A tegnapi napon végül a Repülő Kutató keveredett ki győztesen a lehetőségek harcából, mert neki volt egy Terve. Nem volt ez különösebben összetett Terv, talán éppen ebben állt kivitelezhetősége és darabos eleganciája: pakoljuk fel a famíliát a buszra, Visegrád, Királyi Palota*, játszótér, szendvicskék, aztán indítsuk el őket a fellegvár felé a turitnyajelzésen, és bízzunk abban, hogy ha más nem, a makacsság felviszi őket a tetőre. Mindehhez azért a biztonság kedvéért bevetette azt a sunyi túravezetői praktikát is, hogy mindvégig tisztes távolban haladt előttünk, sose túl messze, hogy még láthassuk a következő kanyarban, de ahhoz azért elég messze, hogy ne tudjuk meghajigálni kézreeső ezzel-azzal, és csak ordítva legyünk képesek tudatni véleményünket, miszerint mi a lócsicsért kell nekünk felmászni erre a rühes hegyre. Ordítani nekünk akkor már nem volt túl sok enerzsia, vánszorogtunk hát elszántan, Filoméla meg én, ő néha azt mondta, hogy “ennek az útnak nem lesz sohasoha vége”, mire én, vajmi kevéssé meggyőzően, hogy dehogynem, engem a Repülő Kutató már húsz éve mászat végig mindenféle városokon meg buckákon meg egyéb izén, és ezeknek az utaknak mindig vége lett valahogyan, sőt, ezeken a végeken mindig ott volt éppen az, amiért odamentünk. “El fog kopni a cipőm, mire felérünk” mondta, erre viszont én nem tudtam mondani semmit, ami nálam ritka. A Repülő Kutató utólag tudott erre egy olyan riposztot, hogy “hamarabb kinövöd, mint hogy elkopna”, de ekkor még riposztokon túli távolban várt minket  türelmesen ötven méterrel feljebb, és mire utolértük volna, gyorsan tovább ment, nehogy meghajigáljuk valami kézreesővel, például szemrehányásokkal. A helyzeten amúgy (szégyen, nem szégyen) az errefelé kószálók szemetelős trehánysága segített legtöbbet, mert egy adott ponton Filoméla látott az ösvényen egy eldobott jégkrémpálcikát, és ez reményt adott neki arra nézve, hogy “odafent biztosan van egy büfé”. A továbbiakban minden lokalizált jégkrémpálcikánál megjegyezte ezt, és ezek egyre szaporodtak, úgyhogy egyre reményteljesebben mondogatta ezt a büfét. És aztán tényleg felértünk, és tényleg volt büfé, hurrá.

Tapasztalataim szerint Magyarországon ahányszor felkúszik az ember egy hegyoldalon egy turitnyák által frekventált helyre, odafent jó eséllyel talál egy parkolót meg egy csomó szuvenírboltot. Ebből a szempontból talán a Kékes-tető lombozott le leginkább sok évvel ezelőtt, az ország legmagasabb pontja, irány hát ungon-berken át felfelé, és amikor az ember felér, ott egy kétsávos út vége buszparkolóval meg szuvenírboltokkal. Na hát itt is csorbított némiképpen a mi hegymászós heroizmusunkon, hogy volt ott már vagy ötszáz ember, és kolbászt ettek sültkrumplival meg korondi kerámiákat vásárolgattak. (Egyáltalán, mi a tökömöt keres Visegrád tetejiben a korondi kerámia, nincs itt ennek a környéknek népművészete?…) Filoméla viszont nem foglalkozott azzal, hogy mi csorbítja a heroizmusát, ő fagylaltot szeretett volna, ott állt aggodalmasan a fagylaltospult előtt, a feliratokat olvasgatta hangtalanul mozgó szájjal, aztán a bőség zavarában megkérdezte habozva, hogy “lehetne esetleg kettő gombócot?”. Hát persze hogy lehetne, egy gombóc csoki meg egy gombóc spagnola meggy, nekünk pedig húsz perc félelem és reszketés, hogy mikor eszi le magát vele, ugyanis egy ponton leharapta a tölcsér alját, innentől pedig két végéről égette a gyertyát és ette a fagyit. A technikája jobb volt, mint amitől tartottunk, úgyhogy a végén csak a képét meg a kezét kellett letisztogatni. A következő ilyen expedícióra nedves törlőkendőt is viszünk, nem vagyunk mi még olyan gyakorlottak ebben a gyerekpásztorolásban.

És aztán megnéztük a várat meg a panoptikumot, ami volt összesen kettő szoba, Róbert Károlyék zabálnak meg táncterem, de egy újszülöttnek minden vicc új, és Filoméla el volt bűvölve. (Tippjeim szerint amúgy a táncterem panoptikumát valami más célra szánt bábokból alakították át, eredetileg talán vésztörvényszék lehetett vagy boszorkányper, mindenesetre még életemben nem láttam bábokat, akik ilyen kevéssé élvezték volna a táncot. Mindenkinek olyan képe volt, mintha ustorral kényszerítették volna arra, hogy jól érezze magát. Mindegy, no, Filoméla legalább el volt bűvölve.) A vár fogán az időjárás, ami addig borút meg időnkénti szemerkéket tartalmazott, nekilátott még jobban elromlani, Filoméla állt ott, szemlélte a Dunakanyart, lebke szellő lebegtette, mint Rozgonyinét, ekkor pedig minden felvezetés nélkül megjegyezte, hogy “a tornádó kisebb területre korlátozódik, mint a hurrikán, de nem kevésbé veszélyes”, amitől nekem szemem se rebbent, mert már hozzászoktam ahhoz, hogy ebből a gyermekből minden felvezetés nélkül is kijönnek ilyesmik, viszont ebből levontam a következtetést, hogy ideje elindulni lefelé. Le is csorogtunk a másik oldalon a Salamon torony irányába, aztán buszmegálló, haza.

A jelek szerint épp a megfelelő pillanatban értünk haza, a szél éppen megpróbálta elvinni a nyírfát, ami nem sikerült neki, meg az internetet, ami viszont igen, pedig rajzfilmnézéssel óhajtottuk lezárni a napot. Sebaj, Filoméla seperc alatt megtalált egy Szaffi-dévédét, amivel csak az volt a probléma, hogy a tévé már lassan egy éve elromlott, a számítógépeink pedig azon újgenerációs dögök, akiknek már cédélejátszókája sincs. Van ugyan a házban külső dévédé-lejátszó, amit géphez lehet csatlakoztatni, de lassan már olyan gépünk sincs, aminek lenne kettő usb-portja, ami ehhez kell. Amelyiknek van, az csak akkor hajlandó műxeni, ha folytonosan áram alatt van, szóval ott álltunk egy nagy logisztikai zűrzavar közepén, hosszabbítók meg csatlakozók meg mindenmás, közben készült a mangós-mézes tea meg a gombás muffin és a céklaleveles tejfölös-mustáros cukkini**, és én tudtam, hogy a rajzfilm a fő prioritás, de a többi is sípol meg összeég meg mittomén. Na és éppen ekkor hívott fel anyám telefonon, hogy megvan-e még a gyermek, én pedig némiképp indiszponált voltam ebben a káoszos pillanatban, melyért ezer bocsánat. Ha csak tíz perccel később hívott volna! Akkor a muffin már a sütőben volt, tea a csészében, gyermek a kanapén a pokróc alatt, a győzhetetlen Eugén pedig nekilátott bevenni Temes várát. Hiába, no, akkor szép, ha zajlik, de ez nem mindig jár hörgős-morgós nélkül.

A mai napra nem tervezünk a világon semmit de semmit. Rajzfilmek lesznek meg kézimunka meg Micimackó meg színezők, semmi több. Azazhogy mégis: miután átfutottam a kisbótba lisztért meg kávéért, mert mindkettő siralmasan fogyóban van, valószínűleg varrni fogok a gyermeknek egy nyafogóruhát, mert az időjárás továbbra is a borúsabbik pufáját mutatja, ő meg logikus módon leginkább kánikulára volt felcsomagolva.

Meg aztán, mit ér az élet, ha az ember lányának még egy nyafogóruhája vagy -pulcsija sincs, ugyebár. QED.

* Filoméla minden palotakútba beleivott, többször is. Az egyik, amiben bízhattam, az volt, hogy egyikre se volt kiírva a “neigyálbele”, a másik pedig, hogy a Repülő Kutató még előző este lokalizálta itthon csak úgy előrelátásdiból az aktív szenet. Egyelőre még nem volt rá szükségünk, kopogjam le.

** A kiskorú úgy vélte a vacsorára, hogy “nem is rossz”. Mi ezt dicséretnek vettük.