Minden nap más – mindennap más

Mint általában a rokongyerekek és rokonfelnőttek levonulása után szokás, tegnap nagyon csendes és kihalt lett ez a kóceráj. Ez valójában nem túl logikus, Filoméla ugyanis nem volt egy különösebben hangos példány, és elég jól el is foglalta magát minden külső segítség nélkül a saját szobájában a rajzasztalnál meg Micimackóval. Ezzel együtt is ott álltunk mindig ugrásra készen, most meg végre abbahagyhattuk ezt a Kanga-programot.

A lelkemben keletkezett űrt és a napirendemben keletkezett szabadidőt korpuszom restaurálásával tömtem be: hajat mostam, festettem és robbantottam, valamint kilagoztam mind a húsz körmömet. Minderre viszont az édes anyatermészet is úgy gondolta, bedugja a fejét az ajtón, és megnézi, nincs-e túl jó dolgom. A jelek szerint úgy döntött, hogy de, mert aztán hajnali háromnegyed háromkor olyan görcsökkel ébresztett, hogy majdnem leszedtem a falat.

Ma még tart a regenerálóprogram, és a tegnapi űrben újra előszedtem a maradékos zsákocskámat is, újabb polárficni-mentéseken és más merényleteken törvén fejemet. A háttérben már igen szemrehányóan köszörülik torkukat bizonyos foglalkozandó szövegek, de ma még jódolgomat akarok meg azt mondani, hogy sálálálálá, és nem hallgatni rájuk. Úgy legyen.

Most még elvánszorgok péksütiért, aztán itthoncsücsü napot tartok. Az eső is mindjárt leesik, jáj.

Mától megint csak két szőrös családtaggal osztjuk meg palotánkat, a gyermeket hazaviszik szüléi, akik tegnap este pottyantak be mindannyiunk nagy örömére. Úgy feltelt a lakás, amilyet a macskák ritkán látnak, és a szokásos logisztikázásra is sor került, mert ugyebár el kellett valahol altatni az öszves nyájakat. Mivel csak ketten lakunk emberek ebben a nagy hodályban, elvileg ez nem ütközik akadályba, a gyakorlatban viszont a Bűnök Barlangjából el kellett távolítani ezt.

Igen, az ott egy Filoméla, aki éppen megtanulta, hogyan készül a rövidpálca, és annyira belelkesedett tőle, csak Pom Pom meséivel tudtam kicsalogatni, hogy a futonból alvóhelyet varázsolhassak.

A nagy családi egymásra találás amúgy a Dunaparton zajlott, ahová mi azért vittük le a csemetét, mert a) lusták voltunk főzni, ott meg Ister-napok voltak kirakóvásárral meg mindenféle zabálnivalóval b) az Ister-napokhoz kapcsoltan gyertyaúsztatás volt várható, az meg nagy buli egy kilencévesnek. Hát, kéremszépen, isteni szerencse, hogy megérkeztek a szülők, mert egyébként irgalmatlan nagy csalódás lett volna a dologból, háromnegyed kilenc környül ugyanis olyan éccakafekete fellegek úsztak be az égre, hogy mi alkalmasabbnak találtuk szépen hazatotyogni, mielőtt fejünkre esik a vihar, pápá gyertyaúsztatás. (Mintegy mellesleg az utózmányok tekintetében nekünk volt a legtöbb eszünk, mert a gyertyaúsztatást szépen le is fújták a közeledő vihar miatt. És így tulajdonképpen Filoméla jött ki győztesen az egészből, mert ő még fél nyolc körül láthatott leúszni a Dunán négy egész gyertyát, amit próbából engedtek le, úgyhogy ő legalább látott úszó gyertyákat, a később megérkező ötezer ember meg egyet sem.)

A gyermekek igen bonyolult lények, mint ezt tudjuk, és erre ezúttal is kellő bizonyítékot kaptunk, mert az üdvözlés úgy hangzott, hogy “Anyuuuu!!! Apu!!! Képzeljétek, tegnap voltam a Skanzenben!”. Ooookééé. Ahhoz képest, hogy miként festett élőben az egész parti Morcival meg Dúlifúlival, retrospektíve igen jó sajtója lett a Skanzen-látogatásnak. Meg az összes többinek is.

Ebben a pillanatban még csak a Repülő Kutató meg a macskák vannak ébren, azazhogy hoppá, Poci elaludt, szóval már ő se. Mivel nemsokára kitör a távozás zűrzavara, gyorsan lőttem magamról egy fotót, amíg megtehetem.

Higgyétek el, a fejemen lévő konstrukcióval sokkal inkább tekintettel vagyok érzékeny lelketekre, mint ha a hajamat mutogatnám. No de ma azt is gatyába rázom, ha már úgysem tudok mit tenni bús magányomban.

“Imádom, amikor egy terv összejön” – mondott valami effélét Hannibal Smith a szivarja mellől, ahányszor a Szupercsapatnak sikerült valami hajmeresztő hülyeséget végrehajtania. Nos, ha a tegnapi napra nézek, Hannibal Smith piszok elégedett lenne vele, mert egészen pontosan azt sikerült összehozni, amit terveztünk. Nem csináltunk semmit, csak színezők, rajzfilmek, Micimackó meg kézimunka. Ez utóbbit én a magam részéről kettő darab ruhával teljesítettem, melyek 140 centis kishölgyekre voltak optimalizálva, mivel abból van most itt nekünk a házban egy példány, és hülye nagynénik nemigen tudják másként kimutatni a szeretetüket, mint hogy ruhákat varrnak, meg filctollkészleteket és jegesmedvés mesezoknikat vesznek a gyermeknek.

Egy piroskockás nyafogóruha meg egy jó tartású trikotázsból gyártott kötényruha rendel, előtte konzultáltam az alannyal, hogy melyik anyagból milyen hosszban melyik szabásminta alapján, aztán uccuneki. Amióta itt van, már három ruhát varrtam neki, melyekre mind azt mondta, hogy jajdejó, de még nem vette fel egyiket sem, és ez némi kétséggel tölt el arra nézve, mennyire jajdejók ezek a ruhák. Filoméla szerfölött udvarias gyermek, ami (bármilyen meglepő) nem mindig előnyös, Toscára például sokkal jobban lehet alapozni. Ő szemrebbenés nélkül közölte anyámmal a múlt héten, hogy a paradicsomlevese nem olyan finom, mint a másik nagymamáé, majd némi gondolkodás után hozzátette, “különben is olyan hosszú ideje vagy már itt nálunk, hazamehetnél”. Ehhez képest Filoméla szép hosszan nyammog az ételen, és leginkább abból tudjuk megállapítani, mennyire ízlik neki, hogy mit válaszol arra, ha megkérdezzük tőle a tányér felénél, hogy “befejezted már?”. Úgyhogy a ruhákkal kapcsolatban sem tudom, valójában mi a helyzet, és nem is igen akarom pisztergálni a kiskorút. Én most a bolond nagynéni vagyok, akinél nyaral, ergo próbálok minél lazább lenni, és minél kevesebbet pisztergálni. A tanítónői fekete vér persze így is ki-kiüt: ragaszkodom hozzá, hogy szandálban ne másszon szobrot, a teraszajtót mindig csukja be, ha kimegy vagy bejön, és ne mászkáljon bekapcsolt fényképezőgéppel a kezében. (Ez utóbbi fontosságáról egyébként kedden valóban sikerült meggyőzni, a fényképezőgép akkuja ugyanis egyszer csak, hupp, lemerült, és nem lehetett vele többet fotózni, pedig a leányzó éppen egy bokorban guggolt a Kacsakő bisztró mellett, körülötte színesre festett kövek, és még nem fotózta le mindet, ó pech. Na akkor speciel aggódtam is kissé, mert a gép nyitott állapotban merült le végleg, és amíg nem töltöttük újra az akkut, nem tudhattam, nem romlott-e el. Szerencsére ezt megúsztuk.) A kedd volt amúgy az eddigi legpisztergálósabb napunk, aznap volt az is, hogy igazi sztentori hangon üvöltöttem rá a gyermekre, “NE IGYÁL BELE!!!”, amikor a Bütykös pataknak próbált nekifeküdni.

Valójában mindig mindennek van oka és magyarázata, csak nehéz ezeket kihúzni a csemetéből, és minél többet nógatja az ember, annál nehezebb. Ki kell várni, amíg megosztja velünk azt az elképzelését, hogy a gép sokkal hamarabb merül le, ha az ember ki-be kapcsolgatja, aztán szállítani erre a cáfolatot, és voálá, nincs több bekapcsolt géppel mászkálás. Azt is ki kell várni, amíg elmondja, hogy azért akar patakvizet inni, mert otthon nincsenek források meg patakok, csak a Tisza, a könyvekben pedig azt mondják, hogy a forrásokba bele lehet inni, aztán elmagyarázni neki, hogy igen, a patakok valóban tiszta forrásokból jönnek, csak például a Bütykös egy városi patak, amiben azon a ponton, ahol ő bele akart inni, már nem tiszta forrásvíz van, hanem inkább kutyapisi meg motorolaj meg városi szemét. (Fene ezekbe a tananyagokba, a környezetismeret könyvek igazán megemlékezhetnének pusztán csak a nagynénik kedvéért arról, hogy milyen egy városi patak. Elhitetik szegény kölkökkel, hogy a hűs tiszta patakvíz ígymegúgy, aztán én állhatok a töltésen ordítozva, hogy ne igyon bele a Bütykösbe.) Marha nagy szerencsénkre a gyermek előbb-utóbb logikus magyarázatot ad mindenre, csak azt kell kivárni, de az igényei nem Perpéta mostazonnal egyszerű igényei, és nem is verbalizálja őket olyan vehemenciával, mint Tosca, aki valószínűleg már lesikította volna néhányszor a fejünkről a hajat, szóval ez nem mindig könnyű. Riposztozni viszont igen szépen tud, tegnap este például, amikor azt mondtam neki, hogy “na, ma több rajzfilmet néztél, mint összesen azóta, hogy itt vagy”, azt válaszolta, hogy “majdnem annyi rajzfilmet néztem ma, mint amennyit túráztam tegnap”. A fellegvár megmászását valószínűleg nem fogja elfelejteni a Repülő Kutatónak, ami nagyon helyes, a Repülő Kutató amúgy is el van kapatva. (Nem, valójában nincs. Én se felejtek el neki ilyen disznóságokat. Például azt sem, amikor 1999-ben felmászatott a Hradzsinba akkor is, amikor nekem már vér folyt a cipőmbe, mert hiába mondtam neki, nem hitte el, és olyan gyorsan ment előre, hogy csak fent tudtam neki megmutatni.)

Az a gyanúm, a mai nap is emlékezetes lesz túrázás szempontjából, mert ma a skanzent tervezzük meglátogatni, és én ugyan elsősorban arról beszéltem Filomélának felkíváncsításul, hogy kisvasút meg kakasos nyalóka meg mesetekercsek, de a Repülő Kutató fejében valószínűleg az van, hogy “hatvan hektár, nyolc tájegység, jajdesokszép gyalogolnivaló”. Na ezt a kettőt kell nekem valahogyan kiegyensúlyozni, de végül is, Mérleg vagyok, menni fog.

Ha meg nem, mindig ott van segítségül a vodka. Legalábbis azt hiszem, van. Miért éppen az ne lenne ebben a vircsaftban.

Ahhoz viszont kétség sem fér, hogy még egy vodkánál is nagyobb szükségem lenne egy hajmosásra, desőt egy hajfestésre is. Nyugi, arra is sort kerítünk valamikor, de nem ma, az tuti. A képet is azelőtt lőttem még hirtelenjében, mielőtt felébrednének kétlábú családtagjaim, mert utána piszkosul nem fogok ráérni. Ma reggelre ketten kétféle kenyérfélét rendeltek, szóval képzelhetitek.

A tegnapi napon végül a Repülő Kutató keveredett ki győztesen a lehetőségek harcából, mert neki volt egy Terve. Nem volt ez különösebben összetett Terv, talán éppen ebben állt kivitelezhetősége és darabos eleganciája: pakoljuk fel a famíliát a buszra, Visegrád, Királyi Palota*, játszótér, szendvicskék, aztán indítsuk el őket a fellegvár felé a turitnyajelzésen, és bízzunk abban, hogy ha más nem, a makacsság felviszi őket a tetőre. Mindehhez azért a biztonság kedvéért bevetette azt a sunyi túravezetői praktikát is, hogy mindvégig tisztes távolban haladt előttünk, sose túl messze, hogy még láthassuk a következő kanyarban, de ahhoz azért elég messze, hogy ne tudjuk meghajigálni kézreeső ezzel-azzal, és csak ordítva legyünk képesek tudatni véleményünket, miszerint mi a lócsicsért kell nekünk felmászni erre a rühes hegyre. Ordítani nekünk akkor már nem volt túl sok enerzsia, vánszorogtunk hát elszántan, Filoméla meg én, ő néha azt mondta, hogy “ennek az útnak nem lesz sohasoha vége”, mire én, vajmi kevéssé meggyőzően, hogy dehogynem, engem a Repülő Kutató már húsz éve mászat végig mindenféle városokon meg buckákon meg egyéb izén, és ezeknek az utaknak mindig vége lett valahogyan, sőt, ezeken a végeken mindig ott volt éppen az, amiért odamentünk. “El fog kopni a cipőm, mire felérünk” mondta, erre viszont én nem tudtam mondani semmit, ami nálam ritka. A Repülő Kutató utólag tudott erre egy olyan riposztot, hogy “hamarabb kinövöd, mint hogy elkopna”, de ekkor még riposztokon túli távolban várt minket  türelmesen ötven méterrel feljebb, és mire utolértük volna, gyorsan tovább ment, nehogy meghajigáljuk valami kézreesővel, például szemrehányásokkal. A helyzeten amúgy (szégyen, nem szégyen) az errefelé kószálók szemetelős trehánysága segített legtöbbet, mert egy adott ponton Filoméla látott az ösvényen egy eldobott jégkrémpálcikát, és ez reményt adott neki arra nézve, hogy “odafent biztosan van egy büfé”. A továbbiakban minden lokalizált jégkrémpálcikánál megjegyezte ezt, és ezek egyre szaporodtak, úgyhogy egyre reményteljesebben mondogatta ezt a büfét. És aztán tényleg felértünk, és tényleg volt büfé, hurrá.

Tapasztalataim szerint Magyarországon ahányszor felkúszik az ember egy hegyoldalon egy turitnyák által frekventált helyre, odafent jó eséllyel talál egy parkolót meg egy csomó szuvenírboltot. Ebből a szempontból talán a Kékes-tető lombozott le leginkább sok évvel ezelőtt, az ország legmagasabb pontja, irány hát ungon-berken át felfelé, és amikor az ember felér, ott egy kétsávos út vége buszparkolóval meg szuvenírboltokkal. Na hát itt is csorbított némiképpen a mi hegymászós heroizmusunkon, hogy volt ott már vagy ötszáz ember, és kolbászt ettek sültkrumplival meg korondi kerámiákat vásárolgattak. (Egyáltalán, mi a tökömöt keres Visegrád tetejiben a korondi kerámia, nincs itt ennek a környéknek népművészete?…) Filoméla viszont nem foglalkozott azzal, hogy mi csorbítja a heroizmusát, ő fagylaltot szeretett volna, ott állt aggodalmasan a fagylaltospult előtt, a feliratokat olvasgatta hangtalanul mozgó szájjal, aztán a bőség zavarában megkérdezte habozva, hogy “lehetne esetleg kettő gombócot?”. Hát persze hogy lehetne, egy gombóc csoki meg egy gombóc spagnola meggy, nekünk pedig húsz perc félelem és reszketés, hogy mikor eszi le magát vele, ugyanis egy ponton leharapta a tölcsér alját, innentől pedig két végéről égette a gyertyát és ette a fagyit. A technikája jobb volt, mint amitől tartottunk, úgyhogy a végén csak a képét meg a kezét kellett letisztogatni. A következő ilyen expedícióra nedves törlőkendőt is viszünk, nem vagyunk mi még olyan gyakorlottak ebben a gyerekpásztorolásban.

És aztán megnéztük a várat meg a panoptikumot, ami volt összesen kettő szoba, Róbert Károlyék zabálnak meg táncterem, de egy újszülöttnek minden vicc új, és Filoméla el volt bűvölve. (Tippjeim szerint amúgy a táncterem panoptikumát valami más célra szánt bábokból alakították át, eredetileg talán vésztörvényszék lehetett vagy boszorkányper, mindenesetre még életemben nem láttam bábokat, akik ilyen kevéssé élvezték volna a táncot. Mindenkinek olyan képe volt, mintha ustorral kényszerítették volna arra, hogy jól érezze magát. Mindegy, no, Filoméla legalább el volt bűvölve.) A vár fogán az időjárás, ami addig borút meg időnkénti szemerkéket tartalmazott, nekilátott még jobban elromlani, Filoméla állt ott, szemlélte a Dunakanyart, lebke szellő lebegtette, mint Rozgonyinét, ekkor pedig minden felvezetés nélkül megjegyezte, hogy “a tornádó kisebb területre korlátozódik, mint a hurrikán, de nem kevésbé veszélyes”, amitől nekem szemem se rebbent, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy ebből a gyermekből minden felvezetés nélkül is kijönnek ilyesmik, viszont ebből levontam a következtetést, hogy ideje elindulni lefelé. Le is csorogtunk a másik oldalon a Salamon torony irányába, aztán buszmegálló, haza.

A jelek szerint épp a megfelelő pillanatban értünk haza, a szél éppen megpróbálta elvinni a nyírfát, ami nem sikerült neki, meg az internetet, ami viszont igen, pedig rajzfilmnézéssel óhajtottuk lezárni a napot. Sebaj, Filoméla seperc alatt megtalált egy Szaffi-dévédét, amivel csak az volt a probléma, hogy a tévé már lassan egy éve elromlott, a számítógépeink pedig azon újgenerációs dögök, akiknek már cédélejátszókája sincs. Van ugyan a házban külső dévédé-lejátszó, amit géphez lehet csatlakoztatni, de lassan már olyan gépünk sincs, aminek lenne kettő usb-portja, ami ehhez kell. Amelyiknek van, az csak akkor hajlandó műxeni, ha folytonosan áram alatt van, szóval ott álltunk egy nagy logisztikai zűrzavar közepén, hosszabbítók meg csatlakozók meg mindenmás, közben készült a mangós-mézes tea meg a gombás muffin és a céklaleveles tejfölös-mustáros cukkini**, és én tudtam, hogy a rajzfilm a fő prioritás, de a többi is sípol meg összeég meg mittomén. Na és éppen ekkor hívott fel anyám telefonon, hogy megvan-e még a gyermek, én pedig némiképp indiszponált voltam ebben a káoszos pillanatban, melyért ezer bocsánat. Ha csak tíz perccel később hívott volna! Akkor a muffin már a sütőben volt, tea a csészében, gyermek a kanapén a pokróc alatt, a győzhetetlen Eugén pedig nekilátott bevenni Temes várát. Hiába, no, akkor szép, ha zajlik, de ez nem mindig jár hörgős-morgós nélkül.

A mai napra nem tervezünk a világon semmit de semmit. Rajzfilmek lesznek meg kézimunka meg Micimackó meg színezők, semmi több. Azazhogy mégis: miután átfutottam a kisbótba lisztért meg kávéért, mert mindkettő siralmasan fogyóban van, valószínűleg varrni fogok a gyermeknek egy nyafogóruhát, mert az időjárás továbbra is a borúsabbik pufáját mutatja, ő meg logikus módon leginkább kánikulára volt felcsomagolva.

Meg aztán, mit ér az élet, ha az ember lányának még egy nyafogóruhája vagy -pulcsija sincs, ugyebár. QED.

* Filoméla minden palotakútba beleivott, többször is. Az egyik, amiben bízhattam, az volt, hogy egyikre se volt kiírva a “neigyálbele”, a másik pedig, hogy a Repülő Kutató még előző este lokalizálta itthon csak úgy előrelátásdiból az aktív szenet. Egyelőre még nem volt rá szükségünk, kopogjam le.

** A kiskorú úgy vélte a vacsorára, hogy “nem is rossz”. Mi ezt dicséretnek vettük.

Ezt definitíve nem terveztünk mára, de ugyebár történhet itt bármi, sőt, annak az ellenkezője is. Mindenesetre a jelenlegi helyzetben az tűnik leginkább reálisnak, hogy valaki morogni és nyivácskolni fog hármónk közül, szerencsés esetben nem mindannyian, de valószínűleg nem ússzuk meg, hogy legalább egyvalaki ne adja elő a Gézengúz-féle hörgős-morgósat. Hadd részletezem.

Mindenekelőtt: szép szeles-borús-csepergős reggelre ébredtünk, ami különösen azért pikáns, mert ma bezzeg nem itthonhéderezünk napra készültünk, hanem éppenséggel nagykirándulásra. Visegrádra. Hogy megértsétek ennek jelentőségét, Filomélának két nagy idolja van, Mátyáskirály meg Varródani. Ezek közül, bármilyen meglepő, Mátyáskirályt tudjuk könnyebben prezentálni. A kortárs költők sokkal nehezebben utolérhetők, mint fél évezrede halott királyok, akiknek ahajt húsz kilométerre innen volt a palotája, úgyhogy jövel Mátyáskirály palotástul. (Az egész visegrádi kirándulósdiban amúgy valószínűleg az a legnagyobb poén, hogy én ugyan már három éve heti többször áthaladok azon a településen, de utoljára, lássuk csak, 1990-ben voltam fent a várban, a palotában pedig talán sohasenem, legalábbis nem emlékszem rá. Szóval én is olyan leszek, mint az újszülött, akinek minden vicc új.)

Na most a jelenlegi szerintem piszkosul nem kirándulóidő, a Repülő Kutató viszont, ha már tervbe vett valamit, nehezen mond le róla. És mindehhez ott van Filoméla Mátyáskirály-imádata, mely viszont sejtésem szerint rohamosan csökkenni fog, ha a szél lefújja a Salamon-toronyról. Ebből nehéz lesz win-win szituációt kihozni.

Igen, ami a képemen látható, az nem egészen optimizmus.

A tegnapi nap nagyrészt foglalkoztatókönyvek, vízfestékek, valamint mobilszobrok és origamik készítése között telt, mármint Filoméla részéről. Este viszont kisétáltunk a szoborparkba, mert az olyan, mint Mallorynak az Everest: ha már ott van, kell vele kezdeni valamit. Például rohangálni a szobrok között buborékfújóval, miközben a bolond nagynéni hűségesen caplat utánunk. A kölyöknek testvérek között is két kilométernyit sikerült összerohangálnia, miközben minden szobrot megpuszilt, és azt kereste, melyik a legmagasabb, melyik a legszélesebb, melyikből van legalább kettő, és melyekre lehetne felmászni. Azt hiszem, ha igazán jót akarunk tenni magunkkal, elvisszük valami kúszós-mászós kalandparkba, aztán leülünk oldalt két napernyőcskés koktéllal, és nézzük, amint levezeti fölös energiáit.

A fölös energiák levezetésére anyósom, aki roppantul jótét lélek, elvállalt egy strandoltatást ma délutánra, mert én még mindig harcban állok a vízzel meg a nappal. A gyerek amúgy eddigi tapasztalataink szerint igencsak önellátó önmaga szórakoztatásában, meg aztán a Saját Szoba nem csak Virginia Woolfnak volt nagy kunszt, de azért tényleg kell neki valami testgyakorlás is, amiben én sajna csak sétákat tudok nyújtani meg utáncaplatást a rohangálásokhoz, az én szkilljeim máshol fekszenek. (Általában, valljuk be, az oldalukon a kanapén.)

Tegnap este viszont rohangálás és másegyebek után kezébe nyomtam a Micimackót, amiről kiderült, hogy még nem olvasta, és ez egészen pontosan az elvárható eredményekkel járt. Azzal hagytam ott a szobájában, hogy “húzd le a cipődet”, de amikor negyedórával később visszatértem, még mindig ott ült a szőnyegen fél szandálban, és elmélyülten olvasott. Ezek után tartottam kissé attól, hogy mennyire kell majd megharcolni az esti tisztálkodásért meg a lefekvésért, de meglepő módon mindent sikerült áthidalni azzal, hogy felajánlottam, fürdés után olvashat az ágyban, ami nagy luxus, pláne ha nem zseblámpával kell a paplan alatt, melyről kimerítő tapasztalataink vannak nekem is, a Repülő Kutatónak is. Háromnegyed tízkor még önkéntes lámpaoltás is volt mindehhez, aztán elalvás a plüss sárkány ölelgetésével. Mostanra már egészen profin csavarja maga köré, amitől némiképp Laokoón lányának fest, de ez legyen a legnagyobb bajunk, a húgom egyszer úgy aludt el, hogy egy komplett ceruzakészlet volt szétszórva az ágyában, reggelre ketté is tört belőlük néhányat az éjszakai forgolódás közben.

Szóval egyelőre minden szép és jó, az ifjúság elfoglalja magát, én is elfoglalom magamat, a Repülő Kutató meg pláne elfoglalja magát, a macskák pedig a kezdeti gyanakvás után eljutottak oda, hogy sikeresen negligálják Filomélát, kivéve persze ha éppen nem macskás mobilszobrokkal próbálja lekötni a figyelmüket. Holnapra viszont valószínűleg szerveznünk kell valami kultúrprogramot is, ha már Bürgüncfalván vagyunk vagy mi a fészkes.

Az ágyban olvasás amúgy ma reggel is folytatódott, és én ugyan halványan emlékszem valami olyasmire, hogy a húgom szerint ez egy nagy no-no, de egyrészt alig van nyolc óra, másrészt pedig valószínűleg nem tudnánk teljes autoritással képviselni az “őtözzélfel” álláspontját. A Repülő Kutató még pizsiben ásítozik egy kávéval a teraszon, én meg, mi tagadás, úgy festek, mint akire ráborult egy paplan.

Talán mert tényleg.

Ma olyan kemény napom lesz, mint Tarzan sarka, mármint a futkorászásokat és más szórakoztató tényezőket tekintve. Reggel piac, délelőtt heti nagy bevásárlás, délben utolsó simítások a vendégszobán, délután négyre pedig testületileg bevonulunk a Keletibe, hogy felkanalazzuk Filomélát, akit anyám szállít el hazulrul. Átvesszük a batyut meg a használati utasításokat (nagyon remélem, hogy lesznek használati utasítások, mert másegyébként igen érdekes és ötletszerű hétnek nézünk elébe, melynek végén jó eséllyel azt kapom meg a húgomtól, hogy “micsináltál ezzel a gyerekkel, teeee”). Anyám ezek után átül egy másik vonatra, hogy elcocókázzon saját hazuljába, mink pedig felgyűrjük ingünk ujját, és heroikusan nekivágunk annak a hétnek, amelynek során hirtelen lesz egy fura-okos kilencéves gyerekünk, akinek már nem elegendő az, ha alul szárazon, felül pedig nedvesen tartjuk, és nem tudom, képesek leszünk-e felnőni a feladathoz.

Mindehhez a Repülő Kutatónak már hetek óta rinyálok, hogy fúrjon likakat a falainkba, és ez be is fog következni máma, de ehhez az OBIba is el kell mennünk segédanyagokért. Apósom igen gyakorlott és profi likfúró, úgyhogy akár őt is megtámadhattam volna ezzel a projekttel, de sajna amit vele nyerek a réven, azt elvesztem a vámon, mert rendkívül lassú alapossággal dolgozik, amibe beleőszül az ember, pláne hogy általában személyes jelenlétet is igényel hozzá. A Repülő Kutató viszont általában nem ér rá, ami azért pech, mert idén nyárra én amúgy is meglehetős sok likfúrást terveztem. Már Dunát tudnánk rekeszteni azokkal a képekkel meg falvédőkkel, amik csak csellengenek itt-ott a lakásban, miközben hangosan ásítozó falfelületek várják, hogy beteljenek himmihummival. Néhány évente rám szakad a felismerés, hogy ebből a házból én már csak lábbal előre fogok távozni, és olyankor vad nyüzsgésbe kezdek, hogy legalább addig még legyen hangulatos meg mókás meg élhető ez a kóceráj. Sajna nem lehet mindent tűvel meg cérnával megoldani, pedig nekem azok a fegyvereim, nem a fúrógép. Egészen pontosan látom például, hogy mitől lenne használhatóbb a zsebpiszoknyi előszoba, de ahhoz szerezni kéne egy asztalost.

Persze ezúttal sem asztalost sikerült szereznünk, hanem egy fura-okos kilencéves lánygyereket, egy egész hétre. Ráadásul ez is egy olyan balhé, amit én csináltam saját magamnak, mert nyilván én voltam, aki felajánlotta, hogy küldjék ide vakációzni a leányzót, és még pisztolyt sem tartott senki a fejemhez, hogy ezt tegyem, de azért mégiscsak majrézom nemkicsit. Hogy jobban megértsétek: Filoméla iszonyúan hasonlít az én kilencéves kori önmagamra, és én abban az időben mit nem adtam volna egy bolond nagynéniért, aki múzeumokba meg sétákra hurcol magával, ruhákat varr nekem, huszonnégy színű filctollkészleteket vág hozzám, és beszélgetni tudok vele olyan dolgokról, mint a bíborcsigák váladéka meg Maknab őrnagyék a nagy izéfán. Annyira ugyan nem vagyok naiv, hogy azt higgyem, ami nekem jó lett volna akkoriban, az tökéletesen megfelel Filomélának is most, viszont én ezt tudom felajánlani, és ez vagy túl sok lesz, vagy túl kevés, középút sose, úgyhogy tényleg előre fosok ettől a héttől.

Hiába, na, színes ficlik meg likak a falban meg himmihummik halomszám – mindenek ellenére én vagyok az, akinek Aggódós a középső neve, és ezt már nem fogom kinőni sose.