Van egy legenda, hogy a római császárok válla mellett mindig ott álldogált egy pofa, akinek az volt a feladata, hogy időnként figyelmeztesse őket, ők is emberek, és marhára nem olyan fontosak az univerzumnak, mint hinnék. Nos, tarthattak volna macskát is, az sokkal olcsóbb és praktikusabb, ráadásul hatásosabb is.
Egy nyomorultul átfetrengett éjszaka után nincs is fincsibb, mint még öt előtt levánszorogni, és megetetni a dögöket, hátha ettől abbahagyják a Fapapucs Futamot. Mellé. Csak annyi időre voltak hajlandóak szünetelni, amíg bezabálták a tasakost, utána folytatták tovább. Csekély vigasz, hogy a napot bezzeg át fogják aludni a bidesek. Tegnap is ezt csinálták: kezdték a nappaliban,
folytatták a hálószobában,
estére meg kegyeskedtek észrevenni, hogy nem vagyok a topon, és bevonultak hozzám. Úgyszintén aludni.
Amikor a Repülő Kutató hétkor kirobogott az ajtón Bern irányába, ahonnan csak szombat este robog vissza, még csak ott tartottam, hogy “Buksi*, én nem érzem magam jól”. Azóta valamilyen sejtelmes indíttatásból** megmértem a lázam is, és a hőmérő aszonta, hogy 37,8.
Szombaton is vannak óráim, és azokat nem tudom olyan könnyen pótolni, mint a maiakat, úgyhogy nagy zsörtölődések közepette*** megírtam leveleimet, mint Szilágyi Örzsébet, csak az én leveleimben az vót, hogy mára ne várjanak Strigonium városába’.
Szóval így állunk fekszünk most, odakint gyönyörűen süt a tavaszi nap, idebent csúnya dolgokat gondol egy nyűgös tanár néni, akinek ráadásul minél sürgősebben fel kell tápászkodnia innét, hogy megkeresse a neocitránt, mert.
Tényleg bassza meg a ló, de hetedíziglen.
* Igen, Buksi. Most mér. Szociológiailag szólva egymás elsődleges csoportja vagyunk, amelyben teljes személyiségünkkel veszünk részt, ennélfogva lesheti, hogy összes címével, doktordoktor Bubó projektvezető és főigazgató úrként hivatkozzak rá. (Ilyen dolgokat, hogy elsődleges csoport, láztalanul is tudok. Bizony.)
** Égett a szemem, és hideg volt az orrom, na. Nálam ezek ún. Baljós Jelek.
*** Ez volt az a pont, amikor rájöttem, hogy a hangom is menyen elfele.
Van egy igen találó angol mondás, ami úgy hangzik, hogy “Life’s short, eat dessert first”, ami hozzávetőleg annyit tesz, hogy “Az élet rövid, indíts a desszerttel”. Hát itt éppen ez van máma, merthogy tegnap az óráim után bánatosan bebóklásztam egy turkálóba*, aztán kijöttem ezzel a ruhával ni. Azonmódulag kimostam-megszárítottam, és ma fel is vettem, mert a desszerttel nem várunk, slussz.
A fazonja ugyan erőst olyan, mintha éppen az istállóba tartanék, hogy leszidjam fiaimat, Jeremiah-t és Mordecai-t, amiért hagyták elbogározni a teheneket, pedig még senki sem lőtte ki a prérifarkast, majd visszamenjek a házba vajat köpülni, de ez most nem érdekel, finom vastag viszkózanyaga van, és kis madarak repülnek rajta összevissza.
Ruhát én sose a márkája miatt veszek meg, de ha megveszem, akkor már meg is nézem. Ez itt speciel egy Boden ruha, és ugyanezt a modellt valaki harmincöt fontért próbálta elsózni az eBay-en. (Azt hiszem, nem sikerült neki, de hát ne legyünk telhetetlenek.)
Úgyhogy ha már lúd, legyen döglött, felcipőztem magam az eddig sose hordott óceánkék sivatagi bakanccsal**, és bevetettem a katicákat is, akik már végtelen ideje várták, hogy újra a nyakmba kerüljenek. És most elmegyek macskakajáért.
* “Egy turkáló”, a frászt, a turkáló. A központból a Háda kivételével kidöglött az összes.
** Valamiért az idei évben meglepő gyakorisággal vetik rám magukat kék holmik, én meg nem ugrok félre.
Iszonyú nyomott vagyok máma, és ebben egyrészt nincs semmi meglepő (nézzetek a világra, könyörgöm – egyre gyakrabban jut eszembe Salinger Zooey-ja, aki szerint Kálijugában, a vaskorszakban élünk, és aki elmúlt tizenhat, de nincs gyomorfekélye, az mind rohadt áruló), másrészt meg mégis. Túl vagyunk a tavaszi napéjegyenlőségen (nekem ezután általában javulni szokott az állapotom), plusz élünk és prosperálunk, miként Prosperó.
Az éjjel borzasztó marhaságokat álmodtam össze kívülről viccesek voltak, de belülről nem: elmentem az ikeába, ahol minden elképzelhető felületen emberek aludtak, én meg bizonygattam magamnak, hogy biztos csak fáradtak, de ez önbizonygatásnak se volt elég. Ki volt plakátolva, hogy a belépőknek maszkot kellett tenni, én meg tudtam, hogy van a táskámban egy, de ehhez ki kellett rámolnom belőle mindent egy billegő lábú bárasztalkára, és amikor visszapakoltam, nem tudtam eldönteni, hogy az asztalon az a fröccsöntött szürke műanyagpanda, ami akkora volt, mint egy bili, ikea-dekoráció volt-e, vagy az én táskámból került ki, úgyhogy végül otthagytam.
Mi a nyavalyát tehetnék, felöltözöm nagy műgonddal a délutáni óráimra, aztán elporoszkálok a 4×45 percem irányába.
Abszolúte ki tudnék egyezni abban, ha innentől egy hétig a számat se lenne szabad kinyitnom, de nem ilyen ez a popszakma.
Új hét, helló. Rengeteg lehetőség arra, hogy megjavítsuk/elrontsuk, tanuljuk/felejtsük, összerakjuk/szétszedjük, kiálljunk/visszahúzódjunk, sötöbö, sötöbö.
‘További talányok, amiket úgyse tudok megfejteni” kategóriában a mai napra az alábbiak jutottak:
a hajnali fél kettőtől négyig terjedő bősz mosogatás és konyhapucu (ha már úgyis felébredtem, vegyük valami hasznát a hajnalnak, neszpá)
második ébredésem óta a fülemben kikapcsolhatatlanul daloló Kaláka együttes.
Ezt dalolják:
Mivel ezzel nem tudok mit tenni, összekotortam magam, és most lemegyek az ántik piacra, ami valójában zsibi, de drága zsibi. Hé, Szentendrén lakom, ennek következményei vannak.
Még mindig és már megint új meglepetéseket hoz a zélet, én ezek nélkül tök jól ellennék, de nix, ebbe nincs beleszólás. Azt már csak plusz poénként könyveltem el, hogy ma reggel értesültem arról, jövő vasárnapig tantárgyleírást és komplett munkatervet kell készítenem egy tárgyhoz, amit még sose tanítottam, és mivel új cucc a szortimentben, nincs is semmilyen alap, amire ráácsolhatnám a saját pedagógiai kalyibámat.
Na nem baj, az ilyet én általában megoldom. Valószínűleg azért is vágnak a fejemhez ilyen izéket, mert én ezeket megoldom. Ki kéne próbálni, mi van, ha nem oldom meg, hm. Amit viszont nem tudok megoldani, az például az, hogy a RK laptopja tegnap beszart. (Vö. Grafitember örökbecsűje, “Nagyon jó kis laptop ez, de hát beszart.”) Mindehhez mintegy csak plusz fekáliadekor az excrementumtorta tetején, hogy a jövő héten megy Bernbe, és az összes konferenciaesze ezen a laptopon van. A RK nagyon szépen tud ordítani, bár erős a gyanúm, hogy ezt elsősorban itthonra tartogatja, ha vannak itt IRL ismerősei, erősítsenek meg benne. Na hát tegnap annyit üvöltött, mint a nádibika, de nem jutott semmire. Ennélfogva ma reggel elindult hátamon-a-laptopom-szervizt-keresek vándorútra, és én egyedül kódoctam le a piacig.
Nem tudom, mi a lócsicstől vagyok ilyen elmosódott, a fényzőgép is elkezdett megint marháskodni. Ez még úgy hiányzott ebbe a szarviharba. Mindenesetre legalább vettem medvehagymát meg retket meg kecskefirt és krémsajtot is, ez utóbbit aszaltparadicsomos-bazsalikomos változatban. Tudok én élni.
A mai nap persze már hajnali negyed egykor elindult, amikor csak úgy felébredtem két óra alvás után, bajnng, és jobb ötlet híján marinádot csapkodtam össze a ma esti görög csirkéhez, miközben az égen ekkora basz nagy hód volt, ni.
Az ott előtte a nyírfa. Mármint a nyírfából egy részlet, na.
Mi mást mondhatnék még, a karom úgy fest, mint egy illusztráció a “Ritkább-fajta trópusi nyavalyák és azok medicinái” kötetből, írta Krecsmár Teofil med. univ., nyomtattatott özv. Kozárovics Alfonzné nyomdájában, Szentendre, 1910. És ma délután ki akartam menni ácsorogni az oktatásért, de a Jóisten se tudja, mik jönnek még fejünkre addig, szóval ezt egyelőre függőben hagyom.
Március második felében, ha épp nem borús az idő, délután öt körül a legszívesebben csak ülök a szobámban, és nézem, milyen szépen sugárzik be a folyosóablakból a naplemente. Kis öröm és nagy eszképizmus, de akkor is, az enyém.
Mint a mellékelt ábra mutatja, tanítani megyek, és természetesen lesz még rajtam kabát meg táska meg sál, de nem tudtam ellenállni ennek a képnek, milyen egy remek ruhám van nekem, höhh. Kockás. Szolidaritáskockás.
Az éjjel mellesleg megjelent fülem mellett az év első szúnyogja, és én megpróbáltam elhessegetni/leütni, de csak a jobb karomig sikerült elüldöznöm. Az most úgy néz ki, mint egy inverz Túró Rudi, fehér alapon piros pöttyök.
Mámegin idus van, ezúttal pedig szokásos márciusi lekotrom-a-bőrömet-de-tényleg állapotom mellé bepuszilt ez a végtelenbe kúszó hosszított hétvége is – már napok óta úgy érzem, hogy ma is vasárnap van, tegnap is vasárnap volt, holnap is vasárnap lesz. Nem vagyok különösebben oda a vasárnapokért.
Úgyhogy, egyáltalán nem meglepő módon, a tegnapi vasárnapról mai vasárnapra virradó hajnalon fél kettőkor ezt csináltuk mink, Maci, Jessica Fletcher meg én*:
Ja, az ott egy doboz, festés közben. A helyzet azóta nem javult, desőt romlott: kokárdák készülnek
meg tüntetősüti,
és borzasztóan remélem, hogy holnap végre nem vasárnap lesz. Már a hétfővel is kiegyeznék, pedig tulajdonképpen azokért sem vagyok annyira oda.
* Jessicát én hívtam, Maci viszont magától jött, még csak nem is az én két szép szemem miatt, hanem mert a vendégszobában megjelent egy újabb szék. Az a pincéből jött fel, és azzal Tervek vannak, de Maci úgy gondolta, az ő tervei előbbre valóak, és ha van valahol egy új szék, arra neki rá kell ülni, aztán fetrengeni, majd végül elaludni rajta. Hát jó.
Kimegyek a házbul. Hogy megmondjam az őszintét, elsősorban friss levegőért totyogok ki, mielőtt begolyóznék, de afféle alibi gyanánt azt mondogatom, hogy pomponért megyek. (Természetesen lövésem sincs, nyitva van-e a város egyetlen hobbiboltja.)
Helló, vasárnap. Tegnap este elmentünk ismerősökkel vacsizni indiai étterembe, én meg merő kíváncsiságból csirke tikka maszalát kértem, mert tavaly ősszel az volt az egyik nagy gasztronómiai siker az életemben, amikor én magam főztem a nulláról harmincféle fűszer meg mozsarak meg lassúfőző segítségével csirke tikka maszalát, és a népek teljesen oda voltak meg vissza.
Nos, az enyém jobb volt. Attól például nem ment senkinek a hasa, vagy legalábbis nem tudok róla. A helyzet amúgy nem vészes, egy kis tea és pirítós mindent megold. A mai napot úgyis nyafogóruhában szándékoztam átmaszogni, és most minden adott hozzá, pláne a maszala mellékhatásaival, höhö.
Még mindig a dobozokkal vagyunk, mert dobozolni jó.
Fedje a feledés kegyes fátyla, hogyan nézett ki eddig a hálószoba ajtaja melletti rész – káosz volt ott és tohuvabohu, de nagyon. Mostanra viszont végre bevontam-lefestettem a dobozaimat, úgyhogy ideje megmutatni őket.
A Kallax polcban található Tjena dobozok még fehéren érkeztek az Ikeából, én mázoltam le őket a szokásos Unitoppal, mégpedig olyan ravaszul, hogy “kifordítom, befordítom, mégis bunda a bundát” lehet velük játszani, ha egy kis változatosságra vágyom. Nem kellett hozzá más, csak maszkolószalag
meg kétféle színű festék.
Ja, meg idő. Nem a melóhoz, az szivacshengerkével gyorsan ment, hanem a száradáshoz.
Mivel én még nem nézek ki sehogy, és délutánig ebben nem is várható semmilyen változás, a szokásos eljárás keretein belül most is beküldöm helyettesíteni az állatkákat.
Ebben a félévben a keddjeim extrán furák, mert amikor a harmadévesek éppen nincsenek gyakszin, reggel 8:15-től délután négyig nyomom az ipart, amikor meg gyakszin vannak, összesen 2×45 percre ténfergek be 14:30-tól.
Ma épp egy ilyen délutánra beténfergős napom van. Egyesek nyilván úgy gondolnák, ez maga a luxus, de én őszintén bevallom, nem vagyok különösebben oda az efféle délutáni műszakokért.
Továbbra is figyelem-elterelő üzemmódban vagyok, már leveleztem szakdolgozóval, tömködtem mosógépet, pakoltam szekrényben, most meg előrántom a kovászt is. Csak gondolkodni ne kelljen.
Kár, hogy sem a gondolkodás, sem a nem-gondolkodás nem megy parancsszóra.
Minden nap más - mindennap más 