Mint általában a rokongyerekek és rokonfelnőttek levonulása után szokás, tegnap nagyon csendes és kihalt lett ez a kóceráj. Ez valójában nem túl logikus, Filoméla ugyanis nem volt egy különösebben hangos példány, és elég jól el is foglalta magát minden külső segítség nélkül a saját szobájában a rajzasztalnál meg Micimackóval. Ezzel együtt is ott álltunk mindig ugrásra készen, most meg végre abbahagyhattuk ezt a Kanga-programot.

A lelkemben keletkezett űrt és a napirendemben keletkezett szabadidőt korpuszom restaurálásával tömtem be: hajat mostam, festettem és robbantottam, valamint kilagoztam mind a húsz körmömet. Minderre viszont az édes anyatermészet is úgy gondolta, bedugja a fejét az ajtón, és megnézi, nincs-e túl jó dolgom. A jelek szerint úgy döntött, hogy de, mert aztán hajnali háromnegyed háromkor olyan görcsökkel ébresztett, hogy majdnem leszedtem a falat.

Ma még tart a regenerálóprogram, és a tegnapi űrben újra előszedtem a maradékos zsákocskámat is, újabb polárficni-mentéseken és más merényleteken törvén fejemet. A háttérben már igen szemrehányóan köszörülik torkukat bizonyos foglalkozandó szövegek, de ma még jódolgomat akarok meg azt mondani, hogy sálálálálá, és nem hallgatni rájuk. Úgy legyen.

Most még elvánszorgok péksütiért, aztán itthoncsücsü napot tartok. Az eső is mindjárt leesik, jáj.