Tegnap délutánra olyan durrogós-süstörgős fejfájás kapott el, hogy alig láttam a szememmel tőle. Nekem ilyenem kábé évente egyszer szokott lenni, akkor is (tanár vagyok, hejj) valamilyen hétvégére vagy vakációra időzítve, de most pont a munkahetem közepibe sikerült bepuszilnia. Szép. Mink nemigen vagyunk gyógyszerevők, annyira nem, hogy hosszú évekig ez a minikomód volt a gyógyszeres szekrényünk, ni:

(Baloldalt a sarokban Béla látható. Szia, Béla. Régen dolgoztunk már együtt valami hülyeségen, hm.)

Most már a minikomód mellett lévő kosárban is vannak gyógyszerek, de hát nagyrészt olyanok, mint magnézium meg kálcium meg tőzegáfonya-kapszula, szóval olyasmik, amiket az ember szupermarketek polcairól szedeget le aztán hagyja, hogy kibontatlan állapotban lejárjon a szavatosságuk. Mindenesetre itt lakik az Ibubéta is, akinek én több mint hat éve esküdtem örök hűséget Jénában, amikor elmulasztotta a fogafáj állapotot. Azóta meg is ettem Ibubétát vagy húsz szemet, mert ilyenek a kékszemű lányok az én örök hűségeim, és továbbra is ennyire vagyok gyógyszerevő. Tegnap viszont már nem bírtam tovább, úgyhogy hamm, Ibubéta, azki eddig mindig fél órán belül hatott, ezúttal azonban további két órán át láttam még csillagokat a fejfájástól.

Összefoglalólag csak azt tudom mondani, hogy állapotunk továbbra is “pandemic fine”, apa mosdik, anya főz (vagy fordítva), együtt lenni überfasza. A macskák is köszönik, jól.

Csak a hírek ne lennének, ugye.