ajándék kategória bejegyzései

Az előző két bejegyzésben bemutattam, hogyan jutottam el az összevarr-kifordít-megtöm-kibelez-visszafordít-kibont-újrakezdi folyamatán át odáig, hogy a kezemben legyen végre egy használható szabásminta. Ez ni:

A képen már látszik, hogy a sablonok varrásráhagyással együtt készültek, és ott van rajtuk az is, melyik alkatrészt melyik másikhoz kell rögzíteni. Innen már viszonylag könnyen ment minden. Eldöntöttem, hogy ez a hal most zöldes anyagokból készül, aztán elővettem néhány polármaradékot, és elkezdtem kiszabni a következő darabokat:

• 1 db has
• 2 db fej/orca (erre csatlakozik majd az oldaluszony)
• 4 db külső uszony
• 4 db belső uszony
• 2 db test (erre kell rögzíteni majd a hátúszót és a farokuszonyt)
• 2 db hátuszony
• 2 db farokuszony
• 2 db szem

Így ni (a szem nincs a képen):

A színharmónia kedvéért csak négyféle színt használtam: a belső uszonyt és a testet sötétebb zöldből, az orcát és a farkat világosabból, a külső uszonyt és a hátuszonyt pedig a legélénkebb zöldből vágtam ki. A hasat teveszőrszínű polárból szabtam ki, és mivel ücsörgőhalnak szántam őkelmét, a has szabásmintája alapján, de varrásráhagyás nélkül, kivágtam 2 db kört egy kis maradék pólóanyagból.

Igen, ebből készült a súlyozópárnácska. Mint látható, ezt is a három éve lejárt szavatosságú lencsével töltöttem meg, mégpedig így:

Mikor már elegendő lencse volt benne, levarrtam azt a nyílást is, amin át betöltöttem a száraz hüvelyeseket.

A halacska darabjaiból mindenekelőtt az uszonyokat varrtam össze: a visszájáról előbb cikcakkal elszegtem, aztán egyenes öltéssel is megerősítettem. Színükre fordítottam a darabokat, helyrehúzkodtam, aztán a szélüktől fél centire letűztem a farok- és a hátuszonyt, az oldaluszonyokat meg így, ni:

Összevarrtam az orca két felét, aztán rárögzítettem az uszonyokat:

A hát- és farokuszonyt a test két darabjára erősítettem fel külön-külön, majd pedig összevarrtam a két oldalt, a varrásba fogva az uszonyok “nyelét”.

Ezután az orcát és a testet varrtam össze, szintén a varrásba fogva bele a dupla oldaluszonyok “nyelét”, majd kifordítottam. Nédda, egészen halformája van.

A farokuszonyt kicsikét aránytalannak ítéltem a testhez képest, úgyhogy visszafordítottam, kibontottam, beljebb vettem egy centivel. (Majd látni fogjátok a kész Buci Bigyó képen, milyen lett.)

Azt sajna elfelejtettem lefotózni a nagy lendületben, hogyan készült a szem, de könnyen el tudjátok képzelni: egy az eddigieknél világosabb zöld polárból kivágtam két köröcskét, cikcakköltéssel rögzítettem a nekem tetsző helyen, aztán varrtam bele pici fekete gombból szembogarat is.

Ezek után már csak az alját kellett rávarrni,

kifordítani, aztán beleügyeskedni a hátul meghagyott nyíláson a súlyozópárnácskát meg az összes tömőanyagot. (Ha visszagörgettek az első képhez, a has sablonon dupla vonalkákkal jelöltem be, hol legyen ez a kifordító-töltőnyílás.) Megtömtem Buci Bigyót, aztán láthatatlan öltésekkel levarrtam a nyílást.

Éééés, kész.

A szemeket eleve kissé kancsalra terveztem, pont olyanok lettek, mint szerettem volna. A hátuszony talán nagy egy kissé, enyhén úgy fest, mint egy punk taréj, de sebaj, így még viccesebb.

Annak meg különösen örülök, hogy már a vége felé döngetve is képes voltam kibontani és újravarrni a farokuszonyát, így éppen akkora, amekkora passzol hozzá.

Azon viszont nem lepődnék meg nagyon, ha a jövőben Bucikának további testvérei is megjelennének a Bűnök Barlangjában – ha már megvan a módszer meg a szabásminta, egy óra alatt simán összeüthető.

Emlékeztetőül itt az előzmény, most pedig irány a farok meg az uszonyok. Mint látható, itt is a “trial and error” módszerét tartottam célravezetőnek. (És nem szakad rám a plafon, amikor ilyeneket mondok ahelyett, hogy “találomra”.) A folytatás egy részétől megkíméllek titeket, de például ennyiféle uszonyt dobtam össze: kicsit, nagyobbat, letűzöttet meg anélkülit.

Kiválasztottam a két legszimpatikusabbat plusz a legjobban festő hátuszonyt

aztán összevarrtam az egész hóbelevancot.

Anyám. Egy fogantyús kókuszdió, felemás manófülekkel. Hát ezen segíteni kell. Tömőanyag ki, manófüles kókuszdiót kifordítani, fércszedő, kísérlet. Dupla manófüllel.

Hé, ez egészen szimpi. Nekem.

És akkor megpróbálkoztam egy farokuszonnyal.

Nyühh.  Az izé elkezdett semmire sem hasonlítani, de halra aztán már végképp. Jó, felülnézetből szo-szo, de hát nem nézegethetem folyton felülről.

Ezen a ponton mindenki, akinek van egy csepp esze, feladta volna, és még én is úgy döntöttem, szünetet tartok. Úgyhogy elmentem megsütni egy adag ticinói kenyeret, meg kimosni két gépnyi akármit. Három órával később (kenyérkék rácson hűlnek, ruhák szárítón) visszatértem a bűn helyszínére, és nekiláttam újólag kiszedegetni a halból a töltőanyagot. (Ez utóbbi ekkor már az előző kísérletek hulláiból állt össze, mert itt semmi sem megy kárba, ha rajtam múlik.)

Na ekkor volt az, hogy rájöttem, valójában én itt Buci Bigyót próbálom újragyártani hal formájában polárból. Ha esetleg nem emlékeznétek, Buci Bigyó a Családom és egyéb állatfajtákban szerepelt, Gerry csónakja volt, amit Leslie ácsolt össze neki sok káromkodás közepette, és egyáltalán nem volt csónakformája. Leginkább úgy nézett ki, mint egy kövér és elégedett farkatlan macska. Így hát hirtelen elszánsággal lenyisszentém a hasikasablont körformájúra, és ahhoz próbáltam hozzáigazítgatni a többit. A farokuszonyt átszabtam, kisebbre vettem, máshová illesztettem, aztán megint összevarrtam az egész miskulánciát.

Íme, Félfülű Jack. (Minek csináljak neki mindkét oldalon uszonyt, ha úgyis tudom, a másikat hová akarom és milyen formájúra?

Innen már csak véglegesíteni kell a szabásmintát, és kiszabni-megvarrni az igazi, duci, tarka halacskát.

Bagatell.

(Folyt. köv.)

(Muszáj több darabba szednem a bejegyzést, mert hosszú, mint a nyavalya. A komplett folyamatot szeretném bemutatni, nem csak a végeredményt, ez meg sok fecsegéssel jár.)

A legjobb (vagy legalábbis legszórakoztatóbb, még ha nem is feltétlenül leghasznosabb) ötleteim a 880-as buszon támadnak, amikor éppen a munkahelyem felé vagy onnan vissza zötyögök, fülemben zenegépecke, a gondolataim meg vidám vadnyulakhoz hasonlatosan ugrándoznak összevissza. Pénteken például a visszazötyögés közben azon kezdtem törni a fejem, hogyan alakíthatnám át halacskává a mosómaci szabásmintáját. Mikor hazaértem, meg is néztem gyorsan, jó irányba tapogatózom-e. A Menagerie legénységében megtaláltam a bálnát, a bejegyzésben meg egy cápát,  egy bluggyhalat (awww) meg egy meglehetősen generikus tarka halat is. Ez utóbbinak csak a pofikája látszik a képen, és a halhoz linkelt bejegyzésben is csak a száj varrására vannak tippek. (Mely száj iránt persze azonnal elvesztettem az érdeklődést, mikor eljutottam oda, hogy “cipzárvarró talp”. Istenbizony asse tudom, van-e Eriknek olyan – valahol ugyan tartok a Bűnök Barlangjában egy dobozkában néhány bizarr varrógéptalpat, de az nem mind Eriké, Minervának és Primerának is vannak ilyen izéi.*) A komplett Menagerie-ben biztos lenne rá recept, de engem nem abból a fából faragtak, hogy ne akarjam inkább magamtól kitalálni, mennyi a merre, esetleg fordítva.**

Summa summárum: jobban érdekel engem az út, mint a végeredmény, ezt pedig meg kell fizetni, általában idővel, melóval meg verítékkel. Úgyhogy elővettem a mosómaci kinyomtatott szabásmintáját, aztán uccuneki. Ezt a múltkor nem mutattam be, mert akkor éppen ugyan minek, de a kinyomtatott mintákat én nem szeretem kivagdosni, ehelyett inkább szépen átmásolom egy pauszra, és abból vágom ki. Nos, ezúttal is ez volt a mosómacival,

úgyhogy még mindig ott volt nekem a három oldalnyi eredeti. Ebből nekem a fej, a test és a hasika szabásmintájára volt szükségem, melyek közül a két utóbbit akartam átfarigcsálni. Ez első megközelítésben így történt:

és tessék nektek a három “most-már-nekikezdhetünk” darab az eredeti szabásminta nélkül:

Nyilván kell majd még egy halnak oldaluszony, hátuszony meg farok, de azon a folyón akkor úszunk át, ha odaértünk. Addig is két kedvenc szabásminta-kitaláló módszeremet alkalmaztam, melyek valának a “trial and error”, valamint a “reverse engeneering”. Magyarán: “csináljuk addig, amíg végre jó lesz, aztán következtessük vissza, mit is csináltunk tulajdonképpen”.

A kísérletezéshez egy fityingekért vett anyaghibás kekibarna poláranyagot használtam, azért nem fájt a szívem. Összevarrtam a provizórikus szabásminta alapján kivágott darabokat, nyitva hagyva a farokrészt, ahol kifordíthatom. Kifordítottam, kitömtem, megnéztem. Kiszedtem a töltőanyagot, visszafordítottam, bevettem a hosszából-szélességéből, levágtam a fölösleget, aztán megintelölről. Kábé ilyenformán tessék elképzelni a bulit:

A vicces az, hogy amikor úgy döntöttem, ez pont jó lesz így, jobban hasonlított a cucc egy avokádóra vagy kókuszdióra, mint halra.

Semmi gond, tessék kivárni a végét. Merthogy ekkor szétcincoltam a kókuszdiót, a darabkáit meg átvezettem a pauszpapírra. (Eddigre kicsikét meguntam már a csikicsukit, úgyhogy az egyszerűség meg a gyorsabb munka kedvéért varrásráhagyással együtt szabtam ki ezeket.)

Mivel menet közben rájöttem, hogy én igenis afféle kókuszdióhoz hasonlatos duci halacskát szeretnék, a sok összevarrás-szétfejtés-ésatöbbi közben száznyolcvan fokkal elfordítottam a has szabásmintáját, tehát elöl van a vastagabb rész, hátul meg a keskenyebb. A fentiek alapján megint varrtam egy kekiszínű próbadarabot, mert az ördög nem alszik. Ezt speciel nem mutatom be, mert kókuszdióból egy is elég, de látám, hogy jó.

Na, akkor rátérhetünk a farokra meg az uszonyokra.

(folyt. köv.)

* Lábjegyzetben ugyan, de emlékeztetném a nagyérdeműt Minervára és Primerára. Igen, ők is varrógépek. Minervát odaadtam pár éve a húgomnak, akinek éppen nem vala varrógépe. Azt nem tudom, használta-e egyáltalán azóta, de nem lepne meg, ha annyi ideje se lenne, hogy belefűzzön egy spulni cérnát. Primera itthon van, de huzat alatt unatkozik az emeleti folyosón. Szegénykémet eleve csak azért vettem, hogy legyen egy backup varrógép annak a vészforgatókönyvnek az esetére, ha Erik beadja a kulcsot. Erik egyelőre köszöni, jól, és ez remélhetőleg így is marad, Primeráról meg néha letörlöm a port. Úgy évente egyszer.

** Szavamat ne felejtsem, de épp a múltkor gondoltam bele, hogy kutatói attitűdömmel is ugyanez a gond. Ahelyett, hogy szépen lemásolnék valami jól beváltat, inkább én akarok új módszert kitalálni. Ez persze önmagában nem lenne baj, de sajnos azzal jár, hogy sokkal többet kell szopnom az egésszel, mint a jól bevált módszerek adaptálóinak. Pluszban még azt se felejtsük el, hogy ilyen módon se utódja, se boldog őse nem vagyok senkinek, nem tartozom iskolákhoz meg kutatócsoportokhoz meg egyáltalán sehová. A kutatás az én esetemben ritkamód nyomorúságos módon magányos munka, száraz kenyércsücskökön rágódom kis cellámban, míg mások együtt iszogatják a habos kakaót, és egymás vállát lapogatják elismerően. Nem is viszem majd sose sokra. Viszont csak így bírom csinálni, és valószínűleg halálra unnám magam, ha nem így csinálnám. Zárójel bezárva.

Nem én vagyok a legügyesebb hobbivarrónő a világon, a gomblyukazós-cipzárvarrós mizériákról már éppen eleget nyafogtam ehelyt. A legkitartóbb hobbivarrónő sem én vagyok: szeretem a párórás projekteket, amelyek azonnali eredményt adnak. (Kivéve, ha fontos és nemes küldetésről van szó, de akkor is sokat morgok meg nyivácskolok.) A ripsz-ropsz megoldásokhoz vonzódás azt is magával hozza, hogy nagyon szeretek rugalmas anyagokat varrni, főként polárt meg pólóanyagot, azok igen irgalmasan leplezik a szabás-illesztés hanyagságait. Az előírásokat híven követni, hát az sem igazán az én asztalom: itt még nem volt olyan, vajmi egyszerű burda-szabásminta sem, amit ne kisbencéztem volna meg kellő alapossággal, vö. “ránézett a mamája, nem ismert a fiára”. A jól bevált paplan- és nyafogóruha-recept (legújabb példánya itt) eredetileg például, ha jól emlékszem, cipzáras melegítőfelsőnek volt szánva, mielőtt én rátettem mancsikáimat a szabásmintára, és gyökeresen leegyszerűsítettem.  Mindehhez meg ráadásul dicstelen módon fösvény is vagyok, mint általában a mindentgyűjtő hörcsögöcskék: azok a projektek melengetik meg leginkább kicsi hideg szívemet, amelyekhez mindenféle maradékot használhatok, ráadásul – képletesen szólva – a lábam sem kell kitennem hozzájuk a Bűnök Barlangjából. (Amúgy, most komolyan: huszonvalahány év gyűjtőmunkája van ott felstószolva, de lehet, hogy több. A hímzőfonalaim között van olyan is, amit még középiskolás koromban vettem. Ami pedig mások hozzám került gyűjtőmunkáját és munkagyűjteményét illeti, bele sem merek gondolni. Az egyik tamperei turkálós gombcsomagban veritábilis hatvanas évekbeli gombok vannak, a fityingekért vaterázott másfél kiló hímzőcérna gyártója már évtizedek óta lehúzta a rolót, és épp a múlt héten esett fejemre alapanyagként a Repülő Kutató nagymamájának egyik elvásott lepedője, igazi háziszőttes darab igazi kézzel horgolt csipkeszegéllyel. Azzal is kéne kezdeni majd valamit, hogy szavamat ne felejtsem.)

Mindezek után talán könnyen érthető, miért ujjongtam annyira, amikor rátaláltam erre itt – még ha nem is vesszük figyelembe a “milyencuki!” felkiáltást, amit szintén nem lehetett megúszni. Először is: nemcsak ingyér volt, de jól értelmezhető fázisfotókkal is. Másodszor: többé-kevésbé minden alapanyag megvolt hozzá a Bűnök Barlangjában. Harmadszor: poláááár! És negyedszer: kiválóan kisbencézhető szabásmintáról van szó, amit vidáman alakítgathatok összevissza, ha arra szottyan kedvem. (A szabásminta kiötlője amúgy csodálatos kisbencéző maga is: itt lehet megvenni a “Menagerie” komplett gyűjteményének receptkönyvét, ami tizennyolcféle állatkát tartalmaz.)

És négy óra nettó munkával (nem volt lehetőségem egyfolytában megcsinálni, de sebaj) ott ült előttem ez ni.

Fázisfotókat nem mellékelek, a fenti linkben gyönyörűen megvan az összes mozzanat. A kisbencézés persze már ezzel a darabbal elkezdődött: a semekét nem fehér anyagból csináltam, hanem a farkával azonos, kosztűrőbb teveszőrszínből, a karmokat meg egyszerűen kihagytam. Ki is voltak pedig már szabva meg minden, de miután bevarrtam meg kicsipkéztem egyet, nem tetszett nekem, úgyhogy nemes egyszerűséggel mellőztem azokat, slussz. Szemnek pedig (mekkora meglepetés) gombokat varrtam fel, abból úgyis annyi van a Bűnök Barlangjában, mint a ragya.

A fenekében a súlyozós párnácska amúgy nem műanyagtörmelékkel van töltve, hanem két maréknyi száraz lencsével, aminek három éve lejárt a szavatossága, szóval töltőanyagnak még oké, de főzeléknek már nemigen. Apropó töltőanyag: barátunkba belement az összes polárficni, amit madarak töltögetésére szoktam használni, szóval muszáj lesz majd gondoskodnom utánpótlásról, meh.

De hát nem megérte?

Élek a gyanúperrel, hogy ezt a bejegyzést várjátok leginkább, úgyhogy nem várakoztathatom tovább a nagyérdeműt, ugyebár, már múlt vasárnap megvolt az elsőáldozás. A késés egyik oka az, hogy kellett egy kis nyuginyugi, amikor végre megírhatom, a másik meg, hogy kellett engedély Csőrikétől, hogy fellőhessem a blogra az elsőáldozós bálhercegnő fotóit is. Nyuginyugi éppen van, a húgom is felmerült végre húsz kiló eper befőzéséből (félelmetes csaj ez, semmi kétség), és áldását adta Filoméla publikálására. Ami a fotókat illeti, bónusz kiscsajt is kaptok hozzájuk, mert Tosca folyton beledugta vigyori arcikáját a képekbe. Sebaj, ez így még jobb, semmi beállított fotó, csak természetesen.

Na de térjünk vissza a kezdetek kezdeteihez. Amikor két héttel az esemény előtt a Bazi Nagy Lila Tündérruhát rápróbáltam a gyermekre, “elfelejtettem” mellékelni hozzá a kecskebékafarkas hacacát. Öreg koromra roppantul feledékeny lettem, nem vitás. (Az utolsó pillanatban kaptam le a vállfáról, és a hátam mögött gombócba gyűrve passzoltam át a Repülő Kutatónak, aki hirtelen beledugta az utazótáskámba. Igen jó minőségű bűnszövetkezet vagyunk mi ketten.) Kamaszkoromban mondta egy reménytelen szerelmem (nekem akkortájt főleg olyanok voltak), hogy “amit nem látok, abba nem ütközhetem bele”, és ez filosofice igen mélyértelmű kijelentés volt, a kecskebékafarkas hacacát se hiányolta senki. Mint kiderült, a ruha úgy ment fel a leányzóra, mint borsóra a héja, de a családdal folytatott konzultáció eredményeként arra a döntésre jutottunk, hogy jobban fog festeni, ha a felsőrész négy centivel rövidebb lesz a végső darabon. Lemértem azt is, a szoknyarésznek milyen hosszúnak kell lennie ahhoz, hogy Filoméla ne essen hasra a templom lépcsein, ámde épp csak a cipője orra látsszon ki a cuccból, aztán hazajöttünk, hogy a félév vége felé döngetve, takonymanókkal hadakozva megvívjam harcaimat a végső produktummal.

Mindent összevéve roppantul büszke vagyok magamra, hogy ez összejött, egyúttal viszont azt is be kell vallanom, hogy megkönnyebbült sóhajjal tettem le végül a kész darabot, hurrá, Tosca elsőáldozásáig van még négy év, addig új erőre kapok egy következő bálhercegnő ruha megvarrásához. Na de lássuk a medvét.

A rendelés az volt, hogy ne legyen az anyag gleccserfehér, de ne legyen nagyon krémszínű se, ne ríjon ki túlságosan Filoméla a többi leányzó közül. Sikerült is vadásznom egy csodálatosan jó tartású matt szatén anyagot éppen a megfelelő színben. Voálá végeredmény.

Én még életemben nem dolgoztam ilyen drága anyaggal, és a macskákat is roppantul érdekelte, úgyhogy a Bűnök Barlangja szokatlan módon folyvást zárva volt ezalatt a két hét alatt. Kivéve persze azt a keddet, amikor megjött Atilláné kiredvázni összes termeinket a Bűnök Barlangja kivételével, ahonnan összeszedtem a ruha darabjait, és helyükre betelepítettem a macskákat, aztán vissza az egész.

A varrás legnagyobb bibéje az volt, hogy controlfreak nagynéni/hobbivarrónőnek lenni szívás, különben is mit szól Mucsa-Külső-Szentkáta népe, ha elbaszarintom a darabot, úgyhogy a “kétszer mérj, egyszer vágj” alapelv nálam “háromszor mérj, jelöld újra, egyszer vágj sopánkodva, aztán cöccögve nézegesd” változat formájában valósult meg. A legelején még azt is megnéztem az anyag egyik csücskén, mivel tudom a szabásminta-vonalakat külsérelmi nyom nélkül bejelölni, úgyhogy, ha esetleg ilyesmit akartok varrni, előre szólok, hogy a lila Prym illanófilc nem illant el róla, a piros és kék szabóceruza nyomát pedig csak maszatolva lehetett kitörölni. Az egyetlen működő megoldás a fehér szabóceruza volt, úgyhogy az még külön bulit jelentett, mikor a fehéren fehér vonalak nyomán próbáltam összevarrni a szűkítőket a mellrészen plusz annak batisztbélésén.

Ahhoz, hogy mégiscsak lehessen látni, én varrtam a cuccot, a nyakkivágást a szokott módon kivirágocskáztam, miután körbekajtattam a fél világot olyan coton perlé után, ami színében pont azonos a ruhaanyagéval.

Mint látható, a mellrészt muszáj volt gondosan letűznöm  két milliméterrel az ujjavarrás mellett, mert az anyag épp a jó tartása miatt csak mérsékelten akart engedelmeskedni nekem, pedig asszem idén még összesen nem vasaltam annyit, mint ennek a ruhának a varrása közben.

Mondtam már nektek, hogy a cipzárokkal roppant módon hadilábon állok. Na hát még életemben nem sikerült ilyen szépen bevarrnom cipzárt soha semmibe.

Nyilván kézzel történt, hogyan máshogy. A végeredmény tele van olyan megoldásokkal, amelyeket “kézzel varrt, igényes szalonmunka” néven lehetne illetni, bár tulajdonképpen az őszinte változat úgy fest, hogy “túl balfék voltam géppel megoldani”. A bélés kézzel van belevarrva, az alja is kézzel felhajtva (géppel úgy festett volna, mint az ökörhugyozás), de az alábbi megoldásra tényleg büszke vagyok, hogy én csináltam, egyedül:

Igen, a hurokgombolásra gondolok.

Végre kész volt a ruha, háromszázötvenhetedjére is végigmentem rajta a vasalóval, vállfa, huzat, be Emesébe. Addig viszont még mindig tűkön ültem, amíg szombat este meg nem fürdettük az elsőáldozó bálhercegnőt, és bele nem cuppantottuk a ruhába, mert én ugyan tényleg háromszor mértem meg cöccögtem meg minden, de akkor is, ez nem egy rugalmas anyag, mi van, ha túlkicsi vagy túlnagy vagy túlizé. És nem volt sem túlkicsi sem túlnagy sem túlizé, és én valék boldog.

Másnap újólag belerántottuk az ifjú hölgyet a ruhába, harisnyazokni, kiscipő, hajcsatok, gyerünk. Az elsőáldozás a Tecikében volt (imádom Mucsa-Külső-Szentkáta humorát, a Tecike az a Lisieux-i Kis Szent Teréz templom kollokviális neve), és mire megérkeztünk, már ott álldogáltak további elsőáldozós bálhercegnők is, én meg egészen őszintén megijedtem.

Ha emlékeztek még, a húgom részt vett elsőáldozós szülőoktatáson, ahol megnyugtatták őket, nem muszáj kesztyűt venni az ifjú hölgyeknek, és én enyhén reménykedtem abban, hogy ez vicc, de nem, ez a sivár és nyomasztó valóság. A templom előtt fél tucat falusi kismenyasszony álldogált olyan dolgokba öltözve és olyan módon frizírozva, amitől csak azt a kérdést tudtam feltenni, mi a franckarikával tudnak majd ezen felülígérni, amikor tizenöt év múlva az esküvőjükre készülnek? Krinolinok. Magassarkú fehér cipők. Több köbméter gépi csipke, amiről tapasztalatból tudom, hogy úgy szúr, mint a szögesdrót. Kis szaténszütyők. Csipkekesztyűk. Kontyok. Kigyöngyözött kontyok. Kivirágozott kontyok. Kicsillámporozott kontyok. Legalább négy feji konstrukcióról látszott, hogy szegény kiscicák nem úszták meg két-három óra fodrászmunka alatt – istenbizony elaboráltabb frizurák voltak, mint amit én hordtam az esküvőmön, pedig abban is volt huszonöt hajtű meg két kábelkötöző szalag. Ja, meg smink. Kilencéveseknek.

Úgy sajnáltam szegény kipintyölt kismenyasszonyokat, hogy arra nincs kifejezés. Mindeközben meg a mi példányunk ott volt a nagynéni varrta ruhájában, elaborált frizurájában pedig (=megfésültük) négy virágos hajtű, melyeket úgyszintén a fentnevezett nagynéni állított elő készenvett röltexes tüllvirágokból meg kínaibótos csatokból, ötven darab százötven forint. Úgyhogy lehajoltam hozzá, azt mondtam neki teljes őszinteséggel, hogy “te vagy itt a legszebb”, aztán utána néztem, amíg bevonul a Tecikébe.

Az elsőáldozást és a hozzá tartozó misét részben fedje a feledés fátyla. Mi két ötévessel, egy négyévessel és két kétévessel vettünk részt rajta, de hálistennek az oldalajtó mellett ültünk, úgyhogy mikor éppen elromlott bennük a hangerőszabályzó, ki lehetett velük rohanni a Tecike udvarára. (Templomi jojó, így tudnám összefoglalni az eseményeket.) Emellett a papot hallgatva azt fogalmazám meg magamban, hogy erre csak két esetben van magyarázat és bocsánat, az egyik a nemmagyar anyanyelv, a másik meg a sztrók. (Mint később kiderült, “agyi infarktusa” volt. Ja, sztrók. Minden megbocsátva. Elnézést, tiszi.) A másik részét nyilván ne fedje a feledés fátyla, az ünnepi alkalom mellett más ínyencségek is voltak. A diakónus vagy kijabokám (vulgó Robi, az én családom erősen be van ágyazva a lokális katolikus közéletbe) prédikált, és én még sose hallottam templomban a “te vagy létünk alapjának eszkatológiai manifesztációja” kezdetű viccet, de most igen. Fényesen mulattam. A Repülő Kutató is. Lehet, hogy csak mi ketten mulattunk fényesen, de mi nagyon. A húgom gyönyörűségesen elénekelte szólóban az Ave verum corpust, amit én szakmaice is igen értékeltem, képezdész koromban egyszer fél éven kínozott vele minket a kamarakórus vezetője. (Arról azért még meg kell emlékezni, hogy előző este a kölykök, sörök, majonézes vinetés kenyerek és más kellemességek közepette rondószerűen vissza-visszatért a “hol a nyavalyában van a Mozart-kotta?” kérdése is. Mint ez kikövetkeztethető, megkerült.) Az orgonánál penig sógorom, alias Kaktusz ült, úgyhogy a miséről való kivonulás a “járjatok békével” után improvizatív futamokba torkollott erős Gershwin-áthallásokkal, én legalábbis azokat hallottam át belőlük.

Odakint a templom előtt a kismenyasszonyok különböző, úgyszintén roppant elaborált családi fotókba álltak be (volt ott egy família, amelynek tagjai mind egy szálig fekete-pirosba öltöztek, úgy néztek ki, mint egy flamenco-társulat), én meg aszondám Filomélának, most már szabad a játék, egy ruha nem azért van, hogy úgy álljunk benne, mint a faszent. És lőn.

A kölyköknek legalább annyi érzéke van az ilyesmihez, mint a nagynénjüknek, a fotók nagy hányada egy vidám narancssárga kuka mellett készült.

És, mint látható, igen jól érezték magukat, én meg ennél többet nem kívánhatok úgyse.

(Háromnegyed négykor ébredtem arra, hogy nem jut levegő az eldugult fejembe, úgyhogy azóta fentkukurikú. Eszemsemmi, blogoljunk.)

A szombati bejegyzésben már belengettem, hogy micsoda harci feladatot kellett nekem teljesítenem, ojvej. Az internet persze egy kincsesbánya, annyiféle kiparecept van ott, hogy hajaj. Horgolva, kötve, hímezve, varrva, csak bírj választani. Na most, minekutána nyilván nem volt se kedvem, se türelmem, se időm több heti míves munkát belefeccölni a feladatba, valami nagyon-nagyon egyszerűcskét kerestem, és aki keres, az talál. Olyan egyszerű recept lett, mint egy pof.

Kipa hét lépésben, WikiHow. Na én ezt a hét lépést lecsökkentettem ötre, azóta is büszke vagyok magamra. Lássuk, hogyan néztek ki nálam ezek a lépések. (A képek minőségéért előre is elnézést, a varróasztalomon fenemód tűzött a nap, úgyhogy a nyugati fekvésű előszobába hurcoltam ki fotózni a cuccot, ott meg zöld a fal. Meh, ez van.)

1. Mindenekelőtt rárivalltam a Repülő Kutatóra, mutasd-sza a fejed, mekkora sábeszdekli kell rá. Az én fejemen is megmérhettem volna, persze, de nekem akkora fejem van, mint egy hombár, plusz még a piros kóc. A Repülő Kutató egy 50 centi körkerületű kipával lett volna el yol. (Neki is akkora feje van, mint egy hombár.)

2. “Olyan anyagot választasz, ami jólesik.” Muhaha, nem tudjátok ti, mit cselekedtetek ezzel. Nyilván poláranyag lesz, mi lenne más.

3. “Vágj ki egy kört az anyagból.” Ehhez én egy tángyért használtam, mint a mellékelt ábra mutatja.

Amit a WikiHow nem mond, de a 4. lépés ismeretében nélkülözhetetlen feladat: a lemért körkerületnél 5 centivel nagyobbat vágj ki. Ez itt most esetünkben úgy festett, hogy 50+5 centi körkerületű polárpalacsinták álltak előttem.

4. “Vágj ki a palacsintádból egy 5 centis körcikkelyt.” Na, most már teccik érteni megjegyzésemet a 3. lépésnél? Ha nem adjuk előre hozzá a ráhagyást, öt centivel kisebb körkerületű lesz a végeredmény. (Most amúgy kicsit úgy érzem magam, mint Indiana Jones a frigyláda után kajtatva, ha emlékeztek arra a részre, amikor rá kellett biggyeszteni egy botra a helymeghatározó kristályt. A bot hosszával volt ott a suskus, Jahve nagyobb dicsőségére.)

A kör sugarának meghatározásához, mint alább látható, a legegyszerűbb módszer négybe hajtani az anyagot, és megjelölni a csücskét.

5. “Varrd össze a körcikkely után maradt lyukat.” Ezt én varrógéppel, széles cikcakkal oldottam meg úgy, hogy a széleket egymásra csúsztattam. Az elején gombvarró öltés, a végén gombvarró öltés (ez megakadályozza a kibomlást), középen széles cikcakk.

Éééés, kész. A 6. lépést (“Szegd be a kipát”) kihagytam, mert a polár nem foszlik, a 7. lépést (“Dekorálj kedvedre”) szintúgy.

Aztán mi lett a vége, na mi? A kórusbeli férfiak összetanakodának, mint Kőmíves Kelemen kollégái, aztán arra jutottak, hogy a húgomat talán befalazhatnák nem teszik fel a kipákat, mert mi van, ha Mucsa-Külső-Szentkáta műértő közönsége kiröhögi őket miatta. (Kivéve a basszust. A basszus egy igen bátor ember, és olyan pálinkát főz, hogy ihaj.) Mindezt három órával a fellépés előtt.

Azt pedig, hogy a húgom mit szóla ehhez a döntéshez, s tüzet okádott-é vagy sem, tessék megkeresni majd a “Zsidó és majdnem zsidó mesék a 21. századi Káeurópából” gyűjteményben.

Nem szeretném tovább csigázni a nagyérdemű idegeit, egyébként is essünk túl rajta, így talán kevésbé fog fájni.

Mint erről már mesélgetek egy ideje, Filoméla unokahúgomnak elsőáldozása lesz, nekem meg az a feladatom, hogy erre gyártsak neki ruhát. Előkotortam az összes elsőáldozóruhás Burdát, aztán fotókat küldtem a ruhákokról, hogy melyikre óhajtja leadni a rendelést.

Nos, erre. (2006/2, 141. modell)

Na most Filoméla igen okos kislány, de attól még kilencéves ennek minden hozadékával egyetemben. Ergo a választásban minden bizonnyal nem csak azok a dolgok befolyásolták, amelyek például az én esetemben felmerülnének, hogyúgymondjam. Azt például már a kezdetben fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy a ruhával nem jár hátközépig érő ondolált haj és smink sem. (Az a szempillaspirál büntet, nem vitás.) Voltak gyanúim az átlapolós hacacával kapcsolatban is, az mindig kétkedéssel tölt el, amikor ilyen kecsesen markolva kitartják kétfelé, de egye fene, lássuk.

A választásban továbbá valószínűleg nagy szerepet játszott az is, amit a szabásminta nemes egyszerűséggel úgy ír le, hogy “35 db organzavirág”, na meg ez is, ni:

Igen, a lapockáig érő ondolált haj alatti rohadék kis gyöngyházgombokra gondolok.

Azt hiszem, lelőhetem a bús poént: mindezekből a kívánatos elemekből nem lesz semmi, vagy ha igen, nem énáltalam. Gombok helyett végigcipzárt fogok alkalmazni (azt is dérreldúrral, rettentően utálok cipzárt varrni, minden bizonnyal kézzel lesz beapplikálva), az átlapolós hacaca meg mindjárt meglátjátok, hogyan néz ki az én interpretációmban, szóval az is felejtős.

Mielőtt belevágtam volna a drága fehér anyagba, egy próbadarabot szerettem volna összeállítani, amin át lehet vezetni a javítgatásokat. Összekotortam itthonról néhány régóta őrizgetett taftot meg effélét, aztán erisszed. Sok morgás árán és két nap munkájával, de sikerült is legyártani ezt itt ni. Hadd mutatom be a Bazi Nagy Lila Tündérruhát.

Ebbe persze tessék még beleképzelni egy gyereket (A jelzet) meg egy alsószoknyát (B jelzet). Az alábbi ábrán a B jelzet található.

Belül puha trikotázs, kívül egy régen használatlan (és már eredetileg is turkálós) függöny anyaga, gumit bele, kalap.

Eddig elég jól sikerült megúszni a feladatot, bélése persze nincs még az izének, cserébe vannak illesztési problémái csőstül, de hát egyelőre nem tökéletességre törekedtünk, hanem a szabásminta megfejtésére. (Az elején a hajtás előállítási módja pl. a Burda legszebb kriptikus szövegeibe volt belerejtve, ott forgattam összevissza vagy fél órát, mire rájöttem, hogyan műxik.)

A problémák ezután jöttek, mégpedig egészen pontosan az áthajtós hacacával. Én azt megcsináltam. Még sokáig sajnálni fogom a beleölt anyagot.

Jó, nyilván jön bele még egy gyerek (A jelzet) meg egy alsószoknya (B jelzet, illusztrálva ott fent), de akkor sem várhatom el A jelzettől, hogy egész idő alatt kecsesen markolva kitartsa a hacacát, mely most egyelőre úgy fest, hogy Kanga jutott eszembe, aki Bagoly lakásának takarításakor megkérdezte, ugye kidobhatja azokat a kecskebékafarkakat, mire Bagoly felháborodottan közölte, hogy azok az ő spongyái.

35 darab organzavirágot sem valószínű, hogy elő fogok állítani, ez a kettő is fél órát zabált fel,

úgyhogy most kemény tratatívákra készülök az elsőáldozós bálhercegnő ruha szabásmintájával és dekorációival kapcsolatban, drukkoljatok nekem.

Semmi bajom nincs nekem az uniszex gyermekholmikkal, desőt, viszont általában megpróbálom az ajándékozotthoz idomítani az ajándékot, nem pedig fordítva. Nahát amikor egy tizenkét éves focizós-horgászós fiúnak, valamint egy tüll-és-flitter ötéves lánynak* van szülinapja/névnapja/bármije, bizony személyre szabott cuccal érdemes nekifutni, ha van rá annyi idő.

Nekem éppen volt. Három óra. Most légy okos, Domokos.

Mindemellett persze vegyük számításba, hogy a Bűnök Barlangjában mindig van egy csomó alapanyag, sőt, afféle homályos tervekhez is akadnak beszerzések, mint például hogy “egy díszpárna mindig jól jön, ha esetleg ajándék kell, én szívesen varrok díszpárnahuzatot, úgyis itt vagyunk az Ikeában, vegyünk néhány behúzható párnát a legolcsóbból, ugye, Emese hazahozza?” (Hazahozta.) Így hát ezúttal nem volt túl nehéz dolgom: elő az “egyszer kelljen, s jó, ha van” készletből két 40×40 centis párnát, elő néhány alapanyagot, aztán uccuneki.

Mindenekelőtt kivágtam két 42×42 centis négyzetet polárból a párnák színéhez:

aztán elkezdtem rájuk rakosgatni mindenféle ezmegazt. Egyet a lánynak:

(Ezt a párnát a végén, átnyújtáskor az a reakció fogadta, hogy “Ez éppen abból az anyagból van, mint a sapkám!” Nos, mi tagadás. Okos gyerek.)

Egyet meg a fiúnak:

(Az utóbbi esetében abba a szobába szántam a cuccot, amelyben ez a függöny van meg ezek a párnák. Átvételkor azonnal közölte is velem a címzett, hogy rájött, mit csinálok. Ő is okos gyerek.)

Ezek után viszont nemigen van mit részletezni azon, mit csináltam. Felgombostűztem a stratégiailag alkalmasnak talált helyekre a dekoratív firlefancokat, kinek tulipán, kinek kisbolygó, aztán eriszd. A tulipánok esetében előbb felvarrtam a szárakat széles cikcakkal a szivárványszínű effektfonalból, azután pedig egyenes öltéssel a szélüktől pár milliméterre a tulipánokat úgy, hogy a szárak vége a tulipán kelyhe alá kerüljön, voálá:

A fiúpárnánál ezzel szemben előbb a bolygókat varrtam fel a tulipánokéhoz hasonló technikával, aztán utána töltöttem be a réseket a széles cikcakkal levarrt bogyós effektfonallal:

A párnák hátuljára egy régi maradék csíkos vászonból szerkintettem gombbal záródó hátlapot a jól bevált hurokgombolással:

Ééés, kész:

Három óra alatt eljutni ötlettől átnyújtásig – nem is rossz.

* Idén nyáron majdnem hőgutát kapott, de nem akarta semmi áron levenni magáról a földig érő, hosszú ujjú vastag poliészter hercegnőruhát. Ez, azt hiszem, sok mindent elárul.