót a piacon, és az még mindig pucéran kuksolt, kaspó is kell (5). Óóó, nosztalgiavasút, a Repülő Kutatónak vettem Regensburgban jégkocka/miniakkukat, azóta is használja, kéne még néhány (6). A teraszcsinosításhoz már a múltkor agnoszkáltam a pincében pár doboz olajfestéket, köztük azokat is, amelyek a fürdőszobafestésből maradtak, úgyhogy vettem hozzájuk ecseteket (7). Mindent összevéve kellő alapossággal kidühöngtem magam olyan holmik vásárlásával, amelyek az “egyszer kelljen, s jó, ha van” kategóriába tartoznak. A fonalakat (8) nem tudom megmagyarázni, az tényleg impulzusvásárlás volt, annyi szép horgolt holmival találkoztam az utóbbi időben az interneteken. A remény hal meg utoljára, nemde.
Buksza (3), fizetés, kifelé. Ekkorra már az összes eddig bemutatott holmi ott ült a táskámban (9), és halványan ugyan felrémlett bennem, hogy akár elő is vehetném a párnahuzat-szatyrot, de úgy gondoltam, ej-ráérünk-arra-még. Vonultam tovább a Rákóczin, és erre egy újabb nosztalgiavonat jött velem szembe, közel-keleti fűszerek és miegymások boltja jóvoltából, ah, Regensburg, úgyhogy oda is bementem. Egy kisüveg gránátalma-sziruppal jöttem ki (11, “Ramadáni akció!”), azt is begyömöszöltem a táskába (9), és táncos léptekkel vonultam tovább a Blaha felé.
És akkor, putty, a táskának leszakadt a szíja.
Annyira amúgy nem lepett meg a dolog. Ezt a táskát én még 1996-ban turkáltam, és egyszer már leszakadt a szíja (2002-3-4-ben talán? mindenre nem emlékezhetem én se). Akkor ugyan gondosan visszavarrtam, de hát semmi se tart örökké. Na de a tartalom! A mécsestartók! (4) És főként a gránátalmaszirup!!! (11) Nyilván nem tudok elegendő szuszpansszal mesélni erről, mert mint fent láthatjátok, minden megúszta, de hát akkor is, gondoljatok bele abba, hogyan festett volna, ha a gránátalmaszirup végigcuppogja az egész mindenséget.
Miután felszedtem a táskát, és semmi sem csörgött meg folyókázott benne, gyorsan hálát adtam Szent Kristófnak, aki az utazók védőszentje, majd előkotortam a párnahuzat-szatyrot, kibontottam, belezuttyantottam az egész miskulanciát, és továbbindultam a Blaha felé azzal, hogy “na, ma sem veszek lottót, egy egész havi szerencsémet elhasználtam az imént”.
Pedig akkor még nem is sejtettem, hogy.
(Folyt. köv. Most kenyeret kell sütnöm.)
Intermezzó – Vendéglátás mifelénk
Renoválnom kell a fejemen a pipirost, addig se mondjátok, hogy tartalom nélkül hagyom így reggeliben az olvasóimat.
Igen, ez volt tegnap a terüljasztalkám. Igen, tudom, egy disznó vagyok, pláne ha a hétfő reggelt is belekalkuláljuk.
Eská 5/33 – Merényletek az archívumból
Mielőtt megjött Atilláné, jómagam is megpróbálkoztam egy kicsiny tatárdúlással, melynek következtében egy rég nem piszkált dobozból előkerült két fotó a 2000-as évek legelejéről, de legkésőbb 2003-ból. Igen, azokból az időkből, amikor még varrtam patchworköt. Például abroszt. Kettőt is. Megbízásba ment, és még pénzt is kaptam érte, már nem emlékszem, mennyit. Valószínűleg nem volt túl sok, de nem is azért csináltam, hanem hogy lássam, tudok-e én ilyet.
Nos, tessék eldönteni.
Közben a muszikák átváltottak az embergyilkos tekintetből a “jaj, puha tappancsomra, az a porszívó engem MEGESZ!” tekintetre, lásd alant.
5/278 – Mérgezett egér
Jajdenemszeretem nap lesz ez a mai, két értekezettel meg vizsgáztatással meg a szakdolgozati bírálatok utolsó rúgásaival. Ráadásul nyüvesen hosszú is lesz: ötkor ér véget a vizsga, én meg még utána lóhalálában átszáguldok a kies Strigoniumon, hogy elkapjam a 800-as buszt, ami befuvaroz a székesfőfaluba találkozni a barátnőimmel, mert ezt a partit is már háromszor halasztottuk el, radai rosseb.
Akkor ehhez legalább felrétegeztem magam cifrán, és magamra kentem egy csomó ötvenes faktorszámú izét. Még fésülködtem is, de ez, mint várható volt, vajmi kevéssé látszik.
A nyakamban a bügyüt még születésnapomra kaptam anyámtól, de most vettem fel először. Szépen állunk.
