Ha esetleg arra következtetne hercegnői eleganciámból, Kedves Olvasó, hogy ma itthon ülök, és főprogramként dolgokat rázok gatyába, gratulálunk, Ön nyert.
5/315 – Cikcakk
(Ha olvastok már egy ideje, tudni fogjátok, hogy a továbbiakban varrógépekről lesz szó, de ha újak vagytok, talán nem árt, ha ezt tisztázom, mielőtt furán néztek rám. Oké, lehet, hogy tisztázás után is furán fogtok nézni, de hát evvan.)
.A telefonálásban tanúsított hendikepjeim igen számosak, többek között félre is hallok dolgokat. A varrógép-szerelő nem grájzert, hanem grájfert mondott, ami greifer, vagyis hurokfogó. Ez volt meglazulva Eriken. Ami viszont az eredményeket illeti, lehet, hogy valamikor egy szabadabb percen visszamegyek, és megkérem őket szépen, lazítsák vissza, hátha az megoldja a gondjaimat.
Erik ugyanis, nem tudom írásban eléggé hangsúlyozni csüggedtségemet, épp azt a tulajdonságát vesztette el javítás közben, amiért leginkább kedveltem őtet. Nem varrja a trikotázst. Pontosabban varrja, varrja, de kihagyja a cikcakkokat. Hüpp. Szépöcsém, én tégedet tényleg azért tartottalak nagy becsben, mert kábé kilencven százalékban rugalmas anyagokkal dolgozom, és eddig kiválóan közreműködtél velem ebben, most meg mi a frászkarika történt, mingyá kiváglak az ablakon.
Próbálkoztam egy ideig, tűcsere, szálfeszesség-állítás, anyámkínja, de nem, Erik megkutyálta magát. Jobban meg kellett volna becsülnöd, mondta, mindig nekem kellett levinni a szemetet és megpucolni a krumplit, hát akkor most tessék, mit csinálsz nélkülem? He?
Nos, öregem, ha te így, én is így, nem te vagy az egyetlen varrógép a világon. Szépen bedobozoltam Eriket, kicűgöltem a Bűnök Barlangjából az emeleti folyosóra, aztán leültem konzultálni Primerával, aki ajakbiggyesztve üldögélt az asztalon, befűzve meg minden. Figyelj, mondtam neki, a pasi meghülyült, én meg nem érek rá most visszacipelni a javítóba, beszéljük meg a dolgokat mint nő a nővel, oké? Mi a nyavalyáért nem akarsz te nekem cikcakkokat varrni? Jaj, hagyjál már azokkal a cikcakkokal, mondta Primera, én ennél sokkal többet tudok. Cicca, mondtam én, nekem tökmindegy, ha doktorid van asztrofizikából, nekem cikcakkok kellenek, mert anélkül meg vagyok lüve. Hát persze, mondta megvetően Primera, te mindig mindent ugyanazzal a módszerrel akarsz elintézni, még ha más eszközöket is igényelne a feladat, mibe fogadjunk, hogy a macskamászókát is tűvel-cérnával akartad megreparálni tűzőgép helyett. Khm, izé, mondtam én, ne tereljünk. Terel a fene, mondta Primera, de nem értem, miért kéne nekem cikcakkokkal varrnom a trikotázst, mikor tízféle rugalmas öltést tudok.
Hoooopppááá.
Hát így esett meg az, hogy most éppen együtt bandázunk Primerával, miközben Erik a folyosón duzzog bedobozolva. A poén kedvéért persze Primerának más alsó spulnijai vannak, mint Eriknek, és míg Erik légiónyi alsó spulnival büszkélkedhet, Primerának nincs csak három, márpedig ennél jóval többre lenne szükségem, hogy túl sok hercehurca nélkül boldoguljak papagájsegg színű projektjeimmel.
Egen, jól sejtitek, ma is megpróbálok bejutni a rövidáru-boltba.
Én ugyan igen boldogan el tudnék héderezni a továbbiakban is a Bűnök Barlangjában, de a világ erősen igényeli közreműködésemet. A Repülő Kutató ma délután hazatér, és nekem addig kell gyorsan kimosnom egy csomó cuccot, amíg nem foglalja le magának és öszves világlátott holmijának a mosógépet. A kávé elfogyott, venni kell. A kovászt tegnap előszedtem a hibernációból, és dolgozni kell a feltámasztásán. Mindehhez pedig du. háromkor szakdolgozóval konzultálok a főtéren. Igen, jól olvastátok. Szakdolgozóval. Itt, loco, Bürgüncfalván. Vakáció közepén.
Cikcakk, bmeg, abban haladok én is, és csak remélni tudom, hogy előre.
5/314 – Grájzer
Időnként azt gondolom magamról meglehetős önhittséggel, hogy szókincsem vetekszik Arany Jánoséval, még ha nem is használom olyan csínnal és csendes enthuziazmussal, mint ő tette. (Abból a társasjátékból például, amit egyetemista koromban játszottunk néha, és ami úgy zajlott, hogy a játékmester keresett egy obskúrus szót a lakás legvastagabb szótárában, aztán a többieknek meg kellett tippelni, mit jelent, egy ponton túl inkább kihagytak. Például nem értettem, miért kunszt tudni azt, hogy mi a “poszog”. Még ha az lett volna, hogy “fenszterli” vagy “arguspöffeszpulyka”, bár azokat is tudom.) Aztán időnként jön a való világ, és kicsikét beleveri az orrom ennen önhittségembe. Mint például tegnap, amikor felhívott a szerelő, hogy megnézte Eriket, és az ékszíj (ez az! végre tudom, hogyan hívják a varrógépek bicikliláncát!) tényleg tropa, de más nagy baja nincs a csávónak, csak a grájzere van kilazulva.
Grájzer, bmeg. Tudom, hogy mi a zelegórkodik meg az éleny meg a kékbutikó, de a leghalványabb lila poszogásom sincs arról, mi a grájzer. Jobb híján udvarias hangokat hallattam, de aztán azt is mondta, hogy “hatezerötszáz lesz”, ezt pedig gond nélkül megértettem. (A múltkoriban írt egy barátnőm arról, hogy amikor az autószerelő azzal kezdi, hogy “teccikérteni”, ő már veszi is elő a bukszáját. Nos, nekem még a teccikértenit sem kell mondaniuk.) Summa summárum, ma délelőttre már építettem fuvart Eriknek, és nagyon remélem, hogy a helyrekalapált vagy csavarozott vagy mifenélt grájzertől nem veszti el számomra kedves jellembeli tulajdonságait, mert nekem még terveim vannak vele.
Ami a terveket illeti, a fonalaspostás tényleg megjött, én meg nagy örömmel rárepültem a dobozra. Sajna nem csak én tettem ezt, kéretik díjazni bloggeri létem legislegelső mozaikgalériáját.
Nyilván el kellett menekítenem a cuccot valami Pocimentes övezet irányába, és azóta már el is van pakolva szépen minden, leszámítva a terrakotta színű motringot, amit azonmódulag felhorgoltam az őt megillető helyre. Nem is maradt belőle csak néhány méternyi. Ay, mi madre, igen tisztán látom, hogyan lehet elvészni ebben a pokolbugyorban a webboltokkal meg a fonalakkal. Én is olyan vagyok, mint Oscar Wilde, bárminek ellen tudok állni, kivéve a kísértést, úgyhogy némi gyanakvással nézek a jövőbe. Pláne, hogy a mercerizált pamuttal horgolni színtiszta élvezet, mintha egy macskát simogatna az ember, majdhogynem dorombol is.
Hát ez folyik itt mifelénk, és én a mai napra is kreatív szmüttyögéseket tervezek, különös tekintettel a vendégszobára, mert eddig leginkább csak párnákat adtam hozzá ábrándosan a berendezéshez, de most már tényleg fel kell gyűrnöm az ingem ujját, és nekivágni a többinek, szombaton már lakó is lesz bele.
Eská 5/40 – BuciJégimaci
Miután a rókával megesett az a baleset, hogy jegesmedvének nézték, nyilvánvalóan meg kellett próbálnom azt is, vajon tudok-e csinálni jégimacit ugyanazzal a sablonnal.
Nos, azt hiszem, ez eléggé jegesmedvének néz ki.
A róka sablonjához képest annyi különbség van, hogy a füleket meg lábakat szélesebbre szabtam, mint a rókánál, a fejre meg nem szabtam ki külön pofarészt. A lábakat tappanccsal láttam el, az első kettőre hímzőcérnával karmokat is varrtam (már az összeállítás és kitömés után),
a füleket pedig összehúztam így, ni.
Az orrot ezúttal háromszög formájúra és nagyobbra formáltam – ne kérdezzétek meg, hogyan, mert nem tudom elmondani. Kézbe vettem egy kétujjnyi formátlan fekete polárdarabot, aztán addig hajtogattam-varrogattam, amíg ilyen lett.
A szemeket kék hímzőcérnával varrtam fel, a lábakat pedig úgy, hogy az elsőket a tappancsokkal lefelé rögzítettem, a hátsókat meg tappanccsal felfelé (ehhez az utóbbihoz görgessetek le az utolsó képhez).
A róka nagy lombos farka helyett kicsi gombócfarkat csináltam ugyanazzal a módszerrel, mint a róka orrát,
aztán az összeállítás-tömögetés-levarrogatás után rögzítettem a test hátsó varrásvonalán.
Na vajon mi lesz a következő…
5/313 – Sohase mondd
Sohase mondd, hogy sohase.Ennél alapvetőbb jótanács alig van a világon, az én életemben meg pláne. Kamaszkoromban szentül meg voltam győződve arról, sose lesz senki, aki elvegyen feleségül. A diplomával a kezemben úgy jöttem ki a képezde kapuján, hogy na akkor én innentül soha a büdös életben nem foglalkozom pedagógiával. Alig pár héttel ezelőtt, amikor a Bűnök Barlangjában felfedeztem muzeális horgolótűmet meg kétmaréknyi fonalmaradékot, biztosra vettem, hogy ezeket akár ki is dobhatom, mert sose fogok többé hozzájuk nyúlni. (Persze nem dobtam ki. Nem dobok ki én semmit.) És csak tegnapelőtt mondtam, ki kell várnom, hogy valaki elfuvarozza Eriket a gépek kórházába, mert én soha többé nem cűgölöm át gyalogláb a városon az ő 15,4 kilóját.
Nos, az eredmények igen jól láthatók, sőt, még gyorsul is a tendencia. Tizennyolc éve vagyok férjnél, három és fél évvel ezelőtt a pedagógia visszamászott az ablakon, és elfoglalta a munkaéletemet, múlt péntek óta folyton csak horgolok, tegnap pedig, alig egy nappal azután, hogy közöltem, ilyet nem csinálok soha többé, átcűgöltem gyalogláb a városon Eriket meg az ő 15,4 kilóját.
Az egészben egyébként a rövidárubolt a ludas meg Primera. Az egyik nem volt nyitva (most sem), a másik meg egy igazi skorpió. Mondtam én, hogy gyerünk, girl powah, de az elmúlt napok varrógépes akciói leginkább iszapbirkózásra hasonlítottak, ahol én meg Primera két teljesen különböző dolgot akartunk megvalósítani, és mind a ketten makacsul ragaszkodtunk a szándékainkhoz. A gépek kórházában ugyan Erikából Eriket csináltak anno, gyors lett, mélyhangú, lelkes és robbanékony, de azóta szépen összecsiszolódtunk, kezes és simulékony, ráadásul úgy varr bármiféle lenge trikotázst, mint az álom. Kábé úgy képzeljétek el a dolgot, mint amikor beköltözik a másodikra egy medveméretű szakállas fiatalember vállig tetovált karokkal, és kezdetben hetekig csak azt hallani, amint dörmögve ordítozik valakivel a lakásában, de aztán fokozatosan kiderül, hogy kizárólag a videojátékokkal üvöltözik, amúgy meg fodrász, imádja a macskákat, és van egy hozzá hasonlatosan medveszerű pasija, akivel háromfogásos vacsorákat szoktak főzögetni minden pénteken. Na ez Erik. Primera ezzel szemben olyan, mint a csinos szőke nő a harmadikról, aki mindig pasztellszínű pulóverekben jár. Amíg szóba nem elegyedsz vele, nem is sejted, hogy mindennap lemossa a konyhát Domestosszal, amúgy meg iskolai menzán dolgozik mint főkonyhásnéni, és felháborítónak találja, hogy azok a büdös elkényeztetett kölykök nem eszik meg a spenótot. Varrógépre lefordítva: Primera rühelli még a poláranyagokat is, konzekvensen visszautasítja, hogy sűrű cikcakköltést produkáljon, minden elképzelést felülmúlóan háklis a szálfeszességre, a befűzése pedig olyan bonyolult, hogy mindig puskáznom kell, nehogy kihagyjak egy lépest a tizenötből, mert ha mégis, akkor eltépi a cérnát.
Nyilván ha elegendő időt töltenénk egymással, akár Primeráról is kiderülhetne, hogy csak szépen kell kérni, és ad egy plusz fasírtot a tányérodra, emellett pedig hétvégenként egy jótékony szervezetnél főz a rászorulókra, de most úgy morgunk egymásra, mint két nőstény vadállat, akik ugyanazt a helyet akarják maguknak a falkahierarchiában. Úgyhogy tegnap abbéli csalódottságomban, hogy Primerával nem értek szót, a rövidárubolt meg nem hajlandó kiszolgálni az én fonaladdikciómat, megfogtam Eriket, és elcűgöltem. Jó, azért nyilván csaltam, amennyit csak lehetett, busszal vittem őkelmét, de így is heroikus küzdelem volt, úgyhogy miután hazatotyogtam a javítóműhelytől, önjutalmazásként ráültem az internetekre, és fonalakat rendeltem. Ha megérkeznek, természetesen hűségesen tudósítok az újabb fejleményekről.
Most viszont megyek, próbálok újra szót érteni Primerával, mert ezügyben sem mondhatom azt, hogy soha, és az én makacsságom sem kisebb, mint az övé. Végül is, tizennyolc éve vagyok férjnél, mint már mondtam.
Mivel tegnap kellő alapossággal kifutkorásztam magam, ma nincs szándékomban elhagyni a lakást sem, úgyhogy rajtatok kívül úgysem lát ma senki, leszámítva családomat, akik láttak már ennél cifrábbat is, valamint remélhetőleg a fonalaspostást. Neki valószínűleg amúgy is meglehetnek a prekoncepciói arról, hogyan festenek azok a nők, akik tizennégy motring fonalat hozatnak postán.
5/312 – Nyúlüreg
A Repülő Kutató távozott Bécs büszke vára irányába, mint azt Mátyás bús hada tette anno, bár a fekete sereg valószínűleg nem ugatérozott ilyen dallamosan. Remélhetőleg egészben jön vissza, ezek az osztrák konferenciák általában sok eszemiszommal is járnak, és nem valószínű, hogy jelenlegi állapotában különösen jó tenne neki, ha éjjel kettőkor ott kurjongatna a többi okosemberrel együtt a Ringen.
Én is elég dallamosan ugatok még mindig, de “a remény hal meg utoljára” jelszóval teszek egy utolsó kísérletet, és elcsámpázok a rövidáru-boltba. Tényleg utolsó kísérlet lesz – ha ezúttal sincs nyitva, én bizony ráülök az internetekre, és onnan rendelek fonalat. Igaz, nincs kizárva, hogy akkor is rendelek az internetekről fonalat, ha nyitva van a rövidáru-bolt. A horgolás újabb nyúlüreg számomra Alice kertjében, ezek a nyúlüregek pedig rém veszélyesek. Az ember lánya végül ott áll begombázva, és csak nyúlik, nyúlik a nyaka, míg kígyónak nézik a galambok. Amúgy ami a veszélyes nyúlüregeket illeti, tegnap végeztem némi ásatást a Bűnök Barlangjában, és találtam egy csomó félig-meddig beszáradt temperát. Ez sem úgy fest (szándékos szóvicc), mint aminek jó vége lesz itt ezeken a tájakon, amíg tart a kreatív kukacok rágicsálása meg az alkotódüh.
Aztán persze majd visszatérünk a viktoriánus kertbe, szépen trimmelt bukszusok és gondosan karbantartott rózsaágyak közé szövegmagyarázó kisiparosnak, de most hadd maradjak még egy kicsit a beszélő kártyalapok meg flamingóütőkkel és sünlabdákkal folytatott krikettjátszmák között, mert nekem ez most éppen jó.
Eská 5/39 – BuciRóka
(Édesjóistenem, ez nem lesz könnyű.)
Soha a büdös életben nem csináltam még ennyire bonyolult dolognak receptet, olyan is lesz. Menet közben alig fotóztam valamit, szóval egy csomó mindent csak szóban tudok prezentálni. Mielőtt viszont teljesen kétségbe esnénk, tessék visszaolvasni ezt, ezt, ezt meg ezt, ebben a sorrendben. Az sokat segít. (A szófosásokat tessék nyugodtan kikerülni, és csak a lényegre koncentrálni, főként a képekre.)
Buci Bigyó, a hal után vérszemet kaptam, hogy lássuk, hová kisbencézhetem tovább a cuccot. Nyilván nekem csökkent értelműnek egyből valami piszok nehezet kellett beválasztanom, próbáljuk meg, hogyan csinálhatnánk rókát. Nos, a végeredmény ugyan olyan lett, mint ami egy pokélabdából jött ki, hogy aztán lenyelje az inkriminált pokélabdát, de a Repülő Kutató azonnal rókaként azonosította be, úgyhogy mégiscsak tudhatok valamit. Ha mást nem, férjet választani.
Mindenekelőtt: itt vannak a darabok, amelyekből csináltam, varrásráhagyással együtt ábrázolva. (A kép kattintásra megnő, a lehető legnagyobbra, amit csinálni tudtam.)
A Menagerie eredeti készletéből megmaradt elemek: a fej, valamint a külső és a belső fül. Az összes többit én csapkodtam össze.
Ami szükséges hozzá:
- fehér, rozsdaszínű és fekete maradék poláranyag
- tömőanyag (nálam ez általában semmiresejó polárficniket jelent, de ha profin akartok dolgozni, lehet kapni méter- és rövidáruboltokban tömővattát)
- két kis fekete gomb (vagy készen kapható beilleszthető állatszem)
- a súlyozópárnácskához maradék trikotázsanyag + valami súlyosabb töltelék (nálam lencse, de ha olyan gyereknek csinálnátok, aki kiviszi az udvarra, aztán ottfelejti az esőben, inkább valami olyat kéne választani, ami nem csírázik ki végül)
- kevés barna osztott hímzőcérna, és kevés zöld coton perlé hímzőcérna (ez utóbbi nem kell, ha beilleszthető állatszemet használtok)
- varrógép és varrótű
- olló
- fehér, rozsdaszínű és fekete varrócérna
A fenti ábrán látható elemek alapján a következőket szabtam ki:
- fej, rozsdaszínű polár, 2×
- pofa, fehér polár, 2×
- külső fül, rozsdaszínű polár, 2×
- belső fül, fekete polár, 2×
- láb, fekete polár, 8×
- test, rozsdaszínű polár, 2×
- has, fehér polár, 1×
- farok felső része, rozsdaszínű polár, 2×
- farok alsó része, fehér polár, 2×
Ne feledkezzetek meg a súlyozópárnácskáról sem: a has szabásmintája varrásráhagyás nélkül, vékonyabb trikotázsból 2×. Megtöltve, levarrva, félretéve.
A rókához előbb a fehér pofarészeket varrtam fel fehér cérnával, cikcakkal a rozsdaszínű fejrészekre, majd a fehér alól kivágtam a varrásvonal mellett a rozsdaszínű anyagot, így:
Rozsdaszínű cérnával összevarrtam a fej két darabját, összevarrtam a test két darabját is, aztán elkészítettem a mosómaci receptje alapján a füleket, és szintén annak a receptje alapján beillesztettem a test meg a fej darabja közé, és színt színre fordítva összevarrtam az egészet. A számomra szimpatikus helyre felvarrtam zöld hímzőcérnával a kis fekete gombszemeket, majd szintén a mosómaci receptjének megfelelően elkészítettem kis fekete polárköröcskéből az orrot, és felvarrtam arra a pontra, ahol a fej rozsdaszínű része csúcsba fut össze.
A továbbiakban szintén a mosómaci receptje alapján felhímeztem a szájat, majd összevarrtam-kitömtem a lábakat, és az első kettőt rávarrtam a fejrészre, így:
Ezután varrtam fel a hasat, hátul nyitva hagyva a tömőnyílást.
Azon a nyíláson keresztül fordítottam ki a bucit, aztán szintén azon a nyíláson a két hátsó lábat rávarrtam a hasrészre. Erre most jó lenne egy fotó, de nincs. Olyasformán tessék elképzelni, mint az első lábak felvarrását, de nem a róka felső, hanem alsó részére kell hogy kerüljön. Felülre ugyanis a farok kerül. Ez:
Kifordít, megtöm, nyitott végét levarrja. Ezután kell felvarrni a testre a tömőanyagnak szánt nyílásnál.
Ezen az egyetlen nyíláson át kell beügyeskedni a súlyozópárnácskát, aztán a tömőanyagot is. Sajna még nem találtam olyan módszert, amivel géppel is be lehetne fejezni a melót; ezen a ponton kézzel, láthatatlan öltéssel zártam le a róka végét.
Elölről meg így néz ki. Bucika, tessék szépen mosolyogni.
Na még egyet, másik szögből:
Ha bármi kérdésetek van, ne fogjátok vissza magatokat.
5/311 – Gummilásztikum
Fél ötkor ébredtem arra, hogy ezt a rettenetes hangos köhögést nem lehet elviselni. Naná hogy nem, éppen mind a ketten köhögtünk, a Repülő Kutató pedig ráadásul álmában tette ezt, ami különösen szép hanghatásokat eredményezett. Ennek már nem lesz vége soha de soha, és én még ugyan elketyegek itthon a színes ficlik között úgy is, ha folyvást azt keresem félszemmel, hol a papírzsepi, de ennek az embernek holnap megint indulnia kell konferenciálni, ezúttal Bécsbe. Csütörtökön látom majd legközelebb.
Úgy tűnik amúgy, hogy ebben a vircsaftban a pasikra jár rá mostanság leginkább a rúd, mert nem csak a Repülő Kutató gyengélkedik, hanem Erik is. (Charles Edward Davidre ezúttal ne vesztegessünk szót. Ő még mindig ugyanott ül, ahová letettem, miután hazahoztam a javítóból. A Repülő Kutató azóta folyvást úton van vagy túl nyamvadt ahhoz, hogy segítségül hívjam, én pedig nem vagyok hajlandó egyedül szembeszállni azzal a pokolfattyával.) Erik már egy ideje morgott meg fel-felvisított, egyre többször megmakacsolta magát egy-egy öltés közepén, és én pontosan láttam ugyan, mi a baj, de nem tudtam tenni semmit azt leszámítva, hogy időnként megsimogassam az öltésbeállító gombját, és megnyugtassam, hogy előbb-utóbb eljut a gépek kórházába, ha kapunk fuvart. Erik abban az időben készült, amikor még nem spórolták ki a varrógépekből a vasat, összes ketyeréjével meg tokjával együtt 15,4 kilót nyom (az imént mértem le kíváncsiságból), és én már hurcoltam el őtet gyalogláb a másfél kilométerre leledző varrógépszerelőhöz, többször is. Ez elég jó ok nekem arra, hogy többé ne tegyek ilyesmit. Tegnap délután viszont, mikor azt szólta hozzám, hogy khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee…, úgy gondoltam, most már tényleg ideje bedobozolni, és megvárni azt a fuvart.
Mint mondtam már, pontosan láttam, mi a baj, de segíteni nyilván nem tudtam rajta. Erik meglehetőst muzeális darab, még a karosszériáján kívül van a kerékáttéte. (Ezeket biztos nem így hívják, de én varrásban is autodidakta vagyok, nuku bármiféle technológiai képzettség. Gépvarrás-oktatásom, mint már talán meséltem, mindösszesen annyiból állt, hogy apám megmutatta, hogyan kell befűzni az alsó meg a felső izébe a cérnaspulnit, aztán erisszed.) Képzeljetek el egy biciklit, stimmt? Egyik kerék, másik kerék, biciklilánc. Na a varrógép biciklilánca az, ami lassan és fokozatosan megadja magát az enyészetnek. Egy afféle cakkos gummilásztikumot vizualizáljatok, amiről már hónapok óta kis morzsákban távozik az elöregedett gumi, sőt, esetenként komplett cakkok repülnek ki belőle. Mivel a cakkok azok, amelyek afféle gumírozott fogaskerékként szuperálnak, és melyek révén az egyik kereket meg a másik kereket megpörgeti az elektromosságnak nevezett ördögi találmány, nyilvánvaló, hogy ahol cakkhiány van, ott nem tud pörgetni a gummilásztikum, Erik pedig ott áll beragadva, és sikít. Eddig ugyan még elketyegtettem valahogy, de a tegnapi khHHHHh-nyüeeee-grRRR-khhKkkhHHHeee… után inkább nem tenném, nehogy a motor is összeszarja magát az erőlködéstől, mert azt hosszabb meló megjavíttatni, mint a gummilásztikumot. Ez utóbbit, ha a szerelőnek van raktáron ilyenje, valószínűleg tíz percbe fáj majd megcsinálni, csak előtte még szervezés meg kocsi meg fuvar. Ilyen életünk van nekünk itt falun. (Jelzem, a rövidáru-bolt tegnap sem volt nyitva, csak egy cetli informált arról, hogy a betegszabadság után átálltak a nyári nyitva tartásra, ami leginkább nyári zárva tartás, legalábbis szombatonként. Helyi vállalkozások támogatása ide vagy oda, ennek vagy az lesz a vége, hogy bekúszom egy kupac papírzsepivel a nagy székesfőfaluba, vagy pedig végképp megadom magam sorsomnak, és az internetekről rendelek fonalat.)
Summázzuk: a fonalaimból a narancssárga kivételével alig maradt pár méter, Erik dobozban, engem meg továbbra is vadul rágnak a kreatív kukacok, de ahhoz még most sem vagyok elég fickós, hogy a Bűnök Barlangján kívül legyek képes ténykedni ecsettel-festékkel-effélékkel, pedig szombatig új gatyába kell ráznom a vendégszobát. Ehhez ráadásul az Ikeába is el kéne totyogni valahogy. Igen, ahhoz is fuvar kell. Vagy jobb fizikai állapot, mint amilyenben én most leledzem. A vendégszoba azért égető szükséglet, mert Filoméla idegyün nyaralni, és én kellő applombbal óhajtom várni őtet. Eredetileg az volt a terv, hogy jövő hétfőn érkezik, és akkor lett volna plusz két napom a melóra, fuvarral meg Repülő Kutatóval, de hát embertervez, a családom végez. Mekkora szerencse, hogy akkora controlfreak vagyok, mint ide Mekka, és legalább varrógépből van a házban backup. (Technikailag laptopból is volt, csak az nem volt bekalkulálva, hogy mindkettő egyidejűleg kezd dögledezni.) Primerát akkor szereztem be, amikor Erik úgyszintén a gépek kórházában volt, és már évek óta csak a port törölgetem róla, úgyhogy ideje megmutatnia, mire jó a girl powah.
Hátha attól legalább én is elszégyellem magam, és gyószan-gyószan meggyógyulok.
Valószínűleg túl sok időt töltök ötévesek között, és eltanultam a stratégiáikat, a mai áutfitre ugyanis nincs más magyarázat. Nyamvadt vagyok és elkenődött, úgyhogy felveszem a tiarámat meg az elzahercegnős rózsaszín pólómat, aztán megkérem anyut, indítsa el nekem azt a rajzfilmet a sellőbarbikkal. Viszont ha netán (viszonylag) újak vagytok errefelé, hadd idézem fel, hogyan készült ez a ruha. Önszabotálásból is csinálhatnék PhD-t, ha lenne rá képzés, nem vitás.
Eská 5/38 – Hosszú lábú pipik jótékonykodni indulnak
Varrtam egy ilyen párnát.
Ha madárkás párnát + napi jócselekedetet szeretnétek, itt a lehetőség…
5/310 – Befejezetlen
Hajmosás még mindig nem vala ezeken a tájakon, mint ez az alant mellékelt ábrából is kikövetkeztethető. (Nem a horgolt izék ábrájából, hanem még lejjebb. Alulírott mint trópusi papagáj, arra az ábrára gondolok.) Mindemellett lassan-lassan, de kapaszkodom kifelé a nyavalyából, és hősi elszántságom semmi sem mutatja jobban, mint hogy megreszkírozom a házból való kimerészkedést is, piac meg effélék irányába. Az “effélék” ez esetben csodás városunk egyetlen rövidáruboltját jelenti, és nagyon remélem, nyitva vannak, mert ez itt
egyelőre egy használaton kívüli párnahuzatra tűzködve várja, hogy befejezzem. Mivel a Bűnök Barlangjában amúgy is van hatszáz befejezetlen projekt, megpróbálom csökkenteni a számukat, és ez eléggé “bele-a-pofádba” színekben tündököl a futonnal szemközti káoszban ahhoz, hogy előre tolakodjon a listán. Megtehetném persze, hogy eldugom szem elől, de az ilyesminek általában nincs jó vége. Ma reggel feltúrtam kicsit a káoszt valamiért, amit eltettem egy Jó Helyre, és így találkoztam a hatszázból vagy tizenöttel, amiket szintén eldugtam szem elől, fujj.
A Repülő Kutató tegnap hazaérkezett arra a két napra, amibe csak annyi fér bele, hogy konferenciák között végre itthon ugasson egy kicsit. Amióta itt van, egészen pontosan tudom lokalizálni, éppen merre fityeg a lakásban, csak azt kell figyelnem, honnan szól a vauvau.
Szép banda vagyunk, nem vitás.
5/309 – Letatarodva*
Még mindig csúfosan tropa vagyok, de azért további kísérleteket tettem arra, hogy legalább nagyjából elfogadhatóvá trükközzem magam. Tarkabarkák (hátha inkább arra figyel a nép), hajsál (túl roggyant vagyok még a hajmosáshoz is), valamint vérző szájú anyatigris rúzs (az remélhetőleg eltereli a figyelmet a pofám többi részéről).
Profizmusom szívettépő, és a takny is hálistennek csökkenőben van, de tényleg csúful le vagyok tatarodva*, még az is erőfeszítésbe kerül, hogy kastélyunk emeletei között fel-alá vánszorogjak teásbögréimmel. Mivel viszont annak is van határa, mennyire engedem a Bűnök Barlangját kibuggyanni saját keretei közül, inkább ott tartózkodom. A makkák ennek örömére elfoglalták a kanapémat, és ez józan belátásra vall részükről, emellett kijelöli helyemet is a nagy világmindenségben. Ha itt most feldobnám a pacskert, az lenne a hálátlan kis büdös mókusnyuszik első dolga, hogy széthordják a fonalaimat.
Na sebaj, mindenkinek megvan a helye a dolgok nagy rencerében. A macskáké ezúttal a kanapé.
Az enyém még keresem kicsit, de előbb-utóbb az is meglesz.
* Tájszó a gyermekkoromból. A jelentése könnyen kitalálható, pláne hogy a mindennapokban is használjuk azt a másik szót, ami azt hivatott bemutatni, mit kell csinálni azzal, ami le van tatarodva. Igen, tatarozni kell.
Eská 5/37 – Kék-sárga nagyipárna
Ha már rátaláltam a nagyinégyzetekre, nem akartam parlagon hevertetni ezt az új tudást. Mivel amúgy is itt ülök taknyomba-nyálamba habarodva*, és új gatyába kell ráznom a vendégszobát (erről majd még beszélek), nekiláttam párnahuzatot gyártani. A fotók igen változatos fényviszonyok között készültek, mert maga a cucc is igen változatos fényviszonyok között tette ugyanezt. Gondoltam, szólok.
A múltkori fonalakhoz képest még vettem hármat, ami igen szép elindulás a lejtőn, innen már nemigen lesz megállás. Vettem egy új horgolótűt is, új élet, juhé, a másiknak igen csúnyán rozsdállt már a vége, nem tudom, miért. Harmincplusz év után nem annyira meglepő, asszem.
A múltkori sárgával és világoszölddel kiegészítve ez már ötféle egymással harmonizáló szín, ezzel el lehet játszani. Neki is láttam.
A végén csak a világoszöld és sárga köröket használtam fel, ami azt jelenti, hogy még van egy csomó sötétzöld köröcském további projektekhez, juppijájé. Egyelőre viszont lássuk, mit hoztam ki mindebből.
Ezt:
Arra törekedtem, hogy ne legyen két egyforma a nagyinégyzetek között, és végül a kész cuccokból összesen tizenkettőt választottam ki, hogy abból csináljak párnahuzatot. Ravasz és gyakorlott tekintetűek még az elrendezés ritmusának szabályát is láthatják már, ugye hogy látjátok?
Az összeállítás előtt mindegyik nagyinégyzetet körbehorgoltam még egy-egy sor rövidpálcával, a sarkokon lévő két szemet egy-egy szemmel szaporítottam, közöttük meg egy levegőpálcával oldottam meg, hogy megmaradjon a négyzet-forma. Ez horgolni tudóknak biztos úgy hangzik, mint a babagagyogás, de – most már akár be is vallhatom – én sose tudtam horgolási recepteket olvasni és értelmezni. Múlt péntekig nem is volt a repertoáromban semmi, ami túlmutat a hatodikos kézimunkaórákon. Az a gyanúm, horgolásban is éppolyan autodidakta maradok, mint minden más bütykölőtevékenységben, és blogok, YouTube-videók meg kísérletezés révén fogok bármit is elsajátítani, aztán nem tudom elmagyarázni, hogyan csináltam.
Ezúttal is. Meg vagyok győződve, hogy a nagyinégyzetek összeállítására kábé ötszáz módszer létezik, de én mentem a magam önfeje után, és azt csináltam, hogy a négyzeteket háttal egymásnak fordítottam, aztán összehorgoltam őket egy sor kontrasztos rövidpálcával.
A továbbiakban úgyse tudom elmagyarázni, mit csináltam, úgyhogy tessék nézni, ez történt.
Aztán ez:
A kék cakkos szegély azért kellett, mert rengeteg eszemmel csak ekkor vettem elő a párnát, amire ezt rá óhajtám méretezni, és nyilván nem volt elég magas a háromsornyi nagyinégyzet. Hát akkor erisszük. A cakkokat is menet közben találtam ki, hogyan csináljam, és erre kifejezetten büszke vagyok.
Ezután jött az a rész, amit talán a legjobban rühelltem mind közül, de nem bírtam kihagyni. Mondtam már itt párszor, hogy controlfreaknek lenni szívás, és továbbra sem tudok mást mondani. Mindegy, hogy ennek a cuccnak a hátulja soha nem fogja látni a napvilágot, nem bírtam ki, hogy ne dolgozzam el a lehető legszebben a hátul fityegő fonalvégeket.
És dolgoztam rajta, sokat.
Igen, ez a visszája nekije.
Ezek után igazán megérthetitek megkönnyebbült sóhajomat, amikor végre elővehettem drága polárjaimat, hogy hátlapot gyártsak a párnának. Ó, öröm, ó, gyorsaság, ó, Erik, gyertek ide hozzám, kedveszkéim.
A Repülő Kutatónak még valamikor a történelem hajnalán gyártottam (minden szabásminta nélkül, persze) egy mámorítóan ronda és esetlen fürdőköpenyt, aztán mire ügyesedtem egy kicsit, gyártottam egy újabbat (szintén szabásminta nélkül, de azért kevésbé mámorító rondát), ezt a régit meg elkonfiskáltam újracuccokhoz. Már nyirbálom vagy öt éve, de még mindig van belőle, juppijájé. És sötét királykék, ami tökéletesen megfelel ahhoz, hogy kellő háttere legyen a horgolásnak.
Végtelen örömmel varrtam volna fel géppel, de sajna az biztos girbegurba lett volna és csúf, meg egyébként is, ha már ennyit szoptam vele, hadd legyen tényleg szépen befejezve. Jövel, kézzel eldolgozás. Előbb ráférceltem a horgolt lapot a polárlapra, így,
aztán elővettem két színben passzentos hímzőcérnát.
Természetesen volt színben hozzáillő hímzőcérnám. Minek néztek engem, höhh, én a Bűnök Barlangjának bozorgánya vagyok, bár jelenleg kissé elnyűtt változatban.
Van egy olyan másodikos vicc, hogy az elefántnak azért piros a szeme, hogy el tudjon bújni a cseresznyefán. Hát az én elefántjaim olyan jól elbújtak, hogy itt most prezentálom ugyan nektek a kész applikált darabot, de úgyse láttok semmit.
Ezek után már úgy ment minden, mint a karikacsapás. Szokásos párnahátulj hurokgombolással és 2012-ben Tamperében turkált gombokkal,
színt színre fordítva összevarr, kifordít, párnát belepofoz, gyönyörködik.
Nem fogom megtölteni a házat nagyinégyzetes párnákkal, mert azért az én ízlésemnek kicsikét hosszú folyamat, de most kezemben van egy új technika és ezzel annyi kreatív ötlet, amennyi csak belefér a takony mellé a fejembe.
Tessék kivárni, érdekes lesz.
* Ezt speciel sajnos szó szerint kell érteni. Ma délután elaludtam a futonon, és nem akarjátok tudni, mire ébredtem. Maradjunk annyiban, hogy a mosógépben éppen ott forog az ágytakaró. Blöe.
5/308 – Limbó
Nem a hintó, hanem az a köztes állapot, ahol nem vagy eléggé egészséges, nem vagy eléggé beteg, nem vagy elég fiatal, nem vagy elég öreg sem, nincs elég eszed a komolyabb munkához, de nem vagy elég ernyedt ahhoz sem, hogy csak bambulj magad elé. A javulás nálam azzal kezdődik, hogy elkezd idegesíteni az elpazarolt betegségidő, és ma már határozott javulás észlelhető, mert marha ideges vagyok. Javulásom abból is látszik, hogy meg merem mutatni magamat a nagyközönségnek, bár ma sem vagyok valami nagy élmény. Amúgy határozottan lehet valami a levegőben, a Repülő Kutató is neocitránnal kezdte a tegnapi napot Grazban. Holnap este hazajön, aztán majd előreláthatólag azzal töltjük a hétvégét, hogy heverünk srévizavi egymással szemben, elhalóan nyögünk, és magunkat sajnáljuk, időnként pedig hisztérikus cselekvési rohamok gyötörnek mindkettőnket.
A levegőnek az a része viszont, ami a Repülő Kutató klánjának idősebb generációit éri, a jelek szerint inkább bulivírust hordoz magában, mint bármi mást. Nem elég, hogy vasárnap éjfélig dajdajoztak, de ma felkerekedik mindenki, aki egy generációval fölöttünk van, és vidoran elautókáznak Erdőbényére borfesztiválozni. Az ugyebár alap, hogy az ember időnként elsóhajtja magát Murtaugh őrmester módjára, hogy “öreg vagyok én már ehhez”, de én ott rekedtem a limbóban, ahol egy csomó mindenhez tényleg túl öreg vagyok, de egy csomó másik mindenhez nem vagyok eléggé az. Bár, ha realisták vagyunk, mindig is ott voltam ebben a limbóban. “Mi leszel, ha felnősz, kicsim? Koravén gyerekből infantilis felnőtt.” Hát ja. Mindezek után persze az is megeshet, hogy középgenerációs barlangi morcból partiállat nyugdíjas lesz belőlem, de erre nem vennék mérget. Ahogy Zooey Glass kifejtette, senki sem változik számottevően tíz és húszéves kora között, sőt valójában tíz és kilencven között sem, márpedig én a saját esküvőmön is elaludtam a táncteremben egy sarokkanapén menyecskeruhában, egy jótét rokon rám terített egy zakót, és csak arra riadtam fel fél négykor, hogy mindenki, aki negyven fölött van, körbe-körbe vonatozik a teremben, és közben azt bömbölik, hogy megyagőzös, megyagőzös Kanizsára.
Akkor speciel azt gondoltam, én még nem vagyok ehhez eléggé öreg, de azóta már én is negyven fölött vagyok, és továbbra is én lennék az, aki elalszik a sarokkanapén. Remélhetőleg nem menyecskeruhában, az egyszer bőven elég volt.
Mára is csak ennyit sikerült kihozni magamból. Kérjük, ne lőjenek a zongoristára, minden tőle telhetőt megtesz.
5/307 – Nyaff, nyaff és ismét nyaff
Éppen Grazban vagyok anyámnál, mindenféle izgalmas programok várhatók: sétálgatás, kávézgatás, beszélgetések, meg egy látogatás a várba, ami Eggenberg, mint a sör. Kiválóan érzem magam, végre nyaralok, juhé.
Lófüttyöt vagyok Grazban. Tegnap délután kidőltem, mint egy fatönk, fájnak az ízületeim, el van dugulva a fejem, teákat iszom kannaszám, és papírzsepik szegélyezik az utamat. Természetesen mindez nem akadályozott meg abban, hogy felébredjek ötkor, pedig most inkább aludnom kéne, sokat, hátha az segít. Feleim, én úgy sajnálom magam, hogy arra nincs kifejezés. Az Isten verje meg, hogy az embert éppen akkor hagyja cserben a saját fizikuma, amikor éppen akár jól is érezhetné magát.
Legalább van gyógycicám meg sok színes fonalam, de Tutatiszra, ez most igen kevéssé vigasztal.
Higgyétek el, mindannyian jobban járunk, ha csak ennyit mutogatok máma magamból.
5/306 – Feszített tempó
Az elmúlt hetekben tényleg nem nagyon valék eszemnél, amit az is bizonyít, hogy mostanra, amikor már visszatértem hozzá, néhány apróbb korrekciót vagyok kénytelen végrehajtani nagyívű terveimen. Ugyebár, mint mondani szoktam, én extra nagy fesztivál- és partiállat vagyok, amit az is bizonyít, hogy éves borfogyasztásom kétharmadát az egyetlen fesztiválon szoktam abszolválni, amire minden évben elmegyek, a Bor, mámor, Bényén. Idén is erre számítottam, de aztán a körülmények kissé módosítottak az egészen. Nyilván mindennek a Repülő Kutató az oka, egy házasság rendkívüli előnyei között ugyanis nem az utolsó, hogy az embernek mindig kéznél van valaki más, akit hibáztathat, ha nem egészen a tervek szerint alakulnak a dolgok. Hadd részletezzem.
A közelmúlt-közeljövő valahogy olyanformán festett az én naptáramban, hogy a RK elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegyünk együtt Grazba, ő konferenciál, én anyámat látogatom, onnan visszaautózunk Bényére, fesztiválozunk, hazajövünk. Na mármost a RK naptárában viszont ez úgy festett, hogy elmegy Bukarestbe, konferenciál, visszajön, elmegy Szegedre, doktori védésen opponál, visszajön, elmegyünk Grazba, konferenciál, elmegyünk Bényére, fesztiválozunk, visszajövünk, és akkor azonnal elmegy Bécsbe egy újabb konferenciára. Mindezt úgy, hogy vasárnap jött Bukarestből, a hétfő volt Szeged, kedden (ma) pedig irány Graz és így tovább. Hát kérem én igencsak díjazom a nagyívű terveket meg a feszített tempót, de ez azért mégiscsak úgy festett, hogy hm, drágám, jól meggondoltuk mi ezt? Fesztiválozni ölég fasza dolog, de (különösen miután a RK igencsak lestrapáltan jött haza Bukarestből, és délután bealudt az olvasóhencserén, ami nem szokása) valamiképpen egyre kevésbé tűnt jó ötletnek a fékevesztett rohangálás. Egyrészt még fiatal vagyok ahhoz, hogy özvegyi fátylakkal vacakoljak, ha kinyuhhad valahol élete virágjában, másrészt meg, ha éppen Zemplénben csavarodik fel a kialvatlanságtól egy fára Emesével, én is megkrepálok, márpedig nekem még be kell fejeznem egy disszertációt, három regényt meg egy verseskötetet egy csomó félbehagyott projektet a Bűnök Barlangjában, meg különben is most tanultam meg nagyinégyzeteket horgolni, és még akarom csinálni egy ideig, mert ez rettentő mókás dolog, nem is tudom, eddig miért nem mertem belefogni.
Száz szónak is egy a vége (most tartok 324-nél, mellesleg), idén kihagyjuk Bényét, ehelyett Grazból egyenesen hazajövünk, slussz. A RK-nak emiatt most enyhe bűntudata is van, ami nagyon helyes, az ilyen dolgok tartják kordában a férfiakat. Azt persze mondanom se kell, hogy mi ugyan ma felmotyózunk, és elindulunk Graz felé, de a motyó még sehol, a RK pizsiben ásítozik a teraszon, a lakás egy disznóól, Eriket el kéne vinni javítóba, és ma még Atilláné is megjelenik, hogy rendet vágjon a kuplerájban, úgyhogy legalább a felületek nagyját fel kéne szabadítani, mert minden átabotában van.
Akkor szép, ha zajlik, nemdebár.
Ez itt egy amolyan kísérleti fotó, ugyanis vateráztam Filomélának egy fényzőgépet, és ki akartam próbálni, hogyan szuperál.
5/305 – Kirakat
Tegnap úgynevezett szomszédünnep volt a miuccánkban, amiből a barlangi morcok párosa nyilván kimaradta magát, bár a járulékos örömekből mi is kaptunk ízelítőt. Én a móka kedvéért istenbizony nem is tudtam róla mindaddig, amíg el nem kezdődött a vad nyüzsgés úgy dél körül, hogy hol a faszén, kinél az alágyújtós, van-e elég jégakku, és hozza-e magával a nemtomki a gitárját. Ez a kimaradás persze különösen azért bájos, mert a szomszédünnepet a Repülő Kutató klánja szervezte, ráadásul a mi házunk elé és félig-meddig a kertünkbe. (Nem zárom ki, hogy szóltak róla, sőt. Az elmúlt pár hét viszont feltűnően nem volt alkalmas arra, hogy én ilyen dolgokat megjegyezzek.)
Az ikerház, amelyben életünket tengetjük, két egymás mögé ragasztott emeletes gilisztából áll, melyek hosszában egy gilisztaszerű osztatlan terasz és egy úgyszintén gilisztaszerű, osztatlan kert húzódik. Az utca felőli, a leggyakrabban használt kertkapuval megközelíthető részen lakunk mi, a másik felében anyósomék, akik nemcsak főhadiszállás voltak, hanem kivezényelt-bevezényelt pisilóhely és gyermekjátszótér is. Ennélfogva délután négytől éjjel fél tizenegyig komplett svadronyok vágtáztak át a teraszunkon hol oda, hol vissza, és mindenki bebámult a földig érő ablakainkon a szömivel, oda is, vissza is, következőkor is. Ehhez már amúgy hozzászoktam, mint úrifiú a pofozkodáshoz: a kertvárosi élet szépségeihez hozzátartozik, hogy a teraszablakainkon mindenki bebámul elhaladás közben, akár kétéves, akár negyven. Ezeken az ablakokon ráadásul nincs függöny. Egyrészt, mert Celofán úgyis lehányná (az ablakot le szokta), másrészt meg normál körülmények között, mikor éppen nincs invázió, úgysem látna be rajta senki, csak a nyírfa, a tuja meg a lonc.
Summa summárum, ott ültem a kirakatban, hete jött, hete ment, és az egész roppant abszurd volt a maga kertvárosiasan bájos módján. Időnként már úgy éreztem, akár integethetnék is. (Tényleg, miért nem integettem? Na majd következőkor.) A helyzet csak romlott, amikor néha kiültem a teraszra cigizni, mert a kiskorúak olyankor még elvágtázás közben is folyamatosan engem bámultak, és már attól tartottam, hogy nagy belefeledkezésükben nekizúgnak a fűszernövényeimnek, aztán legurulnak a teraszról. Én rájuk mosolyogtam ugyan, de elvetemült paidagógosz néni módjára megvártam volna, hogy előbb ők köszönjenek. Nos, egyetlen valaki mondta nekem halált megvető bátorsággal, hogy “szia”, ő is egy cumi mellől. Dominik, te még sokra viszed.
Tulajdonképpen csak akkor adtam fel, és vonultam el az emeletre, amikor átrohant előttem a színen anyósom legkisebb unokája, Bucó, közvetlenül utána pedig egy másik Bucó. Mielőtt viszont tényleg frászt kaptam volna, hogy stepfordi gyermekekről és kertvárosi klónozómaffiákról kezdjek képzelegni, még sikerült megállapítanom, hogy tényleg az első volt a mi saját példányunk, a másik csak egy kiköpött ugyanúgy festő szőke lófarkas ismeretlen lányka. Mindenesetre ez a trauma éppen elég volt nekem, hogy elkússzak aludni, míg az ablakunk alatt továbbra is vidáman dajdajoztak a kétévesek, lángolt a tábortűz, folyt a sangria, és szólt a Guantanamera.
Nyugi, nem szólt a Guantanamera. Legalább az nem. A kuka mellett viszont tényleg ott vannak a kiürült sangriás üvegek.
A mai napra nekem némi futkorászást dobott a kocka, úgyhogy szaladok is. Hatszáz tarka pamutréteg és ötven faktoros napvédő krémek, sziasztok. Mindehhez hajat is mostam, viszont a szárítóval nem akarok vacakolni. Eddig is láthattátok felrobbant állapotában éppen eleget, de most azt is megnézhetitek, miközben éppen robban.
5/304 – Bürgüncfalvi anzix
Képzeljetek el egy pofás, huszonötezres várost, tele “védd a fákat, egyél hódot” emberrel, művészlelkekkel és más kreatív népekkel, sokunokás nagymamákkal meg főállású négygyermekes anyákkal, büszke lokálpatriótákkal meg unatkozó háziasszonyokkal. Megvan? Oké, itt lakom én. És akkor most képzeljétek el azt, hogy ebben a városban egyetlen rövidáru-bolt van, ami május 28. óta zárva tart betegség miatt, és csak július 2-án nyit, mert a tulajdonos nem tud megengedni magának egyetlen alkalmazottat sem, annyira nem megy az üzlet.
Az egésznek nyilván igen erős kapcsolata van a reggelenként tokától bokáig beduguló 11-es főúttal, amelyen az egész Dunakanyar éppen befelé áramlik Budapestre, meg azzal, hogy ebben a huszonötezres városban nincs még kórház sem – de hát akkor is, mi a rühös nyavalya folyik itt. Én ugyan tizennégy évig dolgoztam Budapesten, aztán az elmúlt háromban Esztergomban, de azért mindvégig tisztában voltam azzal, bármennyire gyüttment vagyok itt, hogy ha a helyi vállalkozásokat nem támogatod, akkor megette a fene az egészet. A város tele van étteremmel meg szuvenyírárussal, de a valódi kézműves termékeket árusító üzletek csak vegetálnak. Egymás után zárnak be a viccesebb-mókásabb-egyedibb ajándékboltok meg azok az éttermek, amelyek nem közvetlenül a turisták haladási vonalán fekszenek, és nem arra alapozzák a működésüket, hogy másfél órás turnusokban bezabáltassanak egy busznyi embert. Most istenbizony nem az a csalódás beszél belőlem, hogy tegnap nem tudtam további fonalakat vásárolni. Ha annyira akartam volna, még autó nélkül is bent vagyok háromnegyed óra alatt egy budapesti fonalboltban, meg különben is, a Bűnök Barlangjában voltak ilyen-olyan eldugott maradékocskák. Ez itt a rövidárubolttal csak egy tünet, nem maga a fő gond. Én ugyan továbbra is piacra fogok járni meg helyi éttermekbe, aláírok minden olyan petíciót meg más izét, ami helyi ügyekkel foglalkozik, de ahhoz túlságosan is barlangi morc vagyok, hogy egyik kezemben karddal, másikban meg zászlóval induljak neki megmenteni Bürgüncfalvát.
Meg amúgy is, előbb a saját házam táját kéne gatyába rázni, mert egy órán belül beesik a Repülő Kutató, és itt minden úgy fest, mintha most esett volna át egy alapos szőnyegbombázáson.
5/303 – Addikciók
A fejfájásom tegnap estére elmúlt, a takny viszont még szívósan tartja magát, bár egyéb csatolt kellemetességekről (pl. láz) nem tudok beszámolni, és reményeim szerint nem is kell majd. Ha megúszom ennyivel, az teljesen elviselhető évzáró bulinak fog számítani a dolgok nagy rencerében, volt már itt rosszabb is.
Mivel ma szombat van, kötelező programom a piac lenne, de ezúttal lábbal fogom tapodni a tradíciókat. Egyrészt kedden elutazunk, másrészt pedig a Repülő Kutató, mielőtt elrohant Bukarestbe, alaposan rámvásárolt a múlt szombati piacon mindenfélét, nehogy éhenhaljak jelen-nem-létében, hiába mondtam neki, hogy ne tegye. Valamiért az a meggyőződése, hogy ha egyedül hagy, én levegőn, pránán és vifon-levesen fogok tengeni, hacsak nem sóz a nyakamba minimum két kiló zöldséget. Mindehhez hozzáadódott a vasárnapi családi grillezés ilyen-olyan maradéka is, amit meg anyósom tukmált rám, plusz a három államvizsga, melyek után csak hazakúszni voltam képes, aztán kis maradékocskákat vacsorázni kis salátákkal, nem pedig háromfogásos lakomákat rittyentgetni össze magamnak. Az eredmény, azt hiszem, sejthető: tegnap ettem meg az utolsó izét, ami a grillezésből származott (fóliában sült fűszeres camembert sajt volt, ha éppen tudni akarjátok), és minden reggel-este azt monitoroztam, nem akar-e éppen rám dögleni valami paradicsom vagy cukkini vagy bármimás. Örömmel jelenthetem, hogy egy fél uborka kivételével az összes többi megúszta, de a továbbiakban is tartani szeretném ezt a jó eredményt, úgyhogy előbb együk meg mindazt, ami itthon van. Szóval nuku piac.
Ezzel együtt sem marad el máma a nagy beszerző expedíció, a muszikák kajás doboza alján ugyanis alig csörög néhány szem kipöszörőzöttmacska-eledel, ők meg továbbra is erre az egyetlen fajtára vannak rápusztulva. Ordas nagy pechemre az állateledel-bolt ötven méterre van a város egyetlen rövidáru-üzletétől, és a tegnapi bejegyzés után már többen is kajánul jövendölgették nekem, hogy csínján kell bánni a horgolással, mert addikciót okoz. Addikció, á, ugyan, dehogy. Nálam soha.
Zöld kandeláberemre fogadom, csak három motring fonalat veszek. Jó, maximum négyet.
Hogy a mai áutfitre is vesztegessünk néhány szót (igen, erre a négyféle mintát is tartalmazó mixre gondolok a robbantott hajjal kiegészítve): a piros szoknya pár héttel ezelőtt még egy túl hosszú piros ruha volt, de úgy gondoltam, jobban ki tudom használni szoknyai állapottyában, úgyhogy nyissz. Ebből nem írtam eská-bejegyzést, de ha valakinek esetleg hiányzik annak bemutatása, hogyan csináltam, csak kajabáljon nyugodtan.
Eská 5/36 – Nagyinégyzet
Három és fél órával ezelőtt még fogalmam sem volt, hogyan lehetne ilyesmit csinálni, úgyhogy most igenigen büszke vagyok magamra.
Persze Lucy nélkül nem sikerült volna, nagy köszönet neki.
Minden nap más - mindennap más 