Ma éjjel kétszer sikerült felébrednem: egyszer arra, hogy egy tengerimalac éppen megdöglik a táskámban, másodszor meg arra, hogy holland parasztok rohangálnak fapapucsban a folyosón.

Az első ezek közül a telefonom volt, ami azt közölte, hogy éppen lemerülőben van. Ki van ez találva, kérem, okos emberek dolgoznak a Nokiánál: ha egy döglődő kisállat végső sikolya nem azt a reflexet váltja ki belőled, hogy úristn, vajon hol lehet RöfikeRóbert, esetleg azt, hogy nehogymá összefossa halálában az a dög a luivitonyt, meg sem érdemled, hogy telefonod legyen. Én mindenesetre mindig bepánikolok, amikor meghallom, hogy a telefon elkezd hörögni a táskámban. Nem tudom, milyen és mennyire összetett kísérletek után döntöttek úgy a finn mérnökök, hogy ez a hang lesz a legjobb figyelemfelkeltő eszköz, de gratulálok. Mellékesen azt is kívánom nekik, hogy induljanak agresszív rénszarvasokkal bagzani, de rögtön, ez viszont mellékszál, szóra sem érdemes.

A lényeg, hogy felvakartam magam az ágyról, amikor persze azonnal kiderült, hogy eleve csak a rendelkezésemre álló terület töredékén aludtam, mintegy imbuszkulccsá hajtva. Hogy miért? Hát ezért.

Ez a Poci nevű rafinált kis rüfke, ahányszor úgy dönt, hogy velem alszik, úgy érkezik meg, mint egy pihe, észre sem veszem, aztán egyszer csak hoppá, máris elkobozta az ágyterület felét és a takaró kétharmadát. Ögyes, mondaná Kohn bácsi.

Na de minden hátráltató tényező ellenére sikerült lokalizálnom a telefont, lokalizálnom a töltőt, aztán összedugtam őket, tessék cumizni, és visszahernyóztam Poci mellé. Ekkor volt fél három. Következő ébredésemet már nem tudtam elhelyezni óraügyileg, mert a telefon a töltőn volt, két méterre tőlem, de ekkor történt az, hogy odaki a folyosón holland parasztok kezdtek rohangálni fel-alá, fapapucsban és kurjongatva. Mikor valamelyest magamhoz tértem álmomból (tulajdonképpen hálásnak kéne lennem, hogy felébresztettek, éppen a Kosztolányi Dezső téren voltam bezárva egy mélygarázsba, ahová azért kellett bemenekülnöm, mert hurrikán közelgett, és aztán valaki gondosan rámlakatolta a kócerájt, egy szál spagettipántos semmicske volt rajtam, és halvány fingom se, mikor enged ki onnan valaki, ha egyáltalán, a hangokból ítélve ugyanis éppen lebontotta a hurrikán fél Budapestet), kiderült, hogy nem hollandok és nem fapapucsban, hanem macskák és mezítláb, de az igaz volt, hogy kurjongatnak, és duhajmód nem hagynak engem aludni. Ezúttal viszont úgy döntöttem, hogy toll a fületekbe, cicukáim, fejemre húztam a takarót, és visszaájultam.

Hát így van az, hogy továbbra is nekem van a legizgalmasabban unalmas életem, de ennél több izgalmat nem is nagyon tudnék már elviselni, mert ez után az éjjel után úgy érzem magam, mint akin átment egy úthenger. Többször is.