RSS

5/323 – Nempisztergál

20 Júl

“Imádom, amikor egy terv összejön” – mondott valami effélét Hannibal Smith a szivarja mellől, ahányszor a Szupercsapatnak sikerült valami hajmeresztő hülyeséget végrehajtania. Nos, ha a tegnapi napra nézek, Hannibal Smith piszok elégedett lenne vele, mert egészen pontosan azt sikerült összehozni, amit terveztünk. Nem csináltunk semmit, csak színezők, rajzfilmek, Micimackó meg kézimunka. Ez utóbbit én a magam részéről kettő darab ruhával teljesítettem, melyek 140 centis kishölgyekre voltak optimalizálva, mivel abból van most itt nekünk a házban egy példány, és hülye nagynénik nemigen tudják másként kimutatni a szeretetüket, mint hogy ruhákat varrnak, meg filctollkészleteket és jegesmedvés mesezoknikat vesznek a gyermeknek.

Egy piroskockás nyafogóruha meg egy jó tartású trikotázsból gyártott kötényruha rendel, előtte konzultáltam az alannyal, hogy melyik anyagból milyen hosszban melyik szabásminta alapján, aztán uccuneki. Amióta itt van, már három ruhát varrtam neki, melyekre mind azt mondta, hogy jajdejó, de még nem vette fel egyiket sem, és ez némi kétséggel tölt el arra nézve, mennyire jajdejók ezek a ruhák. Filoméla szerfölött udvarias gyermek, ami (bármilyen meglepő) nem mindig előnyös, Toscára például sokkal jobban lehet alapozni. Ő szemrebbenés nélkül közölte anyámmal a múlt héten, hogy a paradicsomlevese nem olyan finom, mint a másik nagymamáé, majd némi gondolkodás után hozzátette, “különben is olyan hosszú ideje vagy már itt nálunk, hazamehetnél”. Ehhez képest Filoméla szép hosszan nyammog az ételen, és leginkább abból tudjuk megállapítani, mennyire ízlik neki, hogy mit válaszol arra, ha megkérdezzük tőle a tányér felénél, hogy “befejezted már?”. Úgyhogy a ruhákkal kapcsolatban sem tudom, valójában mi a helyzet, és nem is igen akarom pisztergálni a kiskorút. Én most a bolond nagynéni vagyok, akinél nyaral, ergo próbálok minél lazább lenni, és minél kevesebbet pisztergálni. A tanítónői fekete vér persze így is ki-kiüt: ragaszkodom hozzá, hogy szandálban ne másszon szobrot, a teraszajtót mindig csukja be, ha kimegy vagy bejön, és ne mászkáljon bekapcsolt fényképezőgéppel a kezében. (Ez utóbbi fontosságáról egyébként kedden valóban sikerült meggyőzni, a fényképezőgép akkuja ugyanis egyszer csak, hupp, lemerült, és nem lehetett vele többet fotózni, pedig a leányzó éppen egy bokorban guggolt a Kacsakő bisztró mellett, körülötte színesre festett kövek, és még nem fotózta le mindet, ó pech. Na akkor speciel aggódtam is kissé, mert a gép nyitott állapotban merült le végleg, és amíg nem töltöttük újra az akkut, nem tudhattam, nem romlott-e el. Szerencsére ezt megúsztuk.) A kedd volt amúgy az eddigi legpisztergálósabb napunk, aznap volt az is, hogy igazi sztentori hangon üvöltöttem rá a gyermekre, “NE IGYÁL BELE!!!”, amikor a Bütykös pataknak próbált nekifeküdni.

Valójában mindig mindennek van oka és magyarázata, csak nehéz ezeket kihúzni a csemetéből, és minél többet nógatja az ember, annál nehezebb. Ki kell várni, amíg megosztja velünk azt az elképzelését, hogy a gép sokkal hamarabb merül le, ha az ember ki-be kapcsolgatja, aztán szállítani erre a cáfolatot, és voálá, nincs több bekapcsolt géppel mászkálás. Azt is ki kell várni, amíg elmondja, hogy azért akar patakvizet inni, mert otthon nincsenek források meg patakok, csak a Tisza, a könyvekben pedig azt mondják, hogy a forrásokba bele lehet inni, aztán elmagyarázni neki, hogy igen, a patakok valóban tiszta forrásokból jönnek, csak például a Bütykös egy városi patak, amiben azon a ponton, ahol ő bele akart inni, már nem tiszta forrásvíz van, hanem inkább kutyapisi meg motorolaj meg városi szemét. (Fene ezekbe a tananyagokba, a környezetismeret könyvek igazán megemlékezhetnének pusztán csak a nagynénik kedvéért arról, hogy milyen egy városi patak. Elhitetik szegény kölkökkel, hogy a hűs tiszta patakvíz ígymegúgy, aztán én állhatok a töltésen ordítozva, hogy ne igyon bele a Bütykösbe.) Marha nagy szerencsénkre a gyermek előbb-utóbb logikus magyarázatot ad mindenre, csak azt kell kivárni, de az igényei nem Perpéta mostazonnal egyszerű igényei, és nem is verbalizálja őket olyan vehemenciával, mint Tosca, aki valószínűleg már lesikította volna néhányszor a fejünkről a hajat, szóval ez nem mindig könnyű. Riposztozni viszont igen szépen tud, tegnap este például, amikor azt mondtam neki, hogy “na, ma több rajzfilmet néztél, mint összesen azóta, hogy itt vagy”, azt válaszolta, hogy “majdnem annyi rajzfilmet néztem ma, mint amennyit túráztam tegnap”. A fellegvár megmászását valószínűleg nem fogja elfelejteni a Repülő Kutatónak, ami nagyon helyes, a Repülő Kutató amúgy is el van kapatva. (Nem, valójában nincs. Én se felejtek el neki ilyen disznóságokat. Például azt sem, amikor 1999-ben felmászatott a Hradzsinba akkor is, amikor nekem már vér folyt a cipőmbe, mert hiába mondtam neki, nem hitte el, és olyan gyorsan ment előre, hogy csak fent tudtam neki megmutatni.)

Az a gyanúm, a mai nap is emlékezetes lesz túrázás szempontjából, mert ma a skanzent tervezzük meglátogatni, és én ugyan elsősorban arról beszéltem Filomélának felkíváncsításul, hogy kisvasút meg kakasos nyalóka meg mesetekercsek, de a Repülő Kutató fejében valószínűleg az van, hogy “hatvan hektár, nyolc tájegység, jajdesokszép gyalogolnivaló”. Na ezt a kettőt kell nekem valahogyan kiegyensúlyozni, de végül is, Mérleg vagyok, menni fog.

Ha meg nem, mindig ott van segítségül a vodka. Legalábbis azt hiszem, van. Miért éppen az ne lenne ebben a vircsaftban.

Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy még egy vodkánál is nagyobb szükségem lenne egy hajmosásra, desőt egy hajfestésre is. Nyugi, arra is sort kerítünk valamikor, de nem ma, az tuti. A képet is azelőtt lőttem még hirtelenjében, mielőtt felébrednének kétlábú családtagjaim, mert utána piszkosul nem fogok ráérni. Ma reggelre ketten kétféle kenyérfélét rendeltek, szóval képzelhetitek.

 
2 hozzászólás

Szerző: be 2018/07/20 hüvelyk újracucc, eská, nyár

 

2 responses to “5/323 – Nempisztergál

  1. csilla75

    2018/07/20 at 16:16

    Az udvarias gyermekről a sajátjaim jutnak eszembe, akik már óvodás korukban előadták a láthatóan nem ízlő étel első (és egyben utolsó) falatjának elfogyasztása után: Köszönjük szépen, nagyon finom volt.

     
    • mák

      2018/07/20 at 16:18

      Amitől én, bármennyire díjazom a társadalmi együttélés szabályainak betartását, mindig dobok egy hátast… 😀

       

Mondd csak!

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google+ kép

Hozzászólhat a Google+ felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.

 
%d blogger ezt kedveli: