Megígértem a Repülő Kutatónak, hogy ma lemegyek a piacra. Ez eddig rendben is van, az imént lecsiszatoltam magamról egy teljes veteményeskert színeit (háromféle festékkel jáccottam már máma, pedig még nyolc óra sincs), a gond az, hogy nem kérdeztem meg tőle, ugyan mi a bokámat akar arról a piacról. Én ebben a pillanatban semmit nem tudok elképzelni, ami van a piacon, de nincs a lakásban, és kéne az utóbbiba. Anyósom paradicsomjai teremnek, mint a bolond, úgyhogy például az étkezőasztal ilyen ízlésesen fest ebben a pillanatban:

Egen, szerintem sem vagyok normális. Korábban sem voltam, de mintegy eszkalálódtak a dolgok, na. Ha még azt is hozzáteszem, hogy végtelen optimizmusomban vendégeket hívtam szombatra, miközben két kézzel táplálom a káoszt, és most már lassan egy talpalatnyi hely sincs palotánkban, ahol nem teljes a felfordulás, akkor pláne innen szép nyerni.

Legalább a szőrösök jól érzik magukat. Amíg van néhány vízszintes, puha felület, ami nincs tele dzsuvával, nekik mindegy.

A macskáknak ugyan tökmindegy, mi van rajtam, de a piac és a blogolvasók kedvéért megpróbáltam kicivilizálni magam annyira, amennyire csak lehet. Egy kis szerencsével az összes pipeződ festékfoltot sikerült lemosnom magamról. Meg a sárgarépákat. Meg a borsópüré színűeket.

Nyilván az én készülékem defektes, de már fel se tudom idézni, mikor tettem ennyi erőfeszítést ahhoz, hogy ne úgy nézzek ki, mint akit kiskutya szájájából rángattak ki.