Ha itt-ott fehér maszatokat láttok rajtam, az nem kokain.
Igen, sütőszezon van.
6/112 – Éppen
Az év legrövidebb napja, nekem meg végre lassú és többé-kevésbé céltalan, kóchajú matatónap felemás zoknikban. Sütögetőnap, varrogatónap. Decemberi vizsgák letudva, jegyek beírva, tele a kamra, tele a padlás, a kosárkámban másfél kiló főzőcsoki, a Bűnök Barlangjában készülődő plüssök, a kanapén horkoló macskák, a kannában fahéjas-almás tea, az ablakpárkányon narancsos illatmécsesek.
Légy szíves, kedves jó zuniverzum, ezúttal nem tojni bele a palacsintácskámba. Nekem most éppen jó, és igenis azt akarom, hogy nekem most jó legyen.
6/111 – Rittyeg
Ma különösen szükségem van arra, hogy összeszorítsam a fogam, miközben némi hörgés-morgás közepette elvonszolom magam vizsgáztatni, mert ha nem szorítanám össze a fogam, nem hörgés-morgás lenne belőle, hanem nyivácskolás. Odakint továbbra is stabilan tartják magukat a mínuszok, Esztergomban ráadásul mindig hidegebb van. “Érzés szerint -7”, mondta derűsen az előrejelzés.
Vigasztalásomra magam elé húztam a vizsgajelentkezési statisztikákat, amelyek arról informáltak, hogy a vizsgázóim kétharmada ezen a héten akarja letudni a letudnivalókat, hiába áll rendelkezésükre a komplett január, tehát igenis jól döntöttem, hogy több napon át is látástól mikulásig kuksolok a háromszázakárhányas teremben ahelyett, hogy itthon kuksolnék a ficlijeimmel meg a macskáimmal. Heh. A statisztikák racionálisak. Én nem vagyok az. Én úgy gondolom, hogy nekem süteményeket kéne sütnöm meg plüssöket varrnom, nem pedig a munkahelyemen kuksolnom, amikor valójában nem is lenne muszáj, majd a 19:10-es busszal kúsznom haza a rittyegő hidegben, hónom alatt ötvenhat dolgozattal. (Bár egy részét mindenképpen kijavítom még ott, fene akar több tonna papírt hurcolászni.)
Úgyhogy igen, ma van annak a napja, amikor én nyafogóruhában vonulok el vizsgáztatni a hóesésben. Érzés szerint grrmrr.
A képen egyébként az a jelenet látható, amikor a RK majdnem belesétált a fotóba. Gondoltam, nem csinálok újat, ezen legalább úgy festek, mint aki talál némi vidulnivalót az életében.
6/110 – Bogáncs
Úgy várom én ezt a téli szünetet, mint a Messiást – nos, végül is, mindkettő megszületik jövő héten, addig viszont még lefolyik némi víz a Jordánon. A szamaragolók ott poroszkálnak a Betlehem felé vezető úton, és nem is sejtik, hogy ott már minden airbnb foglalt. Nekem persze így utolsó héten a fejemre esett a szokásos programon kívül is egy bog munkamunkamunka, pedig a szokásos program sem piskóta. Hétfőn döbbentem rá arra, hogy mindösszes felsőoktatási regnálásom alatt sose volt annyi eszem, hogy ne tegyek decemberre vizsgákat, holott az sehol és soha nem volt előírás, hogy még az ünnepek előtt le kell zavarni egy adagot. A mostani önmagam eléggé morcos a november eleji önmagamra, aki annyira rendeske volt, hogy nem tolta át az egész hepajt januárra. Az árgyélusát neki, nekem most kéne egy hét pihi meg adventi készülődés: sütik, mécsesek és teák, színes ficlik, tomték és angyalkák. Na hát nix pihi, nix adventi készülődés. Holnap is vizsgáztatni megyek, ma meg szakdolgozóval kell találkoznom ahajt bent a nagy székesfőfaluban, és mivel a szakdolgozó délután dolgozik, reggeli műszak lesz belőle, jövel hejehuja és tobzódás a 11-es főút dugójában.
Legalább tegnap megjelent palotánkban Atilláné, és kivakart minket a varacskból, szóval a helyzet nem olyan rossz, mint lehetne, de a karácsonyi hangulat még sehol, ott poroszkál Betlehem felé, és időnként megáll az út szélén bogáncsot legelni. Mindehhez ma hajnalban felébredtem kettőkor, mert mikor máskor, a macskák jutifalatot és simisimit kérincséltek, nekem meg ott volt a puttonyomban egy kupac kijavítatlan dolgozat, mert persze a hallgatók is úgy gondolták, hogy jobb lenne lezavarni a vizsgázást még decemberben, az ünnepek előtt. Úgyhogy a továbbiakban lesunytam a fejem, és beledugtam egy kupac papírba, aztán ki se szedtem onnan addig, amíg nem végeztem az összes dolgozattal. Ez legalább megvan, hurrá. A hallgatók persze továbbra is konzekvensen félreértik az instrukciókat: didaktikai feladat helyett a didaktikai játékról írnak nekem, a kért meghatározás helyett pedig inkább felsorolják a tiszta típusú tevékenységeket (pontatlan megnevezésekkel, persze), és helyenként világosan látszik, hogy szépen bemagoltak komplett mondatokat, de nem gondoltak bele az értelmükbe. Eh.
Na jó. A zenegépecke csutkára töltve, reményeim a Last Christmas elkerülésére még mindig nem haltak el, ti pedig kaptok most egy képet hétfőről, amikor a biztonság kedvéért csináltam mára is egy konzervet, mert nem tudtam, mennyire érek rá ma reggel. Attól tartok, a külvilág nemigen fogja látni, mert tovább kell rétegeznem magam Michelin gumibabának, mielőtt kikúszom a zegernyébe. Mínusz öt fok, éppen erre van szükségem most, grr.
Azt a fejér cérnaszálacskát amúgy azóta leszedtem a tunika aljáról. Csak mondom.
6/109 – Hosszúnap
Hétkor indulok, egész nap dolgozom, és jó eséllyel este nyolcra érkezem haza, úgyhogy konzerv.
Igen, a vizsgaidőszak se jobb.
Nyilván erre jön még egy kabát. Egy jó nagy kabát.
6/108 – Vacsavacsa
A Holle anyó meséjében, mely mese a szokásos módon azt mutatja be, hogy a munka nemesít, a dolgos lány mindent elvégez, ami feladatot eléje dobál a sors, a lusta lány meg mindet elutasítja, mert nem akarja bepiszkolni csecsebecse kezecskéit és vacsavacsa lábacskáit. A mesék persze rendszerint a jó öreg dichotómiára építenek: jó/rossz, dolgos/lusta, fehér/fekete, igen/nem, mit vettél a pénzeden. Ez a dolguk. A valóság (úgyszintén rendszerint) másként fest: abban vannak jóravaló népek, akik viszont kórosan prokrasztinálnak, vannak lusták, akiknek piszok mázlija van, meg még kismillió további változat. A meséktől eltérően a valóságban a feladatok sem olyan szép sorban jönnek egymás után, mint a támadó nindzsák a karatefilmekben, ahol mindegyik kivárja a sorát, amíg őt is beküldik egy pörgőrúgással a sarokba.
Ezzel most csak azt akarom mondani, hogy én ugyan nem vagyok az ellen, hogy bepiszkoljam csecsebecse kezecskéimet és vacsavacsa lábacskáimat, de előnyös lenne, ha volna most mindegyikből két-három párral, mert annyi mindent kéne elvégeznem, hogy a fejemen átbucskázva is alig fog menni, és az ilyesminek rendszerint az a vége, hogy ott ülök majd összehuttyanva és siránkozva.
Na csapassuk.
6/107 – Rókaszezon
Nálam állandó rókaszezon van, még ha ez általában nem is látszik – a rókák az én totemállataim, a pipacs meg a totemnövényem, ha van ilyen egyáltalán. Mindenesetre mostanra komplett elromlottam: ahányszor zoknit veszek a Repülő Kutatónak, márpedig elég gyakran veszek neki, én is elcsábulok valami mókás darab irányába, úgyhogy jelenleg mindketten egy-egy pár ilyen szép rókás zoknival büszkélkedhetünk, és büszkélkedünk is vele, az hótziher. Nyilvánvalóan infantilisek vagyunk mind a ketten, a plüssvakonddal csatangoló bolond kutató meg a nyafogóruhás flúgos felesége a robbantott hajával, de nekünk, köszönjük szépen, így jó.
Meg aztán annyi elkeserítő dolog van a világban, néha arra is szükség van, hogy az embernek legyen miért elmosolyodnia. Ha azért, mert lenéz a saját bokájára, hát azért.
6/decemberi 10×10 – készlet
Le vagyok maradva ezzel, mint a borravaló, nem vitás. Már a hónap több mint fele eltelt, én meg most bírtam csak nekidurálni magam az e havi tízszertíznek. Oké, a decembert eddig hol felfordulva töltöttem, hol pedig rohanva, de akkor is.
Az persze elég tanulságos, hogy a visszajelzésekből (pontosabban azok nemlétéből) ítélve senkinek sem hiányzott, de hát megígértem, úgyhogy meglesz. Különben is, ha a visszajelzések tömegére meg az olvasottságra alapoznám a blogolást, már becsukhattam volna a boltot, én meg mégis itt vagyok. Ugye.
A ruhák is itt vannak, íme. Ezúttal nincsenek a lista sorrendjében, a képminőség pedig a szokásos, de ennél több bajunk sose legyen.
- piros-fekete kockás nyafogóruha (eská, valamikor menet közben át is lesz alakítva)
- piros-fekete kockás átlapolós szoknya (eská)
- piros jeggings
- piros alsószoknya (eská, újracucc)
- fekete plüssbársony tunika/ruha
- fodros fekete kötényruha (eská, újracucc)
- sárga tunika (ennek is kinéz egy átalakítás, bár eddig sem úszta meg szárazon)
- fekete-piros bukléblézer (újracucc)
- fekete térdcsizma
- piros tornacipő
Mint látható, ezúttal nem bonyolítottam túl a dolgokat, minden nagyjából piros meg fekete, itt-ott egy kis sárgával, jóleszaz. Vizsgáztatni, itthoncsücsülni, készülődni. O, Tannenbaum.
Intermezzó – Seregszemle
Édes jó Istenem, hát én tényleg rohadt sokat buszoztam ebben a félévben.
Most már csak azt kell kitalálnom, mi a francot csináljak velük.
6/106 – Porcukor
Ez van most odakint egyre vastagabb rétegben, idebent pedig hétvége. Igazi. És a hajam még mindig szárad.
6/105 – Svung
Szorgalmi időszak utolsó napja! A hajam még tart! (Az, hogy hogyan tart, arról inkább ne beszéljünk. Holnap végre nem zuhanyzás-futás programom lesz, hanem beülök egy kád hopfüzsgőbe, és totális karbantartást végzek korpuszomon. Hajat is mosok meg minden.)
Sikereim száma továbbra is légió, ma reggel például olyan svunggal sikerült belerúgnom egy székbe, hogy utána azonnal felhúztam a csizmámat, amíg még nem dagad a lábam cipókává. Asszem sikerült megúszni, de azért nyugtával dicsérjük a napot – különösen, hogy miután lenyugodott, én még mindig ott állok majd a háromszázvalahányas teremben, és arról zengedezek, hogyan lehet a csoportszoba átrendezésével segíteni az oppozíciós magatartás zavarával küszködő gyerekeken. Egy kicsit.
Száz szónak is egy a vége, felöltöztem nagy piros kápuctának, most meg elmegyek tanítani, és ha hazajöttem, innentől februárig nem kell mennem tanítani. (Vizsga nem számít.) Februárra majd úgysem vágyom majd egyébre, mint arra, hogy ott álljak zengedezve a háromszázvalahányas teremben. Az a fekete paidagógosz vér, yeah.
6/104 – Luca meg a szöme
Bazz, kedveskéim, ezt a sikerorientáltságot napról napra nehezebb összehozni. Luca napja tiszteletére úgy döntöttem, hogy sütök Luca-kenyeret a szicíliai pékek módjára. Két napig készült, és a végén úgy kellett volna festenie, mint egy szemüvegnek, ehhez képest hogy néz ki, hát hogyan, pont mint egy óriás meztelencsiga, szezámmaggal.
Ha már a mai nap Luca szömiről szól, hát tessék, így nézek ki ma én. Ez nem csak a Lucák, de a Petrák, Zsanettek és Dominikák szemét is kiégeti, pedig nekik nem is ma van a névnapjuk.
6/103 – Töretlenül
A maival együtt még három nap! Menni fog! Menni fog! Még mindig sikerorientált vagyok! És előrelátó is! Ma már messziről elkerültem a lábbalzsamot, nehogy azzal mossak arcot!
6/102 – Balzsam
Az önsegélyző könyvek és nőimagazin-cikkek egyik fő sulykolnivalója, hogy tekints magadra úgy, mint olyanra, akinek sikerülni fog. Mondom, SIKERÜLNI FOG!!!
Ennélfogva tekintsük úgy, hogy a mai napom eddigelé csupa siker. Felkeltem! Tisztálkodtam! Felöltöztem! Sikerült az utolsó pillanatban elkerülnöm, hogy a hűsítő lábbalzsammal mossak arcot! Megetettem a macskákat! Csináltam fotót! Mindjárt kimegyek az ajtón! Dolgozóba megyek! Dolgozni fogok!
A mait belevéve összesen négy napig tart még a szorgalmi időszak, addig kell mindenképpen helytállnom a vártán. Oké, utána jönnek a vizsgák, már a jövő héten, mert én jó fej vagyok, és azokra is gondolok, akik még karácsony előtt le akarják tudni a vizsgáikat. A jelentkezettek számából ítélve a legtöbben le akarják. Mindenesetre ezek írásbeli vizsgák, úgyhogy akkor már az is elég, ha nyafogóruhában kornyadok a katedránál, amíg ők körmölnek.
Szóval, még egyszer: még négy nap! Sikerülni fog! SIKERÜLNI FOG!
6/99 – Tukán és csatni
Ma tartom az ezévi Diwalit, ami ugyebár mozgóünnep, ezért kimaxolom (brr, ez a kifejezés) a lehetőségeket, és oda mozgatom, ahová jólesik. Jó, legyünk realisták, valójában oda mozgatom, ahová tudom – például oda, amikor a) szabad vagyok b) a RK nincs itthon. Ez utóbbi azért fontos, mert én a nálam rendezett Diwalit mindig is csajbulinak terveztem, ahol egy adott ponton kiborítom a szekrényt és háziturkálót tartok, ennélfogva ebben a stádiumban félmeztelen nők lődörögnek a lakásban tükörtől tükörig. Nyilván nem csak ez történik, én például mindenféléket főzök, a népek pedig szocializálnak. Háromféle nőbaráti körömet próbálom ilyenkor összekergetni, és nyilván vannak átfedések, de a jelenlévők listája sosem ugyanaz, úgyhogy mindig különösen izgi megtalálni a közös pontokat.
Ilyenkor kicsit Bridget Jonesnak érzem magam, de nem azért, mert én kék levest tálalnék fel a bandának, bár azt is meg kéne próbálni egyszer, hm. Általában rettenetes nyüzsgést csapok, de most a takonykórból való lassú kivonulás azzal jár, hogy búgócsiga-pörgés helyett roppantul nyájas ki-nem-szarja-le nyugalommal matatok, és békésen várom, ugyan mi lesz ezúttal ebből. Olyannyira, hogy még a nyafogóruhámat se cseréltem le másra, de azért felvettem hozzá egy pár felemás tukános zoknit, hátha ezzel elterelem a fejemről a figyelmet.
Nyilván bármikor előfordulhat, hogy a népek nem találják meg egymással a hangot, esetleg kiderül, hogy éppen olyanoknak próbálok felszolgálni indiai kaját, akik fél évet éltek Rádzsputánában, amikor éppen nem figyeltem oda az életükre, de ezt most a nyájas ki-nem-szarja-le nyugalom elfedi, mint Dunakanyart a köd. És tukános zoknijaim is vannak.
Tényleg.
6/98 – Fényfüzér
Ha az ember két teljes napot cseszett el az életéből azzal, hogy az oldalán feküdt agonizálva, a folytatásban nyilvánvalóan (nekem legalábbis ez a nyilvánvaló) dupla fordulatszámon kell döngetnie. Kár, hogy én még mindig elég kajla vagyok, és marhára nem hiányzott nekem Alanis sem, aki 2:50-kor értesített arról, hogy a keze a zsebében, a Repülő Kutató pedig vett valamit Bostonban kártyával. Rohadt banki esemesek.
Jobb ötletem nem lévén, kimásztam az ágyból, aztán adtam jutifalatot Celónak, aki most már gyakorlatilag nem mozdul a tálkája mellől, és ahányszor a konyha felé indulok, nyivákolni kezd, a farkát rezgeti, és spiccel. Tegnap este adtam szaftos papit mind a két szőrös családtagnak, ez a balerina pedig előbb felszippantotta a sajátját, aztán odament a Poci tálkájához, és abból is bezabálta a maradékot. Azt hiszem, a következő néhány napban szaftos papit kapnak vacsorára, valamivel ugyanis muszáj lesz ellensúlyozni a bolondok- és átjáróházi fílinget. Holnapra (még akkor, mielőtt felfordultam volna, természetesen – már egy hónapja nekiláttam megszervezni a hepajt) vendégeket hívtam, ehhez pedig egyik dög sincs hozzászokva, mert barlangi morcok vagyunk, és vidéken vagyunk eltemetve. Na most meglátják, milyen életük is lehetne, ha mi kétlábúak kevésbé lennénk aszociálisak (és nem vidéken lennénk eltemetve).
Vendégeket hívni azért is érdemes, mert az ember ilyenkor végre körülnéz a lakásban, és rájön, mekkora dzsuvában él, úgyhogy dérrel-dúrral megpróbál rendet vágni benne. Vendégeket hívni viszont veszélyes is, és az ok ugyanaz. Jézusisten, hogyan vagyunk mi képesek élni ebben a kuplerájban? Mindenféle dolgok jönnek be a lakásba, könyv meg papír meg ezerféle miegymás, és azokat csak úgy letesszük valahová, aztán jól megfeledkezünk róluk. Amíg nem nézek körül azzal a szemmel, hogy “na vajon mit lát itt valaki más, aki nem mi vagyunk”, az összes aprócucc meg nagycucc úgy simul bele az ambianszba, mintha mindig is ott lett volna, aztán amikor tényleg körülnézek, az étkezőasztal mellett ott a padlón a nyáron vett fagylaltgép doboza, a lerakón több hónapja lejárt érvényességű szupermarket-katalógusok, a kiskomódon ötven kifogyott golyóstoll, a mandarinok mellett a tálban három nyaklánc, amiket hazajövetel után csak úgy letettem, mint kutya a szarát, és mindenhol nyavalyás cetlik halomszám. Marha szerencsénk, hogy még mindig nem vagyok a topon, mert vad vágyam támadt szétdúlni a komplett kupit, amire persze nincs energiám meg időm se, ma is tanítok. A végén még arra esnének be a vendégek, hogy térdig állok jegyzetben meg minden más miafrancban, aztán nekik is a kezükbe nyomok egy porrongyot, ha már úgyis itt vannak.
Továbbra sem lévén jobb ötletem (ja, ez egy ilyen hajnal volt) monstre rendrakás helyett elpakoltam néhány dolgot, ami túlságosan is szem előtt volt, aztán előkotortam a fényfüzéreket, és dúsan kizsinóroztam velük a nappalit. Óóóó, sokkal jobb. Főztem is egy kávét, aztán leültem a kanapémra megcsodálni, hogyan csillog minden a félhomályban. Ráértem, semmi kétség. A következő pillanatban, hopp, máris nyolc óra volt, Celofán pedig, miként a hobbitok, megkérdezte, hogy akkor most mi lesz a második reggelivel.
Kiválón haladok dolgaimmal, nem vitás. Most már csupáncsak annyi van hátra, hogy felszabadítsam és megterítsem az étkezőasztalt, székeket hurcoljak be a teraszról, áthúzzam az ágyneműket, kimossak és megszárítsak két gépnyi ruhát, vegyek egy kiló csirkemellet és két tábla vajat és egy fél kiló citromot, esetleg egy fél tököt is, aztán megfőzzem a tervezett tízféle izét, amit a vendégeim elé akarok pakolni, hogy ne legyen idejük meg lehetőségük észrevenni a dzsuvát. Bár lehet, hogy abból a tízféléből mégiscsak kilenc lesz. Vagy tizenegy. Bagatell. Ilyen kicsiségekre már nem adunk.
Ennélfogva, mivel minden a tervek szerint halad (nem halad minden a tervek szerint! két nap esett ki az életemből!), most elmegyek tanítani. A bennem dúló vad tettvágyat viszont nemigen tudom megtámogatni energiával, ami valószínűleg abból is látszik, hogy további ötlettelenségemben ugyanaz a gatya meg csizma van rajtam, mint tegnap. Őtözködős bloggerek szégyene, aki stb.
6/97 – Bagyula
Abból nem élünk meg, ha az oldalamon fekszem taknyolva, és őszintén, nem is izgi annyira az ilyesmi, hogy esetleg mégiscsak megpróbáljam. Mindehhez most már roppantul dühít, hogy éppen egy olyan héten, amikor nekem a tanításon kívül is mindenféléket kellett volna nyüzsögnöm összevissza, két komplett napot töltöttem a nagy büdös nihilben, miközben eszem semmi, energiám semmi, és néha szinte elbőgtem magam a tehetetlenségtől. Most lázam már nincs, bár igen barátságosan rázogat a hideg, és nem nézek túl derűlátóan a szokásos buszkirándulásom elébe, de akkor is csapassuk, a nemjóját neki. (Arra már csak a “pech” nevű világmozgató erő adhat magyarázatot, hogy a buszaim nagyrészt fűtetlenek. Főként az odautasok. Vissza még csak hagyján.)
Most benyomok egy neocitránt, aztán kellő alapossággal bebagyulálom magam több réteg polárba, és eltotyogok dolgozóba. Ha túlélem, folytatjuk.
6/96 – One hand in my pocket
Éppen egy új csomag papírzsebkendőért kúsztam be a Bűnök Barlangjába, amikor Poci is begaloppozott a nyomomban, hogy kicsikét pofozza meg rágcsálja a székről lelógó mérőszalagot. A laptopom pittyegni kezdett, mert a húgom szintén ebben az időpontban látott neki elújságolni cseten, hogy talált pár papírcafatot egy Münchenben kiadott vagy könyvkötött 1630-as Theologia Moralisból valami más könyvnek a borítójában vagy mi – nem értettem pontosan, én különben is egy csekély értelmű medvebocs vagyok takonytól eltömött fejjel, és az ilyen hosszú szavaktól fáj a takonytartóm. És szintén ugyanebben az időpontban kezdett el üvölteni az éjjeliszekrényről Alanis Morrisette, hogy az egyik keze a zsebében, és mindenestül leszarja a világot. A Repülő Kutató most ugyan közelebb van földrajzilag Alanis Morrisette-hez, mint a saját telefonjához, de ez a banki esemeseket nem érdekli. Természetesen nem tudom leállítani a rohadt telefont, mert nem ismerem a pinkódot, és egyébként is egyik kezem a zsebemben, a másikban meg egy taknyos papírzsebkendő, sálálá.
Ha jól ítélem meg a jeleket, definitíve kifelé mászok már ebből a hosszú lefolyású szarból, mert nyűgös vagyok, de mint kurvaélet. Viszont úgyszintén a tapasztalat alapján az is világos, hogy ha ma elrobogok a magam nyűgös állapotában, holnapra gebedek meg, márpedig holnap is meg holnapután is 5×45 percem van tanítóban, nem pedig kilencven, mint máma. Plusz még a jövő hét, örömbódottá.
Maradj a seggeden, Ofélia, és igyad szépen a neocitránodat.
Ez a kép még tegnapról van, amikor Celofán úgy gondolta, hogy gyógycicát játszik velem. Abban a fél percben lőttem, amikor éppen úgy gondolta. Mire a pokrócot ráteregettem magamra, távozott, és azóta felém sem nézett.
