A gugli szerint ma van az őszi napéjegyenlőség, és ehhez mellékelt egy olyan dudlit is, amin cuki sárga ginkgólevelek vannak, hintázó manócska meg egy izé, ami egy levélkupacból pislog kifelé. Kicsit én is úgy érzem magam, mint ez az izé, a mai nap kétszer kezdődött el eddig, és még ki tudja, mi lesz belőle. Setét hajnalban ébredtem, nekiláttam pörögni, tésztakelesztés, ruhamosás, aztán átmenetileg kiájultam, amikor éppen nem volt semmi álamügy fojóba, az egyik kelt, a másik mosódott, szundi. Ez alatt sok színes hülyeséget álmodtam össze: a kilencvenes években Párizsában voltam méripoppinsz, a kölök szobájában egy plafonig érő műanyag T-rex volt a fő dekoráció, a mancsikáit és megnyerő mosolyát a kiságy fölé lógatva, én meg hiába magyaráztam a szülőknek, hogy a kicsi még csak kétéves, és totál be van szarva ettől a dögtől. Úgyhogy bánatomban elmentem gintonikozni a lányszeretőmmel, aki szintén méripoppinsz volt egy hasonló módon agybeteg családnál, és berúgtunk, mint a csacsik, aztán az Au claire de la lune mon ami Pierrot-t énekelve támolyogtam haza, és természetesen felébresztettem szegény gyereket, aki azonnal bőgni kezdett, mint a nádibika, és hol rám nézett rémülten, hol a megnyerően mosolygó T-rexre. Ááááá. Időnként a saját fantáziám is összeesküdözik ellenem, nemhogy a világ. Ezúttal is úgy ébredtem fel, mintha tényleg megittam volna azokat a gintonikokat, alig bírtam kinyitni a szemem, és nem tudtam egyenesen járni, pedig még csak akkor volt háromnegyed hét. Kávé, aztán megint pörgés, zsemlesütés, ruhaszárítás. Huhh.
Mostanra már nagyjából csak a pislogás maradt, pedig még rohadt sok dolgom lenne. A lakás fut, a Bűnök Barlangja egy elhanyagolt disznóól, három lavoárnyi tiszta holmi várja, hogy elpakoljam, és a szekrényekben is ideje végignyomatnom a “hátulsó pár előre fuss”-ot, ha már az idő ilyen hirtelen elősziesedett. (Ne húzd alá, bmeg, te hejesíráselenörző. Igenis van ilyen szó. És ha eddig nem volt, most már van, na bumm.) Mindehhez a tudomány sem hagy békén, az óráimra készülés mellé keddre össze kell ácsolnom egy konferencia-absztraktot, és lövésem sincs, miről akarok majd előadni. Pénteken mégmindehhez Kutatók Éjszakája, és akkor ugyan tudom, miről akarok előadni, de arra is fel kell készülni. Oáá.
Közben meg a Repülő Kutató nevéhez híven még ma elrepül, ezúttal Brüsszelszbe, ahol a bélgázok laknak. A hosszú világgámeneteleknek ugyan lőttek 2023-ig (akkor fejezi be azt a projektet, ami miatt nem tud újabb féléves ösztöndíjakat megcsípni a sárteke túloldalára), de a rövid konferenciázgatások szezonja épp most köszöntött be, úgyhogy megint jöhet az a rész, amikor csak az előjegyzési naptáramból tudom kipuskázni, éppen hová megy.
Hej, szép az élet, ha zajlik. De azért azokat a gintonikokat nem kellett volna meginni, még mindig kómás vagyok.
A mellékelt ábra azt hivatott megjeleníteni, hogy némiképp morci vagyok, a hajam pedig fel van robbanva. Lábam ezúttal sincs, és most azért nem, mert a zoknim színéhez (sőt színeihez) nincs a házban filctoll. Max. ha megvettem volna nyár elején a neonszínű készletet is Filomélának, de akkor azt mondtam, valahol meg kell húzni a határt.
Úgyhogy inkább megmutatom, e. A zoknit.
Ezt a Repülő Kutatótól kaptam szülinapomra, és addig még van ugyan két hét, de ha a fejemre esik egy fél tégla vagy egy T-Rex, nem akarom, hogy az legyen az utolsó gondolatom, “bazz, itt degelek meg életem virágjában, és még a neonszínű macskás zoknimat sem vettem fel”.
Jahahahaj, definitíve nem kellett volna meginni azokat a gintonikokat.
