(Ha már a szóhasználati sajátosságokról esett szó.)
Ismerjük el, azért meglehetősen a sorskísértés kategóriájába tartozik, amikor az ember felőtözik többé-kevésbé civilizáltba (értsd: olyan holmiba, amiben akár az utcára is kimenne), aztán nekilát sokféle színű festékekkel gübülni, lepcsegtetni és tajdokoskodni.
(Eredetileg az volt a tervem, hogy ebben a blogévben is 52 db eská-posztot fogok publikálni. Mint látható, csúfos lemaradásban vagyok, amire persze egy normálisabb ember megvonná a vállát, hogy “így jártunk”, de én makacs vagyok, mint egy öszvér. A következő öt hét valószínűleg pörgősebb lesz, mint egy ördögbot. Ne számítsatok semmi jóra, annyit mondhatok.)
A vendégszobát akkor hagytuk ott tegnapelőtt, amikor már igen vidám ordítózöld színben játszottak a falak. Na persze nem én lennék én, ha ezen a ponton békésen visszatoligálnék mindent oda, ahol eddig volt, és olyan állapotban, ahogyan eddig volt. Lesz itt még mindenféle vérengzés, muhaha.
Nézzük például a mennyezetet.
Ezt a burát* mindig is rühelltem. Vannak olyan szarbarna fafelületek, amiket én nem óhajtok az életembe, ez meg már huszonhárom éve itt van a plafonon, és ugyan sokat mondok, ha havi egyszer felnézek rá, de akkor is, na, huszonhárom év elég volt. Pemzlit elő!
Egen, ez az a pont, ahol rosszabbul néz ki, mint előtte, de én tudom, hogy mindig van egy ilyen pont. Így néz ki a Trinát Unitop első rétege, ha az eredeti felület jóval sötétebb a festék színénél. Ha nem lenne nekem tapasztalat, kétségbeesetten mázolgatnám tovább, amíg mámorítóan ronda és rücskös lesz, de hét év után már tudom, hogy pontosan úgy kell vele bánni, mint a körömlakkal: több réteg, közte kellő ideig tartó száradással sokkal jobb, mint elsőre rálepcsegtetni a legtöbbet, amit csepegés nélkül lehetséges.
Ebben az időjárásban a száradási idő is sokkal gyorsabb, mint máskor, ami a felkent festéknél előnyös, de az éppen kiöntöttnél nem annyira. Mivel viszont a Trinát Unitop levegőn szárad, érdemes a rétegek közötti időre a festőkellékeket bebónyálni. Így ni:
(Mondtam én, hogy lenni nekem tapasztalat, höhö.)
Néhány órával és három réteggel később már pont úgy nézett ki, ahogy én azt akartam.
Nyilván ha olyan cuccról lenne szó, ami több strapának van kitéve, több időt hagytam volna a rétegek között, de ez csak ott csücsül a plafonon, és a legközelebbi izzócseréig senki sem fog hozzápiszkálni, úgyhogy gyors voltam, mint az olajozott villám. (A festék mellesleg pünkt ugyanaz a sárga, amit a kamrapolcokhoz használtam tavaly. Még van belőle, és amíg légmentesen lezárva ücsörög a dobozában, nem szárad be.)
Itt ezen a ponton már akár abba is lehetett volna hagyni a hadműveletet, visszacsavarozni az ernyőt, és páviszlát, de hát, mint tudjuk, engem nem ilyen fából faragtak. Úgyhogy tettem egy gyors kirándulást a borderline giccsbe, mert ha az ember tudja, mi a giccs, akár produkálhatja is, legfeljebb azt mondja rá, iróniából volt.
Ah, irónia.
Setétben világító csillagok a kínaibótból, kétoldalas áttetsző ragasztószalag szintén a kínaibótból, plusz fél óra pipizamunka. (Azt a csíkot is utáltam a szélén, no.) A végeredmény meg ilyen lett, ni:
A dekorativitás kedvéért a csodálatos tükrömben fotóztam le nektek, az úgyse kap elegendő figyelmet, de ami késik, nem múlik.
Így néz ki, amikor felgyújtom a vellanyt:
és így, amikor leoltom:
Fapipa nem túl tehetséges sötétben, de teccik érteni az általános idéát. Nap és csillagok, pazar. Különösen, hogy az egész projekt nettó időben két óra volt (a száradási periódusokat nem számoltam bele), és egy plusz vasat sem kellett belefektetnem, az összes alapanyag már itt volt a házban. (Igen, a világító csillagok is. Azokat már vagy öt éve tartogatom egy efféle merényletre.)
Természetesen folytköv. Még egy csomó minden van, amit megtámadhatok a bútormázgáimmal. A következő valószínűleg a kék íróasztal lesz, ami már tizenöt éve kék, és eddig elég jól nézett ki a szobában, de most az ordítózöld falakkal együtt igazi “fuck, I’m going BLIIIIND!” kinézete van.
Most még, muhaha.
* Igen, tudom, hogy most már a legújabb kancelláriai hejesírás szerint hosszú ú-val kell írni, de azt is rühellem, és most különben is vakációm van.
Az az érzésem, ma sárga színre fogok festegetni eztmegazt. Ez csak egy afféle megérzés.
Nem tudom, mi van velem meg a zöldekkel, de így jártunk, no. Bemutatom Hunyort és Palástfüvet, azazhogy Zöldborsópürét és Neon Libafost.
A fal meg a lámpa meg a kiskomód tényleg nem tudom, hogy a túróba jött így össze, pontosabban hát nyilván én választottam mindhármat, de azért ez így mégiscsak bizarr. A szoba most még (ha esetleg nem tűnt volna fel) nincs visszarendezve, csupán azok a bútordarabok vannak benne, amiket nem sikerült máshová elrekkentenem, mielőtt nekikezdtem volna a hadműveletnek, mert nem fértek sehová. Képzelhetitek, mekkora buli volt mindezt úgy mozgatni körbekörbe, mint a kiskockákat abban a gyerekjátékban.
Attól tartok, itt még boldog vérengzések várhatók mindenféle bútormázgával, de most igazából csak ülni akarok a seggemen, mert már festettem ugyan mindenfélét összevissza, de úgy még nem esett, hogy egyetlen nap alatt fessek ki egy teljes szobát, és a tegnapi műszakom 4:20-tól 20:30-ig tartott. Ma ennélfogva nem fogok csinálni seeeemmit.
Kivéve persze, ha meghülyülök hirtelen, ami természetesen nincs kizárva, sose volt.
Az igazán szép közhelyek attól azok, hogy igazságot mondanak, de közben nem mondanak semmit. Mint például az, hogy “Mindig attól függ, mihez képest”.
Én például ahhoz képest, hogy reggel négy óta fent vagyok, és zöldborsópüré színűre mázolom a vendégszobát, cefetül jól nézek ki. De tényleg. És már a piacot is megjártam.
Azt még nem tudom, most kiájulok-e kicsikét, vagy visszamászok a festőgatyámba meg a zöldborsópürébe, de ennek a bulinak holnap estig adtam határidőt, addig ha a fene fenét eszik is, kimázolom az egész szobát, aztán visszavuzigálom a bútorokat. Bár, izé, azokkal is lehetne kezdeni valamit.
Egyébként tényleg zöldborsópüré, no. (A kezemet figyeljék, mert nem csalok.)
“Ó, csak egy tisztasági festés kell, néhány aprócska repedés ha van a falon, nem nagy ügy.” Aztán megnézed közelebbről.
Aztán melózol.
Amikor felveszem a festőgatyámat, meg szokott jelenni itt valaki, hogy helytelenítően lepontozza, úgyhogy szóljatok neki, kapás van.
Még jóformán semmit sem csináltam, de már bokáig járok festékporban, a Bűnök Barlangja egy bútorraktár, a makkák meg teljesen tanácstalanok, hogy most mit kezdjenek ezzel a helyzettel. Este mind a kettő beült hozzám a káosz közepibe.
Hát, drágácskáim, ez innentől csak fokozódni fog.
A mai fotó annak a jele, hogy istenbizony megpróbálok törekedni valamiféle civilizált kinézet összehozására, az úri közönség jelenléte nélkül ugyanis valószínűleg valami rettenetesen lehordott lipityánkában feküdnék nyögdelve az oldalamon. Egyrészt vérzem, mint a leszúrt disznó, másrészt meg ez a hőhullám, hát komolyan. Már másfél hete halasztgatom, hogy elmenjek rendesmód fonalboltba, de ezekkel a harmadfokú riasztásokkal tovább fog halasztódni megint, tegnap már attól is pihegtem, hogy elmásztam a mellrák-szűrésig meg vissza. (Negyedórára sincs tőlünk.)
A makkák tegnap extracukik voltak, de tényleg,
csupa puha hasikó meg rózsaszín orrocska, kis és nagy praclik összevissza, awww.
A vakációm durva gyorsasággal dönget előre a tanév felé, és ahhoz túl rozzant vagyok, hogy valami nagy projektbe belecsapjak, de valamit muszáj lesz csinálni, mert most extra mértékben haszontalannak érzem magam, és én az olyat nehezen bíron.
A makkák megállapították, hogy végetért a nagy tömegjelenetek hete, végre nyugi van, lehet dögölészni.
Én is megállapítottam, hogy végre nemtommi van. Úgyhogy kimostam két gépnyi ágyneműt, egy gépnyi törülközőt, és renováltam a fejemen a pipirost.
Hogyan oldjuk meg kettő darab leánygyermek elhelyezését úgy, hogy játékra is jusson némi hely egy picike szobában?
Nos, ilyen volt,
átmenetileg ilyen lett:
Most pedig megint más lesz, mert aki dilinyós, nem nyughat, és azokat a falakat tényleg újra kell még glettelnem és festenem ezen a nyáron…
Nem vagyok jól, se fizikailag, se mentálisan, se sehogy. Inkább mutatok nektek valamit az archívumból, mert nem a vekengésért jártok ide, ugye.
Nagyon sok szép és érdekes gondolatom van pedagógiai örökségekről és más verebekről a kollektív anyánkpicsájával bezárólag, de nem érek rá megosztani, mert végre felszáradt a konyha, úgyhogy vissza tudok menni bele cukkinit reszelni a leveshez, és elmosni az estére bepácolt csirkeshawarma pácostálkáját meg a reggel sütött zsemlék tepsijét, mielőtt még népeim hazajönnek a strandról, ahová hálistennek nem nekem kellett elvinnem őket, mert akkor meg is pusztultam volna.
Nesztek Poci, aki viszont megnyerte Dél-Amerikát, vagy legalábbis erősen úgy fest.
A vonat nem vár, akkor viszont a vár sem vonat. Logikus, nem? Rengeteg ilyen logikus gondolatra van időm, amióta itt vannak a kölkök. Most például már kábé háromnegyed órája várok arra, hogy valamelyik bejöjjön, és megkérdezze: “Ööö, akkor mikor is megyünk a Karácsony Múzeumba?”
Bármikor, cicáim. Én marhára ráérek. Itt üssön belém a ménkű, ha itt most bárkit pisztergálni kezdenék, hogy húzzatok cipőt, aztán gyorsangyorsan. Nem nevelni adták ide őket, hanem megőrzésre.
És lőn első nap a bolondokházában, ahol én négy plusz személyre vetettem tegnap méretarányos és esztétikus ágyat, aztán reggelre a húgom mégis a szőnyegen kötött ki pokrócba csavarva.
A hajam egyelőre csak alig-alig áll égnek, de a jövővel kapcsolatban csak mérsékelten vagyok optimista.
Ma özönlenek be Sisera hadai, ami persze a szokásosnál is izgalmasabb logisztikai feladat, mert ma éjjel négyen lesznek, utána szombatig ketten, majd szombat-vasárnap öten, mert akkor szép, ha zajlik. A Repülő Kutató persze ezt meglehetősen egyszerű logisztikai feladatnak tekinti, mivelhogy csak a kajára koncentrál, ma reggel például begyúrta a darálthúst a paradicsomos fasírthoz, majd ellejtett bokros másjellegű teendői felé, én viszont itt állok meglőve, hogy hová fektessek ennyi embert, hogyan és miként, mert mindenki máskor kel meg fekszik, és egyesek például hajnali zsolozsmákat is szoktak tartani. Úgyhogy tegnap ahelyett, hogy a vendégszobával melóztam volna, a RK kutricáját takarítottam ki, mert a hencseren is lesz majd szombaton valaki, és mondhatnánk ugyan, hogy ejráérünkarramég, de speciel tegnap volt az a nap, amikor a RK elment túrázni a Nagy Kopasz meg egyebek irányába, és addig kellett ütnöm a vasat, amíg a kovácsműhely tulajdonosa nem áll mellettem sipákolva, hova viszed a jegyzeteimet, asszony, olyan jól elvoltak ott a padlón (meg a hencseren meg a szekrényen meg a polcon meg mindenhol). Úgyhogy emiatt minden csúszik, ma például szerettem volna elmenni fonalat vásárolni, de ehelyett takarítani fogok, no shit. Azt, amit amúgy tegnap takarítottam volna.
Summa summárum, itt állok, némiképp taknyomba-nyálamba habarodva,
küzdök az entrópiával meg minden mással, bár tulajdonképpen fölöslegesen, mert az egész banda olyan iszonyatosan rendetlen, hogy az már borzasztó, és amúgy is vasárnapra már úgy fog kinézni a ház, mintha Batu kán maga rohant volna rajta keresztül az összes kutyafejűjével.
Nyilván a makkák is azért vannak, hogy bemutassák, hogyan kell nem-kooperálni, ide például ágyat kéne vetnem két személyre:
Már megint innen szép nyerni, a kirelejzumát neki.
Nincs annál nagyobb öröm, mint amikor a mintás anyagodon 47 centisek a mintaegységek, ráadásul azt is ki kell találnod, merre forgatod őket és milyen módon, az egyszínű anyagodra meg úgy tudod legegyszerűbben rámérni a szabásminta darabjait, ha az egész négyméteres darabot végignyújtod a folyosón. Mindeközben persze folyamatos küzdelmet kell vívnod Erikkel, Bélával meg a saját rottyant fizikumoddal, nem is beszélve a macskákról, akik mindig ott vannak, mint a mongúzok. Azt ezek után meg nyilván mondanom sem kell, hogy ábrándosan úgy vágtam ki az oldaltámlára a darabokat, hogy túl rövidek lettek (pedig mindent kétszer vagy háromszor lemértem vágás előtt), és további egy óra munka kellett, hogy be tudjak ügyeskedni bele egy megfelelő méretű toldalékot, a fekvőfotel-részre a komplett huzatot össze kellett varrni, mielőtt felhúztam, és minden félcenti számított, összesen vagy ötszáz kisbélát béláztam bele a produktumba, a szőrös disznók meg rögtön nekiláttak tönkretenni az egészet.
Sok beszédnek sok az alja, galériát a népnek!
Ezt most tekintsük úgy, mint mai napomat en bloc: kakaós csigát zabálgatok az ágyacskámon pizsiszerű ruhában, közben meg szemrehányóan merednek rám a már két hete kimosott és összehajtogatott, de azóta sem elrakott ruhák.
Tudom, hogy lesz ez még így se, azért akarom kiélvezni, amíg ez van.
Hejhó, irány a macskapapibót.
Tegnap este, mikor éppen átmenetileg abbahagytam a vendégszoba bútorokkal a tetriszt (nyilván lesz majd róla részletes beszámoló is, úgyse bírom ki nélküle), kaptam egy képet a barátnőimtől, amelyen épp valami miabokám koncerten álltak, örvendezvén. A képaláírásban (idegöny nyelvön vót, na) hozzávetőlegesen poshadt puliszkának tituláltak, amiért nem állok velük örvendezvén a miabokám koncerten. Ezen én előbb elröhögtem magam, aztán eltűnődtem, végül pedig elmosolyodtam, és ez így együtt minden bizonnyal fontosabb volt, mint ott ácsorogni a miabokámon. Harminc évvel ezelőtt valószínűleg mélysötét depresszióba zuhintott volna egy ilyen lepuliszkázás, de most csak elmosolyodok rajta, mint Júlia, akire ráköszöne Balassi, mert sokan vagyunk és sokfélék, különböző dolgoktól és különböző helyzetekben érezzük jól magunkat, én meg már elég öreg vagyok ahhoz, hogy ne zavarjon, amiért én másképpen vagyok sokféle, mint mások, és egy derűs vállvonással visszatérjek a tetriszemhez.
Nna, muszáj beblognom a kanapéval való küzdelmeket, de az elejére istenbizony nincs energiám, még annyi se, mint a második felére. Maradjunk abban, hogy muszáj volt lebontanom a horribilis állapotú huzatot, amit három éve húztam fel rá, aztán persze emiatt térdig jártam a fekete möszmőben, amit eddig felfogott a huzat, innentől meg nem fogta meg semmi, úgyhogy a biztonság kedvéért csináltam a kanapéra egy belső védőhuzatot, amihez megpróbáltam átmenteni a korábbi huzatból a nem egészen szétvert részeket, de közben nyilván szép lassan kiderült, hogy már szerkezetileg sem tuti az egész, a háttámla tökre el volt kajszulva, feszesre kellett bélázni benne a hevedereket, majd begyömöszölni mögéjük két elvénült kispárnát, de ez is csak ideiglenes megoldásnak jó, a hátlapon elcsúsztak a szivacslapok, úgyhogy fel kellett vágnom az egészet, és amikor végre úgy festett, na most végre jutunk valamire, rájöttem, hogy az ülőrészben eltört egy rugó, pontosabban nem a rugó, hanem a deszka törött ketté, ami a rugót tartotta, és én ott álltam egy kalapáccsal meg a Repülő Kutatóval, akit megkértem, hogy segítsen, de ilyet soha többé, tényleg, inkább befizetem valahová nyaralni, amíg én itthon szopok egyedül Erikkel, Bélával meg a szőrös hátramozdítókkal.
Remélem, nem értettetek ebből egy kukkot sem. Nesztek galéria, minden kérdésre szívesen válaszolok, csak ne kelljen a fentieknél részletesebben elmesélnem magamtól, mert azt inkább kihagyom.
 | mák - 13/361 – Szárnyacskák |
 | magyaroramegminden - 13/361 – Szárnyacskák |
| mák - 13/344 – Megoldások |
| magyaroramegminden - 13/344 – Megoldások |
| mák - 13/339 – Monokróm |
Minden nap más - mindennap más 