Egyszer meg fogom számolni, összesen hány tornacipőm van. Egyszer igen. (A jövő héten is venni akarok egyet, pinket, a leborult szivarvégit ennek a világnak.)

A tornacipők vásárlásával egyetlen szabályt szoktam követni, de azt igen hűségesen: nem költök rájuk tíz eurónál többet. Soha.

Na persze soha ne mondd, hogy soha.

Ez itt harmincöt euró volt, leárazva, de azt mondtam, na egyszer engedjünk meg magunknak ilyesmit, aztán akkor visszatérhetünk a kínaibóthoz. Nyilván azóta is szégyellem a pofámat miatta (egy icipicit), ráadásul a honlap azt javasolta, hogy vegyek egy számmal nagyobbat a méretemnél, és persze kiderült, hogy ez meg nagy, viszont már nem lett volna mire visszacserélni, a harmincnyolcasok ugyanis teljesen elfogytak.

Úgyhogy, Isten neki, fakereszt, évi egyszer vagy kétszer felveszem, és egyszer majd belenőnek az unokahugik. Jajj, szegények, mennyi mindent fogok a nyakukba sózni.

*

Most két hétre felfüggesztem a további himmihummi-posztokat, mert más dolgom van, utána pedig majd megkérdezem, igényelitek-e a továbbiakban. Addig meg más új merényletek várhatók, mert én úgyse nyugszom, mint sejthető.