Vidám csepergésre ébredni: menőőő. Mindehhez az autista-forma macskád szokatlanul hangos és kitartó nyávogására is ébredni: nem annyira menőőő. A tény, hogy a macskád azért nyávog, mert már megszokta, hogy kettőkor felkelsz, és adsz neki jutifalatot, mielőtt beleveted magad a melóba, de ezúttal rettenetes módon elaludtál, mintha egy úthenger ment volna végig rajtad, és most persze fáradtabb vagy, mint elalvás előtt, mert végig rémálmodtad az éjszakát: egyáltalán nem menőőő.
Jó, akkor most piacra leszek lemenőőő, akár esik, akár nem, aztán megpróbálom szétválogatni a szart a májtól. Nem lesz könnyű.
Eső plusz kánikula, hát mit ne mondjak, öltözködésileg sem eccerű a zélet.
Ma éjjel minden erőfeszítés ellenére is csak 24,5 fokra sikerült lehűteni a földszintet, és onnan már kúszott azóta felfelé fél fokot. Az emelettel nem is próbálkoztunk, ott 28,5-ról kellett volna indulni.
Egyre elhasználtabb vagyok a munkától és a melegtől, ebből kifolyólag meg egyre kétkedőbb abban, mit és miért csinálok, ez a kétkedés pedig egyre jobban elhasznál, és így tovább körbekörbe. Tudom, hogy nálam ez a menete a dolgoknak, minekminekek halomszám, sose volt másként, és nyilván nem is lesz másként sose, mert ha tudnék változtatni rajta, már megtettem volna, de azért ilyenkor nem a legjobb érzés az én fejemben lakni.
Cserébe viszont milyen fasza paplanruháim vannak, nédda.
Tegnap délután elmentem masszázsra, mert mire jó az élet, ugye, ha nem fér bele egy kis lüxüs. A levegőben faszénparázs és az aszalódó természet illata úszott, augusztus volt a javából vagy rosszából, ízlés szerint. Az utcában lakó kutyák, ahányszor én masszázsra megyek, lankadatlan éberségükről óhajtják biztosítani a nagyérdeműt, hisztérikusan ugató ebek sorfala között vonulok el mindig, hogy kigyúrassam a vállamból a laptop fölött töltött órákat. Ezúttal csak egyetlen kutty eresztett meg felém egy bágyadt vaut, ő sem vette a fáradságot, hogy felkeljen ehhez az oldaláról a saját kertkapuja mögött.
Már két hete, hogy hajnali kettő és fél három között kelek. Megmosom négyféle kefével bánatos fogaimat, főzök egy kávét, adok a macskáknak jutifalatot, aztán ha megették, felkergetem őket az emeletre, és kereszthuzatot csinálok a földszinten a konyhai üvegajtó meg a teraszajtó segítségével. Kiülök a teraszra a laptoppal, napi első cigi, napi első kávé. Negyed ötkor szokott megszólalni valahol két utcával odébb egy kakas, büszkén hirdeti, hogy megszolgálja ám ő azt a takarmányt, tessék elfeledkezni a húslevesről, különben is ki az az idióta, aki ebben a rekkenő hőségben húslevesfőzésre vágyik. Háromnegyed hat körül megnézem a benti hőmérőt. Néha akár két fokkal is sikerül lenyomni a földszint hőmérsékletét, huszonötről huszonháromra. Estére ismét huszonöt lesz, kezdhetem majd másnap elölről az egészet. Becsukom az ajtókat, visszaengedem és megreggeliztetem a macskákat. Újra megtöltöm a kávéfőzőt.
Reggel hatra már túl vagyok három kávén, nem is akarom tudni, hány cigin (mindig tudom, a hajnali első előtt kiürítem a hamutartót, ez is része a rituálénak, szembesülni az önpusztítással). Túl vagyok már ötezer leütésnyi szövegen, néha, különleges kegyelmi pillanatokban, ennél többön is. Ha csak kettő vagy három jött össze, az baj, az ütemtervem rovására megy. Még délutánig dolgozom, de a nap legtermékenyebb része mindig ez, a hajnali órák. A szomszédék vörös macskája egy ponton végigvonul a kerten, éjszakai portyából jön, lustán lépked. Vet felém egy gyanakvó pillantást, aztán odaslattyog a madáritatóhoz, iszik. Hat óra múlt, töltök egy újabb kávét. Akár sikerült addig megírnom annyit, amennyit akartam, akár nem, az agyam vadul zsibong, az ég alján meg diadalmasan és dühöngve halad felfelé a Nap, hogy elperzseljen mindent, ami útjába kerül. Ez nekem a nyár.
Hallgassunk inkább egy kis zenét a télről.
Nyilván ma is fel vagyok öltözve, viszont azt hiszem, ez most nem annyira fontos. De azért tessék, ne érje szó a ház elejét.
Kezdek már belekukulni abba, hogy folyton itthon ülök, és a meleg meg a napsütés elől bujkálok, úgyhogy ma reggel eldöntöttem, lekúszom a bankba meg a piacra, mielőtt ránk zuhan a beígért 35 fok.
Mindezt természetesen a megfelelő nyárias elegánszijában. Avec kalap.
Száriszoknya-idő van meg éljük-túl-a-meleget idő, a vakáció szép lassan csorog ki az ujjaim közül, és a szakdolgozók máris elkezdtek leveleket írogatni.
(Ezt már láttátok, de még nem részleteztem, úgyhogy uccuneki.)
Jó hosszú ideje állt már a vendégszobában ez a fura bútor. Hívjuk az egyszerűség kedvéért toalett-tükörnek, talán az a legegyszerűbb.
Valamilyen régiségboltból vették, mi meg megörököltük-forma. Akkor már az eredetileg valószínűleg üveggel bélelt szekrényajtók ezzel a vékony parafabetéttel rendelkeztek, így is maradt kábé másfél évtizedig, míg végül nekigyürkőztem, hogy kezdjek vele valamit. A tükör igen jó tükör, a szekrénykerész is jól pakolható, a bútor meglehetősen vicces-hülyén fest, de vajon mit lehetne vele csinálni, hm.
Hát például varrni az ajtókra új betéteket.
Az anyag egy sötét kékeszöld műbőr, a hosszúlábú madárkák polárból vannak, mint szinte mindig. Egyszer majd ha nagy leszek, nem kétoldalas ragasztószalaggal fogom rögzíteni az ilyesmit, de most úgy gondoltam, ez is megfelel.
A műbőr-darabokat, mint látható, közönséges cikcakkal szegtem el, a színes fejű “kárpitszögek” pedig mindközönséges rajzszögek.
Állítólag ez lesz a nyár legforróbb hete, viszont régóta nem volt ilyen reggelünk: köd volt és kevesebb mint 20 fok. Tudtam, hogy ez nem marad ennyiben, de azért az volt az első gondolatom, hogy hurrááááá.
Legyünk hálásak az átmeneti, rövidke kegyelmi állapotokért is.
Hát kérem én ezt az izét azért turkáltam ki, mert a színe meg az anyaga meg az elején a hímzés, de most ritka előnytelennek látom magamon, plusz még gyorsan nőnöm is kéne hozzá tíz centit, hogy ne essek benne hasra. (A mai nap nem számít, itthon fogok ücsörögni.)
Tessék tanácsot adni, próbáljak-e menteni valamit az alján meg derekán, vagy simán mondjak le róla, páviszlát.
Dögmelegben vonszolódni a minekminekek között mindig is mókás és szórakoztató tevékenység volt, most sincs ez másként. A Repülő Kutató a múlt héten felállított egy elméletet, ami nagyjából olyanformán hangzott, hogy van valahol az én fejemben egy agysejt, ami harminc fok fölött bekapcsol, és akkor nekem írnom kell. Bevallom, nem követtem pontosan, mi a nyavalyáról povedál. Éppen írnom kellett.
Ma viszont szombat van, ami még akkor is piacot jelent, ha éppen harminc fok fölött van a hőmérsék, nekem az agyamban pedig izék kapcsolgatnak ki-be. Úgyhogy fussunk, mielőtt még porrá omlanak a macskakövek, és megolvad talpunk alatt az aszfalt.
Tegnap amúgy, mint ez az előző bejegyzésből is látható, némiképp bepöccentem, és varrtam magamnak egy új paplanruhát. Kezeket fel mindenki, aki sejtette, hogy úgysem bírom ki a nélkül, hogy ma felvegyem.
Ez az Alice Csodaországban egyik fejezetének volt a címe, annak, amelyben a Hercegné meg a szakácsné borsfelhőben úszva mindenféle konyhai eszközöket vágtak egymáshoz, a végén pedig az addig ringatott bébi kismalaccá változott. Körülbelül itt is ilyen állapotok uralkodnak – nyugi, nem a házban, csak bennem. Az is elég.
Egyrészt, a parodontológiai kezelések igen sajátos következményekkel szoktak járni az én tájaimon. Eddigi tapasztalataim alapján bizton állíthatom, hogy ha az embert megkínozzák a felső részén, az az alsóra is kihat, mily roppant érdekes dolog ez a tápcsatorna, neszpá. A gusztustalan részletektől, mivel én olyan finom vagyok, mint a velencei csipke, megkímélnélek titeket, mindenesetre a fogaim már nagyjából helyremozogtak, de az emésztésem még nem. Hogy komfortom csak tovább nőljön, felébredtem egykor, aztán visszaaludtam ötkor, és most úgy érzem magam, mint akit ledaráltak, mintegy mellesleg pedig mára országos hőségriadó van felhőszakadásriadóval körítve. Úgyhogy minden adott egy kiváló naphoz.
Azt gondolom, ezek után mondanom sem kell, hogy a totális élvezet kiaknázása érdekében írok is, mint a bolond, és mivel engem a kihívások éltetnek, éppen három vagy négy különálló konfliktussal zsonglőrködöm, melyek természetesen egyidejűleg robbannak ki. Ugyan mi lenne abban a kunszt, ha szépen egymás után jönnének, mint vadkacsák a Münchhausen báró madzagra kötött avas szalonnájára?
“- Nos – mondta Alice -, roppant csúnya felnőtt lett volna belőle, de disznónak egészen csinos lesz.”
Egyébiránt, ha a zuniverzum olyan cuki lenne hozzám, amilyen nem lehet, a napjaim nem huszonnégy, hanem harminchat órából állnának, és én funkcionálni is tudnék mindvégig. Akkor legalább varrnék még néhány paplanruhát, mert ruhapaplan van, paplanruhához való dögmeleg van, igény is van, épp csak idő nincs.
Mint tudjuk, én meglehetősen sokat nyávogok arról, hogy az őtözködős bloggerek szégyene vagyok, de ez különösen a nyaraimra jellemző. Számos követővel rendelkező stílusikon királyi koleganőim (most más őtözködős bloggerekre gondolok, félre ne értsétek, bár a “királyi koleganőm” Őfelsége 1ső Fülig James mondása volt) ilyenkor élik a fénykorukat. Barnulás Saint Tropez-ban, könnyed séta toszkán kisutcákon, a nyár hét kihagyhatatlan maxiruhája, hogyan csomagoljunk kéthetes karibi vakációra, mivel hordjunk háncstalpú cipőt meg effélék. Én ezzel szemben itthon fityegek fülig bötűben meg házivarrott klepetyusokban, és a helyükre mászó fogaimmal szórakázom, sehol semmi napozás a Bahamákon vagy az öt legtrendibb palazzo nadrág százötven dolcsi alatt.
Egészen pontosan ezt mondta nekem a parodontológus, én meg csak később gondoltam bele, mekkora fából vaskarika ez, mert azt megérti az ember, ha valami szépen javul, ironikus értelme annak is van, hogy szépen romlik, de a szépen stagnál az tényleg wtf. Abban a pillanatban viszont, az egy órás fúrás-faragás és kopácsolás után, különösen miután hozzáfűzte, hogy a továbbiakban is elegendő lesz félévente letudni ezt a hercehurcát, nem éreztem mást, csak hálát.
A “szépen stagnál” egyik lehetséges eredménye, hogy amióta ezzel a szarral bajlódom, most volt az első eset, hogy mindkét napot kibírtam fájdalomcsillapító nélkül. Igaz, még napokig pépes papit fogok enni, és szívószállal iszom majd a langyos sört, de akkor is, ezúttal megúsztam. Azt csak mintegy mellékesen teszem hozzá, hogy ha az eddigi tapasztalatok folytatódnak, az utolsó, ami elmúlik, az orrom alatti fájdalom lesz. Összesen négy érzéstelenítő injekciót kaptam a felső nagymetszők fölé, és még így is szinte csorogtak a könnyeim vakargatás közben.
Na, lényeg, hogy egyelőre vége, és ettől fogva januárig jegelhetem válogatott parodontológiai nyomorúságaimat. Nem szó szerint, persze. Attól úgy ordítanék most, mint a fába szorult féreg.
Ami a mai nap csudálatos áutfitjét illeti, ezt a 18-as méretű ruhát nagyjából két éve turkáltam pusztán csak azért, mert olyan cuki volt a mintája. Mivel rajtam nem állt sehogy, és lövésem sem volt, hogyan alakíthatnám át, odaadtam anyósomnak. Rajta sem állt sehogy, úgyhogy visszajött hozzám, mint egy bumeráng. Persze most sem áll sehogy, de kánikulára itthonfinteregni épp jó lesz.
A cipőnek a mai az utolsó dobása. Ha csak így itthonfintergés közben is felsérti a bokámat hátul, mint eddig mindig, ahányszor nem vettem hozzá harisnyát, repül.
Ma szétverik a bal után a jobb pufámat is, aztán fél évig megint nyugivan.
Az alábbiakban szándékaim szerint heroikusan eltökélt arckifejezést láttatok volna, de mi lett a végeredmény, szürke-kék nyuszi a kamion reflektora előtt.
Tegnap este tényleg elmentem bulizni. A nagyja azzal telt, hogy csendesen báloztam ülve sok okos ember, többnyelvű társalgások meg egy Manci nevű macska között, akik közül az utóbbi több ízben majdnem szívszélhűdést hozott rám, mikor nekilátott a negyedik emeleti erkély korlátján balettozni. Minden nagyon szép volt és nagyon jó, de az árgyélusát ezeknek az agyrágó bogaraknak, ottlétem nagyrésze alatt is párbeszédek mentek a fejemben, és akkor ő, és akkor én, és akkor ő, és akkor én, és akkor durr, egy pofon. A könnyítés kedvéért ő is én vagyok és én is ő vagyok, és ez már akkora gebasz, amekkorát válogatott próféták is csak alaposan begombázva tudtak létrehozni, pedig én nem ittam mást, csak egy sört, de ez mind nem segít azon, hogy már megint fent vagyok a szeren, válogatott idióták verekednek a fejemben, és még akkor sem tudják abbahagyni, amikor valódi emberek valódi történeteket osztanak meg körülöttem. Merde.
Éjfél után értünk haza kis falunkba a Repülő Kutatóval, pedig nyilván ezúttal is mi voltunk az elsők, akik leléptünk, mily szép a rurális élet bája meg az utolsó előtti HÉVek. A buliban egy kávé-és-pisztácia torta is volt, de én nem mertem a sör után küldeni, mert vén koromra már ennyitől gyomorfájást kapok, úgyhogy roppant aranyos módon becsomagolták nekem, és nemsokára megeszem reggelire egy tejeskávé mellé. Mintegy mellesleg amúgy már fél hat óta fent vagyok kukurikú, és továbbra is akkor ő, és akkor én, aztán durr, egy pofon, hogy vinné el mindenestül a szopornyica ezeket az írói rohamokat.
És holnap meg holnapután parodontológushoz kell mennem, hogy izélné hegyesre az esthajnalcsillag.
A Repülő Kutató megcsodálta azt a selyemrutyutyut, amiben a mai kánikulát óhajtom átvészelni, mire én, na ne hülyéskedj, ezt te vetted nekem Ámerikában, amikor Palo Altoban ültél a Fulbrightoddal, egyből kettő darabot, hát nem emlékszel? Ööö, nem. Bazz.
Átmenetileg felmerülök kicsinyt a hülyeség és marhaság bugyraiból, merthogy a fikción túli világban szombat van (a fikción inneniben, ha esetleg tudni akarjátok, éppen csütörtökről péntekre virradó éjszaka, ráadásul április elején), és ha szombat, akkor piac.
Ezügyben pedig némi erőfeszítést is tettem, hogy emberszerűen nézzek ki. Több-kevesebb sikerrel.
A fikción túli világban nekem élő, igazi barátaim is vannak, bezony, ráadásul köztük olyanok is, akik nem barlangi morcok, úgyhogy ma este még buliba is hivatalos vagyok. Egy kis szerencsével nem hülyülök meg teljesen addig, ma legalábbis megpróbálom a víz fölött tartani az orrom, hogy ne csapjanak teljesen össze a hullámok a fejem fölött.
Sőt, még az is lehet, hogy a buliba át is öltözöm, héjjahó.
Itt továbbra is a robbantott hajak, házi lipityánkák, hajnali műszakok és égig érő vascsicsergők szezonja zajlik. A mai napra várható legnagyobb IRL kaland, hogy valószínűleg átmegyek a kisbótba kávéért, az ugyanis durván fogyóban van, talán nem meglepő módon.
Minden nap más - mindennap más 